Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám · / · Figyelő
Az óriások vállaira rendszerint hétpróbás terheket rak a kíváncsi képzelet, pedig teljes erejükben láthatók akkor is, ha verebek, galambok szálltak meg rajtuk. Ennek az együgyű igazságnak ad mélyebb értelmet Kürti József legújabb két alakításával.
Az Ezüstlakodalomban szürkés kecskeszakállt, bajuszt ragaszt, haját ezüstszürkére fésüli. Nehézkesen jár, egyet-kettőt köhög nehéz szívvel, asztmásan. Közben oly finom öregúr tetszelgő érzékenységével nézi a kedves és csicsergő szavakat, mint aki bízvást kiérdemelte azt a hájszerű verőfényt, mely rajta libeg. Jelezni tudja azt is, amit az író nem írt meg: az előkészületben levő halált, oly megdöbbentő bölcsességgel, mely az ilyen öreg polgárokban nemigen van meg. Általában az a legérdekesebb, hogy a legelhihetőbb játék mellett mennyire függetleníti magát szerepétől.
Oszip Dymovnál még a pofacsontjai is kiütköznek, annyit változtat rajta az orosz ruha. A régi maszk: bajusz, szakáll és haj szőkében s mégis mennyivel más az arca. Homlokán még indulatoknak van hely, szakállába csókok törlődnek. Itt ő a férj és a pocak azt jelenti, hogy ő a legjobb családapa. Mindent elő tud teremteni, igaz, hogy ügyefogyottabban senki sem viselheti szerencsétlenségét és hálóingét. Józan okosság is keveseken feszül annyi természetességgel, mint ennek a férjnek meztelen, vad szerelmén. Igaz, hogy senki sem húzhatja szemére több fölénnyel s jellemző erővel a keserűség puhakalapját, mint Kürti József, a darab egyik legmélyebb jelenetében.
Bizonyos, hogy a legtökéletesebb ez a megoldás. Felemelni ezeket az alakokat emberségének ritka levegőjébe, ellátni őket sok szeretettel, még a leheletükből is éltető szívjóságot lehelni. Egyebekben éreztetni: úgyszólván mindent semmiből csináltam s mi emberibb, mint velünk és általunk ily tüneményes játék?