Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám · / · Buday Dezső: Jókai lelke
sem az igazi Jókai. Ő maga megírja magáról a Tengerszemű hölgyben, hogy
Jókai erotikuma a kifinomult és mélyebb érzésű kultúrember mindennapias erotikumának a határán alig megy túl. Gyengéd, de mindenütt fel-felcsillanó láberotikum és enyhe módon, szemérmes formában jelentkező tudatalatti mazohizmus jellemzi ezt a kifinomultságot. Még a magas, karcsú alakjai is kislábúak és számtalan helyén a regényének kicsillan a fehér kis lábak meg a piros papucsok szelíd erotikuma.
Diszkrét és majdnem tudatalattiság határán levő mazohizmusa is olyan, hogy alig van az erotikum határán. Szereti a haragvó nőt, aki féltékenységével kínozza, a büszke nőt, aki mint Bondaváry Angela, tűt verne a körme alá, a tengerszemű Erzsikét, aki gombostűt szúr a karjába, és csak egyszer gyönyörködik a szadista Sasza cárnőben, aki piros lótuszvirágokat varázsol a fehér hattyúkból, a megölt forradalmárok vérével. Száz és száz regényen keresztül ilyen kevés vandaságot csak egy családi író adhat.
Elég sokszor szerepel nála a korbács, mint színpadi rekvizitum, de mindannyiszor elég diszkréten. A szegény kis Lindenwall Edithet megkorbácsolják az apácák, hogy kiszökött a kolostorból. Egypár tüzes asszonyka, mint a tengerszemű Erzsike és a megszökött Cilike megverik a rossz urukat, de ezeken kívül a korbács inkább csak a szerzetesekről szóló regényeinek, aztán meg az oroszokról szóló írásainak elmaradhatatlan rekvizituma.
Már a nimfa-jeleneteket, a Bajadér és Bráma balettjét, a török nők fürdőzését, a Máté titkos ünnepségeit élénkebb tollal rajzolja. De hol marad akkor is a franciáktól és micsoda mérföldek választják el a pornográfiától!
[+]
Babits Mihály