Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám

Ungvári Nagy Márta: Akt

Az asszony a nagy úton állt és messze átnézett rajta. Nyár volt, érett nyár, de mára hűvös estet ígért. A fák lombteteje - vibráló rázkódással - hanyatló fényben borzongott. Szemben egy nagy villát nyugalom vett körül, kertje hallgatott. Csukott, tágrajzú ablakai alatt és fölött - mintha minden levelét odaszögezték volna - a sűrű folyondárok örök szomjjal ölelte a falat. S a szembefordult házak egymásra meredő homlokai között búgva lendültek ide-oda az autótülkölések, mint visszaverődő tarka labdák és szélesen áramló visszhangot vertek föl, mint valami hosszú, fülledt folyosón.

Az út végén, az út fölé, a fasor, házak és tornyok és napsütötte épületcirádák fölé karcsú oszlopon szökkenve föl: diadalszobor emelkedett az égbe. Szárnyas alak volt. A szárnyak hegye összecsapódott a fej felett, feszült várakozással, minden pillanatban - teljesen, diadalmasan és törhetetlenül - útrakészen a fölemelkedésre...

Az asszony feléje fordult. Bő templomhajóktól sohasem kapott áhítat szállt belé, úgy érezte, a szobor e percben az ő édes, fölszabadult gondolatainak testet öltött valósága. Kibuzgott száján a sóhaj:

- Óh, az én nagy-nagy repülésem...

Ekkor elsietett mellette az idegen, feketeruhás nő.

Az asszony utánafordult, gyors pillantással, kis kapkodással utána nyúlt, mintha meg akarná szólítani... De csak hosszan utánanézett. A nő mit sem sejtve ment tovább, egyre távolodva. Érett, gömbölyű válla nemesen bágyadt le, szinte leereszkedett a csípői fölé, terhelt vágyakozással. Keskeny, de feszes és kemény csípői alatt hirtelen siklott alá a ruha, a vékonyuló combokra tapadva és egészen összeszorult a térdeinél, mint egy antik váza szára.

Az asszony néhány lépést hátrált és nesztelenül lecsuklott egy mögötte levő padra. Ujjongó mosoly ébredt föl az arcán, amint alig észrevehető, makacs figyelemmel fordult a távozó nőalak felé, lesve a távolodó lábak lépését, amint pattogva, kapkodva, egyformán lépkedtek, egyre távolabb. Tekintet úgy belekapcsolódott a lábak ritmusába, hogy egész teste már halkan meg-megrezdült belé. S a rejtelmes mosoly egyszerre megszilárdult, kemény győzelemmé az arcán, mert a feketeruhás nő hirtelen megállt, körülnézett, mintha valakit keresne, aztán sarkonfordult és csalódottan és kissé kelletlenül újra szemközt jött, a pad felé.

Az asszony a padon előrehajolt, lassú, kéjenc mozdulattal az álla alá helyezte a tenyerét s már nem mosolygott. Komolyra vált kíváncsisággal mérlegelte a közeledő alakot, aki valami öntudatlan, végzetes és játszi parancsnak engedelmeskedve most már teljesen föltárta magát a ráleső szemeknek. Pompásan szabott, szűk selyemruhájának tompító fekete leple alatt fojtottan rikoltott nyers és telt szépsége.

Az asszony fölemelkedett és zavart és finom mosollyal lépett eléje.

- Bocsánat, hogy megszólítom. Kérném, jöjjön velem...

Az idegen nő meglepetten rezdült meg, nem felelt és mereven ránézett. Aztán egész szép testében rögtön megnyugodott. Tekintetét lassan és hidegen végighúzta az asszony alakján, a kezén hosszabban megpihent és figyelmesen nézte a ridiküljét. Az asszony zavartan fölrántotta a ridikült és kissé kínlódva eléje tolta, de ettől ő maga is megijedt. A nő azonban nem jött zavarba, látszólag megnyugtatta ez az enyhe, célzatos sértés. Nagy, kék szemét lehunyta, úgy tett, mintha töprengene. És hamar határozott. Nagyranyílt, semmitmondó tekintete mélyen belemerült az asszony szemébe, szája köré ráncszerű mosoly gyűrődött és rövid igent biccentett.

Az asszony szinte meghökkent ettől a zimankós mosolytól, a nagy biztonság megrendült a szívében. Földhöz szegzetten állt és nem tudta, mit tegyen. De a nő melléje lépett, kissé előrehajolt és sürgető hangon szólt:

- Messzire megyünk?

Az asszonyon izgalom futott át. Feléje nyúlt, mintha félne, hogy itthagyja és örömmel felelt:

- Nem, egészen közel van.

Összeigazították lépteiket és megindultak egymás mellett. Az asszony némán jelezte az irányt, átvágva a fasoron. Az autók, kocsik kikerülésével voltak elfoglalva. De mikor az árnyékolt mellékutcába értek, az asszony néma kísérője felé hajolt. Végre kérdést várt tőle, de még mindég egyikük se szólt. A feketeruhás közömbösen és hivatalos pontossággal sietett, minden várakozás szenzációja nélkül. Az asszony az ajkába harapott és bosszankodott. De azért tervétől nem tágított. Végre az idegennek finom, zárt profilja megnyílt, s a sietéstől kárminajkán egy-két forró lélegzet kelt. Mögötte az elhaladó házfalak a változó színű hátteret adtak. Az asszony szemét gyönyörködtette ez a pompás portré és minden pillanatban szeretett volna fölkiáltani. Alig egy-két házzal túl a sarkon befordultak a kapu alá. Az asszony kissé kinyújtózott a hűvös lépcsőházban, szembefordult a másikkal és elfogódottan kérdezte:

- Mi neve?

- Ágnes.

Aztán belekarolt, vigyázva emelgette minden lépcsőfokra. Úgy vezette, mintha kedves vendége lett volna.

A harmadik emeleten az udvarra kerültek, végigmentek több számozott ajtó előtt, végre a saroklakás előtt megálltak. Ösztönszerűleg előrelépett, eltakarva alakjával Ágnest. Végignézte a zárt ajtót, mely nyugtalan kérdéssel föléjük hajolt. Kissé hallgatózott és megmarkolta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Boldogan, lelankadt karokkal hátradőlt, majd megfordult, ragyogó szemmel:

- Jól sejtettem. Nincs itthon.

Ágnes fagyos arccal bámult előre. De az asszony vidáman motozott az ajtón. A ráfüggesztett levelesládát félretolta, alóla egy résből ügyesen elrejtett kulcsot vett ki. Kitárta a lakásajtót és beléptek.

A homályos előszobán keresztül - két fehér szekrény között a sarokban, széles tartóban nagy zöld levélcsoport állt - az asszony sietve előrement és kinyitotta a műterem ajtaját.

Nagy világosságba léptek. Két hatalmas ablakon át egy szemközti óriási tűzfal piros, lobogó napfényt vetett át a szobán. Ágnes ajkáról föléledt kis hang röppent el és frissen átszaladt a szobán. Fölugrott a perzsatakarós emelvényre, lengén fölemelkedett és széttárta karjait:

- Óh, már voltam modell.

Az asszony megtorpanva mosolygott.

Ágnes tánclejtésben megfordult, miközben föltárultak eléje a vázlatos falak forgó, piros fényben. De hirtelen összeráncolta a homlokát és leugrott. Az asszonyhoz szaladt, megragadta a karját, az arcához hajolt és majdnem nyersen kiáltott:

- Óh, igazán örülök... nem is sejtettem, hogy ön festőművésznő. Ez - más.

Az asszony halkan mosolygott, némi sajnálkozással, de nem szakította félbe. Ágnes kalapja után nyúlt.

- Megengedi?

A lány fölvidulva tolta oda az arcát, egészen megenyhült mozdulattal. Az asszony levette a kalapját, mire a vörösszőke rövid haj szétbomlott és meleg fénybe vonta gyöngyházszínű arcát. Az asszony közelebb lépett, ajkán át-átvillant valami rejtelmes pajzánság. Keze az elragadtatástól reszketett.

- Egészen levetkőztetem - szólt.

De még mindég az arcába nézett és álmodón szólt újra:

- Imádom a festett arcot... Milyen jól teszik... Soha, soha sem leszünk másként ilyen szépek. Irigyellek, kis utcatündér, add nekem a bátorságodat...

Ujja hegyével érintette koromszemöldökét, átrajzolva a hajlását, mintha nem hihetné másként. Ágnes kissé hátrakapta az arcát és hipnotizáltan nézte a kis ujjat, amely már a levegőben a szája előtt vesztegelt... De a kéz tovább üldözte és végigcirógatta a szemek alatti ködös karikát. És végigsiklott az arc puha lejtőjén, mintha simítva mintázná... Az asszony visszafojtotta lélegzetét, majd egyszerre a két kezét rányomta a hajlós és rugalmas szempillákra, melyek érzéki lustán alig-alig röppentek a nedves szemek fölé. Mikor így jóllakott, hátralépett kissé. Ágens mereven rácsodálkozott... és lassan újra kis redő vonult szemöldökei közé.

Aggódva leste az asszony újraéledt kezét, amely a vállán hozzá-hozzáért. És egy mozdulattal leemelte róla a ruhát. - A ruhája alatt csupa csipke volt s a húsa már át-átvilágított, mint egy cifra lombba bújt szobor... A selyemruha elejtve a földre szállt, mint egy lebbenő sötét folt, Ágnes meghajolt és tenyerével a két térdéhez nyúlt, mintha rejtőzne. És fölnézett kérdőn, furcsállva, kissé rosszindulatúan. De az asszony bólintott, kedvesen, szigorún... Ágnes dacosan fölbillentette a vállát és kilépett a csipkéből.

...Meztelenül állt ott, félig az ablak felé fordulva és lassan megfordult. Minden mozdulatára zene suhant át a szobán, föl-fölpercegő hangokkal, mikor egy-egy feszült izom megpattant hajló ízületeiben, lábán és karjain. A levegő furcsa suhanással szaladt át sima, feszes bőrén. A válla fölött átnézett Ágnes, kérdőn megnyílt szeme úgy villant arca árnyékában, mint két eleven, színes golyó.

Az asszony elsápadt.

Forrón fölkavarodott benne valami a lány szemérmetlen, gőgös szépségére. Szerette volna fölrázni, megbüntetni, hogy lealázza. Nyugtalan mozdulatot tett, halkan, de rekedten nevetett oda:

- Ez nem az én műtermem, Ágnes, és én nem vagyok festőnő...

A lány kajánul elmosolyodott. Válaszul fölemelte nyakát és diadalmasan kifeszült. Megállt mozdulatlanul, szótlanul szembefordulva, két kezét két csípőjére téve kihúzta derekát, mintha titkos csavarokra járna. Úgy nőtt, bomlott ki szépsége, mintha valami beleszállt lélek hirtelen csodás virággá bontaná testét. Már nem bánt semmit, néma diadalától mámorosodott.

Az asszony döbbenve csodálkozott.

Ágnes már bátran és egyenesen állt az emelvényen. Egyik oldalán végigömlött a piros fény, másik felén zöldes, hínáros vonalak futottak félkeblén át csípőjéig és végig az egyik lábán. Másik, megvilágított melle ujjongó éket vert az árnyba. Hasa, bár besüppedt két gyöngéd csípőcsontja közé, mégis kereken kiviláglott ezüstössé halkult fényével, határolva az árnyak lilás völgyétől. A szobában teljes csönd volt. A mozdulatlan modell nem merte megbontani himnuszos szépségét, mely megtöltötte áhítattal a szobát.

Az asszony hallgatott, de már feloldódott sápadtsága. A szépség határtalan zengése, mint érett bor, folyt belé és fejét fölvetve lassan, keményen kiegyenesedett, mintha meg akarná növeszteni szelleme befogadó kelyhét. Arcáról eltűnt a döbbentség, vérhullám szökött helyébe. A szíve tágultan dobbant föl és kinyújtózott boldogságában kiáltani akart...

Ekkor halk, motozó nesz lopózott át a szobán.

Ágnes alakja meglazult kissé, de összébb esve mozdulatlan maradt. Szeme az ajtó felé ijedt, amelyen át a hang jött. Az asszony ugyanúgy arrafordult. Ebben a pillanatban érzéseik oly távol kalandoztak, hogy nem ismerték föl a neszt.

Valaki kívül kulccsal motozott a zárban.

A nap most egy szemközti ablakból a tükörre vetődött és áthasított ujjongó jelként a szobán.

Az asszony hirtelen fölkacagott:

- Óh, fél hat van. Ő jön...

És kifutott.

Az előszoba homályában megállt. A fiatal festő éppen behúzta maga mögött az ajtót. Rögtön megállt. Megérezte az asszonyt, talán az illatáról. Fehér arcával behajolt a fal felé, aztán pár lépést tett az asszonyhoz, kinyújtva két karját. Sem vágy, sem túlzott öröm nem volt e mozdulatban s a férfi nem is köszönt, csak szavak nélküli, mozdulatlan szomjjal közeledett előretolt arcával az asszonyhoz, a homály felé. Nem kérdezte, miért van itt, nem mondta, milyen kedves, hogy eljött, de feléje indulása olyan önkénytelen volt, mint a virág éjjeli sziromváltozása, mint a szellő a csillagok alatt. Feléje ment, mert nem lehetett más útja, mint az asszony. S mikor az asszony kinyúlt a kezéért és kissé magához húzta őt, megrezzent, mintha ez váratlanul hamar történt volna. Fehér arcán tovább világított az a nesztelen, várakozó, türelmes kérdés, mellyel mindég közelhajolt. Az asszony fojtott mosollyal várta, míg a férfi megszokja a homályt. Az ajkára tolult szavakat visszafogta, amíg a férfi kissé fellobbant kíváncsisággal nézte meg-megnyíló száját. De a ráfüggesztett kérdő szemeket nem bírta ki tovább. Zsongón fölkacagott és lassan, ízesen tagolta a szókat:

- Hoztam... neked... valami... szépet.

A férfi ránézett. Kutató szemmel az asszony sugárzó homlokára, aztán hirtelen mozdulattal félretolta útjából és megértőn - sietve fölszakította a műterem ajtaját.

Mindhármukra ömlött a meleg, nyugvónapos kandallófény. A festő pár lépést tett a szoba közepe felé, ott hirtelen megtorpant. Ágnes bágyadtan, gyönyörűn mosolygott. Ez a mosoly szinte végigpergett testén, amit szépségének tudatában könnyelműen és szemérmetlenül, biztosan fordult az ajtóhoz, teljes arcát fölemelve a férfi felé.

A festő sóhajtón fölkiáltott:

- Óh!...

A rövid szó végigszállt a szobán és fölébresztett minden alvó lázt. Mindhármuk lelke hirtelen harmóniában csendült össze, furcsa szentháromság lettek, összehangolva egy eljövendő, nagy alkotásra.

A férfi sugáran állt a szoba közepén úgy, hogy a lány meztelen testét meglátta, hangtalan és mozdulatlan lángolásban, mint egy magától kigyúlt fáklya. Ágnes bátran mosolygott, de eleven szobra meg se rezdült. Az asszony köztük puhán lépett néhányat, mintegy megindítva a férfi még dermedt akaratát.

A férfi tényleg feloldódott egy mozdulatban, szeme nehezen vált le a modell testéről, de mégis mintegy kényszerülten kereste az asszony szemét, aki a megérzett hívásra az ablaktól visszafordult.

A férfi sápadt nagy homlokán és keskeny arcán fölgyúlt minden szépség. Szótlanul, köszönés nélkül tartotta az arcát az asszony elé, amely súlyos volt a hálától és az alkotásos láztól.

Az asszony ajka megcsuklott, mintha igent akarna mondani, de aztán csak alázatosan, szent-komolyan lehajtotta a fejét. És a pillantásuk szétvált a köztük álló eleven szobor feje fölött.

A festő most már teljesen otthon volt. Középre tolta az állványt, széket pördített könnyedén és az állvánnyal szemben belevetette magát. Szinte beledobta hajlékony, hosszú testét. Édes fáradtan, kissé összetörve hullt bele a székbe, fejét hátrahajtotta, elmosódott ajkán - amely maga is olyan volt, mint egy széles, puha, vérző friss ecsetvonás - az a fájdalmasan boldog mosoly játszott, az a mindég kissé kétkedő, amit az asszony úgy szeretett fölidézni rajta. Lassan oldalt ingatta a fejét, mint mindég, mikor valami váratlan szépségen meglepődve csodálkozott. De alig néhány percig pihent. Rajzszenet vett föl és nyugodt, széles mozdulatokkal látott munkához. Odavetett vonalakkal rajzolta az alakot, miközben apró, vidám mozdulatokkal kapkodta fejét az állványtól a szobasarok felé és újra vissza.

Az asszony óvatosan előcipelt egy óriási karszéket, aprólékos gonddal úgy helyezte el, hogy a festőt és a modellt is lássa, és puhán beleült. Lábait kissé fölhúzta és összekulcsolt kezével összefogta a térdét. Közben a padlóra nézett és följebb-följebb húzódott, egészen belefészkelődve a két nagy bársonypárna közé. És oldaltfordult, összegubózva, hogy térde és könyöke majdnem összeért. És így már megnyugodott. Kitágult szeme némán pihent egy darabig a lányon, akinek testén lassú változásban megindult árny és fény, mint egy hallgató tájon - s arcán teljes, magafeledkezett nyugalom ült.

De csakhamar oldalt fordult, a festő felé.

A férfiarc feléje hajolt s kissé megrezzent. Szemében lobogó, fojtott láng ült... szemében, melyet a világosság felé fordítva össze-összeszorított úgy, hogy a sűrű szempillák vonala ölelőn szegélyezte a barna pupillák forró zsarátnokát. Halvány arca kissé dúlt volt.... A női szépség ezer rejtett izgalma zilálta arcának minden idegét. Föllobbant és mélyen járó tekintete szinte pattant az asszony felé, mint egy fölajzott húr.

...Az asszony feje lesüllyedt, ajkán árnyékos mosoly mélyült, finom, szemérmes és kissé fájó. Gondolatban sok érzékkel érzőn tapogatott végig a húron, ami a férfi lelkéből eléje fölfeszült és mindent követni tudott... Pillanatnyi érzelmektől súlyosodva alakja összébb csuklott a székben. De aztán merészen fölemelte arcát és zavartan, de vággyal szólt:

- Mondd... Beszélj!

A férfi szemöldöke felröppent a meglepetéstől, és mintha váratlan hullám csapott volna át ajkán és szájszéleit puhábbra és szélesebbre mosta. A szemében egy pillanatra elborult a láng, mintha az asszony keze összedúlta volna. A megzavart arc fölgerjedő haragot mutatott - de aztán újra, még fénylőbben fellobbant.

Mikorra szólni akart, az asszony elfordította tekintetét Ágnesre. Tudatos és makacs elfordulása ingerelte a férfit. Követte a tekintetét és Ágnesbe ütközött, mintha odautalták volna. A finom célzatosságra fölgerjedt...

Újra, kényszerülten szólni akart, de érezte, hogy hangja megül fátyolosan a torkában és zavartan, aprót köhentett. Ez az elfulladt kis hang forrón és buggyanva jött föl, rekedt kis búgással, visszaharapta és ijedten fölnézett.

...Az asszony megrándult a széken, mintha ez a hang szíven ütötte volna. A szemöldökei összeszaladtak.

...Ágnes megingott az emelvényen, mintha szél fújt volna át a szobán.

A férfi a földre kapta a tekintetét. A keze, amely éppen a kis asztal felé nyúlt, lelegyintett ceruzát és zsebkést, mik halk csörrenéssel verődtek össze a szőnyegen. Lehajolt halálos zavarban. Arcába pirosság szökött...

Ágnes és az asszony villanásszerűen mozdultak egymás felé. A szemük összecsapott gúnyos, gonosz örömmel... Féltékeny dühhel mérlegelték egymást. Az asszony nem akarta ezt a felelősségre vonást, de valami szédület magával sodorta... Ős ösztönökkel mérlegelték, melyiküknek szólt ez az elfulladt vallomás, amely egyformán futott át mindkettőjük idegein... A szemük csatázó élét kettévágta a férfi hangja:

- Modell... Szép lány, mi a neved?

A lány fölujjongott:

- Ágnes...

A szeme a fiatalembert kereste, mintha eddig nem is látta volna és pezsdülten futkározott rajta. Az arcát nézte, aztán a kezét... A kezét... és már csak a kezét nézte, amint előbukkan az állvány mögül, karcsúra nyúlva, fehéren és érthetetlen izgalommal remegve. Babonázottan nézte a kezét és kezdte már érteni a mozdulatait, mintha az is beszéd lenne, még sohasem hallott szavak, tele titkos jelekkel. A vonalak, amit az a kéz imádattal leírt, az ő testének vonalai voltak... Lassan egész figyelmével beleveszett a kéz mozdulatai közé... mintha furcsa, eddig ismeretlen dédelgetés becézné a testét, őt mégsem érintve... És ő ebben a két kézben vergődik, menthetetlenül! Testében kínok és gyönyörök indultak, és ő dermedten, félig már önkívületben, teljesen ennek a két kéznek adta át magát, mint valami boszorkányos lénynek, amely furcsa hókusz-pókusszal, misztikus érthetetlenséggel szereti őt.

- Szerettél-e már így, Ágnes?

A modell fölrántotta a szemét. De tekintete dermedt volt és zavaros. Rekedt és megváltozott hangon, mint egy parancsra, felelt:

- Az előbbi festőnek is a szeretője voltam.

A szája lezárult s a hangja, mint egy gépé, elakadt.

A festő fölkacagott forrón, záporosan:

- Óh, Ágnes, jól tetted, de nem így gondoltam.

A modell hallgatott. Feje lecsuklott. Szája hervadtan hajolt a föld fölé, mint egy virág, melynek nincs többé elmondandó illata. A nyak lekonyult. A vállai fáradtan előre estek. Két kidomborult kulcscsontja mint egy feszes, egyenes váz húzódtak keresztbe és egész teste, vállánál ráakasztva, ezen nyugodott. Melléről eltűnt a fény, sápadt és kisebb lett és szinte visszaszállt a mellkasba. Karjai egyszerre szétestek, végtelen megtört mozdulattal, mint két lehulló inda... Csak a lábszárai maradtak erősek és feszesen, dermedten álltak ott, mint két egymásra dőlt oszlop, mely egymást támogatja. A fény is érte még a combjait és a hasát és a csípőjén szétbomlott, mint egy sziromhulltáig ért óriási rózsa...

A festő elnézte ezt a szétröppent nagy tűzvirágot és álmodozón, elhallgatva rajzolt tovább...

Szemben az ablakokban szürkévé hamvadt a tűzfal. A műteremre betegen bágyadt le a közeledő este.

Az asszony a karosszékben egész kicsi lett. Összezsugorodva, alig élt az elsötétült párnák közt. Oldalával a széktámlára simult, mintegy védelmet keresve, de feje oldaltszegetten, dacosan, kicsavarodottan fordult a férfi felé, valami elfáradt agóniában. Szeme le volt hunyva és az arc aludt. Bokái, térde, kidomboruló csípője, könyöke és kisimult, elernyedt kezei szinte össze-visszadobáltan pihentek a szék öblében, mintha felülről, találomra beleejtették volna.

Ágnes alakja verejtékesen csillogott és lábai megmozdultak. Ereje elhagyta, alig láthatóan ingott előre-hátra, mintha álmában ringatózott volna... gyönge reszketés fogta el, fogai összeverődtek és megszólalt fagyosan, vacogva:

- Hagyjuk abba, fáradt vagyok.

A festő fölugrott. Hosszában kinyúlt, boldogan kilökte jobb karját. A rajzszén pengve repült a sarokba.

- Óh, kész, kész! Éppen befejeztem... Köszönöm!...

...Az asszony a székben megmozdult és felült. Révedten mosolygott. Térdeit kiegyenesítette és lábait lassan lecsúsztatta a szék oldalán, a szőnyeg fölött himbálva. A festőt nézte és rugalmasan hajtogatta dermedt ujjait. A nyakát kiegyenesítette a széktámlán és fejét hátrahajtotta. Nyugodt volt, kissé bágyadt és valamire még várt.

A férfi ugyanott állt, ahol a lány testét először meglátta. És most is egész alakja lobogott még.

Ágnes kinyújtózott, jobbra-balra fordult és nagy lélegzeteket szedett. A mozgás felfrissítette, fejéről eltűnt a lidérces nyomás és szempillái tágra pattantak. Magához tért dermedtségéből és csodálkozva nézett szét. Ismerős volt neki a szoba, de mintha valamikor régen látta volna. Az asszony és a férfi, mintha messziről lenne ismerős. Kíváncsian nézett rájuk.

A férfi még mindig ott állt egyhelyben, de alig láthatóan összébb esett, nyaka besüllyedt, homloka előbbre dőlt és árnyékolt lett. Lángoló ereje lassan szállt a földbe. Egész alakja fakóbbra vált. Idegei elernyedtek, szeméből józan, hűvös fény áradt, ajkán megint ott vibrált a kesernyés mosoly. De mintha a delejes padló nem akarná elereszteni... Végre megmozdulva előrelépett, sietősen és tétován, mintha már az egész gyönyört elfelejtette volna s már újakat keresne. De útjában megtorpant, az asszonya nézett és megállt.

Az asszony nem vett róla tudomást, hanem kényelmesen ülve a modell felé fordult. Kíváncsian apróra nézdegélte meztelen, mozgó alakját. Minden idegereje ebbe a figyelésbe feszült. Teljes, kíváncsi megfeledkezésében megrendítő és irigylésre méltó volt. A saját szégyentelen, leplezetlen énjének diadala.

Úgy nézte a modellt, mintha saját magát nézné tükörben. Abban a végzetes pillanatban, mikor fölismeri teljes szépségét. Nagy és pazar kincsét, amit ha akar, odadobhat... Valami királyi gőg megdöbbentő szeszélye ébredt föl az arcán. És egyszerre sóvárrá lett és gőgösen gonosszá. Kacérrá és felsőbbségessé vált a pillantása. Egész alakja olyan tartásba formálódott, mintha egy érintésre léhán dobna el valakit magától....

A férfi megkövülten bámulta ezt az új asszonyt, akit még eddig nem látott, aki izgatóbb volt az eddiginél. Szerette volna megszólítani, de hirtelen zavarral nem tudta, miként közelítsen hozzá. Mondani akart valamit, de az asszony makacsul és kihívón nézett Ágnesre.

A férfi keze ökölbe szorult. Szerette volna egy csapással maga felé fordítani az asszonyt. Harag és szerelem gyúlt ki benne követelőn. Kevély lett, új erő szállt belé, de nem tudta, mit tegyen. Tétovázva fordult Ágnes felé.

Az asszony felsőteste fölemelkedett, ültében kinyúlt és széttárt kezével, kifordított tenyereivel szinte tolta előre a férfit. S így maradt, megkövült izgalomban, kitárt kezeivel mozdulatlanul őrködve saját vágya felett.

A férfi álomjáró léptekkel ment a modell felé. Ágnes észrevette és abbahagyott minden mozdulatot. Majdnem elszörnyedve nézett rá. De amikor látta, hogy kikerülhetetlenül közeledik, békéltető mosolyt erőszakolt. Arcával kinyúlt, hódolattal és kacéran. Egész teste alázatos szerelemvárás lett, de arcán zavar küszködött. Már nem értette, már nem emlékezett rá, miért kell szeretni ezt a férfit? Csak úgy sejtette, hogy valamikor súlyos fogadalmat tett, amit most számonkérnek tőle... Szinte reszketett ettől a könyörtelen szerelemtől és félősen elhúzódott.

A festő hozzálépett és csodálkozva nézte végig. Így közelről egészen ismeretlen volt. Testének vonalai megfoghatatlan messzeségbe röppentek. Élő húsa óriásian elmosódva és mindent eltakarva meredt föl előtte, amitől gondolatai megtorpantak.

És a test, amely minden apró élével és görbületeivel engedelmesen ájult a keze alá, most diadallal kerekedett fölül. Eléje tolakodott, eltakarva szellemének minden horizontját... Szörnyű, forró megaláztatásban állt e hússzobor előtt és belül száraz sírás sanyargatta, amely lassan kúszott a nyaka felé. Az arca majdnem kegyetlen lett. Állkapcsai vad erővel szorultak egymásra, ajka összepréselődött... Gyűlölködve méregette Ágnest, aki lesütött szemmel, bocsánatkérőn ernyedt előtte. És ez még jobban felingerelte... Szerette volna, ha szól valamit, hogy felelhessen, hogy ellökhesse magától, vagy gonoszul incselkedhessen vele... De Ágnes okosan hallgatott... és kissé hátrahajolt, hogy maga után csalja...

Most már utánabukott, ügyetlen és dühös botlással, elborult szemét, melyről eltűnt a szellem kristályossága, vakon tapasztotta a bizonytalan színű hús előtte fodrozó tavára.

És ellanyhult benne az indulat. Belső sírása apró, szétfolyó erekké melegedett benne. Vére langyosan keringett, arca megenyhült tőle.

Ágnes át akarta ölelni a festő fejét, magához akarta húzni. De a férfi hirtelen kisiklott úgy, hogy a karjai a levegőben csapódtak össze. Megnyúlt és elsötétült arccal nézett utána.

A festő az asszonyhoz lépett, aki előrehajolva várt rá. Letérdelt eléje, kényelmesen és élvezettel, csak úgy, mintha a szőnyegre telepedne melléje, játszani.

Türelmetlenül leste az arcát, éhesen és kíváncsian. Az asszony vidám pajtáskodással nézett vissza rá, csak szemének apró, sötét villámai árulták el furcsa kielégültségét.... Kinyújtotta feléje a kezét, de nem érintette őt...

A férfi végigbecézte fényes szemével, közelebb hajolt, de visszahúzódott ismét... Előbb áthúzta ujjait két kezén, gyöngéden összetéve őket...

Sápadt homlokkal, tiszta arccal hajoltak egymás felé. Egészen egyedül voltak már, Ágnesről megfeledkeztek teljesen és a műteremben este volt már...

A modell értelmetlenül, fagyottan állt az emelvényen. Bámuló szeme hosszan rájuk akadt, miközben óvatosan lehajolt, hogy meg ne hallják - és rémült és keresgélő mozdulattal nyúlt a ruhái után...