Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám · / · Hatvany Lajos: Kossuth és Görgey
Steier Lajos, Kossuth és Görgey legújabb történetének írója, így jelenti be programját:
"Eddigelé történetírásunk abban látta célját, hogy az eseményeket legtöbbnyire csak magyarázta. Ennek nagy hibája a tárgyilagosság megközelítésének föltűnő nehézségei, mert egyéni felfogáson átszűrve, vagy még jobban kifejezve, az egyéni felfogástól átitatva mutatja az eseményeket és nem halljuk az illető korszak szívének lüktetését, hangját, intézőinek szavait. Az okmányozó eljárás illuzórikussá válik enélkül, az események alakulásának, a főszereplők magatartásának dokumentatórikus leírása által hamisítatlanul kell a későbbi nemzedékek okulására szolgálni, de nem tagadható, hogy viszont a dokumentatórikus eljárás egymagában unalmas. E kettőt egyesíteni kell..."
Erre az egyesítő szerepre Steiernek kutatói lelkiismeretesség emellett temperamentuma is van. Szerző sohsem részrehajló. Nemcsak Görgey hibáit látja, de Kossuthéit is, bár könyve mindkét hősének géniusza iránt egyforma hódolattal viseltetik. Olyan ő, mint az igazságtevő, aki Arany János szerint "közöli a vágást", azaz hogy közössé teszi vágásait, de ha kénytelen-kelletlen ide is vág, meg oda is, ezt nem gonosz örömmel cselekszi, hanem szeretettel: "engedve hibáztat".
Steier mellett szól az is, hogy utóbbi évtizedeink ellenforradalmár vagy lojális forradalom-történetírói után végre akad valaki, akinek van mersze - éppen nem a történetírói tárgyilagosság rovására - a bécsi udvar butaságát és gonoszságát hirdetni. Steierből, hogy a magának kiosztott egyeztető szerepet sikerrel vállalhassa, épp csak egy, sajnos épp a fődolog hiányzik - az írás művészi készsége, mint az fönnebbi idézetünk kétségtelenül és lehangolóan bizonyítja. Márpedig a történész könyvében ugyanaz a vizionárius erő építi föl a mondatokat, mint az alakokat. Akinek mondata csetlik-botlik, aki képből kavarodik bele képbe, szóval aki a szavak mögött a fogalmat nem látja s a jelzők mögött a benyomást nem érzi, az a történész, ha bár oly élese is az esze és oly érzékeny is a jogérzete, mint Steier Lajosé, mégsem fogja az adatok mögül az alakokat életes elevenségben elénk vezethetni. Mert az adat, mely nyomra vezet, ama bizonyos fantázia híján félrevezet is egyszersmind. Ha például az ifjú Görgey egy apai levélnek margójára ilyen közhelyeket ír: "Légy istenfélő, igazságos és ne félj senkitől... A jótétemény kamatoz... De nem a kamatjáért kell jót tenned... stb." - ki ne ismerne rá ezekben a légszerte ökörnyálszerűen úszó általánosságokban a század derekán dívó érzelgős albumok bölcsességeire? Görgey fülében ezek a szentenciák csengtek. Amit leír, ennek a csengésnek tompa visszhangja. A még szinte gyerekember frázisaiból semmiképpen sem lehet alakuló jellemére következtetni. Steier mégis ezt teszi: "Ezek a szentenciák, melyeket Görgey Artúr követendő életelvül szegezett le, nem tartalmaznak szkepticizmus fagyában megdermedt szívet, cinizmust, keményszívűséget. Egy kicsike kis nyomát mindeme tulajdonságoknak vissza kellene tükröznie az ifjúkornak!"
Steiernek nem kellene a szomszédba mennie, hogy Görgeyben a keményszívűségnek nem is kicsike-kis, de ily ifjú emberben valósággal monstruózusan kifejlett, hatalmas nyomait megtalálhassa. Az alig huszonöt éves salzburgi huszárfőhadnagy úgy bánik a legénységgel, hogy szigorúsága miatt "két közhuszár - írja Steier - le akarta lőni. Néhány huszárral hozzájuk ment és kapacitálni kezdte őket, mire ezek lövéssel feleltek." Görgey - szigorú katonai regula szerint - agyonlöveti a magyar huszárt.
Ez esethez Steier ilyen elmélkedéseket fűz: "Ha nem teszi, életét veszélyezteti és rangjától megfosztatnék. Túlzott szigorúsága, az alantasaitól és embertársaitól megkövetelt teljesítmények iránti felfokozott igényei alkották később is igazságtalan és hibás lépéseinek alapmotívumait. Ez Görgey egyik legszembetűnőbb fogyatékossága volt... ez a tulajdonsága elnémította benne a nemesebb érzelmeket". Mint látni, a Steier-féle Görgey jellemzés tétova és bizonytalan, mintha a fényképész két embert egy lemezre fotografálna, hogy azután a két különböző figurát a fölébük huzigált ecsetvonásokkal egybekenegesse.
Ha az előbb idézett szentenciák igazán és valóban Görgey életelvei volnának, akkor Görgey huszárjai nem érezték volna a fiatal tiszt szigorát oly embertelennek és ő sohasem jut abba a helyzetbe, hogy agyon kell (vajon kellett-e?) lövetnie magyar ember létére magyar huszárját. S még kevésbé lehetett volna ez a szomorúan jellemző eset Görgey későbbi igazságtalan és hibás cselekvéseinek alapmotívuma.
Ez a példa is elég annak bebizonyítására, hogy a cikkíró részéről talán nem szerénytelenség, ha a múlt anyagának teljes birtokában levő Steier Lajossal vitatkozva, másképp beigazított szemmel s a maga módján igyekszik nézni a magyar forradalom katonai és polgári nagy vezéreit.
*
Ezelőtt huszonöt évvel, Gyulai Pál körében ismertem meg a 48-as magyar hadak vezérét.
Az aggastyán körül réges-régen elhallgatott már a vádaskodás. (Vigasztaló tudat kicsinyek és nagyok számára, akiket a mai nemzedék igaztalan rágalmak mocska szennyez be.) De Görgey azért még a vádak nyomása alatt élt. Csak egyetlen szót kellett szólni s a tábornok úr, a maga rekedtes, de azért parancsoló hangján - ahogy az a-t á-nak ejtette és hosszan meg is nyújtotta - különös németes kiejtéssel, mely szavának szinte ijedelmes különösséget adott, kívánatra rögtön előadta hosszú élete egyetlen mozgalmas évének eseményeit. Különösen Világost: "Ázt ákártám, hogy áz oroszoknák tisztán nyújtsuk át á fegyvert. Végig lovágoltam á-á tábort, mágám ádtám ki á páráncsot: Fiúk! pucolni á fegyvert..."
A régi megkövült történetnek ezen a pontján szokás szerint Görgey István kapta ki bátyja szájából a szót: "Mondtam Artúrnak, ne menj, Artúr. A legények mindjárt tudni fogják, mit akarsz. Még valamelyik le talál lőni..."
Mire Artúr: "Mindenütt összegyülekeztek á fiúk. Pucolták á-á fegyvert. Nem dalolták. Tudtá-á mind, miről ván szó. Hát egyszer áhogy áz egyik sátor előtt lovágolok, egyik fiú rám fogjá áá puskát. Én csák ránézek. Rögtön elfordul, és úgy tesz, minthá-á csák fegyverét pucolná. Mert ákire én ránézek, ábbán megfágy á vér."
És az öreg, rettentő kék szemével, melyet az aggság piros erei futottak át, nézett Gyulai Pál vacsorai asztala körül a fehérekre: a ház gazdájára, Lévay Józsefre - meg rám, akkor még ifjú-barnára. Megdermedt bennem a vér. Nem lehetett kibírni ezt a diktátori nézést.
Görgey mindenekfölött parancsolónak született. Katonának. S midőn még osztrák tiszt létére a robot ellen szól és nemes ember létére a nemesség eltörlését kívánja - Görgey már a forradalom előtt is félig a forradalom katonája. (Olyan, mintha egy mai tiszt szociális elveket hirdetne!) S mégis, ha Görgey könyvét olvasom, éreznem kell, hogy ebből az emberből hiányzik a forradalmi lendület. Szinte mondhatnók: a forradalmi charme, a barikádok bája. Ami Bécs népét, majd a magyarságot Bemhez bűvölte s ami oly nagymértékben volt meg Garibaldiban, Görgeyből teljesen hiányzott.
De viszont nem is tartozott ama katonák közé, akik a hallgatás fenségével tartják fenn a tekintélyt. Görgeyben volt szenvedély. De nem vérpiros, hanem epesárga. Szenvedelme gúnyban tört ki. Sértett, bántott, szúrt - rúgott is.
Íme Görgey első katonai teljesítménye: Heves megye lelkiismeretlenül szerelte fel nemzetőrségét s Görgey, mint a megyei csapatok begyakorlására kiküldött őrnagy, levelet ír Heves megye közönségének. Leveléből kiszakítjuk ezt a részletet: "Ha a heves megyei állandó nemzetőrség oly gyáva, a maga soraiból ki nem állíttatni a vész pillanatában a Magyar haza, a Magyar korona és önfönnállásunk védelmére önkénteseket és ha e gyávaságot nem meri bevallani, mondván szemébe az országnak: mi nem állunk ki a háború végéig - ha gyávaságát sorain kívül toborzott önkéntesekkel akarja takarni, kik az ő képét viseljék és az ő nevének szerezzenek nem érdemelt becsületet a csatatéren: legalább ruházza fel őket ezen heves megyei állandó nemzetőrség."
Steiernek igaza van, ez a levél, melynek minden szava csattanó pofon, azt mutatja, hogy Görgey szigorú kötelességtudással teljesíti a maga feladatát. S bár Steier nem így látja, mégis fölöttébb igaza van a megyei közönségnek is, midőn bepanaszolja a durva őrnagyot, ki levelében megfeledkezve a megyei testület iránt való köteles tiszteletről, azt oly kifejezésekkel illetni bátorkodik, "melyeket honvédi őrnagytól, de még egy régibb idomú fekete-sárga zsinóros seregbeli tizedestől is várni alig lehetne, ezen neveletlen durva bánásmódja pedig a haza zászlója alá fellelkesült kebellel összesereglő honfitársainkban a fegyverragadás eránti készséget nem csak nem nevelné, sőt visszarettenteni képes..."
Caesar is, Napóleon is, Blücher is könyörtelenek voltak. Mégis, személyüket bálványozó rajongás övezte. Görgey még erényeiben is inkább taszított, mint vonzott s ezt oly időben, mikor inkább vonzó, mint taszító egyéniségre volt szükség.
Az ismeretlen őrnagy neve gróf Zichy Ödön elfogatása és felakasztatása után vált híressé. Országos megdöbbenés terelte feléje a közfigyelmet s adott neki tekintélyt. A szó ékes emberei akkor döbbentek rá először, hogy a forradalom nem puszta szavalat, hanem vér és halál. Zichy kém volt, áruló, az ország teli volt svarc-gelb magyarokkal, különösen mágnásokkal. Görgey mégis bízhatta volna az ítéletet polgári hatóságokra! S ha Görgey szorosan tartotta volna magát a rögtönítélő bíróság reglementjéhez, hát ennek nemcsak osztrák katonai nevelése és igazságérzete volt az oka, hanem az a kajánság is, mely az ilyen véres tények lehetőségét (mint a salzburgi s más esetek bizonyítják) minduntalan valósággal kihívta. Valami kérkedős, sőt mi több, kéjelgés van Görgey hangjában, midőn három hónappal később a maga seregének Buda felé vonulása alkalmából Kossuthnak így ír: "Ha ezek a demoralizált marodeur-ök az első szóra meg nem állanak, az első kettőt-hármat agyon kell lövetni, majd megáll a többi. Probatum est." A visszavonuló hadsereg parancsnoka nem érzeleghetik. Nem is várunk tőle emberi részvétet. De ki ne érezné a tett emberének még ebben a végzetes szomorú időben is szinte fitogtató hangját, mely a "szó" tehetetlen emberét, Kossuth Lajost valósággal provokálja? Mintha csak így szólna: "Látod, te pulya, így kell. Ha nem tudnád, tanuld meg. De te ezt sohsem fogod megtanulni." Ez nem spártai erély. Ez a polgári gondolkodás és érzés elé dobott véres kesztyű - a katona hatalmi mámora, mely szürcsöli a szörnyűt. S amit tetézi a borzalmat, amint halat horogra, úgy fogta Görgey a maga akasztgatott és főbe lövetett embereivel és ilyen statáriális ijesztő kijelentéseivel a polgári békés gondolkodású Kossuthot.
Nem lehet elutasítani a gyanút, hogy tudta ezt, vagy legalábbis ösztönösen érezte. Épater le bourgeois! Mintha nem is az ország áruló magyarjait, hanem Kossuthot akarta volna megfélemlíteni. Görgeynek teljes volt a sikere. A Zichy-eset után Kossuth Görgey fascinatója alá kerül.
Most aztán egyre-másra mennek a Görgey-levelek, melyek a forradalmi sereg osztrák vezetőit tehetetlenséggel, és ami ennél több, szándékos tehetetlenséggel, tehát árulással vádolják. Móga fővezér a sukorói győzelem után visszavonul, s ahelyett, hogy a győzelmet kihasználná, megadja Jellasicsnak a kívánt fegyverszünetet és retirál. Miért? "Tisztelt Képviselőház - írja Görgey, Csepel sziget parancsnoka -, ezen nyaktörő kérdésre csak két őszinte felelet lehetséges - vagy
a) mivel a fővezér még annyit sem ért mesterségéből, miszerint megítélni tudná azt, hogy a legvitézebb seregnek is vesznie kell, ha csata közben retirálás parancsoltatik neki, vagy
b) mivel a fővezér éppen ezt nagyon is jól tudja.
A b) alatti felelt egy férfiút gyanúsítana, kibe a Tisztelt Képviselőház bizalma összpontosul (mert másképp fővezér nem volna), a b) alatti feleltben foglalt ítéletet vitatni tehát fölösleges volna. De akkor az a) alatti annál nyomasztóbb fontosságúvá válik! Én hódoló tisztelettel kérem a Képviselőházat, méltóztassék ezt azonnal figyelembevenni."
Ez olyan hang, melyet nem lehet meg nem hallani. Muszáj rá figyelni. Különösen, ha az ember meggondolja, hogy ez a levél alig egy nappal a Zichy-féle akasztás után készült. Még aznap megy a másik levél is: "Ha vétkezem, vétkezem tán túlbuzgó hazaszeretetből - de akkor is oly lelkesítő szeretettel állok bíráim elébe, mint minővel most írom azt, hogy én a tervezett fegyverszünetet csak akkor fogadandom el, ha a Tisztelt Képviselőháznak egy három tagból álló bizottmánya azt a hely színén rámparancsolja." Amint látni, ez az idomtalan őrnagy ért, nagyon is ért, ha a cél érdekében muszáj, a forradalom lelkes frazeológiájához is. "Csak most erélyt, csak most erőfeszítést és mentve vagyunk, mert a nép - könnyezve írom -, a nép velünk tart." Steier szerint ez a Görgey igazi hangja. Csak utóbb, az első leverő tapasztalatok hatása alatt s nehéz felelőssége tudatában válik cinikussá.
Ez nem valószínű. Mi az ifjú hadvezérben a tettvágytól buzogva, forró s becsvágya érdekében minden kegyetlenségre és demagógiára képes embert látjuk, aki a szónak éppen nem képes értelmében, ha kell, hullákon, könyörgésen, megfélemlítésen, frázisokon keresztül törtet a célja felé. Görgey parancsolni akar, mert érzi jogát az érvényesülésre. Nincs az az eszköz, melynek hatását ki ne próbálná. Szándékát nem is rejti véka alá. "csak most szabad kezet annak, akiben bízni méltóztatik." A célzás világos. Süket, aki meg nem hallja. Szeptember 30-án Zichyt Görgey őrnagy akasztatta fel, aki ezt a levelet írja október 2-án, az már nem őrnagy többé, hanem az általános népfölkelés parancsnoka. Amikor Perczel október 3-án Görgey új rangját és hatalomkörét kétségbevonja, Görgey a képviselőházhoz írt levélben így fakad ki: "Ügyünk sokkal szentebb, semhogy átallanám az igazságot akkor is nyíltan kijelenteni, mikor ezen kijelentés a legundorabb kajánság színeit viselni látszik - s ezt előrebocsátván, figyelmeztetem a Tisztelt Képviselőházat, hogy egy jó hadvezérhöz a szónoklati tehetségen meg a tiszta akaraton kívül egy kis jártasság is kívántatik a hadi tudományok úgy elméleti, mint gyakorlati részében."
Ennyi követelő szó után még csak az igazoló tett hiányzik. Elkövetkezik az is. Az ozorai győzelem. Könnyű győzelem volt. Görgeynek Csapó őrnagyban kiváló segítőtársa akadt, s az ellenfél gyönge és gyáva volt. De hadvezér nincs hadiszerencse nélkül. Sors bona nihil aliud. Ez is a zsenihez tartozik. Ki beszél Csapó őrnagyról? A hír, dicsőség, a nemzet bizalma a harminc éves Görgey felé szállnak. Kossuth magához hívatja Görgeyt. A végzet két embere akkor találkozik először. Kossuth Görgeyt ezredessé nevezi ki (hatnapos karrier!), s Móga tábornok gyanús működésének ellenőrzésére a nyugati határszélre, a parndorfi táborba küldi. Világos, minden leveléből kitűnik, hogy e kezdeménye Görgeytől származik. Görgey Artúr és István mégis úgy nyilatkoznak emlékirataikban, mintha Görgey a megbízást nem szívesen fogadta volna. Erre az ellentmondásra Steier figyelmeztet. Rejtelmes dolog. Pedig a megfejtés világos. A sokat vádolt Görgey az iniciatívát lehetőleg el akarta hárítani magáról. Legyen az ő indulásának minden felelőssége Kossuthé!
A határszéli táborban Kossuth azt követeli, hogy a hadsereg Bécs felé vonuljon. Az osztrák szellemű katona, Móga fővezér stratégiai okokból ellene van a tervnek. Görgey osztja Móga véleményét. S a készületlen és gyatrán fölszerelt hadsereggel kilátástalannak mond minden támadási kísérletet - amire Steier, hogy Görgey a magyar és forradalmi szellemét bizonyítsa, talán kissé túlzott hangsúllyal figyelmeztet - a Honvédelmi Bizottság parancsára hajlandónak nyilatkozik még a meddőnek vélt támadást is megkísérelni. Ennél a formai fenntartásnál sokkal jellemzőbb különbség Móga és Görgey nyilatkozatai között, hogy az utóbbi a várható kudarc esetén a rendes visszavonulást garantálja. Szóval már jó eleve biztosítja magának a fővezér helyét. Mint látni, Görgey még a legkétségesebb pillanatokban és legbizonytalanabb helyzetekben sem veszíti el mindég kétségtelen és mindég bizonyos becsvágya célkitűzéseit. Feléjük halad. Feltartóztathatatlanul.
Amikor Kossuth, mint Görgey előre látta, könnyelmű támadásra viszi át a védelemre sem alkalmas sereget s az emlékezetes swechati kudarc után Móga lemond, Görgey állja szavát, vállalja a visszavonulást és amit vállal, sikerrel viszi teljesedésbe. Mire huszonhárom nappal Zichy felakasztatása után, ezt a még alig egy hónapja oly ismeretlen, harmincéves ifjúember, Kossuth jelentése szerint: "az összes hadsereg vezetésével bíztam meg... örömmel tettem ez, mert szememmel láttam és látta az egész sereg, mily rettenthetetlen bátorsággal s amellett stratégikus ügyességgel vezette az elősereget... milyen lelkesedéssel és elszántsággal állott serege élén, az őt minden oldalról környező golyózápor közt... az ellenség ágyúgolyóit ugyan éljenkitöréssel fogadó, azzal szembeállni kész és képes, de a visszavonulás szabályait teljességgel nem ismerő seregünket fedezte, óvta... a visszavonulókat a lehetőségig összeállította, rendezte stb...."
Ebből a jelentésből látni, hogy Kossuth előtt úgy állt Görgey alakja, mint a megtestesült hidegvér és körültekintés. Kossuth a vezérben mindazokat a tulajdonságokat bámulja, melyek belőle hiányoznak. Görgey kinevezése által a saját, sőt mi több, a nemzet karakter fogyatékosságait vélte szerencsésen kipótolhatni.
[+]