Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám
A fiatalok sorából lép elő újra Iványi-Grünwald Béla kollektív kiállításán, az Ernst múzeumban. Ki gondolt volna rá, hogy három évtizedes festői múlt van mögötte? Külseje fiatalos, nyúlánk, nobilis arcán fehéredő bajusza is kacérkodik az évekkel, kedélye, érdeklődése, frissessége az újakhoz köti s művészetének már terebélyes fája is változatlan erővel hoz új hatásokat. Más Iványi-Grünwald van ma előttünk, mint néhány esztendeje, s még mindig az a rugalmas lényű, kutató szemű, új kifejezési módokat kereső festő, aki már tanítómesterként állott Nagybányán, a magyar festőművészet hőskorában, a millennium évében.
Ezek a nagybányaiak a természet híveinek mondották magukat. A természetet vallották azonban mesterüknek azok a festők is, kik annak idején igyekeztek a nagybányaiak elől elvenni a Műcsarnok termeit. S valóban, az akt, a drága szövetű ruha, a bútor, az interiőr épp úgy természet, épp úgy realitás, mint a nagybányai cigánymodellek rongyai. A naturalizmus, mint kiindulás, a régebbi nemzedéket inkább összeköti azzal az újabbal, amely több mint negyedszázad után még mindig az újat reprezentálja - semmint, hogy elválasztaná tőle. A nagybányaiak - ez már lényegesebb, felismerhetőbb különbség - a természetet a szabad ég alatt keresték, teljes világításban, keveset válogattak benne, keveset komponáltak, kevesebb festék és több szín közvetítésével igyekeztek beszámolni arról, amit láttak. Ez a tanulási és munkametódus kétségen kívül kedvezett a festőegyéniségek szabadabb és változatosabb kifejlődésének, kevésbé nyomta rá az egész nemzedékre a kor - többnyire nem elsőrangú - műhelyeinek bélyegét. S a művészi forradalom jegyében, szabadabban eltöltött ifjúság tüze és íze ütközik ki még akkor is, midőn - megszokott processzus - a művész már nem csupán frissiben, temperamentumán szűri át impresszióit, hanem egyre megfontoltabban kritikus elméjén, midőn tudatosan válogat a festői elemek között, s nem igyekszik eltagadni - inkább hangsúlyozza -, hogy képeit építi, komponálja.
Iványi-Grünwald is keresztülment a változásoknak ezeken az állomásain. Aki körültekint az Ernst múzeumban pályafutása minden pontjáról összegyűjtött képein - milyen gazdag gyűjtemény, pedig csak töredéke az egésznek -, az egészen vázlatosan, durván, így jelölheti ki útjának feltűnőbb vonulatait: a nagybányai korban Iványi-Grünwald is őszinteségre törekvő tolmácsa a természetnek, a száraz, aprólékos naturalizmussal már szakított, s a főszínhatások és főformák egységes, nem részletező, de valóság tekintetében teljes illúziót keltő, lehetőleg valamely főtónus szerint hangolt előadását próbálja ki különböző tájakon, más és más egek alatt. Eleinte talán öntudatlan, később egyre tudatosabb igyekezete néhány rövid nagybányai év után kétségtelenül eltereli a valóság képétől, bár ehhez vissza-visszatér. Hol színeit rakja fel önkényesen, valamely tendencia szolgálatában, hol formái térnek el attól, amit lát, előbb stilizáló, dekoratív irányban, majd mindinkább azért, hogy az alakokból szerkesztett kompozíció céljait szolgálják. Ez az újabb Iványi-Grünwald a tájképet, első korszakának fő témáját már csak akt-kompozíciói kiegészítése gyanánt használja. Ezek a kompozíciók külön művészi, festői életet élnek, nem a reális életet tükrözik vissza, de rokonságot, összeköttetést tartanak fel vele, s csudálatosan jól lemért, állandó a valóságot és elképzelést összekötő (vagy elválasztó) távolság. A naturalizmus útjáról elvontabb munka terére érkező művészeknél szinte állandóan kísértő, zavaró stílushibák Iványi-Grünwald kompozícióin nem fordulnak elő. A legújabb Iványi-Grünwald - ki már elvétve fel-felbukkan tíz évvel ezelőtt, Kecskeméten - kompozícióinak tájkép-kíséretére kezd figyelni s ezeket a tájképelemeket, melyek nagyon természetesen nem naturalista karakterűek, kifejleszti önálló kompozíciókká, majd rajtuk keresztül, mélyebb, sötétebb kontrasztokat kedvelő színfelfogással visszatér a természethez, újra a szabad ég alatt dolgozik, ragaszkodik újra modelljéhez, de egészen más, amit most lát és produkál. Egyszerűbb, monumentálisabb igyekszik lenni, nem tűzi maga elé azt a célt, hogy egy bizonyos világítás fényözönében egész nagy természet-kivágást megörökítsen, hanem ellenkezőleg: a maga egyszerű, olykor szegényes tájrészletének állandó festői tulajdonságait igyekszik megkeresni.
A mai Iványi-Grünwald tehát ismét elsősorban tájképfestő, mint az, ki negyedszázaddal ezelőtt a Tavaszi kirándulás gazdag zöld változatait oly könnyű ecsettel, oly híven rakta vászonra. Természetes, hogy a festő, midőn oly szorosan a valóság mellett maradt, szintén komponált, nem volt a vak véletlen után induló fotografáló-gép. Kiválasztotta a zöld dombokat, a köztük felvezető mély utat, az úton a kocsit. Bizonyára épp ily tudatosan fordult a Szakadék részletéhez, amely a sárgás, agyagos földszínek különböző árnyalatainak megörökítésére adott alkalmat. Az impresszionista képet is meg kell szerkeszteni, de a komponálás művelete egészen háttérbe szorult, a természetábrázolás dominált. A mai Iványi-Grünwald-képeken éppen ellenkezőleg: a festői témát modelláló, átgyúró, egyszerűsítő, komponáló tevékenység van előtérben, főként színek tekintetében nagy a változás, tartózkodó, puritán, egyszerű lett a művész, közelebb áll Munkácsy palettájának komor kontrasztjaihoz, mint ahhoz a fiatal mesterhez, aki Nagybányán nem tudott betelni a világossággal, fénnyel, az ezer elemből összetett színekkel. Még a Gémes kút primitív formavilága is gondos és rafinált kompozíció képében jelenik meg s a Balaton menti táj igénytelen részletei mind hangsúlyozottan tudatos átformálással kerülnek vászonra. Hajdan tarka szőnyeg volt előtte a nagy természet, most a rajz alakításával, takarékosan használt színei fénykülönbségeivel a tárgyak testiségét, plasztikáját, a teret sokkal erősebben hangsúlyozza. Ha lehet és szabad néhány képnek futólagos megtekintése s régebbi kollektív kiállításainak emlékei után ítélni, azt mondhatjuk, hogy a komponáló Iványi-Grünwald a tájkép előtt még szabadabban, még biztosabban, a szemnek és a térnek még teljesebb fölényével áll, mint akt-kompozíciói előtt, s talán a művészi munka fel nem kutatható belső feszítő ereje is spontánabban nyilatkozik meg tájképeiben. A magyar nyelvnek egy igen kifejező szava képírásnak nevezi a festészetet. Ha ennek a szónak azt a jelentőséget tulajdonítjuk: hogy a művész ecsetje alól magától értetődő könnyedséggel ömlik közölnivalója: akkor jobban karakterizálja a tájképfestő Iványi-Grünwaldot, mint az alakokat ábrázolót.
Vagy talán van valami egészen ki nem élt, ki nem elégült ebben a művészben mint figurális festőben? Három nagyszabású s régebben ismert kompozícióját gyönyörű gobelinek alakjában is bemutatja a kiállítás s művészetének ez az alkalmazott érvényesítése emlékeztet reá, mily erős és gazdag tehetséggel foglalkozott egész pályafutása közben a monumentális dekoratív feladatokkal. Figurális kompozíciói - nem drámai, nem ember-karakterizáló, hanem tisztán festői és formai feladatok megoldásai - szinte mind arra utalnak, hogy még továbbfejleszthetők volnának, valamely megszabott helyhez és anyaghoz kötve.
Az emberi alakot Iványi-Grünwald nem az egyénien karakterisztikus, hanem az általános, a tipikus irányában fejleszti. Annál jellegzetesebb s egyénibb életet élnek legigénytelenebb tárgyú tájrészletei is. Arckép nem szerepel kiállításán, de valóságos portrékat festett a lellei vidék zugairól s szinte valóra váltotta Flaubert-nek az írók számára adott tanácsát: ha csupán egy fát festett is, olyan tulajdonságokat fedezett fel s ábrázolt benne, amelyek következtében a világ semmi más fájához nem hasonlít.
Kedves témája a cséplés, s aki gyerekkorából őrzi ennek a tarka, forrólevegőjű, különös s a magyar földön oly nevezetes aktusnak képét, az megérti, miért vonzódik hozzá a művész. Míg egyéb újabb tájképein az atmoszféra múló változásai már kevéssé foglalkoztatják: a cséplésnél, ahol ez oly különösen jellegzetes, biztos foltokkal örökíti meg a gépet és az alakokat körülvevő fényből, porból, pelyvából, gőzből és izzadtságból összerakott aranyködöt, szinte a cséplésnek semmihez sem hasonlítható szagát érezni.
Iványi-Grünwald Béla gazdag, változatos és tanulságos fejlődésen ment keresztül. S nemcsak vele, hanem az újabb magyar festőművészet adattárával szemben is igazságtalanságnak érzem, hogy kollektív kiállítása alkalmából rendszeres beszámoló helyett csak odavetett vázlatok jelennek meg - ezek közé tartozik ez a néhány sor is - e hosszú és emelkedő pályáról. Van-e magyarázata útja különböző irányainak vagy csupán a művész tudatossá nem vált ösztöne indította el s állította meg ismét? Hogyan hatott rá, ami körülötte történt? Külső esemény vagy arisztokratikus elhatározás zárta-e le "kecskeméti“ korszakát, amely képeinek igen becses darabjait szolgáltatatta? Meg lehet-e találni művein - felületes körültekintéssel hiába keresem - a világ nagy felfordulásának, tűzvészének reflexeit? Ezekre a kérdésekre érdemes volna képei között böngészve megkeresni a feleletet s alkotásának rajzát tökéletesebbé tenni. Kiállítása olyan művészről beszél nekünk, aki sokat küzdött magával, bár veleszületett tartózkodása leplezte tépelődéseit. Most bizonyos belső harmóniával néz végig küzdelmein s művészi egyensúlya teljességéhez hozzátartozik a siker, a megértés, az elismerés, amely kiállítását kísérte. A művész és közönsége össztalálkozásának döntő tényezője az a vonzó és titokzatos erő, az ecsetvonások útjából meg nem magyarázható hatás, a tudáson és a tudatosságon túl az a többlete a nagy tehetségnek, amely tárgyban s megcsinálásában mégoly igénytelen vásznait is az élet teljességének varázsával tölti el.
*
Kezdetben volt a természet. Az a romantikus művész, ki oly érzékenyen reagál a jelen s a múlt eseményeire, ki érzelmi benyomásait tisztán festői eszközökkel oly szuggesztív módon tudja kifejezni: Rudnay Gyula is a természet-adta modell szigorú megörökítésével kezdte. Ma is ott áll művészete centrumában a valóság, bár nem ragaszkodik hozzá, "felszabadult alóla“, mint ő maga mondja. S fantáziája bármily szárnyaló, pátosza bármily ütemes: a kifejezés módján dominál az éveken át folytatott természet-stúdium s rányomja bélyegét még a múltnak és a mesének, a visszaidézettnek s az elképzeltnek játékos színfeljegyzéseire is (Mulatozók, Betyárok, Nemes leány és szolgája, Urak és parasztok). Hitvallását a naturalizmus iránt akarva sem tagadhatná vagy felejthetné el az, aki a Cigányleány eleven, szinte megfogható, húsból formált s a szinte szöveg-anyag mineműségét is kifejező ruhába öltözött, pontos, részletező, simán festett képet alkotta - egyéb, az Ernst múzeumban megnyílt gazdag kiállításán látható ilyenfajta képeiről nem is szólva. Bastien-Lepage fényképező szeme látta meg ezt a figurát s a kéz, mely megörökítette, mindvégig híven követte a modellt. Igaz, a rajzban, főként a heverő test lábain mintha bizonyos naivitásra törekvés enyhítené a szigorú naturalizmust, s a háttér zöld dombsor-vonalának ugyanez a szerepe. De ezek csak kisebb jelentőségű járulékok, ezek mintegy jelzik, hogy a formák összevonása nem idegen a művésztől s csak rajta áll, mikor s hogyan lágyítja a valóság rideg képét.
Ámde: kezdetben volt a természet. A cigányleány kiemelkedő reprezentánsa Rudnay gazdagon változatos műveinek különböző csoportjai közül a természethez szorosan hozzásimuló képcsaládnak. Ebbe a rokoni körbe tartozik néhány igen jellegzetes tanulmányfej, egy csavargónak csorbafogú arca, egy "öreg polgár“ szinte impresszionista - szokatlan - könnyedséggel festett képe s több önarcképe is, amelyek zárkózott, magába néző, erős intelligenciájú embernek mutatják.
Hollósy mellől indult el Rudnay is. A forrás ugyanaz, mint amely a nagybányaiak művészetét táplálta. A fényváltozások és múló színhatások megörökítése azonban sohasem foglalkoztatta s csak elvétve bukkan fel művei között a könnyebb színfoltokkal kifejezett impressziók egy-egy példája (Csipkekendős nő, kendős nő). Rudnay naturalizmusa megfogható testeket, plasztikai teljességre törekvő csoportokat, erősen és egyénien jellemzett arcokat és alakokat formál. Ennek a naturalizmusnak édes testvére a romantika. Még nem beszélnek el történetet figurái, még nem szólnak szenvedésről, hajszáról, üldöztetésről, de reális formáikat már fűti és feszíti a romanticizmus. Erőteljes, sötét vad színellentétek, villogó fehérek sötétes, nyers tónusokon, kavargó viharos éghátterek, rohanások, harcnak szertelen mozdulatai. Munkácsy változatosabb, frissebb képeinek színskálája visszhangzik Rudnay számos képén s a tartalom, az indulatfestés gyakran Goya emlékét idézi fel.
Küzdelem, harc, összeütközés, expozíció keresi a megfelelő festői nyelvet. S mint hosszú, szorongató, lélegzetfojtó fájdalom után a felszabadító zokogás, úgy juttatja teljes kifejezéshez s megnyugváshoz a Menekülők témája s képe. Több változatban festette meg, egységes hatás, a drámai s a festői elem harmóniája szempontjából a 130. szám alatt kiállított áll elöl. Ez az, mely néhány esztendeje először fordította festője felé nagyobb tömegek figyelmét. Egyetlen s egyirányú hatalmas erőtől kergetett emberáradat sodrát mutatja a kép, s hinnünk kell, hogy a színeknek ezt a jajkiáltását az is megérti, aki nem ismeri a magyar nyelv zenéjét.
A háborús évek elviselhetetlen feszültsége robbant ki a menekülők képeiben. Utánuk hangsúlyozottabban festői feladatokhoz nyúl a művész s múltjával, fejlődésével szervesen összefüggő, mégis meglepő eredményekhez jut. Ezek az eredmények legjobban megfigyelhetők kisebb finom tájképein (Fák a dombtetőn, Hegyvidék, Mátra és a többi). Az egyszerűsítésnek, stilizálásnak e tájképeken mutatkozó törekvését talán úgy lehetne kifejezni, hogy szerves elemekből összenőtt természeti formákat, a dombok hullámait, a fák láncolatát zárt, csaknem szervetlen tömegekké, halaványan geometriai formákra emlékeztető formákká igyekszik összefogni. Megvan, megmaradt plasztikájuk, de részleteik gyakran elmosódtak, színük könnyű s olykor szinte csak a hajlások jelzésére szolgáló segédeszköz. Csaknem minden figurális műve az egyénit, a különöset, a megjegyezni valót hangsúlyozza, ezek a könnyű s kedves tájképek inkább általánosítanak, s ha megfestésük nem volna oly nyugodt, kész, tetszetős is, tudással teljes is, összeköttetésük a természettel nem volna oly pregnáns, bizonyára felidéznék a szélsőséges új tájképfestőkkel való rokonság gondolatát.
Újabb figurális képei között kedvenc motívuma Rudnaynak a szabadban heverő, könyökére támaszkodó fiú. A nagyteremben háromszor-négyszer is visszatér ennek alakja, az egész beállítás, az igénytelen dombháttér, a ruha sok részlete világosan mutatja színben s formában egyszerűsítő s az említett tájképek felfogásával rokon törekvéseit. Biedermeier-ruhát ad az egyik heverő fiúra, mintha jelezné: még embert formáltam s arcot karakterizáltam ugyan, de megfogható realitást már ne keressetek ezeken a képeimen. S dekoratív színvázlatain még tudatosabb és hangsúlyozottabb ez az archaizálás. Kosztümös alakok odavetett, jelzett foltjai népesítik be a vásznakat, fő formáik biztosak és jellegzetesek, évtizedek alatt beidegzett tudás és készség nyomaival. Némelyik, a maga igénytelenségében, gazdag és teljes színfutamokat mutat. Bibliai kompozíciói nyilván következő fejlődési szakának egyelőre vázlatos, szűkszavú feljegyzései.
A tudáson, készségen, élményeket kifejező erőn, lendületen felül, mit Rudnay képei reprezentálnak, rendkívüli intelligenciájáról sem szabad megfeledkezni. Ez az intelligencia teljesen festői természetű. Ez segíti a stílusának leginkább megfelelő figurális és tájkép-modellekhez, ez biztosítja a tartalom, stílus és megcsinálás egyensúlyát, ez nemesíti pátoszát, mintha fejlődése menetébe is beleszólna. Kifejezési eszközei végtelenül gazdagok s szándékainak tökéletes alkalmazkodással állanak rendelkezésre. Nagyszerű orkeszter, kivételes tehetségű mester keze alatt, nem csoda, hogy hatalmas, most már nemzetközi közönség figyel reá, s akkordjai oly különbözően hangolt szívekben visszhangoznak.
*
Iványi-Grünwalddal együtt állította ki pompás újabb szobrait Kisfaludi Strobl Zsigmond. A képek kedvező környezetet szolgáltatnak a szobrok számára, de a figyelmet bizonyos mértékig elterelik róluk, holott az újabb magyar szobrász-nemzedéknek ez az erős tehetségű és termékeny tagja teljes és osztatlan figyelmet érdemelne. Olyan mestere ő a plasztikának, kinek keze valami magától értetődő természetességgel formálja az anyagot. Főként arcképein érvényesül ez a tulajdonsága. Jellegzetes, bevégzett s aprólékosságoktól ment fejek, nem túlozzák a részletezést, de a plasztikai formák összefoglalásában is csak addig mennek el, ameddig az anyag természete megkívánja. Nehéz volna választani - melyik jobb? - férfiarcképe, gyerekportréja s kiállító művésztársának kitűnő feje között: Kisfaludi Stróbl mestersége minden nehézségén győzedelmeskedve biztos kézzel, egyenletesen alkot. Komponáló erejét főként egyik leányaktja mutatja (Reggel), szép szökőkútja értékét a nemes anyag szerencsés megválasztása emeli.
Pásztor János is néhány szobrát állította ki az Ernst múzeumban, Rudnay Gyula képeinek keretében. Primaverája pályadíjat nyert egy évvel ezelőtt. Nemes, artisztikus bronz ez, rugalmas leányakt, egyszerű, ősi s mindig megújuló feladatnak szigorúan plasztikai, minden hatásra számító eszköz felhasználásától ment szerencsés megoldása. Kisebb alakjain (például Zsuzsannán) nagyon kellemes a fel nem tűnő, de felismerhetetlen, szinte ösztönszerű ízléses alkalmazkodás anyaghoz s méretekhez. Alig egy tucat szobra között vannak kompozíciók, aktok, kitűnő arcképfejek, sokoldalú s méltán népszerű szobrász jelzi velük fáradhatatlan és eredményes munkásságát.