Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám · / · Georg Brandes:
1. Mint a legtöbb nagy prózaíró, Anatole France is lírai versekkel jelentkezett. Ezek az írásai a parnasszisták érzés- és gondolatvilágát tükrözik. Költészetének szelleme teljesen görög. A szilárd formákat jobban szereti a ködöseknél és szétfolyóknál. Legbenső lénye szerint a világosság lírikusa, a világosságé, amelytől a rejtélyek korában annyira riadoznak. Kötetének első verse későbbi művészetét is élesen jellemzi. Ez a vers a Fényhez írott himnusz: a fény jeleníti meg előttünk a látható világot, a fény hatalma terem szemünk számára színeket és formákat, a fény festi a szivárvány ívét és a kolibri tarka tollait, s a fény fokozza föl a nők szépségét, amikor szemükbe és függőik drágaköveibe surran. "Adj erőt, ó Fény! hogy gondolataim, amelyek szépek és egyszerűek, miként te vagy, kecsesen és békén s benned bizakodva mindig zengő formákat öltsenek!“
France nem siettette el dolgát, első verseit huszonkilenc éves korában (1873) adta ki s harminckét esztendős volt, amikor második könyve, a Korinthusi nász megjelent. Versei Lecomte de Lisle hatása alatt készültek, neki is ajánlotta őket "eleven és állandó csodálata jeléül“. E kifejezésben egy szó mindenesetre fölösleges, mert France-ra sosem illett, ez: állandó. Persze ezt nem rójuk hibájául, hisz Lecomte de Lisle egyre jobban a formákba merevedett s nézeteit kíméletlenül másokra is rá akarta erőszakolni. Amikor mindkettejüket a szenátus könyvtárosaivá nevezték ki - Lecomte de Lisle természetesen sokkal előbb állást kapott, mint France -, a jellemükben rejlő ellentétek e kényszerű együttlét alatt mindinkább kiéleződtek. Lecomte de Lisle valósággal meggyűlölte, sőt megutálta France-t. De France is állandóan csökkenő csodálattal vizsgálta: Lecomte de Lisle költészetét. Az idősebb költő 1891-ben, Jules Huret-vel folytatott beszélgetése során egész lekicsinylően nyilatkozott ifjabb társáról s oly keserűen panaszkodott France kritikája miatt, hogy amikor ez a támadásra megadta a méltó választ, Lecomte de Lisle fegyveres kihívással felelt. France azonban a kihívást visszautasította. Tudnunk kell, hogy a hetven éves költő mily szigorúan ítélte meg Racine-t, hogy megérthessük, mennyire izgult és bosszankodott, amidőn France ezt írta: "Lecomte de Lisle mindenben tehetséget keres, Lamartine-nak a lángész a fő“.
Lecomte de Lisle e finom tűszúrással szemben minden mértéken átugratott, sőt oly nevetséges váddal sem átallt előhozakodni, amely a józan ésszel is ellenkezett. A könyvtár egyik tisztviselője többször megismételte előttem, hogy Lecomte de Lisle főként azért haragudott France-ra, mert ez a könyvtárból néhány keményített gallérját elcsente. Ezek a gallérok egyrészt igen keveset érhettek, másrészt az egyik ember gallérja ritkán illik rá a másik nyakára. Ha Lecomte de Lisle eszmelopással vádolja France-t, ez badarság lett volna, de nem képtelenség. A gallérlopás vádja azonban (önkéntelen) humorba fulladt. Természetes, France soha még csak nem is említette ezt az esetet. Híre nemsokára teljesen túlszárnyalta Lecomte de Lisle dicsőségét, aminthogy későbbi jövedelmei is százszorosan meghaladták volt főkönyvtárosának tiszteletdíjait.
2. Anatole France kedves és fölszínes kritikus volt, akárcsak a 19. század elejének "műítésze“, Jules Janin. Voltaképpen sosem a könyvekről vagy szerzőikről beszélt, hanem önmagáról, egy-egy könyv vagy író esete alkalmából. A fő dolgoktól, akárcsak beszélgetéseiben, elcsapongott, mellékvágányokra siklott s közben sok mindenre megtanította olvasóit. Lényéből valami példátlan lenézés sugárzott, amelyet csupán példátlan kímélete enyhített.
Csak néhányszor és néhány kérdésben kelt ki hevesebben s későbbi fejlődését tekintve, kissé furán, mert ekkor a politikában még szélsőséges militarista, az irodalomban pedig szélsőséges konzervatív volt.
Nem csoda, hogy Anatole France keményen elítélte Abel Hermant ifjúkori művét, a Cavalier Miserey-t, e "naturalisztikus“ katonaregényt, amelyben egy huszár a kedvese miatt megszökik s végül egyik társának óráját is ellopja. Nem olvastam a Miserey-t, de nem kétlem, hogy e munka (akárcsak a szerző későbbi írásai) a legmagasztaltabb érzéseket is porba rántja. De France-t nem a könyv értéktelensége bosszantja. Ezt írja ugyanis: "A szent dolgokhoz tisztelettel kell közelednünk. S ha az emberi társadalomban az általános vélemény szerint vannak még szentségek, a hadsereg mindenesetre ezek közé tartozik“. Azután: "A frigyládát ne illesd!“ - A 12. vadászezred parancsnoka napiparancsban rendelte el, hogy a "Cavalier Miserey összes példányait, amelyek katonai szálláson találhatók, a szemétdombon égessék el“. És France megjegyzi: e mondat bizonyára nem nagyon elegáns, de azért hazám érdekében magam is inkább ezt írtam volna le, mint a könyv négyszáz oldalát.
Militarista-hazafias szenvedélyét, amely ekkor egész valóját uralta, szemére is lobbantották, amidőn néhány évvel később a Dreyfus-pörben nagyobb szenvedéllyel s szerencsére mélyebb tudással, a hatalom ellen fordult. Most egész mivoltában kitárult előtte Franciaország katonai rendszere, amelyről eddig sejtelme sem volt.
Sokkal keményebben és elszántabban hadakozott Zola és az úgynevezett naturalizmus ellen, amellyel valaha annyit foglalkoztak, s amelyről manapság már senki se beszél. France szemében ez az irány a legaljasabb trágárságot, vadságot és brutalitást jelentette. Zola rendkívüli erejét és eredetiségét nem vette észre. Csak azt látta, hogy e költőből a legcsekélyebb önfegyelem is hiányzik, számára pedig ez a művészet első törvénye volt.
Zola egyénisége azonban annál erősebben hatott rá. Gyászbeszédéből, amelyet Emile Zola sírjánál mondott, határozottan kicsendül, hogy az elhunyt munkásságára vonatkozó szemrehányásokat (a magáéit is!) minden őszinteségük mellett igazságtalanoknak bélyegezte: "Zola jó volt, s mint minden kiváló szellemet, egyszerűség és nagyvonalúság jellemezte őt. A henyék uralmát, az eltespedt nemességet s korunk minden gonoszságának kútforrását, a pénzt, dacosan gyűlölte.“ S két évvel Zola halála után ismét fölidézte ennek csodálatos tettét, amikor kiadta az 1904. október 1-jén kelt híres levelet: Vádolom...
3. Anatole France a Dreyfus-pörben találta meg önmagát. Ez a frontváltozás Franciaország történetében egyáltalán nem újság. S ne higgyük, hogy e fordulat utórezgései manapság teljesen elsimultak. Nem, legalábbis annyira érezhetők, mint bármikor. Mert ha a francia sajtó nagy többsége mostanában France rovására Maurice Barrést dicsőíti, e hanyatlás okát főként abban a (hamis) hazafiaskodásban keressük, amelynek Barrés már régesrég egyik leghangosabb apostolává szegődött.
Kétségtelen, hogy az európai válságban a patrióták és szenteskedők kerekedtek fölül. Ütött az éjfél s a középkor összes kísértetei föltámadtak. Franciaországban a katolicizmus, Németországban a miszticizmus réme suhog s Angliában Chesterton, Franciaországban Bergson, Ausztriában Freud tárt karokkal fogadja őket. A formák leple alatt a fényiszony és tunyaság ül diadalt. France-hoz azonban éppoly kevéssé értek föl, mint annak idején Renanhoz. Még nem aludt ki minden világítótorony.
4. A L'histoire Contemporaine négy kötete közül csak a két utolsó érinti a Dreyfus-pört, persze, az eset megnevezése nélkül, pontosan ecsetelve a francia társadalom összes rétegeinek roppant feszültségét. E négy kötet legszebb darabjának az Ametisztgyűrűt tartom. A klerikalizmus ellen a modern korban nem írtak még ily fontos szatírát. Ez az írás valóságos tükörfolyosója a tréfának. Az olvasó előtt a szatíra mélységeit tárja ki.
Ebben a négykötetes elbeszélésben France - Bergeret úr személyén keresztül - saját lényének alapvonásait testesítette meg, lágyságát, bölcsességét és fölényes értelmét éppúgy, amint egykor a Lúdláb királyné nyugodt cinizmusát, heves érzékenységét és költős szemérmetlenségét Coignard abbéba mentette át. Főalakjait bizonyos formák közt állandóan önmagáról mintázta, már ahogy egyéniségét művészi hangulataiban látta. De azért egész sereg más típust is alkotott, pl. Riquet kutyáét, amelybe mélységes emberi ösztönöket sűrített, vagy Crainquebilleét, az utcai árusét, akinek története mögül a szegényekre fonódó rokonszenv s a hivatalos világot sújtó lenézés árad ki.
France néhányszor, főalakjainak dramatizálása révén a színpadra is eljutott. Franciaország legnagyobb színésze, Lucien Guitry remekül ábrázolta a hatóságok ostoba önkénye alatt vergődő nyomorult utcai árust. S miután Crainquebille alakjában meghódította a szíveket, 1904 márciusában a Le mannequin d'osier-t is előadta. A dramatizálás munkáját mindkét esetben Caillavetné, a színműíró anyja végezte.
(Ő maga soha, egyetlen sort sem adott ki. Halála után azonban fiókjában megtalálták az Histoire d'une demoiselle de modes című finom regényének kéziratát. Azt hiszem, a könyv orvosalakját a kitűnő Dr. Pozziról mintázta, akit a háború alatt egy őrült meggyilkolt.)
Aznap, amikor a Le mannequin d'osier színrekerült, az Avenue Hoche-i ház ebédjére egyetlen idegent se hívtak meg. France át sem öltözött, mivel a közönség előtt nem akart megjelenni. Dán asztaltársára bízta, hogy a háziasszonyt a Renaissance Színház páholyába kísérje. Maga a színpad mögött, az igazgató szobájában rejtőzött el. Felejthetetlen este volt.
Guitry csodát művelt: magas tagbaszakadt termete France alakjává bágyadt. a költő állt előttünk, hangja, lágy tekintete, lószerű profilja és hegyes szakálla egészen rája vallott. A szelíd és bölcs Bergeret, a gyengék barátja, aki még a buták közül is kihalászta az okosabbját s a kártékonyak tajtékzását is tántoríthatatlan közönnyel szemlélte, Bergeret, aki alig néhány jó olvasó agyában bizonytalanul költött, most Guitry segítségével hús-vér alakká változott.
France művészete sosem a szenvedélyek ábrázolásában kulminált. A vörös liliom, e szerelmi regény, Verlaine és Madame Darmesteter karikatúráival, teljesen elhibázott írás.
5. Nos, Bergeret tanár úr történetében igazán nincsenek szenvedélyek, Ez az ember csupa lágyság és intelligencia, s csendes szívében mély megvetés lakik. Coignard abbé valahol azt mondja, hogy "az embereket gyöngéden kell lenéznünk.“ Bizonyos, hogy France-ban a lenézés mindig elnyomta a gyöngédséget, hacsak ezzel jogtalanságot nem követett el. Mert a jogtalanságtól való örökös irtózása sodorta e szelíd epikureust a Dreyfus-pörbe, s ez vonzatta őt Jaurés-hez is, akit nemcsak csodált, hanem mesterének is tekintett. Jaurés halála, valamint a nacionalizmus és az egyházi hatalom lelki riasztásai alatt France szocialista lett, ő, akit néhány éve még a "hercegek“ jelöltek a francia Akadémiába, amelynek küszöbét azonban a huszadik században egyszer se lépte át. Jules Lemaitre, elvi ellenfele, akinek tehetségét - szinte érthetetlen! - France mindig túlbecsülte, 1910-ben többször meglátogatta őt s váltig azon iparkodott, hogy az Akadémia üléseire elcsalja. De France-nak az ottani atmoszféra túlságosan ünnepélyes volt.
Egyik-másik kisebb társaságban sokkal szívesebben időzött. Persze, azért itt is megestek vele némi furcsaságok. Egyszer pl. Octav Mirbeau Zolával együtt ebédre hívta meg. Egyikük se volt valami nagy ínyenc, a szó tehát csak úgy áradt belőlük. Nekihevülve, teli szájjal vitatkoztak, míg végre Zola megadta magát s France egész szívét szabadon kitárhatta. De e tréfás helyzetet egyikük se látta meg.
Amily fölényes volt France, az írás művésze, szónoknak éppoly lehetetlennek ismertük. A legrövidebb rögtönzésbe is belesült. Szabadon előadni egyáltalán nem tudott. Nyilvános beszédeit nagy papírívekről, akadozva olvasta fel, míg Jaurés, akit szinte áhítatosan csodált, a szónoki emelvényen föl-alá járkálva, érces hangon harsogott anélkül, hogy jegyzeteibe csak egyszer is belepillantott volna.
Anatole France barátai meg is ijedtek, amikor a költő az argentínaiak meghívását elfogadta, Buenos Airesben ugyanis - jelentős honorárium fejében - egész előadássorozatot kellett tartania. Egyszer hozzám fordult:
- Mit gondol, miről beszéljek odaát?
- Ha érdeklődést akar kelteni, mért kérdi ezt? Természetesen Argentínáról beszéljen, ez az egyetlen tárgy, amely hatni fog. Látott-e már valakit, akit önmagán kívül más is érdekelt? Ezzel mindent megmondtam.
- De én semmit se tudok Argentínáról. Úgy gondoltam, hogy Rabelais-ről fogok előadni, akit alaposan ismerek.
- A világért se! Még ha Rabelais erotikus volna, beszélhetnénk a dologról, de ez a durva fráter az emésztés nehézségeire is kiterjeszkedik. Vigyázzon, az összes nők otthon fognak maradni!
A dolog sokkal rosszabbul ütött ki, mint gondoltam. Caillavetné váltig könyörgött France-nak, hogy ne vigyen magával titkárul egy tolakodó fiatalembert, aki sehogy se tetszett neki, de France hajthatatlan maradt. Nem, a titkárnak folyton mellette kellett lennie. Nos, alighogy Buenos Airesbe érkeztek, a legelső esték egyikén a költő hirtelen őszinteségi rohamában odaszólt a fiatal úrhoz:
- Micsoda unalmas város ez. A férfiak szárazak s engem egyáltalán nem mulattatnak, a nők pedig csúnyák s amennyire megállapíthattam, műveletlenek is - és így tovább, ebben a hangnemben.
Másnap reggel a titkár úr sorba látogatta a Buenos Aires-i szerkesztőségeket s (jó pénzért) pikáns leleplezést ígért: "France igazi vélekedése Argentínáról“. A költő többek közt ezt mondta neki: "Ide csak pénzért jön az ember...“
Az érdeklődők fölneszeltek s tömegestül vásárolták a pikáns cikkeket. Aznap, amikor France első előadását hirdették, a vezető újságok természetesen a költőnek rontottak, aminek következtében a terem végig üresen tátongott úgy, hogy a rendezőbizottság a megállapított tiszteletdíjat se tudta kifizetni. A felolvasások diadal helyett bukással végződtek. - Az argentínai kormány erre tapintatosan 50.000 frankot ajánlott fel France-nek egy Argentínáról szóló brosúráért, ez azonban, tudomásom szerint, sose készült el.
6. Sokkal jelentősebb jövedelemre tett szert, akárcsak Clemenceau a bécsi Neue Freie Presse-be írt cikkei révén. E kapcsolatot a világháború kitöréséig, amely minden ilyes összeköttetést megszakított, Frischauer, egy Párizsban élő bécsi újságíró közvetítette.
France háza, a boulogne-i erdőbeli háromemeletes Villa Said, a legritkább műtárgyak múzeuma volt. Egyes darabjai roppant értékeket jelentettek, különösen a kandalló-falakat alkotó mozaikok, e mozaikok a vatikáni Borgia-terem tatarozásakor fölöslegül maradtak. A legjobb görög időkből származó Eros szobrocskáját középkori francia darabokkal rakta körül, míg a másik sarokban egy valódi Tanagra-figurákkal telt szekrény pompázott. A bútorokhoz Franciaország legkiválóbb művészeinek rengeteg rajzmappája támaszkodott, akik tisztességüknek tartották, hogy e híres ház díszítéséhez hozzájárulhattak.
Könyvgyűjteménye azonban aránylag jelentéktelennek látszott. A nyomtatott munkák tömegéből, amely naponta házába áradt, France semmit se tartott meg, s bizonyára egy sort sem olvasott. Saját bevallása szerint az egészet egy vidéki barátjának küldte - félek, hogy ez a vidéki barát valamelyik párizsi könyvkereskedő volt.
Erre a kérdésre: miért nem olvassa kortársait? - egyszer így válaszolt: Higgye e, Petroniustól többet tanulok, mint Catulle Mendés-tól. - Máskor csodálkozva kérdeztem:
- Ugyan, hol tartogatja írásait?
- Sehol - felelte. - Mit csináljak velük? Csak nem gondolja, hogy a magam írásait olvasom?!
- De végre is tudnia kell, mit ad ki, már csak azért is, hogy ne ismételje önmagát.
- Igaz, igaz, folyton ismétlem magamat.
Nem túlzott. Egyik novelláját véletlenül két, egymás után megjelent kötetében is kiadta.
De a közönséget és a sajtót helyesen látta. Tudta, mint minden öreg író, hogy nekrológját az összes szerkesztőségek előre elkészítették s csak halálára várnak, hogy a befejezést hozzátoldják.
Bár a harcot megszokta, a világháborúban mégis megtorpant. Félt, hogy Dreyfus-pörbeli "hazafiatlanságát“ ismét fejéhez vágják s néhány mentegetőző, soviniszta szellemű nyilatkozatot adott ki. Később azonban szégyenkezve visszatért régebbi álláspontjához. Egy fiatalembernek, aki ezidő tájt nála járt, meg is mondta: "Bevallom, a gyávaság földre sújtott.“
Nem, France-t nem gránitkőből faragták.
E cikket nem fejezhetem be anélkül, hogy köszönettel meg ne emlékezzem arról a jóakaratról és tiszteletről, amellyel France mindvégig kitüntetett. Egyik legkülönb és legmélyebb elbeszélését, a Putios-t nekem ajánlotta s ő, aki nem szívesen szónokolt, tiszteletemre egy kis beszédet mondott, amelyet a Vers des temps meilleurs-gyűjteménybe is beiktatott.
Abból a nagy kórusból, amely France dicsőségére fölharsan, vagy föl fog harsanni, amidőn a jelenkor már az "anarchista“ összes tetteivel megbékült, annak a kis északi országnak a hangja se hiányozzék, ahol az emberek még örömest tanulnak.