Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám
Cica, kályha, és minden dorombolók
lelkemmel együtt, mely ma szintén dorombol:
csöndes társaság. Mint őr a toronyból
nézek az égre, honnan az eső lába lóg,
lóg, lóg
az utca fölött, mely oly sivár, mióta a bölcs tanács
kivágatta az akácokat, melyeknek részeg
illatából valamit még most is érzek
lelkemnek bolyhai közt... A köd mint szürke rács
rács rács
hull le súlyosan, mint hulltak ama leereszthető
kapurácsok zord korok börtönváraiban - ámbár
kell-e zordabb, mint e mái? S a bérci várnál
nem busabb-e a lapos város, hol a szürke kő
kő kő
kő közt dobog az élet meleg husa - csupabél
gyümölcske, puhán, kemény héjakban - (óh távoli édes,
mit csinálsz te most?) - A cica keres valamit: éhes:
csöpp hus és hust akar... Óh hus, hus! Ami él,
él él,
te vagy mindennek kincse és szövete. Te gyümölcs és ajak!
Husok! különös szigetek! Ez a cica, s én magam, s a távoli édes
meleg oáz: kedvesem teste, kire szivem éhes:
hus, hus, eleven hus! világnak magva, mag
mag mag
mag, plánta, fa, erdő és folyó! jövőbe folyva e bus
kőpartok közt - (S mi szétfeccsent kis hushullámok! éhes
cicám), hus! hus! Gyönyör és erő fő Fókusa! édes
és rettenetes! önmagad fia és tápláléka! hus
hus hus
sejtektől kezdve és geológiai korszakokon át
e kis szobáig, hol most vágyad dorombol
s kinéz az ablakon, mint a rab a toronyból
s csak kőre lát, csak hideg kőre lát...
Dudolva: Hus, hus, eleven hus! világ fókusa!