Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány
Nyomasztóan lassan, üresen, egyformán teltek a fáradt, csalódott napok.
Ilonka ki sem mozdult.
Semmit sem csinált. Nem olvasott, nem beszélt, nem törődött se magával, se mással. Csak ült közönyösen, fázósan. Vagy hevert nyitott szemekkel, fásultan, az ócska pamlagon. Nem gondolkozott, nem kellett neki semmi, nem érdekelte semmi. Aludni se szeretett, mert álmai is csak zavarosak voltak és bántók. Enni is alig evett.
Irtózott az emberektől. Megrögződött agyában az a gondolat, hogy az emberek mind, mind utálatosak és gonoszok. És sehol sincsen senki, akit érdemes volna ismerni. A tengerész... Milyen szép volt pedig, milyen férfias... És azután ő is olyan furcsa lett egyszerre...
Tenger... Hajó... Szabadság!... Nincs, nincs, nincs sehol. Nem igaz, hogy vannak csodálatos országok. És a hajó, az is csak egy börtön. És a tenger... Az is ellenséges. És szabadság... Az sincsen. Senki se lehet szabad. És minek a szabadság, ha nem lehet élni vele? Ha minden ember gyűlöli?
Semmi sincs, ami érdekes lenne. Semmi, amit érdemes volna megélni.
Nincsenek érdekes emberek. Csúnya az élet és közönséges. Nem érdemes élni. Csupa ravaszság, csupa hátsó gondolat. Az emberek nem adnak semmit, csak mindig elvesznek.
Minden milyen szép volt, még pár hónap előtt! Virágzottak a fák, a bokrok.
És most, ha néha kitekintett az ablakon, száradó leveleket kergetett a szellő s vadgesztenyék fúltak bele a hideg sárba.
Elmúlt a nyár észrevétlenül s megjött az ősz.
Ilonka fogyott. Köhögni kezdett. Fájt a háta. Lázas volt.
Jött az orvos. Tüdőcsúcshurut. Még csak kezdődik. Nagyon kell vigyázni. Minél többet enni. Sok tejet inni. Délben, ha süt a nap, sétálni egy kicsit, de csak annyit, hogy el ne fáradjon.
Az özvegyasszony nagyon megrémült. Tüdőbaj! Istenem! Ebben a korban! Hisz az rettenetes!
Ezentúl minden pénzecskéjén ennivalót vásárolt. De Ilonka csak nem akart enni.
Szép őszi nap volt.
- Menjél egy kicsit sétálni, Ilonkám - mondta az anyja.
Ilonka nem is felelt.
- Az orvos azt mondta, hogy az jót tesz neked - kezdte újra a szegény asszony.
Ilonka unottan félrehúzta a száját.
- Menjél csak, drágám, látod, olyan örömet okoznál nekem.
Aztán újra kezdte:
- Mondd, miért nem mész? Hisz olyan szép idő van... Nagyon beteg leszel, ha nem vigyázol magadra.
- Bár már meghalnék - mormolta Ilonka. És elmosolyodott erre a gondolatra, de olyan őszinte örömmel, szívből, ha az özvegyasszony megdermedt az ijedtségtől.
- De, Ilonkám, hogy mondhatsz ilyet!
S hozzásietett és átkarolta és babusgatta.
- Kicsi-kicsi Ilonkám, te, hát itt hagynál! Hát velem nem gondolsz?
Ilonka engedte magát dédelgetni. Közönyösen tűrte. Neki már minden mindegy volt.
- Menjünk egy kicsit ki a napra - kezdte újra az özvegyasszony. - Jó? Csak tíz percre. Lejövök veled. Együtt megyünk. Nekem is jót tenne egy kis séta. Kísérj el, Ilonkám, jó?
- Jó... - mondta Ilonka közömbösen.
Az özvegyasszony boldogan öltöztette fel a leányát, mint egy kisgyermeket.
Aztán együtt megindultak.
- Menjünk be, a város felé? - kérdezte Domokosné, aki szórakoztatni akarta a leányát.
- Minek?... - mondta unottan Ilonka.
- Elmegyünk a cukrászdába - mondta az anya.
Ilonka megvetőleg félrehúzta a száját:
- Azok a rossz sütemények...
- Hát akkor csak járjunk egy kicsit - mondta gyorsan az anya, attól félve, hogy a leánya mindjárt itt a ház előtt sarkonfordul és hazamegy.
Mentek az utcákon. A szegény asszony folyton beszélt, hogy szórakoztassa a leányát. Ilonka pedig közönyösen hallgatott. Nem is figyelt oda, hogy mit beszél az anyja. S ha az kérdezett tőle valamit, nem felelt.
A szegény anyát kétségbeejtette az a teljes közönyösség, amellyel leánya minden iránt viseltetett. Ilyen volt az apja is, a halála előtt! Istenem, istenem...
Csak beszélt, tudta, hogy Ilonka oda sem hallgat, de csak beszélt a szegény öregedő asszony azért, hogy a maga baljóslatú gondolatait elfojtsa.
Ilonka hirtelen az anyjába kapaszkodott görcsösen. Domokosné meglepődve nézett reá.
- Mi az? - kérdezte.
- Ott... Ott... - suttogta Ilonka. - Az... Az...
Domokosné most ösztönszerűen odapillantott, amerrefelé leánya nézett.
Egy elegáns tengerésztiszt ment az utca túlsó felén.
- Ki az? - kérdezte Domokosné halkan.
- Az...
És Ilonka izgatott arccal, lázas szemekkel nézett a sarkon beforduló férfi után.
A tengerésztiszt eltűnt egy ház kapujában.
- Ismered? - kérdezte az özvegyasszony. - Ki volt az?
- Az... - mondta Ilonka révedezve. - Az... Ő lehetett volna az, ha akarta volna...
S megint közönyös szemekkel nézett maga elé.
S tovább mentek.
Most már az anya is hallgatott. Úgy meglepte őt leányának iménti nagy izgatottsága amiatt a tengerésztiszt miatt, hogy hamarjában nem mert beszélni. Ki lehetett az? Mi köze van a leányának hozzá? Talán...
És borús sejtelmek fogták el a szegény anya megkínzott agyát.
- Menjünk haza - mondta hirtelen Ilonka.
És köhögött, szárazon, tompán. Úgy, mint az apja, azokban az időkben, mielőtt meghalt.