Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány
Ilonkának csak a lépcsőn jutott újra eszébe, hogy ma reggel milyen szigorú volt az anyjával szemben. És az milyen jól sikerült. Elhatározta, hogy azt a hangnemet folytatni fogja. Igen, úgy legalább nem mernek beleavatkozni az ő dolgaiba. És különben is... Ő egy önálló nő. Neki nem parancsolhat senki. Ő nem tűr maga fölött senkit sem zsarnokoskodni. Ő már nem kisleány. És különben is... Ő már nincs egyedül, támasz nélkül. Megjött végre az, akit várt. Itt van a férfi, milyen szép, milyen erős, milyen hatalmas! Milyen érdekes! Mellette nyugodtan és gondtalanul érezte magát.
A tenger... A hajók... A szabadság... Csodálatos országok... Igen, ez az ő igazi világa. Elmennek együtt, messze, messze és nem lesz többé közük senkihez sem. Elmennek nagyon messze, távoli, boldog országba, ő és a tengerész. És ott fognak élni szabadon. és örökre elfelejti Málcsikát, a kápolnai gavallért, a kopott bankhivatalnokot, Kovácsnét, Pepi nénit, a pletykákat. És ezt az utálatos külvárost. A szegénységet, az apró gondokat, a szűk kis gondolatvilágot.
Elmennek ők ketten, messze, nagyon messze...
Benyitott az előszobába és sietett be a szobába. Anyja a konyhában volt elfoglalva. Most nem ment ki hozzá, mint máskor szokta, hogy segítsen egy kicsit.
Leült a pamlagra s folytatta az álmodozást.
Milyen szép is lesz minden!
Pepi néni ezalatt szintén megérkezett, lihegve. Ő látta Ilonkát, amint a tengerésztől búcsút vett. És mindjárt sötét gyanú fogant meg benne. Az ezerkoronás... Igen, ez az. Biztosan ez az! Különben honnan szedte volna ezt az előkelő tisztet ez a leány?
Mindjárt be is fordult a konyhába s a tűzhely mellett szorgoskodó sógornőjére támadt:
- Tudom... Most már tudom.
- Mit tudsz? - kérdezte Domokosné elcsodálkozva.
- Láttam - mondta Pepi néni fontoskodva. - Láttam.
- Mit láttál?
- A leányodat. A te leányodat. Itt a ház előtt. Itt, a mi házunk kapuja előtt.
- Ugyan?
- Igen. És te ebben nem találsz semmit? Neked ez egészen mindegy? Vigyázz, én mondom, vigyázz!
- De mire? kérdezte kissé türelmetlenül az özvegyasszony.
- Hát jó. Elmondom, ha nem akarod érteni. Itt, a ház előtt, most, éppen most láttam a te leányodat, amint egy tengerésztiszttől búcsúzott. Nos, mit szólsz ehhez?
- Nem tudom... - mondta Domokosné szórakozottan.
- Nem tudod? Mit nem tudsz? - mondta mérgesen Pepi néni. - Ez hallatlan! Most mondom, hogy mit láttam az én saját két szememmel és te arra nem tudsz mást mondani, mint hogy nem tudom? Ez igazán különös tőled, kérlek.
- De mikor nem értettem egy szót sem abból, amit mondtál - jegyezte meg szelíden az özvegyasszony.
- Úgy? Tehát te azt mondod, hogy én összevissza beszélek? Jó. Hát akkor nem mondok semmit. Jó.
És Pepi néni halálosan megsértődve elhallgatott. S többé fel sem nyitotta a száját. Egy szót sem szólt. Majd leharapta a nyelvét kínjában, de egy szót sem szólt. Eltökélte, hogy addig nem is fog szólni, míg őt a sógornője meg nem kérleli. Nem, addig ő egy szót sem fog szólni.
S mivel Pepi néni nem beszélt, az özvegyasszony pedig a leányával való reggeli jelenet után szintén elhatározta, hogy nem beszél többé, az ebédet Ilonka kellemes meglepetésére teljesen csendben fogyasztották el. Se Pepi néni, se az anyja nem kérdezte, hogy ő hol járt, merre járt. S így Ilonkának se kellett beszélnie, s ez most nagyon jól esett neki. Hisz ma délután újra találkozni fog vele. És ő elmehet hazulról, senki se kérdezi majd, hogy hová megy. Hisz most se kérdezte tőle senki, hogy merre járt. Pedig Pepi néni látta is a tengerésztiszttel.
Mikor befejezték az ebédet, Ilonka mindjárt a szobájába sietett s kezdte magát nagy gonddal csinosítani. Nagyon szép akart lenni ma délután.
Nagysokára elkészült. Éppen indulni akart, mikor az anyja belépett a szobába s félénken megszólalt:
- Ilonka... Kérlek, Ilonka... Csak egy percre...
Ilonka ellenségesen tekintett az anyjára. A szegény asszonynak erre a nézésre könnyek futottak a szemébe. Elhaló hangon mondta:
- Én nem bánom, hogy te mit csinálsz... Csak azt akarom neked megmondani... Arra akarlak kérni... Hogy... Hogy ne...
- Hogy ne menjek el? - mondta türelmetlenül Ilonka. S dacosan felhúzta a vállait és indulni készült.
- Nem, nem azt akartam mondani - szólt sietve az anyja. - Csak azt akartam mondani, hogy ne az utcán találkozzál... Megszólnak az emberek... Csak azt akartam mondani...
- Hát akkor hol? - kérdezte Ilonka fölényesen.
- Hát... Hát... Az a tengerésztiszt... Nem jöhetne inkább ide?
Ilonka meg volt lepve. Gondolkodóba esett.
Az özvegyasszonyba visszatért a bátorság. Szelíden kérdezte:
- És... És honnan ismered?
- Én? Gyula bácsiéknál ismerkedtem meg vele.
- Úgy?
És a szegény asszony fellélegzett. Hát mégsem az utcán szedte fel? De hisz akkor jól van. Hisz ez akkor egy rendes ismeretség, ha ez a fiatalember a Gyula bácsiékhoz járt.
- Mondd neki, Ilonkám, hogy jöjjön ide. Itt sokkal jobban elbeszélgettek. Mint az utcán...
Ilonka arca hirtelen felragyogott. Hisz igaza van a mamának!
- Hát akkor meghívom, jó? - kérdezte barátságosan.
- Igen, Ilonkám.
- Csináljon egy kis rendet, mindjárt jövünk.
S Ilonka kiszalad a lakásból és csaknem futott a megjelölt pad felé.
A tengerésztiszt ott ült. Már messziről meglátta őt Ilonka. S most már nyugodtan lépkedett feléje.
A férfi egy közeli kis vendéglőben megebédelt. S azután kiült erre a padra. Nagyon vegyes érzelmekkel ült ott. Néhányszor már eszébe jutott, hogy felkel és elmegy onnét, örökre. És nem találkozik többé Ilonkával. Mert hisz annak nincs semmi értelme. De aztán mégis valami mindig visszahúzta. Még egyszer látni akarta azt a kedves kisleányt. Elvégre nem kerül semmibe. És neki amúgy sincs semmi fontosabb elfoglaltsága. Mindegy, hogy itt ül-e vagy másutt? És ha nincs is semmi értelme ennek az ismeretségnek, egy pár óra azért csak kellemesen eltelik.
S már jött is a leány.
A tengerész felemelkedett a padról s tiszteletteljesen üdvözölte.
Ilonka vígan mondta:
- Soká várt, ugye? Hanem most jöjjön...
- Hová? - kérdezte a férfi.
- Hozzánk! Mama megengedte - újságolta ragyogó arccal Ilonka.
A tengerésztiszt visszahőkölt. Mi ez? Mama?
Ilonka csodálkozva nézett reá:
- Igen, jöjjön, hozzánk.
A tengerész zavarba jött. Erre nem volt elkészülve. Hogy ő most beállítson, mint vendég. És ott van az egész család. Mi címen állít akkor ő oda be? Nem, nem, hisz az nevetséges.
- No, jöjjön - mondta Ilonka. - Nem állhatunk itt az utcán.
- Igen... Igen... - mormolta a tengerésztiszt és iparkodott gyorsan átgondolni a lehetőségeket.
Ha ő oda elmegy, az egész család ott ül. Érthetetlen, hogy került ő oda. De hisz az nagyon unalmas lesz. Ennek nincs semmi értelme. De mit mondjon most ennek a leánynak?
- Jöjjön! - mondta türelmetlenül Ilonka, aki nem értette a férfi habozását.
És vígan hozzátette:
- Nem lesz ott senki. A mamám és a nénim a konyhában lesznek. Sokkal jobb lesz úgy...
A tengerész rábámult a leányra. Most már igazán nem értette a helyzetet. Mi ez a kisleány? Mit akar tőle? Miféle népek ezek?
- Min gondolkozik? - kérdezte Ilonka idegesen.
- Hát... Én azt gondoltam, hogy sétálni fogunk - bökte ki végre a férfi. - Én azt gondoltam... Igen, különben... Kérem, én nem jöhetek, mert...
- Miért? - kérdezte Ilonka csodálkozva. - Azt hiszi, hogy alkalmatlan? Pedig dehogy. Mama nagyon örül.
A mama emlegetése újra elkedvetlenítette a férfit. Ő eddigi életében lehetőleg kerülte a mamákat, amennyiben a leányuk tetszett neki. Minek a mama? Nevetséges. Hisz elvégre ő nem házasodni akar.
- Maga olyan furcsa! - mondta Ilonka idegesen.
Aztán csalódottan nézett a tétovázó férfire.
Tenger... Hajó... Szabadság... Csodálatos országok...
Vége. Vége.
Csak beszélt ez a férfi, isten tudja, miért? És mit akart? Mit akarhatott? És most, most miért ilyen rosszkedvű?
Különben...
És Ilonka dacosan mondta:
- Hát ha unja, kérem, ne jöjjön. Én pedig megyek, haza.
És megfordult s elindult. Csalódottan, fáradtan. Azt hitte, minden nagyon jól lesz ma... És most, ez a férfi, egyszerre ilyen furcsa lett.
Ment, elkeseredetten. Soha semmi sem sikerül neki. Semmit sem érdemes kezdeni. Senkibe sem érdemes bízni. A férfiak olyan furcsák...
Ment haza. Lassan ment, nagyon fáradtnak érezte magát. Sokat járt ma. És annyi minden történt... Istenem, milyen utálatos ez az utca, ez a ház, ez a lépcső, ez a lakás, ez a szoba!
És ledőlt a pamlagra.
- Istenem, milyen utálatos is ez az élet! - mormolta s könnyesek lettek szemei.