Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány
Az emberek ne panaszkodjanak soha semmiért sem, mert hisz mindent, ami éri őket, önmaguk akarták úgy. Az emberben van mindennek csírája, jónak és rossznak, szerencsének, boldogságnak és szerencsétlenségnek egyaránt. Mindenki a maga képességei szerint veszi ki a részét az életből. Aki nem akar a maga képességei és életkörülményei határán belül élni, az egész bizonyosan rosszul jár. Mert homokra épít, aki más emberek jóindulatában bízik s balgatag az, aki hiszi, hogy az életben valami jót is kaphat, vagy egyáltalán valamit is kaphat a többi emberektől.
Az emberek sorsa irtózatos. Kegyetlen az élet s nem ismer irgalmat senkivel szemben sem, s amikor valaki már nem kell neki, könyörtelenül eldobja magától.
Az élet nem tart senkit sem kegyelemkenyéren. Aki kiszolgált, az pusztuljon el.
Kedves, csinos, értelmes és jóindulatú leányka volt Ilonka. Miért ne lehessen szép élete neki? Ifjúkori örömök, boldog szerelem, gyermekek, nyugodt élet s csendes öregség egészséges unokák közepette?
Miért kell, hogy minden álmát kicsúfolja a valóság? Ki az, aki szörnyű sorsot tartogat számára? Miért ne legyen ez a kisleány boldog, már amennyire ember boldog lehet? És a szegény özvegyasszony, az anya, aki annyit kínlódott, szenvedett, amíg leányát felnevelte, miért ne lelhetné örömét benne?
Miért nem vigyáz valaki az ilyen kisleányra, hogy semmi csúnyaság, semmi csalódás ne érje? Mert hisz meglehet, hogy egy kisleány életének semmiféle fontossága nincs és egészen mindegy, hogy miként tölti le a születése és halála közti időt, és az is nagyon meglehet, hogy csúnyaság, rosszaság, szerencsétlenség, öröm és csalódás: mind jelentéktelenség és egészen mellékes, mégis szomorú, hogy minden embernek annyit kell szenvednie.
Mert kell szenvedni. Az egész élet nem más, mint szenvedés. Kínos, keserves betegség az élet s nincs orvosság, mely enyhíteni tudná. Mi szörnyűbb: a születés vagy a halál?
Az egész élet oly rövid. Alig érdemes róla beszélni. Amit el lehet érni benne, az mind semmi. Ami jó történhetik, azt mind kevesebb a semminél is. Minek élnek az emberek? Miért élnek az emberek?
Nem is érdemes erről beszélni.
Az ember megszületik és meghal. E két határ között nem történik tulajdonképpen semmi sem. Csak az idő múlik. Az idő, a legrejtelmesebb hatalom. Minden az ő kezében van s minden tőle függ. Az emberek élete sem más, mint az idő egy alakja. Szenvedéseikkel mérik az emberek az időt.
Az idő múlik: ez az élet és semmi egyéb.
De Ilonkának valami nagyon érdekes, fontos és nagyszerű volt az élet. És bármi történt vele, bármely közönséges vagy éppen kellemetlen esemény, azt nem vette tudomásul, az nem hagyott semmi rossz nyomot benne. Így a Gyula bácsiéknál töltött kínos délutánból is csak a tengerésztiszt maradt meg elevenen az emlékezetében. És az a kézcsók.
Egyébként napjai csendesen múltak.
Lassan kitavaszodott. Sárga virágok tűntek elő a ház előtt álló bokrok kopár ágacskáin.
Aztán kizöldültek a fák, a bokrok, friss, eleven színt kapott a pázsit.
Itt volt a tavasz.
A tavasz, amelyben minden új életre kel s minden új élet virágzik. A sok-sok virág mind egyformán szép, illatos, örömmel telt: az is, amelyből gyümölcs lesz s majdan új nemzedékek ősanyja, s az is, amely lehull idő előtt és megsemmisül, magtalanul.
Tavaszkor virágzik minden új élet. S nem látszik még, hogy melyiké a jövő. Tavasz elmúltával aztán megfakul minden, lehullanak a virágszirmok, mint megtört remények.
De most még tavasz volt, tavasz kezdete a Városmajor fái s bokrai között, a távolabbi hegyeken, a levegőben, a sok-sok fiatal élőlényben, bogárban, pillangóban, madárban és emberben. És Ilonkában is.
Tavasszal virítanak a fák és mámorosak a méhek, dongók.
Tavasszal szépek a nők.
És Ilonka is napról-napra szépült.
Kissé lesoványodott, karjai, lábai formásabbak lettek, termete arányosabb. Arcszíne világosabb lett és arcbőre tisztább. mozdulatai élénkebbek lettek s szemei kissé bágyadtak.
A nagy természet virágpompája minden nap dúsabb lett, illatosabb és színesebb s Ilonka is mind szebb és szebb lett. Az ifjúság életereje az örök törvény szerint őt is előkészítette az egyetlenre, a legfőbb virágzásra, a nagy ünnepre: a szerelemre.
Mert a szerelem: az ünnep. És ha egyszer elmúlt, akkor jönnek a szürke, kínos hétköznapok, tengődés az élet határán, szomorú vigasztalan vergődés a halál kinyújtott kezében.
Ilonka haladt a szerelem felé. S kellett, hogy találkozzon vele, hisz arra volt teremtve.
Maga sem tudta, hogy ez a különös, kellemes lázas érzés, melynek bágyadt mámora eltöltötte ez a szerelem, mely kell, hogy szerelmet keltsen egy férfiben. S azt sem tudta, hogy hogyan és miként lesz minden, csak várt valamit, valami rendkívülit, aminek be kell következnie. S az valami nagyon jó lesz és nagyon szép.
Igen, csodát várt Ilonka. S van-e nagyobb, szentebb csoda a szerelemnél, az első tavasz egyetlen szerelménél?
A szerelem megjön, végzetszerűen, mihelyt valaki alkalmassá válik a fogadására.
Ilonka napról-napra fejlődött a szerelem felé, öntudatlanul.
S már nem volt messze az az idő, amikor el kellett jönnie annak, akit várt, öntudatlanul.
Addig is múltak a napok s minden nap jelentőségteljesebb lett Ilonka számára. Többet látott, jobban hallott, hangja dallamosan csendült, sejtelmek fogták el. Minden könyvet, amit olvasott, érdekesnek és elevennek talált, mintha csak az ő számára írták volna, minden verset gyönyörűnek, ha csak egy szikrányi érzés is volt benne. A virágzó fát benső áhítattal nézte. Érdekes, sejtelmes, eleven, mindent ígérő, gyönyörű volt neki az élet.
Pedig minden valójában a régi maradt. Emberek, virágok, könyvek, fák nem lettek mások, mint amilyenek eddig voltak. csak őbenne volt meg mindaz a sejtelem, gyönyörűséges érzelem és áhítat, varázslatos életerő, mely csak szerelmes fiatal leányoké és a költőké, s amely a maga tiszta érzelme erejével szépséget és értelmet ad az egyébként érzéstelen világnak.
Szerelmes szemekkel nézte Ilonka a világot s így csak szépet látott, mindenütt és mindenben. Minden könnyűnek látszott neki, hisz minden csak átmenet valami felé, ami majd nagyon-nagyon jó lesz.
Várta a csodát, de nem volt türelmetlen. Annyira biztos volt a maga egyszerű hitében, hogy eszébe sem jutott kételkedni jövőjében.
Özvegy Domokosné aggódva is, de szíve mélyén megelégedett gyönyörűséggel nézte leányának gyors kivirágzását. Bizonyos különös benső tisztelettel volt irányában. Remegve gondolt arra, hogy Ilonka immár felnőtt s úgy lehet, nemsokára már teljesen elszakad tőle. De azért öröm és büszkeség simogatta végig szegény fáradt anyai szívét, amikor a környékbeli kis üzletekben leánya szépségét dicsérni hallotta s látta, hogy az utcán ifjak és vének megfordulnak utána.
Pepi néni is meg volt elégedve Ilonkával. Ezt ugyan egy szóval sem árulta el, mert az természete ellen lett volna, hogy valaha is valamit is elismerjen, de azért lelke mélyén örömmel látta Ilonka kivirágzását, azon titkos hátsó gondolattal, hogy talán Ilonka révén fog az ő sorsa is jobbra fordulni. Megtörténhetik, hogy Ilonka egy gazdag emberhez megy feleségül. Esetleg egy kereskedőhöz vagy háztulajdonoshoz. Most már nem szidta Ilonkát a lustálkodásért, sem az állítólagos cifrálkodásért, sőt inkább azt találta, hogy Ilonka nem eléggé kíméli magát, a közönséges munkától eldurvul a keze. És gondosabban is kellene öltözködnie, elvégre is egy fiatal leánynak tartania kell magára. Hadd lássák, hogy úri leány, akinek magasabb igényei vannak. Mert ha olyan kopottasan jár és háziasnak látszik, akkor még valami rongyos hivatalnok vagy más koldusnépség is szemet talál reá vetni. Pedig Ilonkához csak valami nagyon finom, igazi úriember illik, akinek meg van a módja arra, hogy neki minden kényelmet és gondtalanságot biztosítson.
Pepi néni féltékenyen vigyázott Ilonkára, nehogy valami sehonnai behálózza tapasztalatlan szívét. Mert a kisleányt már kerülgetni kezdték a házbeli és a környékbeli fiatalemberek. Igaz, hogy nem voltak veszedelmesek, hisz csupa ágrólszakadt ember lakott azon a vidéken, Ilonka nem is törődött velük, de azért Pepi néni szükségesnek találta, hogy elriassza az alkalmatlankodókat. Például ott volt a Turják Dezső. Ez egy jobb családból való fiatalember volt, bankhivatalnok, egészen csinos ember, ott lakott velük szemben a földszinten, albérletben, Farkaséknál. Nagyon tiszta, rendes fiatalember volt, a házbeli leányok és asszonyok eszményképe, nem is lehetett rá semmit sem mondani, de hát hogy jön ahhoz egy ilyen szegény hivatalnokember, hogy Ilonkára szemet vessen? Egy ilyen albérlő, aki maga vikszeli a cipőit. És ha megházasodik, akkor a felesége robotolhat reggeltől éjfélig, rosszabb élete lenne, mint egy cselédnek.
Mindezt Pepi néni szükségesnek találta Ilonkának behatóan elmagyarázni, mert úgy vette észre, hogy Ilonka túlságosan szívesen fogadja a bankhivatalnok hódolatteljes kalaplengetéseit az utcán, s otthon az ablakban a kelleténél hosszabb ideig álldogál, amikor is a szemközti ablakban Turják Dezső úr látható. Hát ennek igazán nincs semmi értelme.
- Nem erre nevelünk téged, Ilonkám, ezt értsd meg jól - fejezte be hosszú mondókáját Pepi néni.
Ilonka értette is, meg nem is. Nem nagyon hallgatott oda, az egész kérdés nem érdekelte, mert hisz erre a szemközti fiatalemberre, aki valahányszor megpillantotta, nagy bánatos bornyúszemekkel nézte őt, komolyan sohasem gondolt. Csak éppen megnézte ő is, mert az olyan mulatságos volt, hogy szegény milyen bambán meregeti a szemét. Mégis, milyen furcsák a férfiak, hogy olyan félénkek. Kerülgetik, megvárják a villamos megállóhelynél, kalapjukat emelgetik, lopva nézegetik. Istenem, milyen gyávák és sunyik! Az igaz férfi, az egészen más.
Ilonkának, mikor az igazi férfire gondolt, hogy milyen is lehet az, mindig a tengerésztiszt jutott az eszébe. Az igen, az érdekes volt...
Régi ismerősének, egész közeli ismerősének érezte ezt a tengerészt, pedig csak egyszer látta abban a szalonban Málcsikáéknál, s csak néhány percig beszélgettek.
Nem beszélt róla senkinek sem. Még Magdának sem. Csak azt kérdezte meg tőle egyszer, úgy egészen mellékesen, hogy szokás-e, hogy egy fiatalember megcsókolja egy fiatal leánynak a kezét,
Magda pedig széles nevetéssel felelte:
- Na hallod! Az igazán attól függ, hogy tetszik-e annak a fiatal leánynak, annak az ártatlan galambocskának az a fiatalember vagy sem?
- És ha nem tetszik? - kérdezte Ilonka.
- Hát akkor elrántod a kezedet s nagyon hűvös hangon azt mondod: De micsoda szemtelenség!
- És ha nem rántom el a kezemet, hanem engedem, hogy megcsókolja? - kérdezte Ilonka várakozásteljesen.
- Hát akkor az annyit jelent, hogy tetszik neked. Na hallod, ez olyan egyszerű, mint a Kolumbusz micsodája!
Krémer Magda is élete tavaszát élte ezidő tájt. Ő is kivirult, a maga módja szerint. Minden tulajdonsága fokozottabb mértékben tűnt elő. Nagyon hangos lett és még közönségesebb, mint amilyen kisleány korában volt. Rikító színű ruhákban járt, egész nap cicomázta magát, a körmeit manikűröztette, durva, zsíros haját ondoláltatta, fehér cipőt hordott és csipke mintázatú harisnyát, egyszóval: elegáns volt. Életfelfogása nagyon egyszerű volt, előtte nem volt semmi rejtély, sem csoda. Szerinte az egész élet csak egy dolog körül forog, s ez a nő, a férfiak pedig mind csirkefogók, akik olcsón szeretnének szórakozni, de éppen azért kell, hogy a nőnek legyen elég esze s addig főzze az ellágyult palit, amíg végleg megpuhul. Akkor aztán meg kell kellőképpen kopasztani.
Ezen felfogását már nem vitte át a gyakorlatba Magda, csak mint jövendő életprogramot tartotta szem előtt. Egyelőre még csak kísérletezett a férfiakkal, vagy amint ő mondta: a fiúkkal. Kacérkodott velük, bolondította őket s aztán kinevette őket vagy összeveszett velük.
Ugyanis csupán csak kültelki fiatalemberekkel volt alkalma megismerkedni, akiknek nemigen volt pénzük s így nem lett volna érdemes velük komolyan foglalkoznia. Aztán még abban sem volt egészen biztos, hogy mi fizeti ki jobban magát: ha előbb férjhez megy, vagy ha előbb szabad életet él?
Újvári Pityut tartogatta, mint esetleges férjjelöltet. A fiatalemberrel ugyanis sikerült újra felvennie a mozi után megszakadt összeköttetését. A sértegetéseket kölcsönösen elfelejtették s egy újabb mozielőadás keretén belül, a kétórás jótékony sötétségben Magda a teljes kibékülés jeléül nagyon felbátorítóan viselkedett, amit Pityu kellőképpen méltányolt is, úgy hogy mindketten kölcsönösen meg voltak elégedve egymással.
A kibékülés ezen módozatát Magda nem mesélte el Ilonkának, mert hisz Ilonka azt úgy sem értette volna meg. Magda szerint Ilonkának fogalma sem volt azon eszközökről, melyekkel egy nő egy férfit magához fűzhet. Magda Ilonkát ezen a téren nagyon elmaradottnak találta. Bámulva tapasztalta, hogy egész sereg olyan dologról, amit ő magától értetődőnek tart, Ilonkának sejtelme sincs.
Magda szíve mélyén Ilonkát tulajdonképpen nagyon ostobának és életképtelennek tekintette. De bizonyos tisztelettel is volt irányában, avval a gyanakvással kevert tisztelettel, amellyel a gyakorlatias életfelfogásúak viseltetnek az olyan iránt, aki - szerintük - a maga helyzetét s annak minden előnyét nem használja ki kellőképpen. Ugyan mi lehet annak az oka, hogy Ilonka egyáltalán nem elbizakodott a szépségében s látszólag nem törődik a fiúkkal? Micsoda ravasz számítás lehet ez? Mit akar evvel a viselkedésével elérni? Talán lehet evvel a módszerrel is valamit elérni?
Ennek a Magda szerint különös viselkedésnek pedig az egyszerű magyarázata az volt, hogy Ilonka annyira el volt foglalva avval a képzelt világgal, mely lelkecskéjében lassan kialakult, hogy észre sem vette mindazt, ami körülötte a valóságban történt.
Mert ez a tavasz, a fiatal leány első szerelmes tavasza csodálatos változást hozott Ilonka legbensőbb életébe.
Az az erő, az egyetlen igazi erő, mely a világot mozgatja, mely a virág illatos kelyhét megnyitja s a méhecskét a virág felé hajtja, ez a szerelmes erő élt Ilonkában is. S mivel az emberek világa ügyetlenebbül és bonyolultabban van berendezve, mint a virágoké és a kis méheké, Ilonka szerelmének beteljesülése sem következhetett be oly hamar s oly természetesen, mint az embernél boldogabb ártatlan élőlényeké.
Az emberek társadalma sok-sok mesterséges akadályt állít a szerelem elé. Hogy szükségesek-e ezek az akadályok, azt talán meg tudják magyarázni nagyon-nagyon bölcs emberek. Talán nem, talán igen... De mindenesetre szomorú az emberek élete, a szerelmes ifjaké, akiknek mindig csak várniok kell, soká kell várniok és sokszor hiába. Mert fontosabb a pénz, a család, a társadalmi állás, az illem, a szokás és ezer más ok, minden, de minden fontosabb az ő szerelmüknél. És többé-kevésbé megfonnyadt az arcuk és a hosszú várakozás fáradtsága van a szemükben azoknak a pároknak, akik az oltár elé járulnak. S ha a menyasszony könnye kicsordul, talán első fiatalsága legelső szerelmét siratja, amely régen elmúlt már, mert nem lehetett senkié sem. S ha a férfi kiélt közömbösséggel tűri el a hosszú szertartást, ne ítéld meg, hogy nem tud már szerelmes lenni. Mert volt ő is szerelmes. Csakhogy akkor még nem házasodhatott. S amíg végre most férj lett belőle, mennyi aljas és aljasabb nő szörnyű élő hulláján ment keresztül vagy idegbeteg asszonyok elvadult szenvedélyei pusztították. Ezt gondold meg, ha esküvőt látsz s ejts te is egy könnyet a két emberért, akik ma temetik el azt a szerelmet, mely elsorvadt a várakozásban.
Ezen a tavaszon az első szerelmes érzés hatotta át Ilonkát, az igazi szerelem éltető ereje keringett vérében, az ragyogott szemében, az tette dallamossá hangját, könnyeddé járását, finommá mozdulatait. A szerelem már élt Ilonkában, csak nem volt olyan férfi a közelben, akinek alakja köré fonódhatott volna, valósággá válhatott volna. S így Ilonkában ez a szerelemes érzés egy külön világot alkotott önmagának s ebben a képzelt világban teremtett férfit és mindent megteremtett, Ilonka minden legtitkosabb sejtelmét, vágyát, kívánságát beteljesítette.
S Ilonkában élt ez a világ, az ő szerelme erejének önmaga alkotta világa, erősebben, mint amilyen az a legszebb valóságban sem lehetett volna. S a külső világ, a többi emberek világa csak annyiban érdekelte, amennyiben beleillett az ő álmodozásaiba.