Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány
Délután öt óra volt, amikor Ilonka Gyula bácsiéknál becsengetett.
Gyula bácsi Ilonka atyjának volt elsőfokú unokatestvére. Fiatal éveiben henteslegény volt, aztán áttért a fűszerszakmára, majd feleségül vette a gazdája nagyon csúnya egyetlen leányát s a jóhírű és jólmenő fűszerüzlet tulajdonosa lett.
Takarékos emberek voltak, már a béke idején is szépen megvagyonosodtak. Az a nagy háromemeletes új ház az Attila körúton, amelyben laktak, az is az övék volt. Azonkívül volt még egy földszintes házuk a Lövölde téren, nagy telekkel. És sok értékpapírjuk és pénzük a bankban.
A háború azután csak megnövelte a gazdagságukat. Gyula bácsi kiterjesztette üzleti tevékenységének körét. Hadi szállításokat vállalt, melyekkel ugyan volt néhány súlyosabb természetű kellemetlensége, majdnem börtönbe is került miattuk egyszer, de általában nagyon jól jövedelmeztek. Földbirtokot vett Fejér megyében, házat a József körúton, szőlőt a Sashegyen, szalámigyárat rendezett be a Ferencvárosban, s miután mindennek az értéke folyton emelkedett, napról-napra vagyonosabbnak és tekintélyesebbnek érezte magát. És gyermekei szintén.
A fia, Béla ez idő tájt tizennyolc esztendős volt, a leánya, Málcsi egy évvel fiatalabb, majdnem egykorú Ilonkával, kisgyerek korukban jó barátságban is voltak vele, de amióta Ilonkáék életszínvonala annyira szegényes lett, az övék pedig mind gazdagabb és fényesebb, úgy eltávolodtak egymástól, hogy már alkalmatlanok voltak egymásnak, ha találkoztak néha-néha.
Ilonka soha feléjük sem ment volna. Ki nem állhatta Bélát és Málcsit, amióta annyira felpüffedtek a pénztől. Vérig sértette az a mosoly, mellyel Málcsi az ő ruházatán végignézett. És aztán ahogy beszéltek vele, ahogy megkínálták ozsonnával, ahogy mondták, hogy jöjjön máskor is, minden, minden sértette.
Paula néni, Gyula bácsi felesége volt az egyetlen, aki őt szívesen látta.
Paula néni, szegény, meglepően rút volt. Mindig is az volt, fiatal leány korában is, akkor is, amikor Gyula bácsi feleségül vette. Minden csúnya volt rajta, a nagy orra, az ízetlen kis szája, a kócszerű, kellemetlen sárgás haja, színtelen szeme, alaktalan termete, ügyetlen, esetlen mozdulatai. Ez a rendkívüli bájtalanság a legelszántabb férfiakat is elriasztotta tőle és Gyula bácsi is annak idején, pedig csak egy koldus kereskedősegéd volt, nagyon nehezen határozta el magát, hogy feleségül vegye. De hát csak így juthatott a kitűnő üzlethez, önállósághoz és gazdagsághoz. Nagy ár volt ez még így is, de a törekvő kereskedősegédnek megérte. S mivel alapjában véve tisztességes ember volt, igyekezett nem észrevétetni feleségével az ő nagy rútságát s jól bánt vele.
A rokonságból csak Ilonka anyja fogadta szívesen ezt a rendkívül csúnya menyecskét. Akkoriban élt még Domokos Károly, és Gyula bácsi, akkor még kereskedősegéd, büszke volt előkelő unokatestvérére. Mégis, az diplomás ember. Paula néni gyakran járt hozzájuk és jó barátságban volt Ilonka anyjával. Amikor aztán Károly meghalt s az életviszonyok mindkét családnál ellenkező irányban megváltoztak, ők is eltávolodtak egymástól. De azért Paula néni nem felejtette el Ilonka anyjának az első házaséveiben tanúsított jóakaratát s igyekezett a rokoni viszonyt fenntartani. Időnkint meglátogatta s szerényen és kedvesen mindig valami ajándékot is hozott. Ilonka iránt is érdeklődött s többször meghívta ozsonnára.
Özvegy Domokosné pedig, mint gondos és előrelátó anya, úgy találta, hogy Ilonkának a Paula néniék ismeretsége csak jó lehet. Azok jómódú, rendes emberek s akik hozzájuk járnak, azok is valószínűleg mind jobb emberek. S elvégre Ilonka egy pár év múlva felnőtt leány lesz, akinek a férjhez meneteléről is szó lehet, bizony nem árt, ha emberek közé kerül. Mert itt, a kültelken ugyan ki vegye el? Voltak más rokonai is, de azok szegények voltak. Az özvegyasszony pedig tudta, hogy leánya nem a nyomor számára született. Nem olyan a természete. Vagyonos emberekkel pedig csak Paula néniéknél találkozhat.
Ezért ragaszkodott az özvegyasszony ahhoz, hogy Ilonka okvetlenül menjen el Paula néniékhez ozsonnára. S Ilona, bármennyire nem szívesen is, engedelmeskedett.
Kicsinosította magát, anyja gondosan megigazgatta a haját, a gallérját s megelégedetten elbocsátotta.
Pepi néni, aki halálosan meg volt sértve, hogy Paula őt nem hívta meg, kellő feltűnéssel tudomást se vett az ünneplőbe öltözött Ilonkáról, s elhatározta, hogy amit majd az hazajövet mesélni fog azokról a grájzlerosékról, azt sem fogja meghallani. Nem és nem és nem, ő nem hagyja kinullázni magát!
Ilonka pedig ünnepélyesen elindult, megelégedéstől ragyogó anyai szemek áldásától kísérve.
Most ott állt Gyula bácsi házában az első emeleten az ajtó előtt s becsengetett.
Kellemetlen elfogódottsággal állt ott. Legjobban szeretett volna elfutni.
A villany kigyúlt az előszobában s egy fehérbóbitás, fehérkötényes, feketeruhás ünnepélyes arcú szobalány kinyitotta az ajtót s gúnyos szemekkel végignézte Ilonkát. Ő már hallott erről a szegény rokonról, akit a naccsága meghívott mára, hogy egy kicsit egyen, a nyomorultja.
Ilonka belépett a nagy előszobába. Már azon meglátszott, hogy itt minden arra való, minden bútordarab és minden tárgy, hogy rendben legyen s lássék rajta, hogy drága és finom. Az egész lakás abból a szempontból volt berendezve s ezért volt főleg kényelmetlen és barátságtalan ez a lakás, s nemcsak azért, mert rossz ízlésű és ellenszenves emberek lakták.
A nagy üvegajtón benyitott Ilonka a szalonba.
Nem volt ott senki.
- Tessék helyet foglalni. Majd bejelentem - mondta a szobaleány ünnepélyesen és becsukta az ajtót mögötte.
Az egyik sarokban nagy velencei tükör állt, kissé előredűlve.
Ilonka teljes egészében megpillantotta benne önmagát. S ez nagyon meglepő és érdekes látvány volt neki, mert hisz náluk otthon ilyen nagy tükör nem volt.
Ebben most tetőtől-talpig benne volt Ilonka.
- Milyen csinos vagyok - gondolta magában. - Határozottan, nagyon csinos vagyok. Ha jobban volnék öltözve, ha igazán elegánsan volnék öltözve, akkor persze... De így is, ez az egyszerűség és keresetlenség, ez jól áll a koromhoz és a szende arckifejezésemhez.
- Gyönyörű vagy! - hangzott gúnyosan egy sipító leányhang. És Málcsika tűnt elő az egyik ajtót takaró hosszú perzsaszőnyeg mögül.
Ilonka egy kicsit elpirult zavarában.
- Szervusz, Málcsi - mondta bizonytalanul.
- Csak ne zavartasd magadat, Ilonkám. Csak gyönyörködjék magadban, szívecském.
- Éppen csak hogy belenéztem - mondta Ilonka. - Azt hiszem, ebben nincs semmi csodálatos. Különben jól vagytok, édeskéim?
- Mi? Jól.
- És Paula néni? Paula néni itthon van?
- Igen, még alszik.
- Talán túl korán jöttem?
- Nem baj, ha már itt vagy. Csak tudod, hozzánk nem szokás ilyen korán jönni. Az nem úri. Még én se vagyok felöltözve. Engedd meg, hogy magadra hagyjalak egy pár percig, itt van a fésülő nőm, mindjárt jövök. Addig is foglalj helyet, nézegesd azokat az albumokat. Van bennük néhány érdekes kép... Mindjárt jövök...
S egy gúnyos pukedlit vágva, kiszaladt.
Ilonka leült egy asztalka mellé, félénken a kezébe vett egy vörös bársonykötéses nagy könyvet és lapozgatta.
Fényképek voltak benne híres szobrokról. Ilonkát nem nagyon érdekelték ezek a képek, nem is nézte tovább. Csak azért tartotta az albumot az ölében, hogy ha valaki esetleg belép, ne lássék ő olyannak, mint aki unatkozik.
Körülnézett. Egy nagy festmény lógott az egyik falon szemben vele, gyönyörű, tenyérnyi széles aranykeretben. Szép, élénk, fényes kép, látszott, hogy a festő nem sajnálta sem az olajat, sem a festéket, sem a firniszt. Szolid munka volt, nem holmi hazai hóbortos pingálótól, hanem direkt Németországból. A nagy időkhöz méltó képen egy német páncélos hadihajó éppen elsüllyedni készült. A legénység még töltötte az ágyúkat a távolban látszó ellenséges flotta felé, a parancsnoki hídon pedig ott állt az admirális keresztbe font karokkal. Látszott rajta, hogy ő már tudja, hogy egy pár perc múlva "Deutschland, Deutschland über alles!“ kiáltással alá fog merülni a hullámsírba, amint az a kötelessége is.
Gyula bácsi ezt a képet szerette, mert értette. A kötelesség mindhalálig. Ez az, ami hiányzik a mai fiatalságból. Senki sem végezi a dolgát. A katonák itt lógnak Pesten az utcákon s teleülik a kávéházakat, ahelyett, hogy kimennének a frontra hősi halált halni. A németek, azok egészen mások, azok rendes emberek. Amint látható a képen.
Ilonkának is nagyon tetszett a kép. Az admirális a parancsnoki hídon gyönyörű volt. Igazán elegáns ember. Ez már valami. Mennyit utazhatott az, mennyi mindenféle országban és népek között és mennyi kalandja lehetett. Istenem, milyen érdekes élete lehetett!
Ilonka nézte a képet és elábrándozott. Hogy ő ilyenfajta igazi érdekes embert még valóságban sohasem ismert. Akiket ő ismert, azok mind csupa érdektelen és közönséges emberek voltak. Persze, hiszen ők szegények és a külvárosban laknak.
Aztán eszébe jutott, hogy igazán érdekes férfiakat nemcsak hogy nem ismert, hanem még csak nem is látott. Sohase látott egyet sem. Hogy van az?
Egészen elszomorodott erre a gondolatra. Hisz akkor tulajdonképpen nem ér az egész élet semmit sem, meg a gazdagság, előkelőség és minden egyéb jó, ami neki egész biztosan meglesz egyszer, az mind semmit sem ér, ha nincs egy igazán érdekes férfi sem...
Tágra nyitott szemekkel, reménytelenül bámult az elszánt admirálisra, ott, a képen.
Ilonka nem tudta, hogy van egy szörnyű valaki, aki beteljesíti az emberek vágyait és avval együtt elpusztítja őket.
Beteljesül a vágy s akkor nincs tovább. Csak addig tart az élet, azután kezdődik az enyészet.
Ilonka egy igazán érdekes férfira vágyott e percben reménytelenül. Ha sejtette volna, milyen közel van az és ha sejtette volna...
Csengettek. Ilonka összerezzent. Valaki jön.
Feltárult az üvegajtó. S belépett: az admirális.
Az ajtóban megállt, körülnézett, aztán előrejött néhány lépést Ilonka felé, meghajtotta magát s bemutatkozott:
- Szilágyi Károly, sorhajóhadnagy.
Ilonka felállt, zavarában egy kisleányos pukedlit vágott s kezét félénken a tengerésztiszt felé nyújtotta.
A sorhajóhadnagy hideg, merev, borotvált angolos arca könnyedén elmosolyodott, erős napbarnította kezébe fogta a kis kezet, mégegyszer körülnézett a szobában, aztán lehajolt s szenvedélyesen megcsókolta a vergődő, forró kezecskét.
Ilonka a haja tövéig elpirult. Szédülésféle fogta el és valami olyan édes, kellemes sejtelmes érzés, amilyent még sohasem érzett. A talpa belső szegélyének közepétől a bokája mögött fel a térde belső gödröcskéjéig az idegszálon villanyos vonaglás futott végig. Mindkét térde megrezdült, karjai egyszerre nehezek lettek. Szemét lesütötte, szája félig nyitva maradt, hirtelen leült a legközelebbi fotelbe s megcsókolt kezével eltakarta az arcát.
A tengerész érdekkel nézte a formás karocskát, melynek finom fehér bőrén borzongás suhant végig.
Leült szemben a leánnyal, s mire Ilonka újra feltekintett, a férfi arca már ismét hideg, merev és közömbösen udvarias volt, mintha mit sem vett volna észre.
Ilonka ezen némileg megnyugodott. Összeszedte magát ő is, s miután nem tudott mit szólni, szórakozottan a képre nézett.
A tengerész erre, önkéntelenül is, szintén odatekintett. Aztán elmosolyodott és fölényes hangon mondta:
- Hülye kép. Teljesen lehetetlen.
- Miért? - kérdezte Ilonka s örült, hogy a hangja eléggé fesztelenül hangzott.
- Mert egy hadihajón, amely már félig elsüllyedt, ott már nem ágyúznak.
- Hát mit csinálnak? - kérdezte Ilonka kissé ostobán.
A tengerész elmosolyodott.
- Mit csinálnak? Hát beleugrálnak a vízbe s igyekeznek elúszni a hajótól, nehogy az elsüllyedés után támadó örvény elnyelje őket.
- De az admirális, az nem ugrik a vízbe, ugye? - kérdezte Ilonka tiszteletteljesen. - Annak, ugye, nem szabad a vízbe ugrania? Annak el kell süllyednie a hajójával?
A haditengerész egy pillanatig elgondolkozott.
- Hát... Tudja... Az gusztus dolga. Van olyan, aki nem ugrik a vízbe s van olyan is, aki beleugrik. Erre általános érvényű szabályt nem lehet felállítani. Ez esetenként nagyon különböző.
- És maga? - kérdezte Ilonka feszült érdeklődéssel. - És maga mit tenne hasonló esetben?
A tengerész egy pillantást vetett Ilonkára s leolvasva annak arcáról, hogy micsoda feleletet vár, nemesen és egyszerűen mondta:
- Én természetesen minden körülmények között együtt süllyednék el a hajómmal.
Ilonka ragyogó szemekkel nézett reá. Milyen férfias! Milyen érdekes!
A marcona tengerésznek láthatóan jólesett ez a gyengéd elismerés. Megelégedéssel nézett a fiatal leányra. Evvel érdemes lesz foglalkoznia. Akart is mindjárt valamit mondani, ami kapcsolatot teremthet közöttük a további ismeretségre, de amíg ezen gondolkozott, hirtelen belépett Málcsika.
Magas, tornyos frizurája volt. Halványrózsa színű kivágott selyemruhában, a látható bőrfelülete mindenütt erősen rizsporozva, szája és szemöldöke ügyetlenül festve, a szűkre és hegyes orrúra szabott cipőben mindenáron kidudorodni akaró széles lábaival bizony nagyon ünnepélyesen és előkelően festett Málcsika ebben a finom szalonban. Kiváltképpen Ilonka mellett, akinek egyszerű kis ruhácskája, halovány szája, viseltes kis cipői és iskolásleányos frizurája csupa igénytelenség volt.
Ilonkának elszorult a szíve ennyi elegancia és nyilvánvaló fölény láttára, a tengerésztiszt pedig hódolatteljes tisztelettel üdvözölte Málcsikát.
- Nagyon soká megvárakoztattam, ugye? - mondta Málcsika kegyesen a tengerésznek, ügyet sem vetve Ilonkára.
- Óh, dehogy - mondta udvariasan mosolyogva a tiszt. - Egyáltalán nem unatkoztam.
- Úgy? - mondta Málcsika. Aztán gyanakodva végignézett Ilonkán s csípősen kérdezte:
- Ti talán már régi ismerősök vagytok, kedveském?
- Nem... - mondta Ilonka félénken.
- Igazán? - mondta gúnyosan Málcsika. - Különben ez igazán egészen mellékes.
Ezek után Málcsika élénk beszélgetésbe merült a tengerésszel, Ilonkára többé ügyet sem vetve. Majd új vendégek jöttek, Paula néni és Béla bácsi is megjelentek, aztán megint jöttek vendégek. Teát szervíroztak és süteményeket. Beszélgettek mindenféléről, kanalak csörrentek, csészék koccantak meg a tányérokon, egy idétlen külsejű fiatalember zongorázni kezdett, cigarettafüst kavargott. Ilonka egészen háttérbe szorult, vele senki se törődött, nem ismerte senki a vendégek közül, a háziak pedig nagyon el voltak foglalva. Csak üldögélt csendesen s ha valaki véletlenül rápillantott, akkor szerényen mosolygott, de nagyon rosszul érezte magát itt, látta, hogy nem illik bele ebbe a társaságba, minek is jött ide? Legjobb volna hazamenni.
Ez járt a fejében, de sehogy sem tudta kitalálni a módját, hogy feltűnés nélkül eltűnhessen innét. Különben is rossz helyen ült ebből a szempontból, messze az ajtótól, fotelek és asztalkák között eltorlaszoltan.
Nem mehetett el. Megadta magát a sorsának és bágyadtan üldögélt, nyomta ez az egész környezet, a sok fölösleges ember és üres beszéd. A cigarettafüst karcolta a torkát. A zongorázó ifjú lelkiismeretlenül kínozta a zongorát úgy, hogy Ilonkának kedve lett volna a füleit befogni.
Néha lopva végignézte a társaságot s megdöbbenve látta, hogy egyik ember ellenszenvesebb neki, mint a másik. Valami csúnya vonás volt mindegyikükben, valami állati hasonlatosság. Kutya, disznó, nyúl, madár és lófejű emberek.
Mennyi csúnya és közönséges ember! Hogy került ez mind ide, egy rakásra? Ki válogatta így össze őket?
Ilonka még egészen fiatal volt és tapasztalatlan. Abban a gyermekes hitben élt, hogy vannak olyan emberek is, akik nem csúnyák, nem közönségesek és nem aljasok. Ő még nem tudta, hogy az a fajta ember, amilyen neki gondolatban tetszene, az a valóságban nem létezhetik a földön, mert hisz az teljesen életképtelen lenne.
A tengerésztisztre nézett. Az félig háttal ülve feléje, hevesen udvarolt Málcsikának. Málcsika pedig neki. Jól megértették egymást. És nagyon jól mulathattak, mert Málcsi sokszor és szívből röhögött. Igen, röhögött. Más talán azt mondta volna, hogy Málcsika ezüstösen kacag, mert hiszen valójában kellemes nevetése volt. De Ilonka most szívből utálta Málcsikát, tehát a nevetése, lett legyen az bármily kellemes is, az ő gondalatában csak mint röhögés szerepelhetett.
Hogy miért utálta Málcsikát? Talán azért, mert avval a tengerésztiszttel olyan jól mulat? Oh, dehogy! Kell is neki, Ilonkának, az a fajankó! Ilyen alakokra ő rá sem nézne. Nem is érdekli.
Csak, csak... Mégis milyen utálatos, hogy ez a Málcsika, hogy udvarol neki! Undorító, amikor egy leány udvarol a férfinak! Ő ilyesmire sohasem volna képes.
Nem is nézett többé reájuk. Tekintete újra a falon csüngő képre tévedt. Az admirális ott állt a parancsnoki hídon, olyan unalmas ostoba arccal! Csöppet sem érdekes. Az is csak olyan fajankó, mint ez a tengerésztiszt.
Nem is nézte tovább a képet. És nem nézett többé senkire sem. Lehajtott fejjel, dacosan gubbasztott a vígan beszélgető sok ember között. Nem törődött vele senki. De bánta is ő! Most az járt a fejében, hogy ő gazdag lesz, nagyon gazdag és igazán előkelő. Kell, hogy az legyen. Mert különben az nem élet. S akkor mindenki csak vele fog törődni, csak neki fog udvarolni. És nem ilyen csúnya és közönséges alakok, hanem igazán előkelő, gazdag és híres emberek. Ilyenféle népség közé, mint amilyen itt van, ő ugyan nem vegyül többé. Majd akkor... Akkor majd minden más lesz.
Igen, Ilonka, akkor majd minden más lesz.