Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Szilágyi Géza: Lírai impressziók
Színlapon szerepel most Füst Milán neve: mint a "Boldogtalanok“ című négyfelvonásos dráma szerzője. Ennek a színpadi munkának első állomása a Nyugat volt. E folyóirat hasábjain martak először az olvasó szívébe Füst dialógusai, azt hiszem, oly erősen, hogy a fájdalmas élmény sebének hege még ma is érzékeny. Füst teljes joggal nem könyvdrámának szánta munkáját: művészi lelkiismeretbeli kötelességének érezte, hogy megelevenítő színpadot keressen papirosra rajzolt, de csöppet sem papiros-alakjainak. A színházigazgatók mind azt válaszolták neki, hogy a darab sötét, sivár, kietlen. Magyar szerzőtől ilyesmit nem vesz be közönségünk, amely mulatni száz, meghatódni már csak ötven, de megrendülni legfeljebb csupán huszonöt százalékig akar. (Ez a darab pedig, a Nyugat régebbi olvasói tudhatják, száz százalékig rendíti meg azt, aki nyílt szívvel áll elébe végzetes viharzásának.)
Hosszú évekig kellett Füst Milánnak várakoznia. Az ilyen esztendők nem duplán, hanem ötszörösen számítanak. 1923 elején aztán egy bátor, de az anyagi eszközök elégtelenségén, meg a közönség részvétlenségén fájdalmasan hamar hajótörést szenvedett önzetlen vállalkozás, az Írók Színháza előadta végre. Az előadás döntő bizonyságot tett Füst könnyes, jajos, véres, szennyes, de elvitathatatlan igazáról és meggyőzött minden jóhiszemű embert - mindenütt kisebbségben vannak -, hogy a "Boldogtalanok“ a színpadon éppen úgy élnek, mint ahogy már a papiroson élőül sikoltott szemünkbe, fülünkbe, agyunkba, szívünkbe, idegeinkbe életükkel összeforrott, mérhetetlen, határtalan és csak a halállal orvosolható szenvedésük.
A kritika? Értetlenül meredt rá a darabra és, mint régebben a színházigazgatók, sötétséget, sivárságot, kietlenséget emlegetett, pesszimista világfelfogásának az optimizmus felé való sürgős megrevideálására, valamint derűsebb téma megválasztására intette szigorúan a költőt. Két esztendő múlva most újra feltámadt a darab. Feltámasztója Forgács Rózsi, aki már az Írók Színházában a dráma egyik főszerepének dúsan ajándékozta azt a jellegzetes testiséget és lelkiséget, amelyet a költő álmodott ez alakja köré és aki most, a maga Kamaraszínpadjában adott hajlékot a Boldogtalanoknak. Forgács Rózsi színházának válogatott közönsége bőkezű tapsaival mindenképpen helyeselte a művésznőnek ezt a vendégszeretetét.
A kritika pedig? Megint felhangzottak a régi vádak, ismét hallatszottak a régi tanácsok: az életnek naposabb oldalai is vannak, mint amilyeneket Füst bejárat e darabjának nézőivel: ezt fedezték fel egyes szabadalmazott műbírák. Vajon a magyar kritika még mindig nem tanulta-e meg, hogy költői alkotással szemben beleszólása nem lehet abba, milyen témát választott a költő, milyen a világfelfogása, milyen alakokat állít elénk és ezekkel az alakokkal jót vagy rosszat, kellemeset vagy kellemetlent cselekedtet-e? Ha a kritika ilyfajta utasításokkal vagy visszautasításokkal, rábeszélésekkel vagy lebeszélésekkel, helyesléssel vagy rosszallással bele akar avatkozni a költőnek ezekbe a legbelső magánügyeibe, illetéktelen és illetlen iskolamesterkedést követ el, amellyel messze túllépi a jogkörét.
Emberi szépséget nem kínál ez a dráma: így szeretné lekicsinyelni a Boldogtalanokat egy másik kritikus. Emberi szenvedéseket nyújt - itt nemcsak a jó emberek, hanem a rosszak is a szenvedések Nesszus palástjában gyötrődnek -, de ezeknek a szenvedéseknek heves rajzából kiérzik, hogy maga a költő is együtt szenved és vérzik szenvedően vérező alakjaival. Emberi szépséget nemigen is nyújthat az a dráma, amely akár szándékosan, akár szándéktalanul, de azt igazolja, hogy "nincs csúnyább állat, mint az ember“. Emberi szépséget nem nyújt, de e vigasztalanul igaz tétel igazolásának szigorú egyenességében és zárt drámaiságában letagadhatatlan művészi szépség van, bár kegyetlen és sötét szépség.
Idejét múlta ez az elkésett dráma, a 90-es években kellett volna megírni: dobják oda döntőnek vélt tromful a legfölényesebbek. Illő tisztelettel minden kritikusi nagyképűség iránt, mégis föllebbezést vagyok bátor bejelenteni. Azt hiszem, azok a Boldogtalanok, akiknek sorsa Füst drámájában szennyesen és véresen elénk vonaglik, ma is legalább éppen annyian, ha nem többen és éppen úgy, ha nem még jobban botorkálnak az élet sikátoraiban, mint a 90-es években. Ők még nem idejüket-múlta alakok. Az a dráma tehát, amelyet az ő gyötrődésüknek beteg energiája mozgat, egyáltalában nem lehet elkésett alkotás, sem ma, sem - meg vagyok győződve róla - holnap. Fellebbezésemet az idejemúlottság vádja ellen csak maga az idő fogja eldönteni, azt gondolom: a költő javára. Füst Milán, annyi nemes érték hordozója, várhat. Értékek elkallódhatnak, de a sutban is értékek maradnak. Értékek el nem évülhetnek, akkor sem, ha sokáig észre sem veszik őket. Én hiszek - talán egyetlen hitem ez - minden eltemetett értéknek valamikor feltámadásában.