Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám
Megszólitalak a kövér Szaturnusz mellett kis álló-csillagocska.
A kutya sem ösmer, feléd se vonit, - csak én láttalak meg egy hüvös
éjszakán,
Mikor amannak csillagzó, veszett dühe éppen elpihent.
Álló-csillagocska nem forogsz... a fényed is kékes.
Fekete tüzet szórsz: szent haragot a mennynek sötétkék boltozatán...
Nem látnak, - de hogy vagy: én tudom! - s mondd, beéred-e velem?
Mosolyogsz s igent intesz parányi tüzeddel.
Lásd: vannak még pásztorok, akik jobban ismerik az eget,
Mint sok tudósa... Hátha ily magános valahol akad még,
Ki fölgyujtván éji tüzét s a fanyar és kanyargó füstszalag
Mennyfelé törtető utjait követve szemével, - utóbb lepihen?...
Heverész... s majd álmodik éjjel a napfényes égi sikokról,
Hol a madarak élik aranyos világukat: mulatozva halálig
Légben, fényben s a messzi tengereken...
Téged néz: annélkül, hogy tudná s az északi földek
Dércsipte, sárgás hajnalai is majd ott libegnek előtte...
S lásd, - énekelni szeretne... feledvén henye testét,
Nyujtózva rongy testtel a végtelen semmi felé.
S a többi a bolton, - erre az is mind tán még oda sereglene köréd...
S felriadva nem egy, még forditaná oda rátarti fejét! -
De te halgatsz... s ki az elmulást ugy szereted, -
Hol régen és mélyen rejtezel, még jobban elmerülsz,
Bevonván fekete tüzeid, - lassan fordulsz el e vidékről.