Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám
A jó fordítás első sarkalatos elve: fordítani nem szabad. Nagy princípium ez, amelynek szűzi igazsága éppen olyan fényes és abszolút, mint amennyire maga teljesen hiábavaló, mert miféle törvény az, amely kétségtelenül helyes, de még soha meg nem tartották?
Az a furcsa, hogy mennél jobb egy fordítás, annál inkább érezni általa a belső tartalom és az eredeti nyelvű külső forma megzavarhatatlanul szent házasságát. A rossz fordítás ezt a házasságot, mint a sikertelenül ügyekvő udvarló, nem zavarja. A jó fordítás azonban a mű tartalmát valóban elcsábítja a törvényes hitvestől: az Idea nevű klasszikus hölgy elbukik és tiltott viszonyra lép egy életének merőben idegen harmadikkal.
De hát persze: ha fordítani semmi esetre nem szabad is, azért mindenesetre muszáj. És azok között, akik nálunk a műfordítás nem hálás mesterségét kultiválják, Kozma Andor kétségtelenül a legrokonszenvesebb mesterek egyike. Merem azt mondani, hogy neki még nehezebb a műfordítás feladata, mint az utána következő generáció briliáns művészeinek: a nyugati mű szelleme ezeknek az ifjabbaknak nyugatibb magyarságához, simulni hajlandóbb modernségéhez sokkal közelebb van, neki pedig varkocsba font hajú, ázsiai méltóságú, trochaikus lelkületű, tempósan robusztus, sokszor szórejtvényszerűen tömör nyelvéről egy olyan műig, amelyben a jambikus test és a jambikus lélek életveszedelem nélkül alig választható el egymástól, amazoknál százszorta hosszabb és merészebb hidat kellene építenie.
Dóczy Lajosnak is könnyebben eshetett lefordítania a Faust első könyvét és a második könyv szemelvényeit. Ő a gutgesinnt monarchiai polgárosultság német nyelvét beszélte és magyar nyelvét írta, egyformán közel állott hozzá mind a kettő. Kozma Andortól bárminek a németsége egy világnyi messzeségben áll, magyarsága pedig makacs, református és ellenzéki. Erre a magyar nyelvre lefordítani Goethét, az irdatlan németet szinte lehetetlen. Dóczy igen csinosan és szerény-elegánsan oldott meg egy lehetséges feladatot, Kozma rettentő nehézségekkel szembenézve, de képtelen erővel ment neki a szinte lehetetlennek.
Viszont azon munka közben, amely olyan tiszteletreméltó, hogy meg kell süvegelni, egy nagy hibába esett. Igaz, olyanba, amely előkelő és tisztes hiba. Művének homlokára rá van írva, hogy Dóczyhoz semmi áron nem akar hasonlítani, csak a magáét akarja a neve mellé írni. E szeplőtelen fogantatás etikájával nem szállhatni harcba, úriembert hiába igyekeznél erről meggyőzni. De a gyakorlati következményekkel vitázni kell, mert ez a felfogás láthatóan ártott a fordításnak. Elvégre vannak műfordítási részletproblémák, amelyek olyanok, mint az egy ismeretlenű algebrai egyenlet: csak egy lehetséges megoldásuk van. Aki mindenáron el akarja kerülni ezt a megoldást csak azért, mert más az egyenletet már megoldotta, az csak gyengébbre találhat. Ilyen helyeken az összehasonlítás gyakran a Dóczy sikerével végződik. És általában is: az első rész Kozma-fordítását, amelynek sok ereje felőrlődött a Dóczy-emlékekkel vívott fényűző harcban, a második rész Kozma-fordítása erősen felülmúlja.
Ez azonban a kisebbik béklyó a műfordító tollán. A nagyobbik Kozma Andor nyelvének saját zamata, amelyet máskülönben lelkesen szeretek, itt azonban kissé mintha zavarna. Fordított műben az ember öntudatlanul azt óhajtja, hogy azt a kényes kérdést, az átültetést elvi kérdését, elfelejtessék vele. Dóczynál ez nem is jut eszembe, az ő magyarsága ehhez éppen elég kevéssé izmos és éppen elég kevéssé követelő. Fordítani nem is lehet másként, csak hatvanhetes alapon. És Kozma Andor nyelve valóságos magyar nyelvi szabadságharc az eredeti nyelv ellen. E harc fegyverzaja annál inkább elvonja a figyelmet az egyetlen fontosról, Goethe Faustjáról, mert Kozma kemény legény és Világosra az utolsó sorig nem kerül sor, ő bizony le nem rakja azt a fegyvert, amelyet Dóczy a kezébe sem vett. Igaz, hogy Kozmát nemes ízlése és akadémikus finnyássága mindvégig visszatartja az árvalányhajas és kutyateremtettés színektől, de mégis úgy van, hogy a kritikus kénytelen a hazaárulás vádját magára venni: a Kozma Faustja hömpölygő szókincsének hatalmas áradatával, rímeinek meghökkentő huszárosságával, nyelvérzékének a legpontosabb pontra találó biztonságával, ritmusának kifogástalan lejtésével - magyarabb, mint amennyire egy fordítástól kívánatos.
Tudja isten, azért ezt a hibát szeretjük. Milyen áldott dolog volna, ha ugyanezt annyi eredeti írónak vethetnők a szemére. Milyen impozánsan tud magyarul ez a kerek, kemény, világos koponya és milyen kevéssé tudnak magyarul mások. Amit adott, azt mindenesetre szeretettel és elismeréssel kell fogadni, mint a szép és nagy értékeket szokás.