Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Jókai Mór: Világteremtés

Jókai Mór: Világteremtés [+]
Ötödik nap
A mammutok világa

Héliosz végre legyőzte Lucifert. Összegomolyította a belehullott elemeket s egy tömegben kihajította magából, mint üstökös csillagot.

A Fraunhofer-vonalak tudatják: miféle elemek égnek a napsugarakban, amiket nem mutatnak, azt a nap kivetette magából.

Ez égi küzdelem után a nap ismét visszanyerte teljes tűzerejét, sötét foltjai eltűntek fénytányérjáról s azzal egyszerre új nyár támadt a földtekén.

A föld felszíne azonban kopár volt: élettől nem lakott, növénytől nem borított, törmelék, agyag, lávasalak, kavics. Szűzterület.

- Tehát menyasszony? - szólt közbe Kázmér. - Mondsza csak, nem lehetne ebből egy geológiai szerelmes históriát kifundálni. A föld: Gea, a szűz ara, Tellus, a földszellem: a vőlegény, a kettő szerelme: a mennyegző.

- Kitalálta az eszejárásomat. Az egész világegyetemet a szeretet tartja fenn. Isten, a világ teremtője szereti az egész világot, napja planétáit s azoknak élőlényeit, a növényeket. Ő tanítja a virágot a szerelem misztériumaira. Nem csoda-e a kétlaki növények ösztöne egymás iránt, külön tövön a nő, a másikon a hímvirág. A nap szereti a maga planétáit s a föld szelleme szereti a maga földjét. Az ő csudálatos szerelmüktől termékenyül meg az egész világ. A csillaghullás éjszakája lehet az ő nászéjük.

A jéghegyek nagy tömege lehatolt az óceán fenekéig s kizavarta onnan az ichthyosarurusok fajtáját, melyek levegő nélkül nem élhetnek, mint minden kétéltű. Azok menekülnek a nagy páfrányerdőkbe, ahol összetalálkoztak a mocsaraikból kizavart plesiosaurusokkal és anthraiotheriumokkal. A sűrű rengeteg biztos menedékül kínálkozott nekik.

Az állatvilág elfeledte ellenségeskedését. A szörnyetegek meghúzódtak egymás mellett óriási fákból álló bozótjaikban s éhségükben a földet ették.

Egyszer aztán jött minden oldalról az óriási detritus. A zúzmalék, mit magával sodort az olvadó jégmező, megőrölve, porrá köszörülve a sziklákat. Egyes erraticus szirtkoloncok, melyek Európa lapályán ma is láthatók, sejteni engedik, minő rettenetes erő lehetett az, mely e mostani helyükből megmozdíthatatlan sziklavándorokat a pólus hegyei közül hátára véve idáig elhozta. E képtelen áradatnak a végtelen erdők sem állhattak ellen: a zajló jég pozdorjává törte őket, mint jégeső a kendervetést és az utánuk zúduló detritus új földréteggel temette maga alá a megsemmisített növényvilágot. De nem lett az megsemmisítve, hanem átalakult az új földréteg kőszénné, a szálfái közé menekült szauruszokkal együtt. Most az őskori növényvilág szolgál az emberiség találmányainak éltető elemül. Minden gőzgép, gőzhajó, gyár a teremtés ötödik napjának köszönheti működését, mely a negyedik földréteget az ötödikkel eltakarta.

A tengert is elborították az északi pólusokról elszakadt jéghegyek.

Ahogy most is hozza őket magával évenkint a tavasz utolján a meleg Maelstrom s elviszi Európa mentén egész le az afrikai partokig, egyszerre hidegre változtatva a légmérséket.

Az olvadó jégtömeg elborította az északi szigeteket, s beözönlött azoknak a tűzhányóiba. A föld belső tüze nem volt képes a jeges víztömeget kráterei nyílásán kihányni: másutt keresett számukra kiszabadulást, mélyen lenn a tenger színe alatt, onnan tolta előre a forróvá lett vízáramlatot, mely még mos is oly határozott befolyással van földrétegünk légmérsékletére. Ha a Golf-áram eltérne mostani irányzatából, a mostani enyhe Albionból Kamcsatka lenne.

A Gea és Tellus szerelme szülte az új világot. A föld legelébb életre hozta az új növényzetét. Betakarta magát állatok táplálására alkalmas füvekkel. De azok is szertelen magasak voltak, bambuszok, cirok, csenkesz, borsnád, cukornád, amik közül büszkén emelte fel lombos és tűlevelű koronáit a rengeteg erdők országa, a cédrus és pálma, egymás mellett a makk- és diótermő lombfák, a tobozdús fenyők.

- És ez mind egy nap alatt történt! - szólt közbe Kázmér.

- A világegyetem körülfordulásában egy nap, amelyben a mi évtizedünk egy harmadpercet számít.

- Ez tehát el van intézve. Az új növényzet előtermett a földből a világteremtés ötödik napján, hajnali kakaskukorékolásig - mondá Kázmér.

- Hiszen még nincsen kakas - cáfolt rá Hedvig.

- Az az egy talán már megvolt, mely Péter apostolt megríkatta.

- Gonosz nyelvű!

Az özönvíz után a föld felszíne ismét változott.

Afrika északi része a hegyeken túl lett egy kiterjedt sivatag, futóhomok, ahogy a tenger hátrahagyta.

Európa, Ázsia iszappal, törmelékkel fedve: porrá őrölt láva, mész, kréta, néhol egész rétegek apró csigákból, miket az erőszakos vízár a tenger mélyéből sepert ki, a völgyekben agyag-dágványok, a hegyek közeiben új alakulású sóhegyek, közben sárhányó gájzírok. A hegyek közül zuhatagok ömlöttek alá, amik a síkra érve tekergő folyású folyamokat képeztek, aminőket az eltemetett világ nem mutatott fel, s mikor rátaláltak a tengerre, onnan felhozták a víz ellenében úszó halakat a folyamok megnépesítésére.

- Eszerint a halak még az ősvilág szülöttei - mondá Kázmér. - Ezentúl a halat urambátyámnak fogom szólítani.

Még eddig mély csendesség honolt az egész földtekén. Amit Gea és Tellus beszélt egymással, azt fül nem hallhatja. De ők látnak és hallanak. Gea látja a maga szerelemesének alakját. Isten képmása az. Valamennyi szellem mind Istenhez hasonló.

Vannak a földnek szép állatjai: az oroszlán, a mén, a szarvas, a hattyú, a galamb, a kígyó, a pillangó, de egyik sem viseli az Isten képmását. Azt csak a lélekben hasonló test viselheti.

Vajon rátalál-e ez alakra Gea valaha?

Egyszer aztán hangot adott a pusztaság. De az mennydörgéshez volt hasonló. A föld újszülötte, az őselefánt kiemelte az alkotó agyagból óriási termetét. Alakja hasonlított a mostani elefántéhoz, de annál kétszerte nagyobb, roppant agyarai a fején túl emelkedtek ívesen, s egész alakja sűrű sertekemény bundával takarva, ormánya támadásra és védelemre egyaránt hatalmas. Ő az elsőszülöttje az újjáalakult világnak.

Hangja is méltó rengeteg alakjához: bejárja az a láthatárt és visszahangzik a bazalt bércfalakról.

A hímet követi a nősténye.

Harsogó szava ébresztő a többi állatcsordáknak. A vajúdó dágványok egymás után adják elő őket. Először a bambuszerdő közül az ős orrszarvú, kettős tülkével a fején, a bőre pötyögős páncél, mely vastag ráncokat vet a nyakán és hátán, csörtetve tapos elő az ősbölény a zsombikok közül: az ökrök ősapja, s menten legelni kezd: míg a hylobases, az őslajhár felmászik a diótermő pálmára s erős karmaira akaszkodva ott lóg, míg elesége tart.

S ezek mind fújják az újjászületés harsonáit, ki-ki más hangon bömböli, a lajhár jajgat keservesen, mikor a naplementét érzi közeledni.

Madarai is voltak már az újvilágnak, de azoknak a szárnyaik még nem arra szolgáltak, hogy az eget járják velük. A Moa madár, melynek utolsó példányait még a jelen időkben Madagaszkár sziget rejtegette, emberfő nagyságú tojásaival hirdeti alakja tömérdek voltát. Ez a szárnyait verekedésre használta, hosszú lábszárai éles karmaikkal leteperték a mérgesfogú kígyót. Tojását a forró homok költötte ki.

Volt az új teremtésnek egy csodaszülötte is: a ramphorynchus: feje krokodilusforma, szárnyai vannak bőrből, mint a denevérnek, de azokat csak mankónak használja. Hegyes könyökei jártában kétoldalt nyomot húznak, lúdtalpaival egyenközű sarokban.

Az új állatvilág mind éktelen ordítással hirdeti életét. A zűrhang egyre növekedik, amint a fajok szaporodnak. A rövid év sietteti e szaporodást. Már alig bírja a termőföld eltartani növényevőit. A földanyának új fajokat kell szülnie, amik a többi fajokat akadályozzák. Előteremti az őshiénát, a barlanglakó medvét s a többi állatok rémét, a sokatevőt: a hajdankori macharodust. Ezek megismertetik a legelésző állatvilággal a halált. De az óriások meg tudják magukat védeni a vérengző támadás ellen: a mamutot védi az ormánya, az agyara, a szarvasorrút a tülkei, a bölényt a szarva. A halálos küzdelem még ádázabbá fokozza ez egetverő bömbölést. Ez nem az a harmónia, melyben Isten gyönyörködik.

Végre előtámad a mocsarak közül a legiszonytatóbb szörny, az óriáskígyó. Ez már nem lehet Isten teremtménye: ezt a sátán nemzette, mikor a földdel érintkezett. Ez meg meri támadni magát az állatok zsarnokát, a macharodust. Körültekeri a derekát hajlékony testének rettenetes övével. Nem védik azt meg éles körmei, fogas állkapcsai: a hüllők királya odaszorítja az elkapott vérengzőt erős gyűrűivel a pálmafa derekához. Fogaival a nyakába harap s kiirtja belőle az életet. Mikor megölte, akkor nyálkájával bevonja az egész testet s elkezdve a fejénél, lenyeli iszonytató torkába, s aztán elfekszik mozdulatlanul a mocsárparton, felpuffadva a lenyelt prédával, amíg azt meg nem emészti. Akkor a csontjait kiveszi a torkán át a bendőjéből.

Ez a harc a két óriás között isteni látvány lehetett.

A föld szelleme nem találta benne örömét.

Tellus nem volt megelégedve Geáéval. Kifogásolta a gyermekét. Nem ilyen szörnyetegeket kellett volna neki szülni. De mikor az anyának mindig tetszenek a saját szülöttei: akármilyen rútak, ő azokat szereti, dédelgeti, annál szebbeknek találja.

Emiatt a hitvesek között örökösen volt a viszály.

A föld lelke szemrehányásokat tett az élettársának.

- Nem ilyen lények vannak arra hivatva, hogy a paradicsomba feljussanak, az Isten színe elé.

- Hát ki az Isten?

- Aki a világot teremtette.

- Azt én teremtettem. Mindent, ami él, ami tenyészik: fát, füvet, állatokat.

- Azt mind Isten parancsára tetted.

- Akkor legyen megelégedve azzal, ha az ő parancsára történt.

- De az mind rossz, amit te létrehoztál, állatok, amiknek nincs lelkük, akik egymást rontják, öldöklik, pusztítják, Istent tagadják, ordító üvöltéseikkel, az Isten maga az örökkévaló, mindenütt jelenlevő jóság.

- Hát nem jó-e mindaz, ami most van? Az egyik teremtésnek jó a fű, a másiknak jó a fűevő húsa. Itt van a paradicsom. Én vagyok minden élőnek az anyja.

- De én lényeket akarok látni, akiknek én vagyok az apjuk. Én, a föld lelke. Az Isten szelleme.

A keserű perlekedést gyakran tettlegesség is követte, Tellus apó elővette korbácsát, a zimankós villámot s végigvert vele Geán, aki viszont földrengéssel, vulkánkitöréssel viszonozta a férji haragkitörést. A gyermekek sírhattak ilyenkor.

Végre annyira fajult az ellenkezés az isteni házastársak között, hogy válásra került közöttük a sor. Tellus elhagyta Geát. Bevette magát fényudvarába, az északfénybe s onnan hosszú időkön át ki nem mozdult.

Azalatt nem lehetett hallani az ég dörgését, nem lehetett látni egy felhőt az égen. A mennybolt be volt zárva.

Mi most élő halandók is emlékezünk egy korszakra, amikor hosszú időn át nem esett eső az égből. Szemünk előtt van még az elszáradt puszta, melyen egy fűszál nem termett, hamuvá égett az egész rónaság: nem volt kaszálás, aratás, az éhség kínozta baromficsordák futottak északnak, nyugatnak, a kutak fenékig száradtak, a nagy folyamok kavicsos medreiket mutatták, földanya nem tudott szülöttein segíteni: ha a földlélek megvonta tőle a segítséget.

Hát még az a korszaka az aszálynak mily szörnyű lehetett, mely a mamutokat felkergette Szibéria jéghegyei közé, amik aztán összeborultak fölöttük, megőrizve épségben egyes példányaikat kitudhatatlan évezredeken keresztül.

Földanya, Gea özvegysége éveiben mivel tudta tölteni az idejét? Apróságokat teremtett. A legapróbbakat a földi lények között: szúnyogokat, kubicákat, sáskákat, ezeket adta bőven a mocsár.

S amint a rovarok világa életre támadt, egyszerre megszületett az énekes madarak népe, amiknek ez a tápláléka.

A szitakötő volt az első égjáró lény, mely a madarat versenyre hívta a repülésben.

A berekben megszólalt a fülemile.

Íme, az első lény, amely Istent dicséri.

Káromolhatják az Istent a gonoszok: tagadhatják a kételkedők: amíg a fülemile énekel, az Isten jelen van s gyönyörködik a kis dalnok magasztalásában.

...S a fülemile lecsalta haragos északfénye köréből a Föld Lelkét. A társak kibékültek.

Mily nagyszerű a Szellem és a Föld szerelme! Az óriásoké!

A Szellem magával hozta az ég felhőit. A jótevő édes záporeső átitatta a kiszáradt pusztaságot. Minden új életre kelt köröskörül.

Milyen semmi volna ez az egész föld, ha a Szellem szerelme nem elevenítené! Ez a kéj az, mely elterjed a fák gyökeréig, mely virágzásra nyitja a bimbókat, érésre a gyümölcsöket, mely zöld palásttal fedi a mezőt, hizlalja az élő teremtéseket. Mindenki érzi a szerelmet, csak még az hiányzik, akit ennek a gyönyörnek az égbe kell felvinni: a lelkes lény, az ember.

A boldoggá tett Föld ismét anyai örömökben részesült. Új fiat szült a megtermékenyült anyagból. Olyant, amilyent szerelmese óhajtott, melyben saját képét s egyúttal teremtőjét kívánta feltalálni. Dicsekedett vele szerelmesének.

De Gea nem talált Tellusnál elismerésre. Ez nem ismerte el az újszülöttet saját képmásának.

- Hisz ennek négy keze van és hosszú farka, beszélni nem tud, csak magok. Teste szőrös, pofája csúf. Ez nem az én magzatom!

Az újszülött egy ceropythecus volt.

De az anyja, a Föld ezt a fiát nagyon szépnek találta. Mily kecsesek a mozdulatai! Hogy tud a négy kezével gyorsan felmászni a fára, egyik fáról a másikra átugrani! Az anyja büszke volt rá. A majom bátorsága lélekre vall. Minden más állat menekül, elbújik, mikor az óriás kígyó megjelen az erdőben, csak a majom nem fél a szörnyetegtől. Farkával megkapaszkodik a fa ágán s alábocsátkozik, a fejét magasra emelő kígyóig, s míg az hasztalanul akarja őt elérni, a majom botjával a fejére csap a szörnyetegnek.

Azért ő mégis csak lelketlen állat, aki nem arra született, hogy ura legyen a csillagvilágnak, Istennel beszéljen: a paradicsomba felemelkedjék.

Gea csak állatokat tudott a világra hozni.

Végre hosszas várakozás után a földanya megszülte az embert.

De ebben az új lényben legkevésbé találta a földszellem óhajtása megtestesülését. Ez volt a hosszúfejű ősember (Dolichocephalos). Ez már magával hozta az emberi idomokat. A feje hosszúkás volt, homloka kidudorodott, tenyerei szélesek, lábfejei terjedtek, csontjai vastagok, csuklóikban bütykösek.

Ennek már volt fogalma arról, hogy az ember kiegészítő része a fegyver: az teszi őt az állatok urává. Felfedezve a kovát, megtanulta azt szilánkokra széthasogatni s azokból kést, dárdát, fejszét idomítani. Fegyvereivel legyőzte a magánál erősebb állatokat s lehúzott irháikból fedezte meztelen tagjait.

De beszélni nem tudott. Ami hang a száján kijött, az állati makogás, nyávogás, hahukolás vagy fenyegető rikácsolás volt.

Ebből nem válik szerelem dalnoka soha. Pedig csak a szerelem az, ami az ég felé vezet. A harmónia szellemít!

Kázmér és Hedvig fájdalmas tekintete találkozott egymással. Náluk is hiányzott ez a harmónia.

A hosszúfejűek között örökös volt a veszekedés. A gyermekek már harapni, körmölni tanultak. S mikor az emberfaj szerte elszaporodott a földön, egymásra vadásztak. Aki erősebb volt, aki ügyesebben tudta hajítani a dárdát, az megölte az ellenfelét s hazavitte zsákmányul a maga barlangjába.

A sziklák, völgyek tele voltak barlangokkal. Kész lakások a hosszúfejű embernek.

Ezek nem fognak tornyos münstereket, kupolás bazilikákat építeni Isten dicsőítésére. Oltárt sem emelnek, melyen áldozataikat bemutassák - hisz a tüzet sem ismerik.

Télen sziklákat hengerítenek barlangjaik szája elé s előszedik az elejtett áldozatok szárcsontjait, azokat felhasogatják hegyes tűzkő-vésőikkel s a velővel élnek.

Hedvig undorral kiálta fel:

- Tehát az őseink emberevők voltak! Megtagadom a családi rokonságot!

A Földszellem sem volt ezzel az új ivadékkal megelégedve. Egészen elidegenedett társától, Geától. Hűtlenségre gondolt (ami a mai nap is gyakran bekövetkezik hasonló csalatkozások után).

Kázmér hangosan nevetett fel a szóra.

- Tellus hűtlenséggel akarja megtorolni élettársában való csalódásait? De hát hol veszi hozzá a hűtlenséghez szükséges társat?

- Megvolt az már. Gea csak az Óvilágnak, a három ismert világrésznek volt szülőanyja, tápláló dajkája, de az alatt, hogy ő az óvilágon gyakorolta teremtő erejét: a földgömb túlsó hemiszfériumán egy új világrész emelkedett ki a tengerek alól, tele őserővel, termékenységgel. Előtámadt Amerika.

- Ah! Tehát a Földszellem nemcsak Ptolomaeus mappájából ismerte a Földet. Csodáltam volna is, ha egy ilyen mindentudó Lélek tudomást nem vett volna az ellenlábasok világáról. Amit bizony Mózes próféta nem ismert, mikor a pentateuchot megörökítette. Eszerint a Földléleknek tudomása volt arról, hogy az ő Geájának van egy másodszülött nővére, aki annál sokkal szebb és méltó a fáradságra, s elszerette a felesége húgát. Ahogy erre a mai napig is látunk elég példát. Tehát ami a lelkes állatnak meg van engedve, miért ne volna tetszésére bízva az állattalan léleknek: mikor a hitvestárs unalmassá kezd válni, otthagyni őt a maga uraságában, hadd fésülgesse a hosszúfejű kedves magzatait, s keresni vidámabb szórakoztatót. Csak azt nem tudom, micsoda alkalmatossággal utazott a Földlélek az Újvilágba. Akkor még nem voltak Adria-gőzösök.

- Igenis, voltak már akkor is Adria-gályák, valamint hogy minden összesítve van Isten tudatában, ami a földön volt, van és lesz. Isten előtt ki van tárva a jövendő. Meg fogjuk látni az Adria gályáit is.

- Még ezen a napon?

- Nem. A következő napon.

- S addig hová legyenek a Földlélek az útitáskájával s a borotválkozó eszközeivel?

- Földléleknek nincs szüksége emberi alkotásokra. Az ő éltető eleme a tűz: ami a földgolyó belsejét betölti. Onnan parancsol a földkéregnek lesüllyedést. Leszáll a Vezúv kráterébe, átrepül a tűzön s előkerül a föld más oldalán a Mont Pelée tűzhányó üregéből.

- Uram! Erre a találmányra lehetne pátenst kérni: utazás a Vezúvon át a Mont Pelée-ig tűzerővel.

- Csakhogy az csupán a lelkek számára való út, akik a tűzben meg nem égnek.

- Hát hiszen magam is azokra gondoltam. A mai találmányokban gazdag korszakban nem lesz lehetetlen létrehozni olyan jégcsináló gépet, mely az egész alvilági útra ellátja hűsítővel az egész vonatot. Én komolyan veszem a pokol létezését: ezt már megállapítottam a feleségemmel, aki ellenengedmény fejében kilátást nyújtott a mennyországnak. Az egy nagyszerű vállalat lenne: "Pokoltűz ellen biztosító intézet“.

- Mert, hogy pokol van, azt már elismerem, csak az a kérdés, hogy Szent Mihály lován járjuk-e be vagy villámvonaton? Roppant osztalékokra volna kilátás.

- De hisz a lelkek nem fizetnek.

- Hogyne fizetnének? Minden vagyonos ember tenne egy alapítványt a biztosító intézetnél. Ha maga elmulasztaná, megtennék a boldog örökösei. Lám, az "örök imádság temploma“ is ilyen kegyelet sugallatára jött létre. A kedves feleségem is aláírt ezer forintot.

Az asszony közbevillámlott:

- Kérem a kegyeletet nem venni filozófiai megítélés alá. Most a világteremtés hat napjáról van szó. Az ötödiknél tartunk. Mit talált az új világban a földlélek? Van-e már ott lélekkel megáldott teremtés?

- Talált állatokat, amik beszélnek, emberi szavakat mondanak, mikor még nincs beszélő ember a világon. A hosszúfejű csak höröget. Ezeknek szárnyuk van, tarka tollazatuk, madarak. A pápuáknál még mostanság is emberszámba megy a papagáj. Ha peres ügyük támad enyém-tied kérdésben, a kajdácsot hívják fel bírónak, s az a nyertes fél, akinek az odaítéli a vitás tulajdont. A papagáj a bíró.

- Okos intézmény és olcsó - dörmögé Kázmér.

- Előtte terült az Újvilág csodás bujaságú tenyészetével. Minden fa, minden virág más, mint az óvilágban: sokkal szebb, mint amazé. A Földlélek szerelemmel ölelte magához gyönyörű kedvesét.

És erre megszületett az újvilág kebléből az új élőlény, akire úgy várt, de nem az, akire várt.

Ez még a hosszúfejűnél is szörnyetegebb alak. Egy kétölnyi termetű óriás, akinek a gerince hosszú gyíkfarkon végződik, teste pikkellyel fedve. Ez a földi századokon keresztül fog élni: itt találják majd az újvilág emberei, az aztékek, s imádni fogják mint bálványistent, hoznak neki emberáldozatot, elnevezik Teezlatlepekának: az antropológok szerint "homo diluvii testis“ (Ember, az özönvíz tanúja).

A földlélek elbúsultan sietett vissza az Óvilágba.

Istent hívta segítségül. Embert csak "Ő“ tud teremteni.

És Isten hívatlanul is jelen volt: aminthogy jelen van, volt és lesz minden időben s hamarább meghallja imánkat, mint annak szavakat adtunk volna.

Elérkezett a teremtés hatodik napja.

A világegyetem ötödször fordul meg a központi égitest körül.

Ez alatt a föld alkalmassá lett téve a lelkes lény elfogadására.

Mert nem elég isteni dicsőség az embert megteremteni olyan alakká, mely Istent képmásolja, annak a számára előbb a paradicsomot kell létrehozni, ahol az ember meg tudjon élni: annak a megtartásában részt kell venni a földnek és az égnek.

 

[+] Jókainak ez a műve fele részben hátrahagyott munkáinak II. kötetében jelent meg, a mű második felének (a Világteremtés negyedik, ötödik és hatodik napjáról szóló fejezeteknek) Jókai kiadatlan kéziratai közt Tábori Kornél jutott most a nyomára. A teljes művet az ő és a Révai Testvérek szívességéből közli a Nyugat.