Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Jókai Mór: Világteremtés
Eddig csak a teremtő Isten és az ő csillaglelkei működését láttuk a földteke alakításában, most meg fogjuk ismerni a rombolás szellemét, aki az alkotás művébe beavatkozik.
- Ahá! Most következik a sátán! - szólt közbe gúnyolódva Kázmér, míg a nő tapsolt szavaimnak. A sátán létele hozzátartozik a dogmákhoz. Aki a csábításával a legelső emberpárt a bűnbe ejtette. Aki Istent hisz, annak az ördög létezését is el kell fogadnia.
Mikor Isten "legyen világ“ szava a központi égitestről szétszórta a mindenségbe a napokat és planétákat, mindegyikhez odarendelve egy élő szellemet, mely annak hivatására felügyel, volt egy szellem, aki ellenmondott a Teremtőnek s szembeszállt a mindenhatóval. Nevezzük Lucifernek.
Ez nem állt be az állócsillagok egyetemébe, amik Jehova parancsára szabályos körforgásukat teljesítik, hanem megellenezve a teremtő alkotását a központi tűzanyagból kiszakított csillagtesttel nekilódult a világűrnek, s lett belőle üstökös.
És így, amíg őseink az Istent a napban imádták, mi íme feltaláltuk a sátánt az üstökösben.
Ezt a reális tudomány sem tagadhatja el. Az üstökös végítélettel fenyegeti a Földet. Miért éppen a Földet? Azért, mert ezen az égi testen lakoznak olyan élőlények, akiknek Istent ismerő, Istent imádó, túlvilágot óhajtó lelkük van. Ezeknek a létrejöttét akarta lehetetleníteni Lucifer. A sátán is mindentudó. Nemcsak az Isten ismeri a sátán szándékait, Lucifer is tudja, hogy mit akar a mindenható. Közbeveti az ellenmondását. Isten teremt, a sátán rombol.
A Lucifer-üstökös különbözött az általunk ismert égi vándoroktól. Ennek nem egy hosszan utána húzódó farka volt, hanem hatágú sörénye. Azok egymással ellentétbe álltak: olyan alakot adva az üstökösnek, mint egy hatágú csillag. És ennek a testén nem világított keresztül az elfedett álló csillag, mert az tömör test volt, mint maga a nap, amint a központi lángvilágból kiszakadt.
A földszellem látta a megsemmisítő ellenséget közelíteni, hallotta annak a zúgását. A "Szférák zenéjének“ nevezték azt hajdan az asztronómusok: és érezte a magasabb lények sejtő tudásával, hogy ez a rém, mely most felé közeledik, az ő ellensége, az Istennek ellenmondó démon.
Minden védelmét elővette ellene: a földet burkoló felhőréteget megsűrítette, az északfényt felszította magasra. De ez mind nem menthette volna meg az elpusztulástól, ha még egy hatalmasabb erőt nem küld segélyére a teremtő. Ez volt a napszellem, aki uralkodó szellemével a parabola végére kényszeríté kanyarodni a lázadó csillagot s a földtől elvonta. Az üstökösnek azonban szintén volt vonzóereje, amivel a földtekébe megkapaszkodott. Először is összetépte és magához rántotta a földi légkör legnagyobb részét. Az lehetett a pokoli zene, amikor azok a fellegek dörögve, villámokat szórva omlottak az üstökös lángszárnyai közé. S van-e fantázia, mely el tudja képzelni azt a tűz-szivárványt, mely az üstökös egyik végéből támadt föl egyik sarkától a másikig. De a Föld megmenekült az elpusztulástól. Lucifert elűzte magától Gea: elvonta Helios.
A hatágú csillag aztán így a parabolájában kiterítve belehullott a napkorongba.
De a teremtő akaratát teljesítette. Elragadta magával a Földet elzáró légkör nagy részét, felhőit, ködeit: a föld felett kitűzött az éltető nap. Kiderült a kék mennyboltozat.
És más változást is hozott Lucifer találkozása a földdel ennek a felszínén. A földkéreg fölemelkedett. Három földrész, Európa, Ázsia, Afrika felmerült a tenger alól. A tenger óceánjai partja mögé húzódott.
És ami a legvalószínűbb, a földtengely elhajlását pályájától ez a találkozás okozhatta Lucifer csillagával, ami aztán okozza az évszakok különbségét. Ekkor kezdődött a tél és nyár közti különbség.
- De hogyan hullhatott a Lucifer a napkorongba, mikor annak szintén szabad tengelye van, mely eltaszító erővel bír? - gáncsoskodék Kázmér.
- De egyszersmind vonzóereje is van, s Lucifer nem oldalvást körülkeringve közeledett a nap felé a parabolát követve, hanem a földdel való találkozásban félrehajlítva függélyesen rohant a naptest felé, annak a hatalmas tömegétől vonzatva s súlyában megnövekedve a földtől magával ragadott légkör tömegétől.
A philosoph egyebet kérdezett:
- És a nap szelleme (nevezzük Heliosnak) hogyan fogadta a keblébe hulló üstököst, akiről tudnia kellett, hogy abban az ő urának, a teremtőnek örök ellensége lakik: az ellenmondás szelleme?
A Képzelet feleljen rá.
- Minden Isten akaratából történik. A világteremtés munkájában nincs véletlen. A napba hullott üstökös ott nagy változást idézett elő. A nap tűzburkolatát keresztül szakítá s a földről magával vitt gázokkal, fellegekkel a naptestben sötét foltot támasztott, a kiszakított tűztömegből ugyanekkor támadt a Merkúr planéta, amely oly közel végzi körfutását a nap körül, hogy csillagászaink ritkán találnak rá távcsöveikkel. A nap szelleme és az ellenmondás szelleme közötti égi harc aeonokig tartott, míg az előbbi ismét ki tudta lökni magából ellenségét: a tűz a vizet, a széngázt, a füstöt. De ez mind a Föld új alakulásának vált javára.
Ha most egyszerre, amidőn a Föld gőzköre fellegburkolatától felszabadult, a teljes napsugár tűzlángja ráomlott volna a tenger alól fölemelkedett világrészekre, azoknak a felszínén minden keletkező növényzet elperzselődött volna: az első nyár egy kietlen sivatagot hagyott volna maga után a szárazföldön.
Időt kellett engedni a földnek, hogy mérsékelt égi melegben növényzetét megteremtse s alkotóerejű iszapjából magasabb életszerű szülötteit világra hozza.
Ezt a napmérséklést idézte elő az üstökös napbahullása.
Minő hatása van a napsugarak elvonásának a földi életre, annak tapasztalója voltam fiatal tanuló koromban. Akkor volt egy teljes napfogyatkozás, látható egész Európában, aminő egy században egyszer fordul elő. Mi diákok, tanárunkkal a tanárunk kertjéből szemléltük e nagyszerű látványt s jegyeztük annak adatait. Soha el nem felejtem az akkor észlelt rendkívüliségeket. Mikor a holdtányér teljesen elfedte a nap korongját, olyan derengésszerű homályba borult az egész világ, mint szürkület előtt, a nagyobb csillagok megjelentek az égen déltájon, a hévmérő a zérus fokra szállt alá és percekig úgy maradt. Olyan mélységes csend támadt, mely a szívet elszorítá. Az állatvilág is elhallgatott. A délignyitók összecsukták tölcséreiket. Pedig csak a parányi hold álla útját a napóriás tűzözönének. Az is csak érzékcsalódás. Hisz Ázsiában már nem volt látható a teljes napsötétülés. S milyen örömre zendült föl az egész mindenség, amikor az ismét előtörő napteke első szegélye kilőtte sugárnyilait a világra!
Hát még - akkor milyen lehetett a napsötétülés, amidőn a valósággal megtámadott nap folytatta küzdelmét azzal az ellenséggel, aki magának a teremtőnek is ellensége.
És az Úr kényszeríté a Sátánt, hogy neki szolgáljon. A föld e küzdelem alatt előteremtheté az új növényvilágot és új lakóit.
A tenger alól kiemelkedett kontinensen és a fehér partoktól körülvett Albion-szigetén egyszerre feltenyészett az első növényvilág. Mi hozta elő? A föld szelleme, a természet. Még most is szemünk előtt látjuk csodaműködését. Mikor egy őserdőt kivágnak gyökerestől, annak a talaján fölburjánzik minden lopvanövő, páfrányok, harasztok, moszatok erdeje tör elő a földből. Pedig azoknak magja nincs, mely századokon át ellappanghatott volna a föld alatt, amíg a bükk, a tölgy tartá uralmában a területet. S lehullott lombja rétegeivel takarta azt el a napsugár és csapadék elől. De később kihajtanak a magtermő bokrok s egy virágos kert támad a tisztásokon, csodapompájában, növények, amiknek magvait, hagymáit senki sem ültette. A földszellem kertészkedik ottan. De az új növényzettel egyidejűleg új állatok is teremnek a kiirtott erdő helyén: alsórendűek, kétéltűek, békák, kígyók, pókok, amiket mind az anyaföld szüle.
Ilyen növényzet támadt a világteremtés negyedik napján az őserdőtől duzzadó föld felszínén. Csakhogy annak a páfrányai, harasztjai nem bozótot képeztek, hanem rengeteg erdőt: a zöld bokor, ami mai kertjeink útját szegélyezi, akkor óriási fenyőszálként nőtt fel a magasba, ahogy a kőszénbányák tanúskodnak róla. Olyan növényt nem hozott elő a föld, mely állatok táplálékául szolgálhat. Nem is szült hozzá a föld növényevő világot. Bölény, szarvas, elefánt nem jött elő az erdők sűrűjéből. Hanem világrajött a szauruszok és teknőcök minden fajtája. Ezeket szülte a mocsár, a pöffedő dágvány (ahogy most kisebbítve). Akkor ezek óriások voltak. A hosszúnyakú plesiosaurus, melynek pikkelyes páncélja három sor tövissel volt fegyverezve, vitássá tette az óriás teknőcnek, a matasavának a mocsárok birodalmát. A gyíknak százfogú torka volt, de a békának orrszarva. Harcaik élethalálra mentek: csendesen, bömbölés nélkül: az ősállatnak nem volt hangja. Az ichthyosaurus a vizeket lakta: a tengerben élte világát: úszó lábai voltak és lapátfarka, széles szája, gereblyefogakkal, amivel legyőzte a tengeri egyszarvút, a fűrészorrú halat, a fizétert, a bálnát is meg merte támadni. A tenger tele volt halakkal, zsákmányul a vízi ragadozóknak. Repülő állat nem volt, se madár, se rovar. Egyetlen állat tudott a levegőbe emelkedni: a repülő hal: annak volt szárnya, melyet menekülésre használt, ha a saurus üldözte a tengerszín alatt.
A szárazföld alakulásával egyúttal a tenger is nagy változáson ment keresztül. Az óceán partjai közé lett szorítva. A szüntelen záporló felhőket magával ragadta az üstökös, ezzel megfogyott a földi víztömeg. Az üstökös vonzóereje a föld drabantjára is hatást gyakorolt. Amíg a hold első alakulásakor több százezer mérföldnyire távozott el a földtől, Lucifer oly közelre vonta azt az anyaplanétához, mint amilyenben most látjuk. S a közel hold befolyásának tulajdonítjuk a tenger árapályát. Ennek szabályszerű bekövetkezése jelzi a napszakasz időszámlálását.
S az évszakok hatása is érezhető volt, a tél az egész földre kiterjedt, nemcsak a mocsarak, de a tengerek is befagytak. A nap küzdelme Luciferrel az egész világegyetemre kihatott. A szauruszok ezalatt aludni mentek, mint most a medvék és a marmoták. S csak a tavasz első sugáraira keltek új életre ismét. A pólusok jege hegyekké halmozódott.
Ez nem volt az a világ, melynek megteremtését Jehova elhatározá. Ennek a lakói nem azok a lények, amiknek számára a központi égitestet paradicsomul rendelé. A világnapnak még egyszer kellett fordulni.
A napszellem és a földszellem új alkotáshoz kezdtek, megnyitva vele a világteremtés ötödik hajnalát.
...- Ez hosszú nap lesz! - véleményezé Kázmér. - Tartok tőle, hogy a hatodik napra nagyon sok tennivaló marad.
- Én pedig attól remélek mindent. - mondá Hedvig.
...Eddig hát csak meglettünk volna.
[+]