Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Jókai Mór: Világteremtés
A tűzön, vízen, kövön kívül volt még egy alkatrésze az alakuló földnek, a légkör: tízszerte nagyobb tömeg, mint maga a szilárd kérgű planéta. S ez is egy állandó kérget viselt, a felhőburkolatot. A szüntelen forró tengervizek kipárolgása megbonthatatlanná tette a felhőkárpitot, az állandóan körülölelte a csillagot. S annálfogva a kis bolygó tízszerte, sőt tán húszszorta nagyobbnak látszott, mint most látszik, de az a nap visszfénye volt a felhőburkolaton, Úgy tündöklött a mindenségben, mint egy elsőrendű csillag.
Ellenben magára a föld szilárd felszínére a nap fénye nem hatott le soha. Itt állandó volt a záporeső. Nem volt kék ég, nem volt hajnalhasadás, éj és nappal egyenlő. De azért nem volt a világegyetem sötét. A tenger világított. Még most is észlelik a tengerészek a napéjegyen éjszakáin azt a csodálatos foszforeszkáló tündöklését a tenger mélyének, melyet az önfénytől ragyogó puhányok árasztanak. De nagyobb élőállatok és sugároznak ki ilyen villanyos fényt, minők a Salpák, Vénus-övek, Medúzák. Kinek világítanak? Hiszen a forró tenger minden szülötte vak. a nyolcszeműt már új korszak szülte, együtt a halakkal. Vagy talán van a szemnélküli lényeknek is látóérzékük?
És azonkívül világítanak a szüntelen lángoló vulkánok, mik tűzoszlopokat lövellnek fel az égre, és világít maga a planéta északi fényével, ezzel a csodálatos fénykoszorúval, mely tűzszivárkényt hidalja át az eget, alulról világítva fel a felhőboltozatra.
Az égboltozat nem kék, hanem veres, skarlát, rózsaszín, karmazsinpiros. Magasabb élőlény megvakulna tőle, szárazföldi vegetáció elcsenevészedne benne.
Hanem a tengeri növényzet annál jobban díszlik, azt védi a maga ege, a zöld ég, a tenger boltozata.
A tengerfenék termékeny. Ami hamut, salakot, lávát a tűzokádók az égre felhánynak, az mind visszahull záporban a tengerbe, a felhők között telítve alkálival, salétrommal, s a tenger völgyeiben termékeny réteget képez, mely előteremti az algákat, fucusokat. Erdő támad a tenger fenekén hínárból, moszatból, mely táplálékot ád a csigáknak, a repülő kagylóknak, a vándorló állatnövényeknek.
Ha a napot nem lehetett látni az égen, a holdat még kevésbé: időszámítás nem volt a földre nézve. Csak éppen az új év visszatértét jelezte egy világtünemény. Ez volt a csillaghullás napja. Évfordulója annak a katasztrófának, amelyen a földpályán keresztülrohanó Uránusz a föld tűzövét szétrobbantotta.
E tűzöv nagyobb része összegomolyodott a föld drabantjává, lett belőle a hold, de tömérdek apróbb alkatrésze megmaradt égi rajnak s folytatta saját körfutását s évenkint ugyanazon a napon ismét összetalálkozott az anyaplanétával, a Földdel.
Minden egyes darabja az égjáró csoportnak szilárd tömeg: többnyire vas, melyet a földi légkör nem bír szabad tengelyénél fogva eltaszítani, de súrolásánál fogva meggyújt s lesz belőle hulló csillag, mely tűzfarkával jelöli útját az égen. A föld tovább taszítja azt a világűrbe: de ha vonzóereje nagyobb, mint taszító ereje, akkor a meteor lehull a földre, de az annyi a földtekének, mint egy porszem. Hanem annyi hatása mégis van e földpályát keresztező hulló csillagtömegnek, hogy az állandó felhőburkolatot megbolygatja, s akkor a szétdúlt felhőtömegek között megkezdődik az égiháború. Valóságos égszakadás. A villannyal terhelt felhők mennykőcsattanását, az ég dörgését emberi organizmus ki nem állaná.
Ciklonok támadtak, szélforgatagok, amik óriási víztölcséreket szívtak fel a tengerből s azokat a tűzhányók krátereibe zuhantatták. A tűzhányót eloltotta a víztömeg, de nemsokára mint gőzgomolyt lövellte az vissza, rést ütve a felhők között, s percekig eget nyitva a leömlő napsugárnak, mely megvilágította a hegyekké torlott tengerhullámokat. A víz volt ura a földnek, s a szél volt ura a víznek, a villám mind a kettőnek.
Aztán elcsendesült minden, a Föld visszanyerte általános uralmát ismét, a felhők összezárultak és lett teljes sötétség ide alant. Nem világított se nap, se vulkán, se tenger, se északfény. Hosszú éjszaka borította be a mindenséget.
Ilyen lehetett a ködplanéta szombatja.
Várta a csillag feljövetelét.
A földlélek ki volt fáradva, a belső tűz lelohadt, az egész golyó egy-egy magasabb lényektől lakhatatlan tömeg lett, azoknak alkotására képtelen. Ekkor a Teremtőnek egy új intése előidézte a negyedik napot. Parancsszava szólt a napléleknek.
A földtekét fel kell szabadítani felhőjéből.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Az én hallgatóim belenyugodtak a leírásba. A természettudomány nem mond ellent a Szentírásnak. A vassá vált helixek, a márvánnyá kövült szoláriumok tanúskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint ahogy ura most az ember - egy világnap lefolyásáig.
Jelen voltak az őstanúk Kázmér fizikai gyűjteményében. Odatette a neje kezébe.
[+]