Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám
Megereszkedett tetővel, kopott falakkal, félig a földbe nyomva állt a régi ház a városka főterén, szemben a púpos boltozatú híddal, mely egy ívvel fogta át a hegyekből lerohanó patakot. Két ablaka volt csak a háznak, bár emeletesnek épült, alsó részét az órásműhely foglalta el, felső részén egy vagy két szoba volt, senki sem tudta megmondani, mennyi, azt sem, hogy van-e udvara a háznak, mert a kopott sarokkövekkel beszegett kaput nem látta még nyitva emberfia s az öreg órás barátok, ösmerősök és rokonok nélkül élt benne egyedül.
Nem járt ki a házból soha, reggeltől estig a műhelyben ült ketyegő órák között, s ha megkondult az esti harangszó az öregtemplom karcsú tornyában, bezárta a vaspántos boltajtót, de előbb rendesen felnézett még az ajtó felett lógó cégérre, a kiugró, rozsdás vason lógó, számokkal ellátott ingára, melyet a szél lóbált kedvére.
Az órás a munkaasztal mellett ült ma is. Az őszi délután borulata barnás homállyal töltötte meg a boltíves, kicsiny műhelyt. A nesztelenül lengő ingák réztányérja, mint pislogó, fáradt szemek verték vissza az egyetlen gyertya fényét, mely a munkaasztal mellett égett, szélein szivárványos fénygyűrűvel az összezsugorodó, magába omló kanóc körül.
Köhögve, fázósan bújt össze ültében és a hídon áthaladó embereket nézte, mely alatt a patak hömpölygött állandó zúgással, a tülekedő, egymástűző árnyakat, amint egymás nyomában érkeztek, reggel emelt fővel, az eget fürkészve, Isten tudja, honnan, hová, este fáradtan, lógó fejjel, a földet nézve vissza, mintha egy óriási inga szabályozta volna járásukat, kíméletlen egyenletességgel, minden nap egyformán. A patak fölött állandó köd úszott, a ködből léptek ki az emberek reggel, a ködbe vesztek el este. A hídon túl vége volt a világnak.
A híd már üres volt. Akinek arra volt dolga, áthaladt már rajta régen és így szokott ez lenni harangkondulás előtt mindig. Az órás felállt, bezárta az ajtót, a zárból hosszan kiálló kulcs fölé tette a nehéz keresztvasat, de mikor az ablakhoz lépett, csodálkozással látta, hogy egy sötét alak áll a híd közepén, azaz nem is áll, hanem végtelenül lassan, egyre közelebb jön feléje. S az órás mindjárt tudta, hogy hozzá jön a titokzatos idegen. Úgy érezte, mintha köd ült volna a szemüvegére, mintha az ő feje felett is ott lengene, ott suhanna nesztelenül az égignyúló, láthatatlan ingaszár, mely az emberek életét szabályozza. Tudta, hogy egyforma minden nap, hogy megszokott kerékvágásban döcög az élet nehézkes szekere, az inga jelzi csupán, hogy kezdet és vég között elmúlik valami: az idő.
Soha sem gondolt a múló időre, most mégis riadtan nézte a ketyegő órákat, a számlapokon lassan továbbkúszó mutatókat, melyek maguk is visszatértek mindig oda, ahonnan kiindultak, s míg megjárták a kört, elröppent valami, ami vissza nem tér többé s helyébe közelebb jön hozzánk a vég.
Kusza összevisszaságba taposódott minden, ami az életét alkotta, mikor most sorravette a múltat. Ifjúság? Alig volt, máris elmúlt, munka, gond, néhány sírhant jelezte egyes állomásait, csak a mutatók mondták meg neki, hogy a percekből, órákból összetevődött napok melyik évet adták, mikor megszületett, mikor az egyik vagy másik esemény megtörtént s melyik évet, napot adják majd, ha szeme lezárul.
Tudta, hogy jönni fog az ösmeretlen valamikor, de ma még nem várta, és azért sietve, kapkodva csinálta meg számadását az élete könyvében.
Megértette, hogy a fekete mutatók járásához volt kötve az ember és a sercegő gyertya élete, hogy valahol a kerek számlapon meg volt adva a pont: eddig és nem tovább!
És mégis korán jött még az idegen nagyon!
Betette az ablaktáblákat, de ha nem is látott ki, tudta, hogy közelebb jön hozzá az idegen mégis, hallotta, hogy kong léptei alatt a híd boltozata. Az órás öreg és fáradt volt már nagyon, révedező szeme mégis egyik számlapról a másikra siklott, fürkészte a számközöket, találgatta, hogy melyikre lehet az a bizonyos pont felírva és reszkető kézzel megállította a hozzá legközelebb lógó óra ingáját, hogy a mutató ezen az órán, azt a percet el ne érje. De a többi óra tovább ketyegett, dallamos kondulással jelezte egyik, másik, hogy az idő rohan, megállás nélkül peregnek a percek, a gyorslábú órafiak.
Mindig is így rohant az idő, bár nem vette észre s most pedig, mikor már látta, tudta, nem akarta elhinni, sem megérteni, hogy kegyelem, ajándék minden múló perc, csak a közeledő végre gondolt észbontó félelemmel. A gyertya már lejjebb égett, megnyúlt árnyak kúsztak előre a sarkokból, végigfeküdtek a padlón, lesiklottak a falak mentén, a gyertya felé törve, hogy elnyeljék reszkető fényét. Az órás körülnézett. Nem ösmert műhelyére, mely teljesen kivetkőzött régi formájából, szűkebbnek tűnt, alacsonyabbnak, mint máskor, s a halk ketyegés most kalapáló, türelmetlen, dübörgő döngés volt, mely megingatta lába alatt a földet, ferde síkokba taszította a falakat. A boltíves mennyezet szabadon lebegett a feje fölött s lassan ereszkedett lefelé. Az ingák megnyúltak, kiléptek az óraszekrényekből, lenyúltak a földig s a padlót súrolták érces csengéssel. A mutatók egymást űzték, az óraközök eltűntek, lélegzetnélküli kakukkolás, dallamos kondulás, harangozó, csilingelő csengés-bongás töltött be mindent s közben öblösen kongott a híd boltozata, hogy az ablaktáblák megremegtek belé.
Az órás felugrott, fejéhez kapott, a munkaasztalnak támaszkodva tapogatta végig nyújtott karral a falakat, ingákat, súlyos láncokat tépett le és dobott a földre, s mikor csend lett körülötte, még jobban megrémült a beállott némaságtól.
Kopogó, gyors léptekkel ment el valaki a ház előtt. Riadtan figyelt, megnyugodott, nem a híd felől jöttek e léptek, van még idő, nyom nélkül elsuhanó valami, mely ha örökkévaló is, egy percnél még sem hosszabb. Irigységgel gondolt az elhaladóra, ki gyorslábú, fürge léptekkel futhat még valamerre, vagy talán - most már káröröm csillogott a szemében -, talán éppen a titokzatos idegen karjába.
Visszarogyott a székbe, mikor a léptek zaja már teljesen elveszett, csontos, sovány kezével végigsimította gyöngyöző homlokát és rémülten vette észre, hogy szemben vele, elérhetetlenül magosan a többi óra fölött, ketyeg még egy kis fali óra. Rövid ingájának réztányérja vakítón verte vissza a gyertya fényét, szapora, siető lengésekkel. Dühösen nézte az órát, hogy miért is akasztotta olyan magosra, s amint elnézte, egyszerre megtalálta rajta azt, amit eddig hiába keresett. Ezen a számlapon, két vaskos római számjegy között, melyek alig voltak hajszálnyi távolságra egymástól, ott volt az a pont, mely az ő életének végét jelentette.
Fel akart ugrani, de csak nyögve lendült előre s meredt szemmel nézte, mint vette a hosszú mutató űzőbe a kisebbet, elérte már, elrohant fölötte, maga mögött hagyta, átsiklott már az első számjegyen, nem is volt már mutató, hanem az ablak alá ért idegen csontkezének merev, kinyújtott, fekete ujja, mely benyúlt az ablak vastag fatábláin keresztül és rámutatott kérlelhetetlenül az utolsó pontra.
A gyertya szivárványos fénygyűrűje forogni kezdett, lángja ijedten meglapult, azután felugrott, mint egy kilövellt fénysugár, a mennyezetig.
Az órás feje visszahanyatlott, üveges szeme az órára tapadt, mely harsány érchangon jelezte a befejezett élet végét, a másutt meginduló új élet hajnalhasadását.
A szétfolyt viaszban sercegő lángra rávetette magát az ólálkodó sötétség és a boltívek alatt hallgató csöndben ütemesen ketyegett az óra tovább.