Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám · / · Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban
A háború végeztével Olaszország megtalálta azt a férfit, aki
mortalis tendere contra
est oculos ausus primusque obsistere contra.
Giuseppe Rensi-t: az élet filozófusát. Két látszólag ellentétes tulajdonságból tevődik össze e férfiú látható arcának eredetisége. Az egyik az evolutív összefüggés, a másik, hogy mindig a kisebbség oldalához szegődött.
Filozófiai gondolkodása két szakaszra oszlik, a háború előtt mindig kritikus, mégpedig alárendelten konstruktív, a háború után elemző kritikus. Összefüggése a dolgokra fröccsentett konvencionális fantazmákat nyomozó és leválasztó ösztönében van. De szakadatlan kitartása abban, hogy a történelmi momentumainak során jelentkező reálist boncolgatja, vagyis hogy új eszméket juttat kifejezésre ezeknek értékéről és értelméről, ha arra kényszeríti, hogy eszméit megváltoztassa, ez a tünemény benne sajátságos módon nyilvánul. «Én változtattam - mondja - még azon az áron is, hogy mindig mellé találok az oknak, amely időről-időre elvész.» Rensi filozófiája feltárulhat «nem a győzők, hanem a legyőzöttek előtt, minden legyőzött eszme követői előtt, nem a diadalának múlékony pillanatában lévő eszme követői előtt, akik követnek egy eszmét legyőzetése pillanatában».
*
Ennyi az a külsőség, ami egy titkos és mély munkásságból szembetűnik. Szálljunk le e mű gyökeréig és G. Rensi életnormája megvilágosodik előttünk.
Renouvier filozófiája, a görög szkeptikusok tanulmánya, az olasz gondolkodás története, Georg Simmel szkeptikus relatívizmusa és végül az európai háború, a gondolkodásnak olyan erjedését határozták meg benne, amely az ő eredeti koncepciója gyanánt teljesedett ki.
Ez a spekulatív munka két alapvető momentumban foglalható össze: az életnek arra irányuló vizsgálatát, hogy meghatározza az élet gondolatát, követte a gondolat életének néhány éve, amelynek során, valóban eredeti módon, beleojtotta szkepticizmusát annak a pozitivizmusnak a törzsébe, amely immár örökre kiszáradottnak tűnt.
A realitás adottság az emberek, az ember és a gondolkodás révén. Mi értéke van a kollektivitásnak, az egyénnek és az értelemnek? Ennek a problémának a titkát feltárja egy rendkívül egyszerű tény, amelyet már a görög szofisták is megmondottak, akikre ugyan nagyon kevéssé hallgattak: a törvények, az erkölcsök és a beszéd különbözősége megkerülhetetlen szimptóma. Megkerülhetetlen például a jelen közvetlensége, mert ebben minden megfoghatóvá válik, míg az ide-oda cikázás, anélkül hogy megragadnók az egyetlen megfoghatót - a jelent, amely re vera lerögzíthetetlen - megszüntet minden kapcsolatot emez és amaz között. Viszont az ember, azzal, hogy minden lehetségest (elgondolhatót) a nyilvánvalóság ingoványos aktualitásába kényszerít, mert ő ezután ezen eljárásmód egyetemességének alapjára helyezkedik (ami csupán egy pszichológiai mechanikus adottság), az ember azt hiszi, hogy összekeverheti ezt az alkotó értelemmel, amennyiben ez annak az egyetemesnek a folyamata, amely összevonja és megszilárdítja ennek a folyamatnak a határait. Azonban a dolgok realitása megmutatja azután, hogy hogyan alakul ez az egyetemes. Ez két önkényes pont szintézise, vagy inkább liezonja. Minden egyén elterebélyesedik a múltban és belehosszabbodik a jövőbe, hogy a maga szeszélyességében megmakacsolja magát: ez az anagch dtnai antik, arisztotelészi elve. Ekkor összehúzódnak a háló csomói és azt, ami beléje került, valódi abszolútnak nyilvánítják. A valóságban azonban valódi abszolút annyi lehet, ahány az ember és ahányféle a körülmény, amelyben élnek. Ennélfogva a háború: «az értelem szüli a háborút, mert tény, hogy mindenkinek igaza van a maga objektív ellenvéleményében, az a tény, hogy mindenkinek igaza van, anélkül, hogy az értelem egy volna, az ami kifakaszt, meghosszabbít, örökössé tesz minden konfliktust: jogi konfliktust vagy háborús konfliktust.» A világ fölött tehát tökéletes «panalogizmus» uralkodik. Az okok végtelenek, tehát nem léteznek.
Mi a jog, mi a filozófia? A különböző társadalmi és életbevágó lehetőségek magyarázatának munkája és kutatásuk azoknak a szellemi tartalmaknak, amelyek kedvében járnak az életek és azoknak, amelyek útjában állnak. Egyáltalán nem változatlan, hanem inkább valami örökké múlandó s ez annyira igaz, hogy a legdühösebb abszolutisták kénytelenek értelemnek, legmagasabb realitásnak nevezni a kialakulást, a gondolatot, vagyis azt, ami keletkezik, ami az abszolút üresség, mert ha a reális mindenestül «gondolat volna, nem lehetne immár kimondani, fenntartani, bizonyítani, észrevenni sem».
De ha még mélyebben hatolunk ebbe az örök jelenbe, a megfoghatónak (mint kategóriának: a minden ember számára megfoghatónak) szűkösségébe, amelybe az idealizmus összpontosít minden igazat és amelyben nyomozzák a szónak, ennek az örök pillanatnak, ennek a teljességénél fogva abszolút tökéletességnek értékét, a meglepetés nem lesz kisebb. «Magában véve egyetlen szónak sincs meghatározott és állandó értelme, minden szónak, hogy jelentést kapjon, nagyszerűen meg kell telnie a beszélő és a hallgató gondolkodása csendjében: különben hogyan lehetne megérteni a szavakat, amelyeknek sok, igen-igen különböző és gyakran ellentétes értelmük van? Szóval a nyelv alapjában felfoghatatlan mindenki másnak, csak annak nem, aki beszél. Ezt megerősíti továbbá maga az a tény, hogy a szó létezik: «azért beszélgetünk, hogy kölcsönösen kicseréljük gondolatainkat, vagyis azért, mert a gondolataink különbözők.»
A néptől a szóig, az értelemtől annak kifejezéséig, semmi sem közölhető mint azonosság, mint valami viszony megállapítója, mint abszolút törvény. A meghatározás tehát nonszensz. Az értelem más, mint én, mint ahogy a nép is más, mint én, amennyiben sem ez, sem az nem hagyhat engem figyelmen kívül. Az értelem és az én értelmem két adottság, az egyetemes értelem és az egyes eset, de az egyik magába zárja a másikat. Nincs semmi felfogható. «A tények nem alakíthatják a képzetet, mert a képzet már előre felbukkan, hogy meghatározza a tényeket. Kiindulunk tehát egy képzetből, ez azonban, mivel nem a tények alapján alakul ki, szükségképpen önkényes és ennélfogva megengedi, hogy tetszés szerinti tényeket foglaljunk alá, különben ha sorra kerül, nem sikerül kielégítő módon elkülöníteni, körülhatárolni és meghatározni a tényeket. Még az idem per idem, a szó megismétlése önmagával, sem tarthat igényt abszolút értékre. Ennélfogva - az értelem ezen csődjével szemben - nem marad más hátra, mint kijelenteni, hogy szkeptikusok vagyunk.»
*
A szkeptikus filozófia, mondják, önmagát kárhoztatja tehetetlenségre és egyenesen lehetetlenségre, hogy szkeptikus legyen, mikor még mindig állít egy igazságot, fenntartva azt, hogy semmi sem igaz, azonban feleli G. Rensi, azon a tényen kívül, hogy a szkeptikusok a kételkedést sohasem a dolgok látszata ellen fordították, hanem azon állítások ellen, amelyek a filozófiai spekuláció körébe vágnak, nem lehet azt állítani, hogy ez a filozófiai iskola az igazság létezését tagadja, hanem inkább a mindezideig igazakul megfogalmazott követelmények realitását, az idealizmusétól a materializmus, a deizmuséitól az ateizmus követelményeiig, «a szkepticizmus nem annyira tan, mint inkább gyakorlat: a megértés irányításának rendszere. Ezek a tények, itt nincs magyarázat - ez tehát a szkeptikus formula.» Vagyis nem veszi el a cáfolat lehetőségét, csak buggyanjon ez önként önmagukból valamely gondolat megismerése folyamán és ha csak akkor romboljuk le, miután befogadtuk bensőnkbe, átéltük és felismertük hiányát. Ez a szkepticizmus igazolása.
*
A közvetlen következtetések, amelyeket Rensi kihoz gondolkodásának ebből a kritikai fázisából, ezek: az esztétika és az etika lehetetlensége, a tekintély és a Munka filozófiája.
A jelen és az egyetemes összeférhetetlenség kizárja a szép fogalmának abszolút voltát, mert ha a szellem úgy megérti, mint ahogy állítja, akkor «az előbbi esetben egyformán kellene megérteni, a másodikban egyformán megalkotni». Ha azután áttérünk az erkölcsre, mint önmagában vet tanításra, amely azokat a cselekvéseket igyekszik megmagyarázni, amelyek révén az etikai tevékenység megnyilvánul, azonnal kiderül, hogy épp ellenkezőleg, cselekvés egyáltalán nem létezik, mert csak egyéni, tipikus, megismételhetetlen cselekvések fordulnak elő, úgy hogy a normaszerű erkölcs tulajdonképpen csak megmerevíti «az életen kívüli fogalmi létezéseket». Azonban mivel a tények a maguk egyediségében nem adhatják kezünkre annak a kritériumait, hogy mi erkölcsös, ezeket rajtuk kívül kell keresni, ez azonban, valami egyetemes kategória lehetetlensége miatt, megint csak lehetetlen, amiből következik, hogy az erkölcs meghatározhatatlan és hogy csak azoknak az objektumoknak az összessége mutatkozhatik meg belőle, amelyek belépnek a szférájába.
Ha továbbá megvizsgáljuk a munka problémáját, ez a legsúlyosabb probléma, mert az ember a munka kényszerűségében él, hogy kifejthesse énjét, holott realitása a nemdolgozás lehetőségét követeli meg, s ezért minden társadalmi osztály igyekszik a másikra áthárítani a terhét. A szoros értelembe vett munka rabszolgaság, mivel azonban merő játéknál és szellemi elkalandozásnál nem egyéb azt állítani, hogy a munka magában véve abszurdum, ebből az következik, hogy ennek a problémának csak irracionális lehet a megoldása, vagyis az, amelyet már a görögök megadtak: a rabszolgaság, amely «hogy megmentse a szabad szellemiséget (egyesekét), kifejezetten tagadja a szabad szellemiséget (másokét), » csak ez lehet, aminthogy «valójában mindig is ez volt, és ez lesz» a megoldása, bármilyen szociális rendszerek is vannak uralmon.
Ha ebből a tényből kiindulva vizsgáljuk a társadalmat, azzal a szándékkal, hogy megkeressük benne az értelmet, megerősödünk az anarchikus megoldásban. Valóban az állam erőszakot követ el a kisebbségek elvén, úgy hogy kizárja azt az ésszerűséget, amelyet megkövetel Rousseau «közakarata» és Kant politikai formalizmusa. De mivel az értelem révén a szellemek egysége lehetetlen s éppen ilyen lehetetlen az is, hogy mindenki helyeselje a kormányzásnak valamely adott formáját, ebből következik, hogy egy olyan világban, amelyben igaz és hamis állandóan cserélgetik a szerepüket, az élet lehetőségét nem adhatja meg a racionalizmus, amely «arcátlan bizonyossággal állítja, hogy az én igazságszemléletem az igazság és az értelem, kétségbevonhatatlan bizonyossággal felismerten,» de megadhatja mindenesetre egy irracionális megoldás, amelyre a szkeptikus következtethet, mikor megengedi, hogy «minden igaz»: a tekintély. Ezt nem áshatja alá egy igazság, egy ítélet, mert nincs magasabbrendű érvényessége, csak akkora, amekkorát a megállapított tekintélytől nyert. Azonban a tekintélyt, még ha irracionális és erőszakos is, szkeptikusan el lehet fogadni, mindaddig, míg megmarad «a véletlentől vagy az erőszaktól történetileg kialakított berendezkedések között, vagy arra szorítkozik, hogy csekély javításokkal tapasztalati úton tökéletesítse őket.»
*
Az egész érzékelhető világ kapcsolatban van azzal a gondolattal, hogy meneküljön minden néven nevezhető törvény alól, de mindig megköveteli, hogy irracionális megoldást alkalmazzunk rá. Semmit sem tagadtunk, de semmit sem magyaráztunk meg, mert az életet csorbítatlanul kell vennünk s nem szabad eltorzítanunk. Az irracionális megoldás nem erőszak, hanem megismerés aktusa, a szenvedély aktusa. A filozófus, aki tagadja az esztétikát, valójában megalkotja az egyetemes esztétikát, mint az esztétika végtelen lehetőségét: «a művészet nem mutatkozik meg nekünk, csak a világnak és az embernek az az egyéni látása, amellyel a művész bír, az a látás, amelyet temperamentuma és szenvedélye ad meg neki és egyetlen igazsága abban az őszinteségben van, amellyel ezt a látást műveli és bemutatja. Nos, éppen ez a filozófia természete.» Vagyis, a művészet átitatja a világ minden zegét-zugát, mert nem lehet megragadni a séma harapófogóival.
Rensi gondolkodásának ezt az erőfeszítését a lírizmus és a hit zárja, gondolkodása számára a kategória (a tiszta gondolat) végre megkapta értelmét. Rensi hatalmas metafizikus létére, túlhajtott módon alkalmazza a szintézist. Bebizonyítja ellenfeleinek, hogy a kategóriák nem egyebek, mint flatus vocis, mert inadequátak megkívánható tartalmukkal, holott éppen ennek a révén válnak realitásokká, mivel sikerült megsemmisíteni ennek a realitásnak az abszolút voltát (ürességét), azáltal, hogy a kategória valami egyéni értékké redukálódik. Nem azért veszi fel a kategóriákat a világ, hogy megállapítsa, mintha a világ ilyen vagy amolyan volna, hanem a kategória a világ, amint én ebben a pillanatban érzem, látom, felfogom. Nem eszköz, hanem minden értelem nyilvánvalósága, benne megcáfolhatatlanul bebizonyíthatom, hogy nekem van értelmem. A racionalizmus ekként hatalmas megforduláson megy keresztül és igazolja az alogizmust és az irracionalizmust.
Ez fontos pontja Rensi tanításának, mert mutatja, hogy belső élmény és empirizmus egy és ugyanaz: a kettő azonossá válik megjelenésében. A tények kölcsönösen meghazudtolják egymást, a (hagyományos) értelem értelmét adja minden ténynek, ennélfogva kölcsönös egymást-meghazudtolásuknak is.
Úgy látom, hogy ez a motívum új a szkepticizmusban és hogy ez a - nem mindig világosan kifejezett, de mindig látható - egybefolyás teszi Rensi szkepticizmusa első momentumának eredetiségét.
*
A további fejlődés csírája mindenestül megvan eddig kifejtett gondolataiban. A tiszta gondolatot, mint öncélt, ezen a ponton elhagyja, mert hiszen mint ilyen, nem létezik. Gondolkodni és cselekedni teljesen ugyanaz, a kettő nem mond ellent egymásnak, ha pedig nem mondanak ellent egymásnak, akkor nem kettősség (ami mindig kontradiktórikus), ennélfogva a kettő egy. Megjelenésük módja igazolja ezt a tételt, ami nem törvény, mert bensejében a legfantasztikusabb ellentmondás uralkodik azt illetőleg, amit én - csupán csak a kifejezés rövidsége kedvéért - Egynek neveztem. Az Egy a történelem. A cselekvővé vált gondolat látja a reálisnak hibás szálát, amely az ellentmondás szövetében megmutatja az esetlegesség zavaros hullámzását.
Valóban, a realitásban nincs sem értelem, sem értelmetlenség, mert a fogalmak "csupán a mi eszünk fogalmai, amint felfogja a tényeket, de ezek nem tartoznak ezekhez“, úgy hogy az igazságnak nincs középpontja: ez nincs itt körülöttünk, bennünk. De éppen így nincs semmi más itt-ben, sem más mi-ben. Az igazságban középpontja nincs sehol.“
Ez a következmény, ami a tapasztalás gyümölcse, vezet arra, hogy csupán az ellentmondásokat állítsuk racionálisaknak (a reálisok elfogadásában), amiket a dogmatikusok kendőzni igyekeznek, egyre bővebb általánosítások segítségével, azzal, hogy kitolják "a nem-ellentmondásokat mindig messzebbre, mindig jobban túl a világon, mindig inkább a megfoghatatlanba, s ezzel mindinkább eltalálhatatlanabb célpontokká teszik őket“, olyképpen, hogy a különféle tartalmak egyformán minősíttetnek azzal, hogy ugyanazt a meghatározást, ugyanazt a nevet alkalmazzák rájuk: "ez az ellentmondás lényege s bizonyítéka annak, hogy nincs sem értelem, sem igazság“.
Ha az emberi értelmet nem lehet egységre redukálni, nem marad más hátra, mint az értelem nem-létezése és az ellentmondások állandósulása. Ez az állandósulás a történelmet úgy állítja be, mint véletlent. Az ember ma szenved, tehát át akar térni a holnapra. Ha nem szenvedne és az igazban és jóban érezné magát, "megmaradna benne és a folyamat, vagyis a történelem megállana. Van történelem, nem azért, mert a szellem mindig az igazban van, hanem azért, mert mindig a hamisban van. Az ésszerűség és a jó mindig a jövőben van, tehát mindig csak követelmények, amelyek sohsem válnak valósággá. Mihelyt a jelenbe helyeződnek, abszurdummá és rosszá válnak.“ - Ennélfogva Rensi, Hegellel szemben, megállapítja: "a reális irracionális és a racionális irreális“. Ha a folyamatnak nincs vége (ha volna vége, akkor a nulla pangásába vezetne), az annyit jelent, hogy önmagában irracionális, mert az irracionális realizációja mozgásnak az oka, amiből következik, hogy az élet "csupán az abszurdummal azonos, mert ha az abszurdum eltűnik, az élet maga is eltűnik. - Vagy az abszurdum, vagy a semmi.“
Mivel tehát állandóan az abszurdum-ellentmondásban találjuk magunkat, mindig azt kell mondanunk, hogy az eseményeknek, amelyeknek részesei vagyunk, nem lett volna szabad megtörténniök, mert nincs semmi ok arra, hogy megtörténjenek, úgy hogy világossá lesz, hogy az oksági kényszer nem jelent majd semmit, mert igaz ugyan, hogy "minden megtörtént esemény törhetetlen kényszerűséggel kapcsolódik a maga okához, azonban az esemény oka éppúgy kapcsolódhatott ehhez, mint megszámlálhatatlan más különféle eseményekhez.“ A történelem tehát véletlenek, vagyis abszurdumok sorozata.
Ekként a haladás képzete meg van semmisítve: a tökéletesedés abszurdum, mert a periodikus visszaesések tagadhatatlanok: létezik bizonyos elemek haladása, amelyet nyomon követ más elemek visszaesése, létezik a külsőség és a forma tökéletesedése, amelyet nyomon követ a benső, a szellemiség visszaesése, a visszaesés a lényegben és viszont, vagyis a megakadásban. A világ végtelen, mert örökké kell tartani, mert nem zuhanhat bele semmiféle végpontba.
*
Az abszurdum és a történelmi okság a reális szkeptikus tudata. Ekként a szkepticizmus, amely mindent tagad, megnyitja az utat egy új magatartás számára: a gondolat élete, természetesen a szkeptikus gondolat élete számára. Élet ás állítás, szkepszis és végső formális egybeforrás, az új formaprobléma a reális és egyúttal irracionális élet pozitívumának-negatívumának felfedezése.
G. Rensit a szkepszistől realizált pozitivista tapasztalat odavezette, hogy a létezésnek egészen különös elméletét állítsa fel. A létezés szerinte nem az idealisták tiszta létezése, hanem ámbár "érzékelt létezés, mégis csak érzékelt, s így a létezéshez csupán az kapcsolódik, hogy érzékelt létezés“. Mivel tehát a Létezés belső lényege irracionalitások összege, amelyekkel áthatja az észt, mely képtelen őt megmagyarázni, következik, hogy abszurdum létére végtelen lehetőségek, vagyis külön-külön minden abszurdum birodalmát alkotja. Az abszurdum reális, feltéve, hogy érzékelni akarjuk, feltéve, hogy akarjuk igenelni az életet, különben megsemmisülünk.
Szóval: létezni immár nem annyit jelent, hogy valamit "felfogtunk, hanem hogy felfoghatjuk, hogy láthatjuk, érinthetjük“. Rensi a kantizmus eredeti és mélyreható értelmezése révén arra a következtetésre jut, hogy tér és idő "módozatok, amelyeknek segítségével a különböző és az önmagának ellentmondó napfényre kerülhet, az ellentmondás formái vagy az abszurdum formái csupán formák, amelyeknek segítségével magyarázatot nyert egy realitás, amely az önmagától állandóan különböző létezésben, az önmagának ellentmondásban, vagyis az irracionális létezésben áll. Feltételei egy abszurd realitásnak és bizonyítékai abszurdum-voltának. Az "abszurdum“ kategóriái“ - s én hozzátenném, hogy ők maguk is abszurdok, mert végtelenül változtatható és irracionális értékelésnek vannak alávetve.
Az élet megtalálja a maga törvényét, a maga normáit, a maga irracionális és abszurd kategóriáit, lévén maga is irracionális és abszurd. Ne mondják azt, hogy a dogmatikus racionalizmus ugyanaz maradt, ami előbb volt, mert ha a szkeptikus kutatás után a séma ugyanaz maradt is, a tartalom kicserélődött, vagy helyesebben "a fejlődésre képes üresség“ helyébe a dolgok gyökeres megmaradásának körén belül egy önmaga alól felszabadult empirizmus lépett. Ne mondják azt se, hogy ez tiszta pozitivizmus, inkább következetes pozitivizmus, a szkepticizmus, mondja Rensi, "abban az irányzatában, amelyet ez a formula fejez ki: "ezek a tények, nincs rájuk magyarázat“, nem egyéb, mint rigorózus, radikális, abszolút pozitivizmus, amely nem tett mást, csupán szégyenkezésből és alkalmazkodásból más nevet vett fel.“ Vagyis a pozitivizmus, ez ál-szégyenkezése miatt, a tényeket lényekké lépteti elő, a szkepticizmus nem küszöböli ki a tényeket, hanem éppen abban a pillanatban semmisíti meg őket, amikor át akarják lépni lényegük küszöbét, hogy egy vagy más módon a világ értelmévé alakuljanak. Midőn a kategória, ami semmi egyéb, mint az élet mechanizmusának a kifejezése, a megszámlálhatatlan életek normájává emelkedik, akkor közbelép a szkepticizmus és lerontja ezt a félelmetes paralogizmust. Az értelem, amely értelmetlenséggé válik a világ összevisszaságainak lökése alatt, felismeri - végre -, hogy azonos tegnapi ellenségével. A gondolkodás élet, káosz, költészet. A mechanizmus (kategória) mindeneké, az egyéniség csupán az egyéniségé, sem nem tagadja a többit, sem nem ismeretlen a többi előtt, mert a szkeptikus nem tagadja a tapasztalást, csak ennek közkeletű magyarázatát: a szkeptikus nem szolipszista.
Rensi gondolkodásának eredetisége és életképessége abban van, hogy megértette a kategóriák értékét, mint önmagát mindig újrateremtő végtelen lehetőséget, nem pedig mint a világ törvényét, vagy az élés eszközét: a pozitivizmusba fordult idealizmus szintézise adva van a szkepszis megtisztulása révén.