Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám · / · Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban

Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban
- Egy magányos lélek szemlélődései. -
Kiegyenlítő filozófiák.

Az abszolút pozitivizmus és az abszolút idealizmus közé, az emberi gondolkodás e két vonaglása közé, amilyen vonaglást soha semmiféle narkotizált nem fog átgyötrődni, előkelően, de talán haszontalanul, kiegyenlítési kísérletek ékelődtek.

Ebben az irányban az egyik legjelentősebb és legkomolyabb erőfeszítés a B. Varisco-é (sz. 1850), aki az énben akarja meglátni az egységet és az elkülönülést, a rendszer (az azonosság) és az ő elkülönült momentumai (empirizmus) jelen vannak a szubjektumban, amely a többi szubjektumokhoz való viszonyában objektummá válik. A szubjektum önmaga és az önmagán kívül eső elgondolhatóság (amelyet magának a szubjektumnak határolt adata ad meg) termékeny egybefogódásának aktusa. A szubjektumnak amely már-már a szolipszizmus sírjába hull, megjő az ereje, hogy a többieket is legyűrje, mert így biztosabban érezheti majd magát: a szubjektum monasz. A monaszok összessége a Lét, amely a szubjektív azonosságban immanens az egyesben, mint transzcendens felfoghatóság, amelyben több, mint az egyes, amely benne megkülönböztethető. Varisco-nak ez az idealizmusa olyan idealizmus, amely igyekszik magába olvasztani az empirizmust, a formáknak, mint a reális törmelékeinek közvetítésével, amely azonban abszolút kategóriaként ismét összeszedi magát az általánosító eszményiségben. Varisco filozófiája, amely együtt nőtt ki a gondolkodás történetéből a Gentilé-vel, magasabbrendű ennél, amennyiben az empirisztikus irányzatban következményszerűleg jelentkezik, ha az idealizmus nem akarja figyelmen kívül hagyni az adottságot, akkor Varisco félének kell lennie, de ha ez csupán a szisztematikus következményszerűséget szünteti meg, nem azonos a reális pontos képzetével, mert a transzcendencia megkívánja, hogy többlet legyen, tehát a szubjektumok monászok kicsinyes megkülönböztetésének eltüntetése, mert ez a megkülönböztetés úgyis csak az abszolúttal szemben állja meg a helyét, míg amazok körében semmiféle megkülönböztetést (vagyis ellentmondást) nem vettek észre.

Ekként az olasz gondolkodás a filozófusok munkája révén, akik ha mélyek is, mint Varisco, végtelen szerénységgel vannak megáldva, igyekszik megoldani azokat a múlandó és vak ellentmondásokat, amelyeket a XIX. század elleni reakció hangsúlyozott. Így Cosmo Guastella (1854-1922) és Erminio Troilo filozófiájában olyan empirizmus van adva, amely nem törődött az idealisztikus lehetőségekkel. Az előbbi pusztán azzal, hogy tagadja a kategóriák és a szubjektumokon túli egyetemesség értékét, hogy ekként ismét Hume és Stuart Mill álláspontjára helyezkedik, megkísérli szintetizálni a tudatban a gondolatot az érzettel, felölelve egyik vagy a másik metafizikai posztulátum elgondolásának kényszerűségében az emberi lényeget, amely ekként nem az igazat támogatja, hanem bizonyos empirisztikus kényszerűséget, amely ideálissá vált az énben. A törvény igaz, mert a fenomenonnak szüksége van reá. Ekként, Vaihinger relativizmusától eltérőn, amely a cselekvés számára alkotja a törvényeket, Guastella fenoménizmusa benső, immanens szükségszerűség számára idealizálódik a törvényben, amelynek számára - és ebben van érdeme - nem alkotja meg azt a két momentumot, amelyek között, a komolyság határain belül, sohasem lehet hidat verni.

De ezek a mozdulatok, amelyekben a pozitivizmus hajladozik és görbedezik, hogy igazolja az eszmény követelményét, nem állanak meg itt, mivel az olasz szellem fürgesége egy másik gondolkodóban, Ermino Trolióban megtalálja a módját annak, hogy rányomja a pozitivista gondolatra, amely a XIX. században uralkodott, az új formát.

Szerinte a pozitivizmus a Létben gyökeredzik, ami mindent magában foglal, a Gondolkodást is, úgy hogy önmaga megsemmisítése nélkül nem lehet tagadni. Ez a Lét nem abszolút, hanem reális, nem törődik az illúzióval, amely elpusztíthatná, mert az ember reálisnak látja magát a reális világban, amennyiben ez a kettősség egy ellentétben oldódik fel. Sőt éppen ez az ellentét az, ami megszabadít a tiszta szubjektivizmustól, ami lényegileg törvények kiszabója, holott az igazság az, hogy minden dolog ésszerű lesz, még ha ellentétben is van egy másik dologgal, amely pedig ésszerűnek látszik. Troilo szerint ez a szembeállítás nem tragédia, hanem a legteljesebb realitás, amelynek a végcéljait változatlan kritikai aktivitás segítségével össze kell hasonlítani. A viszony kritériuma, amely aktivitást és folyamatokat egyensúlyban old fel, utalással «a valóságnak, akár mint aktualitásnak, akár mint lehetőségnek pozitív pontjára» - ez a filozófia végső pontja és eszményisége, ami csak ebben az értelemben ésszerű, míg ellenben «a szellem egyik vagy másik irányban való kiválása vagy polarizálódása annyi, mint az irracionális révén meghatározódnia».

Szóval, hogy Troilo gondolatát egyetlen formulában fejezzem ki, azt hiszem: megkockáztathatom az állítást, hogy szerinte az ember a szintézis, mégpedig nem a realiter apriorisztikus, hanem a formálisan apriorisztikus szintezés, mint lehetőség a két ellentétnek egy spirituális perceptív intuícióban való felszívására. Ekként ő, aki látja a való értelmét és nem emeli törvényerejűre, azt hiszi, hogy megmenti annak jogait, amit szellemnek neveznek, ha forma gyanánt fogja fel. A pszichologizmus, szubjektív volta miatt, itt is megfogta a filozófus kezét és kettős tévedésbe vonszolta magával: valami egyetemes felvevéséhez és valami «gépezet» idealizálásához. - De a realitás erőteljes felfogása lenyűgözés bilincsbe veri, úgy hogy konstrukcióit könnyedén elfelejthetjük és örülhetünk annak az erjedésnek, amelyet feltárt a dolgok összefüggésében.