Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám · / · Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban
Azonban az olasz gondolat tiszta vizét szörnyű fertőző góc szennyezte be, amely a maga egyetemes lendületével és fantasztikus fellángolásával elsorvasztotta a valóságot. A szenvedés pillanatának múltán az olasz szükségét érezte, hogy mélyebb lélegzetet vegyen és hogy felszárnyaljon az eszmény tartományai felé, mert, így mondják, csak ott van fény és szabadság.
Csakhogy az olasz népet megfertőzték. Az az úgysem mélységes illúzió, amelyet mint valami bódító varázsfüvet a pozitivizmus hiába próbált meggyökereztetni az olasz lélekben, tragédiává komorult. Ez az idealizmus bűne, méghozzá azé az idealizmusé, amelyet ugyan Olaszországban szerkesztettek, amelynek a másik oldalán azonban kibukkan a jelzés: made in Germany [*] . A következmények rettenetesek voltak: azok az ideológiák, amelyeket csak az emberi elkapatottság tud összeábrándozni, gátjukat szakították, miközben valami sokkal hatalmasabb rugó emelte őket, mint a tények súlyos és kemény zártsága, vagyis az értelem, amely megtagadva ezeket, királyian és zsarnokian lendült fölébük. Hegel a maga jeligéjével: «ami az értelemben van az reális és viszont » megbolondította a gondolkodók javarészét, akik aztán megrészegítettek egy egész nemzedéket.
Benedetto Croce (sz. 1866) és G. Gentile (sz. 1875) volt az új ige megalapítója és zászlóvivője. Szándékuk az volt, hogy hóna alá nyúlva annak az idealisztikus reakciónak, amely egész Európában nekiszabadult, visszaadják a szabadságot s az önbizalmat a szellemnek, megmerítve azt az abszolútum, a potencialitás és a végtelen szenvedély mare magnumjában. A szellemet fogták meg, amely, miután lerészegítették, orgiás táncba kapott egy sivár formula zárt körén belül.
Croce-nak szerencséje volt, hogy az esztétikával kezdte. A pozitivista filológia kiölt minden arisztokratikus érzéket, nos, Croce megértette, hogy itt kell kezdenie, tehát ahol a sebek vannak. Mélységes meglátás ez, mert észrevette a jelenkori szellem Achilles-sarkát: a lealacsonyodás, amelybe a művészet, vagyis inkább a műkritika süllyedt, lehangolta a fiatalokat, akik tehetetlen egyetemi tanároktól elnyomottan jöttek, de Croce-nak ez a kezdeményezése, jóhiszeműsége mellett, egyúttal ördögi is volt, mert belelovalta magát abba, hogy egy esendő fellegvárat a leggyengébb pontján inkább ravaszsággal, mint bölcs elmélet segítségével bevegyen. Kiindulópontja a művészet volt, ámbár ennek a valóság betetőzéseként kellene jelentkeznie. Ha a valóságot semmiképpen sem foghatja fel az értelem, akkor az utolsó egyetlen becsületes hitvallás, amit az ember, feltéve, hogy hű akar maradni önmagához, tehet, az, hogy belefelejtkezik a művészet melódiájába, amely irracionális valami létére csodálatos szintézisben mutatkozik meg neki, a valóság tükre gyanánt, ama következtetések szellemében, amelyekre egy bölcs gondolkodónak is kellene jutnia, az Abszolút hosszú és hiábavaló keresése után.
Ezzel szemben Croce nem veszi észre a művészetnek ezt az irracionális lényegét és miután holmiféle normát talált számára, tovább ment és ezt az állandó és pontos normát a valóság minden egyéb részletére is alkalmazta, úgy hitte, hogy ez a norma az esztétikai látásban villant fel előtte. Lássuk röviden mi a lényege Croce filozófiájának.
Croce megfoghatatlanul összetéveszti a pszichológiát az ismeretelmélettel és azt hiszi, hogy abszolút valóssággá emelheti a valóság mechanizmusát, úgy hogy filozófiája egyik legsúlyosabb és leggyászosabb gyümölcse civilizációnknak, amellyel annyira büszkélkedhetünk. Pansinink tehát nagyon helyesen teszi fel a kérdést: «Mindazonáltal nem történhetik meg, hogy ez a szakadatlan gépezetgyártás valami kis lelket is kitép az emberből, hogy áldozatul dobja a gépezetnek?» Crocé-val éppen ez esett meg.
Az intuíció a szellem középponti tevékenysége, a valóságon alakul ki, ama különböző módokon, amelyek szerint megjelenik. Az érzékelhető (esztétikai), a hasznos (ökonómiai), a jó (etikai) tény folytonosan olyan alakba gyúrja az intuíciót, amely egyszerűen szubsztancializálódik, mert a gépezet, amely képes kitermelni (sorrendben) a szépet, az igazat, a hasznosat, a jót, belevonva ebbe a kitermelésbe, ugyancsak sorozatosan, a szintézis egyetemességét és megfoghatóságát. Ez azután igyekszik menekülni abból a meghatározatlanságból, ami a cselekvéssel együtt jár, szinte erőszakolva, hogy különállók szintézise legyen és ennélfogva mindig egyénített, mert azt hiszi, hogy ennélfogva felfedezte az abszolút egyéniséget, vagyis az abszolút reálist és az abszolút meghatározottat. Az abszolút egyéniség aztán mindig az igazban van, mert a szintézis ami ő maga, azonossá válik a kialakulással, úgy hogy az időleges váltakozások hasonló folyamat olvasztótégelyében oldódnak fel. Ez a szintézis azonban egyike a legmulatságosabb filozófiai játékoknak, mert annak a célnak a szolgálatában, hogy meneküljön a hegeli ellentmondások kiküszöbölhetetlensége elől, amelyeket hiába vegyített el az eszmény dialektikai folyamatának harmadik stádiumában - Croce (amennyiben össze akarja egyeztetni a különállók ellentétét a reális egységével, amit - mindenáron - szeretne megvalósítani) kénytelen azt állítani, hogy a kialakulással szemben a létező és a nemlétező (a különállók) nem egyéb, mint «két absztrakció, két irreális fantom ... és mivel ilyesmik, nem egymással vívott küzdelmük, hanem kölcsönös ürességük fűzi össze őket». Íme a reális, az egyetemes, amely az abszolút ürességben oldódik fel! Ekként az egyéniségnek, mint önmagában minden momentumát végigélő szellemnek (történelem) végleges szintézise odatorkollik, hogy azonossá válik a filozófiával (szellemi realitás), azonban ekkor az «alakot öltött intuíció» (a szellemi realitás különféle momentumai) veszít az alakjából is, mert, ha a helyes értelemben vett filozófia vagy történelem a szellem momentumaiból adódik, a többi szintézisek végleges szintéziseként, akkor az alak, amely az érzékelhető, az igaz stb. adottságaként keletkezett s amelyet nem ismertek fel a filozófia legmagasabb szintézisében, el fogja homályosítani a megkülönböztetést a valóság eme két ágazata között.
Ennélfogva kiderül, hogy a filozófia, mint az «alakot öltött intuíciók» szintézise, (vagyis két «üresség» szintézise) tulajdonképpen két semmi szintézise, mert a «két üresség» momentumát is figyelmen kívül kell hagynia, mivel nem bírja elviselni vad valóságát ennek a két ürességnek, amelyet azért nevezett el ürességnek, hogy elrejtse elnyomhatatlan ellentétüket. Croce a realitás szívverését akarta kihallgatni, a szellem aktusát, de tévesen azt hitte, hogy a tény egyúttal törvény is, vagyis hogy az én tényem egyetemes tény.
Ezzel szemben G. Gentile úgy gondolta megoldhatónak ezt a nehézséget, hogy egy egyetemes tényből indult ki, hogy aztán leszálljon az egyes tény hepehupái közé, vagy, mint a valóságban történt, gyilkos erőszak segítségével semmisítse meg ezeket az egyenetlenségeket. Az egyetemes tény a szellem, mint végtelen kapacitás, amelynek lényege az az örök lehetőség, hogy részben minden momentumában realizálódik, még akkor is, ha a tulajdon alkotóelemei egymással szembeállítva olyan ellentétei egymásnak, mint a létező a nem létezőnek. De éppen az a körülmény, hogy az egyik állandóan fölébe kerekedik a másiknak, adja meg a szellem cselekvését, realitását, az egyetlen lehetséges realitást, mert elvonja a szellemet attól az absztrakciótól, amely összezúzná, ha meg kellene maradnia az önmagával való azonosságban. A szellem egyetlen aktus révén változhatatlanná válik és konkretizálódik az ellentét megismerése útján, ami létezését realizálja, amennyiben az ellentét elgondolhatósága (idealizálása) felforgatja azt a szellem egységében, amely ekképpen örökkön-örökké ezt a folyamatot foglya kibonyolítgatni.
Ekként az egész tapasztalást felszívja egyetlenegy aktus, egyetlenegy séma. A szintézis egy kontraszt állandósága, amely már meg is semmisült abban a pillanatban, amikor felállítottuk. Ha Croce egy minden tartalom híján szűkölködő realitásból indul ki, Gentile kiindult egy olyan abszolút egyetemesből, amely már természeténél fogva üres, ennélfogva az efféle kísérlet nem old meg semmit, sőt más úton-módon bebizonyítja egyrészt a transzcendens immanencia (Croce), másrészt az immanens transzcendencia (Gentile), vagyis az idealista dogmatizmus hamisságát.
Gentile szerint természetesen az egyéni én beleolvad az egyetemes énbe, vagy mint ő mondja, az Abszolút Énbe, mert - miután a megkülönböztetések elétöröltettek, a tapasztalás kirekesztetett, az egyéniség szeszélyes szintézise, amely azonban még mindig szintézis, lehetetlenné lett - az Abszolút Én az abszolút realitás, vagyis minden atom realitása. Valójában ezt, akármiképpen jelentkezik is, magába olvasztja, vagy mint azonosságot, vagy mint ellentétet, az Abszolút Én, ami a leglogikusabb igazolása a mechanizmus nélküli, kényszerűség nélküli, determináció nélküli, mindazonáltal korlátlanul kaotikus atomizmusnak. Minden ami gondolható, igaz, ha az én gondolatom mindig igaz, akkor minden realitás visszavezethető az én gondolatomra, csupán csak az igaz, amit én gondolok. Gentile idealizmusa, ha következetesen végigbogozzuk, tulajdonképpen szolipszizmus.
[*]