Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 1. szám
Már első nap megváltotta jegyét a Menetjegyirodában egész Londonig. Úgy számított, hogy harmadnap este indul tovább, addig egy kicsit körülnéz Berlinben. A napok azonban meglepően gyorsan múltak egymás után, eltelt egy hét, eltelt tíz nap is és még mindig Berlinben volt. Ott tartotta a világváros nagyszerű kavargása, a Leipzigerstrasse, az Unter den Linden, az Untergrundbahn, az Operaház, a Múzeumok, az áruházak csodái, amelyek mellett csöndes elnézéssel gondolt Budapestre, az egykor úgy megbámult, szegény kis városra. És mindezeknél erősebben ott tartotta napról-napra a nő.
A nővel az öregasszony hozta össze, akinél szobát bérelt az Anhalter Banhof háta mögött egy kis utcában. Mindjárt második napon ahogy estefelé kijött a szobájából, az öregasszonyba ütközött, aki szemmelláthatóan őt várta a nyitott konyhaajtóban és kedvesen szólította meg.
- Ah, Vámos úr, Ön elmegy. Bizonyára szórakozni akar a városban, úgy-e?
- Körülnézek egy kicsit, - felelt a fiú bizonytalanul.
- No igen, igen. És látja, itt van Ida kisasszony, ő is szívesen elmenne valahová, de nincs senki, akivel mehetne, és ő nagyon unatkozik szegény. Ha volna kedve, Vámos úr, szívesen kalauzolná, mert ő már ismeri a mi Berlinünket.
Az öregasszony feje fölött benézett a konyhába, Ida kisasszony ott állt az asztalnál és minden zavar nélkül engedte magát végigmustrálni. A szemle nem járt kedvezőtlen eredménnyel, Ida kisasszony nem volt ugyan szép, szabálytalan arcát, kissé hegyes orrát és a rendesnél cseppel nagyobb száját legalábbis nem lehetett szépnek mondani. A kisasszony azonban fiatal volt, szőke volt, az alakja pompás, karcsú és telt, nagyon kedvesen mosolygott és még kedvesebben nyújtotta a kezét a fiúnak. A fiatal magyar diák kicsit meglepve bámult az öregasszonyra, meg a lányra: hm. Egy kicsit szemérmetlenül csinálják. De azért tetszett neki a könnyű kaland és rögtön felcsapott. A legnagyobb örömmel, igazán boldog, hogy ilyen kedves kalauzra akadt.
Együtt mentek el. Az utcán a fiú karját nyújtotta a lánynak, aki minden vonakodás nélkül belékarolt. A beszélgetés nagyon nehezen indult, mert a német nyelvet mind a ketten akadozva törték kerékbe. A lány sem volt német, varsói lengyel lány volt és csak néhány hónapja élt Berlinben, mint a Lengyel-cseh Bank hivatalnoknője. Végre rájöttek, hogy angolul mind a ketten tűrhetően beszélnek és angolul folytatták a társalgást.
Jó darabig céltalanul bolyongtak. Nem is tudták hova menjenek, még egy kicsit korán is volt, azután meg a lány minden második kirakat előtt megállt, ami nagyon meglassította a sétát. Hosszú percekig állt és bámulta a divatholmikat, az ékszerészek és bőröndösök kirakatait, de legjobban megnézte a prémeket, bundákat és egyéb szűcsárúkat. Mindenről elmondta a véleményét, nem lelkesedve és elragadtatva, hanem szigorú és szakértő kritikus módjára.
- Az ilyen blúzokat nem szeretem, már nem is divatosak. Ez a kosztüm sokkal szebb lenne sima szövetből. A kockás minta nagyon feltűnő. Ilyen kis piros retikült én is szívesen hordanék. Ugyanilyen magas barna cipőm volt tavaly, nem hordok többé magas cipőt, nagyon formátlan benne a láb. Inkább hócipőt veszek, az melegebb is.
A mellettünk elmenő nőket is apróra megnézte és megkritizálta.
- Nézze csak, nézze ezt a rettenetes piros kalapot! És ez a rövid szoknya, brr, ha ilyen vastag lábam lenne, földigérő ruhákat hordanék. Ez a kosztüm is borzasztó: a berlini nők nem tudnak öltözködni. Ah, én csak a finom, divatosa ruhákat szeretem.
A fiú meglepetten nézett végig féloldalról a lány kopott, barna kosztümjén, kitaposott cipőin és fakó bársony kalapján és eszébe jutott a formátlan, durván kötött blúz, amelyet fenn az öregasszonynál látott a kabátja alatt. Majd elnevette magát. Egy kicsit sajnálta a lányt: szegény, ez azt hiszi, hogy ő a legelegánsabb nő Berlinben. No, egy csöppet sem vagyok büszke rá. Szerencse, hogy ismerőssel itt nem találkozhatom.
Unatkozva ácsorgott a lány mellett a kirakatok előtt, egyszer-kétszer próbálta tovább húzni, de nem sikerült. A lány makacsul nézegetett és kritizált, egy-egy bundás nőnek utána is fordult, hogy jobban megnézhesse.
- Mennyi bundát látni már. Igaz, elég hideg van, miért ne hordanák. Ez a biber bunda elég szép. Az enyém azért sokkal szebb, ah, ha az én bundámat látná! A nővérem gazdag asszony, a férje ügyvéd Varsóban, de az ő bundája sem olyan. Tudja, egész hosszú, barna és világos selyem bélése van, óh, nagyon szép.
- Képzelem, - gondolta a fiú és gúnyosan mosolygott magában. - Nagyon szép bunda lehet. Csak ne nézegetne annyit hátra. Sejtelme sincs, hogy kell egy úrinőnek az utcán viselkedni.
Végre kezdték bezárni az üzleteket, a vasredőnyöket egymás után húzták le a kirakatokra. A lány ezután már figyelmesebb és engedékenyebb lett, fecsegett is, elég kedvesen és sokat. Elindultak mulatságot keresni. Jó egy pár fényesen kivilágított mulatóhely előtt álltak meg tanakodni, de nem mentek be sehová. A leány azt mondta, hogy ezekben csak estélyi ruhában lehet megjelenni, neki pedig nincs estélyi ruhája. Nemsokára lesz, majd csináltat egyet, ezen jó ideig elmerengett. Estélyi ruha, szép, fényes selyemből, díszítésekkel, óh milyen finom, milyen gyönyörű! Kopott kosztümjében azonban nem mert jobb helyre menni. Végre egy másodrangú varietében telepedtek meg. A leány határtalanul élvezte a műsort is, a vacsorát is, a sült után megevett öt vagy hat szelet tortát, két almát és forró grogot ivott hozzá. A fiú egy kicsit unatkozott, szinte bosszankodott is. Az eset nagyon is könnyű, - gondolta, amint figyelte, hogy a lány mennyit kacag egy pocakos színész trágár tréfáin, - no, mindegy. Nemsokára ott lesz a szobámban és azt hiszem, meg leszek vele elégedve.
Jóval éjfél után mentek haza. A fiú jókedvű volt, angolul és németül tréfált és bolondozott. A lány a kövér színész tréfáin rágódott, felemlegette a nagyszerű vicceket és magyarázatokért faggatta a fiút, mert egyik másik poéntet nem értette meg. A fiú kedvét ez sem ronthatta el, mindjárt otthon leszünk, gondolta derülten. De nem így történt, még mielőtt elérték volna az Anhalter Bahnhofot, a leány befordult egy kis utcába. A fiú húzta vissza a karjával, de nem engedett. - Itt lakom, - mondta és a fiú ment utána. A kapuban megálltak, a leány elengedte a fiú karját és kezet nyújtott neki.
- Isten vele, mister Vámos. Jó éjszakát.
A fiú nem annyira bosszankodva, mint inkább csodálkozva nézett rá. Hevesen tiltakozott. Hát én mit csináljak? Mi ez?
A lány nyugodt maradt.
- Óh, maga is menjen haza. Vagy ha tetszik, elmehet még egy kicsit a kávéházba. Nagyon szép zene van mindenütt. Néhol cigányok is vannak, magyar cigányok. Akar?
Látszott, hogy egy szóra szívesen elmegy még a kávéházba is. A fiú azonban tiltakozott. Nem, nem megy kávéházba, felmegy hozzá.
A lány minden megütközés és felháborodás nélkül utasította el. Ah, látja mister Vámos, maguk férfiak mind ilyenek. Mind ilyeneket kívánnak, ami pedig nem lehet. Hiszen igaz, a berlini lányok mind ilyenek, de ő azonban nem berlini lány. Ő férjhez akar menni és ilyet soha nem tenne. De azért nem szabad haragudni, most elválnak, de másnap megint együtt lehetnek. Öt órakor jön ki a bankból, megvárhatja az utcán ha úgy tetszik.
A fiú haragudott, de alapjában véve nem valami túlságosan. Még egy-két kísérletet tett: nem, ez nem járja. Akkor minek ment vele? Bolondság, ugyan ne legyen gyerek. Semmit sem ért el, a lány nevetett és rá sem hallgatott. Végeredményben majdnem barátságosan váltak el, kezet is fogtak és köszöntek is egymásnak. A fiú félig bosszankodva, félig nevetve ment tovább.
- Eh, talán még jobb is így. Nem jó, ha olyan nagyon simán megy minden. Berlinben különben így is szokás, első nap szemérmesek a lányok, csak másnapra lesznek kedvesebbek. No, majd meglátjuk.
- -
Másnap délután öt órakor ott állt a bank előtt. Jó félórát kellett várnia, félhat már elmúlt, mikor a lány kipirulva és lihegve leszaladt a lépcsőkön.
- Elkéstem. Ne haragudjon, olyan sok dolgunk volt. El kellett intézni a postát.
Megint céltalanul kószáltak egy darabig, azután a lány hirtelen felélénkült.
- Tudja mit, megmutatom magának a bundámat. Akarja látni?
A fiú megörült. Nagyszerű. Csak egyszer ottlegyek nála, a többi az én dolgom. Akkor már nem félek tőle. Hogyne akarná látni a bundát. Egy szép bundát mindig érdemes megnézni. És még úgyis korán van, még sehová sem lehet menni.
Elindultak. A lány ezúttal nem állt meg a kirakatok előtt, még a nők ruházkodásával sem törődött, a szájszélei körül álmodozó, enyhe földöntúli mosoly derengett és sietve törtetett előre. A férfi hamarosan csudálkozni kezdett: nem a lány lakása felé mentek. Előtte ismeretlen utcákon mentek át, hamarosan kijutottak a Friedrichstrasséra, amelyet már ismert, azon mentek egy darabig, majd befordultak egy mellékutcába és megálltak egy hatalmas kirakat előtt. Egy sokemeletes, nagy épület egész utcai frontját egyetlen szűcs kirakata foglalta el. A középső kirakatban, a díszhelyen gyönyörű barna biber bunda csillogott a villanylámpák fényében, egy cifra bábú vállaira borítva. A lány rámutatott.
- Ez az.
A fiú majdnem felkacagott. Csodálkozva bámult a lányra.
- Ez a maga bundája?
A lány mosolygott.
- No igen. Én úgy szoktam mondani. Persze még nem az enyém, de az enyém lesz. Nemsokára megveszem. Már három hónapja gyűjtöm rá a pénzt.
Jó félóráig nem lehetett elhúzni a kirakat elől. Ott állt, a fiú karjára támaszkodva, fénylő szemekkel nézte a bundát és csöndesen , méla elragadtatással beszélt. Úgy beszélt a bunda nagyszerűségéről, mint valami különös, ember nem látta csodáról. Óh, micsoda bunda, lágy, puha, csak úgy ömlik végig az ember testén. Egyszer bent volt az üzletben és felpróbálta. Hogy suhog a bélés selyme, milyen csodálatos hűvösen érinti az ember testét. Szebbet képzelni sem lehetne, egy hosszú szilszkin kabát sokkal drágább, de nem szebb ennél. Ez nem is olyan drága, mindössze nyolcszáznyolcvan aranymárka. Még csak három hónapja van Berlinben és már összegyűjtött rá kétszáz márkát. Nagyon, nagyon gyűjti a pénzt, ezért eszik délben a vegetáriánus konyhában rettenetes olajos kásákat és burgonyákat, ezért eszik este két száraz zsemlyét és reggel üres teát. De most már jobban fog menni a dolog, elsejétől kezdve tizenöt márkával többet fog kapni a bankban. Minden reggel egy órával korábban kel, mint kellene és eljön megnézni a bundát. Pedig milyen rossz most már reggelenkint kibújni a jó meleg ágyból, a dermesztő hidegben, mikor az ember még olyan szívesen aludna egy kicsit. Napközben mindig eszébe jut egy párszor: jaj, talán most veszi meg valaki a bundámat. De hála Istennek, mostanában nem igen van pénzük az embereknek, alig vásárol valaki. Milyen borzasztó is volna, ha közben eladnák, ah, milyen borzasztó!
A fiú szánakozva és csodálkozva hallgatta. Sejtelme sem volt arról, hogy a női lélekben ilyen mániákus vággyá nőhet a rongyok, prémek, cifraságok sóvárgása. Szegény kislány! Milyen mohón áhítja az életet és milyen szegényes kis része van benne!
Az estét megint egy mulatóhelyen töltötték, a leány megint nagyszerűen mulatott, a fiú szótlan volt. A leány kapujában megint elváltak. A fiú most már energikusabban támadott, dühösen, felindultan erőszakoskodott, de a leány nem hallgatott rá. A kezét átengedte neki a sötét utcán és hagyta, hogy szorongassa és csókolja, de az arcát, a nyakát már elkapta előle. Nem, ő férjhez akar menni és hogy menjen férjhez egy idegen férfi csókja nyomával a száján? Lehetetlen, ő tisztességes leány. A fiú dühösen, köszönés nélkül hagyta ott a kapuban. Szilárdan el is határozta, hogy többet nem törődik vele és másnap este elutazik.
Másnap délután természetesen megint a bank előtt várta a leány és engedte elcipelni magát a moziba, onnan pedig a kávéházba, ahol nagyszerű zene volt és ahol a lány tokaji bort ivott, finoman metszett üvegpohárból. A fiú elkeseredetten, dühösen nézte. A kis bestia. Mulatni akar, inni akar és semmi mást. Kihasznál és még ki is nevet. Igaza van, szörnyű ostoba vagyok. Ha egy sarokházat adnék neki, azt is elfogadná, talán meg sem köszönné. Úgy itthagyom, mintha sosem láttam volna.
Még két este kószáltak együtt. Éjszakánkint, elválás előtt most már heves, majdnem hangos jelenetek játszódtak le köztük az utcán, a lány kapuja előtt. A fiú dühöngött és káromkodott, eleinte magyarul, azután németül és angolul is. A lány először nevette, de azután megdöbbent, el is sírta magát. Óh, ez nem szép, a férfiak mind nagyon durvák. A fiú a fogát csikorgatta és újra, meg újra elhatározta, hogy nem áll szóba ezzel a gyalázatos perszónával. Nem, elég volt, másnap utazik. De másnap megint eszébe jutott a lány, a karján érezte a formás, gömbölyű karja érintését, maga előtt látta karcsú, fiatal alakját, fekete harisnyás, csinos lábait, a nyaka finom hajlását, kerek, erős melleit a szegényes blúz alatt, orrában érezte a szőke haja illatát és délután megint csak ott állt a bank előtt az utcán. És várt félórákat és órákat, míg a lány jött, most már nem szaladva és lihegve, hanem lassan, habozva és félénken figyelve a fiú sötét arcát. Elmentek együtt kávéházba, mulatóhelyekre, színházba és a lány hamarosan megint jókedvű lett, míg a fiú bosszús és kedvtelen maradt.
Hatod- vagy hetednapra mégis erőt vett magán. Nem utazott el, pedig azt is elhatározta, de nem ment el a bank elé. Este egyedül ült be egy zenés kávéházba, órák hosszat könyökölt a márványasztalon, egy pincérlányt és egy csúnyán kifestett éjszakai tündért mogorván kergetett el az asztalától.
Másnap, amint este kilépett a szobájából, az öregasszony megint a konyhaajtóban állt, mögötte ott látta állni a lányt. Komoran végignézett rajtuk és szó nélkül ment el mellettük. Most már nem érdekelte Berlin, kedvetlenül, közömbösen ődöngött az utcákon és este korán lefeküdt. Mégsem utazott el, hej ez a lány, ez a lány! Hogy az ördög vitte volna el az utálatosan csoszogó öregasszonnyal együtt. Mért nem hagyják békében az embert?
Közben múlt az idő. Az esti mulatságok elmaradtak, a pénze mégis gyorsan fogyott. Berlin drága város. Ezzel különben nem sokat törődött, a kétszáz dollárt, amiből három hónapig kellett élnie Oxfordban és amiből fizetnie kellett a beíratási díjakat és tandíjakat is az egyetemen, félretette a tárcája középső rekeszébe, ahhoz nem nyúl hozzá. Az útra külön kapott egy elég tekintélyes összeget, azonkívül elutazása előtt az anyja a markába nyomott egy százdollárost, abból volt még elég sok. Különben is tudta, hogy most már két napon belül utaznia kell, mert a vasúti jegye lejár. De nem tudta elhatározni magát, éjszakánként álmatlanul, lázasan reszketve és öklével fenyegetőzve fetrengett az ágyban. Ez a leány, ez a leány!
Negyednapon délután megint megjelent a bank előtt. Látta, amint a lány kilépett a kapun és tudta, hogy feléje tart, de nem nézett rá, míg egészen előtte nem állott. Akkor feltekintett. Sápadt volt, a szeme vörös és haragtól csillogó. A lány félénken nyújtotta a kezét.
- Jó estét.
A fiú hirtelen erőset szorított a sovány kis kézen és rámordult.
- Gyerünk.
Elindultak. Lassan, szótlanul mentek egymás mellett, a fiú egyszer sem nézett a lányra, a fejét lehajtotta, komoran bámulta a kövezet egyenlőtlen kockáit. A lány néha úgy oldalról rápillantott, de mindig gyorsan elkapta a fejét.
Egyenesen a Friedrichstrasse melletti nagy szűcshöz mentek. A fiú némán mutatott az ajtóra, bemegyünk.
Beléptek. A fiú a barna bíberbundát kérte a középső kirakatból. Elhozták, ráterítették a lány vállára, aki egyszerre fehér lett, mint a fal, értetlenül, megdöbbenve bámészkodott, szinte rémülten rezzent össze, amint a bunda lágy prémje végigomlott a testén. A fiú érdeklődött, hogy dollárban fizethet-e, azután alku és szó nélkül fizetett. Idegesen remegő ujjakkal tépte ki a két százdollárost a tárcája középső rekeszéből, a zsebéből aprópénzt kotort ki hozzá. Kétszázharminc dollárt fizetett a bundáért, amit levett a lány válláról, becsomagoltatta nagy ívpapírokba és a hóna alá fogta, azután elment. A lány kábultan botorkált utána.
Az Anhalter Bahnhof előtt álltak meg. A fiú a szája szélét rágta és nem nézett a lányra, az is lehajtott fejjel, zavartan állt előtte. A fiú hirtelen rászólt:
- Feljön hozzám?
A lány rábámult és nem felelt. A fiú türelmetlenül vállat vont.
- Ahogy tetszik. Én most hazamegyek, otthon is maradok. Éjfélig várom magát. Ha feljön, magáé a bunda.
Megemelte a kalapját és elment. Hosszúkat lépve, sietve törtetett előre, egyszer sem nézett vissza a lány után.
Amint hazaért, a bundát kibontotta a papírból és felakasztotta a fogasra, azután végigfeküdt az ágyon és várt. Később felkelt, fel- és alá járkált a szobában, sokat cigarettázott. Nem volt izgatott, nyugtalan sem volt, várt, de nem türelmetlenkedett.
Órák múltak el és nem történt semmi. A fiú mind sűrűbben nézte az órát, éjfél előtt az utolsó perceket órával a kezében leste. Végre a mutató elérte a tizenkettes számot, a fiú kesernyésen elmosolyodott. Elhatározta, hogy rögtön lefekszik. Vetkőzni kezdett, de azután rögtön abbahagyta. Eh, nem, nincs kedvem. Felöltözött és lement az utcára.
Amint a kapun kilépett, az utca túlsó oldalán egy mozdulatlanul álló alakot látott. A szíve nagyot dobbant, ah úgy. Átment a túlsó oldalra, és elmosolyodott, természetesen ő volt. Szó nélkül karon fogta és vitte magával. A lány ellenkezés nélkül, engedelmesen ment az oldalán.
Fenn a szobában a lány úgy állt meg, mint az álomjáró. A fiú rögtön a karjába ölelte, levette a kalapját, kedveskedő erőszakkal lehúzta a kabátját és hevesen magához szorította. A fejét hátra hajtotta és mohó, égő szájjal csókolta az arcát, a nyakát, a haját, a lány meg se moccant, ellenállás és szó nélkül tűrt mindent. A fiú erősen szorította, az egyik kezével a karján végig tapogatva, felnyúlt a válláig, hirtelen letépte fél válláról a ruhát és száját az elővillanó, fehér bőrre tapasztotta. A lány egyszerre megmozdult. Ijedten kapkodva kiszabadította magát az ölelésből és lihegve tiltakozott.
- Nem. Nem akarom. Engedjen el. Elmegyek.
A fiú rögtön elengedte és kihívóan, gúnyosan nézte. No lássuk, elmegy-e csakugyan? A lány a kabátja után nyúlt, és megfogta a kilincset, a fiú visszarántotta, kiszedte a kezéből a kabátot, levette a fogasról a bundát és a vállára borította. Kedveskedve igazította el rajta a bő prém ráncait, a prémes gombokat végig begombolta, feltűrte a gallért és a kezével két oldalt gyöngéden paskolva, az arcára nyomta a friss tapintású puha prémet. A szemével hunyorítva, jókedvűen kérdezte:
- Tetszik?
A lány nagyot sóhajtott. Két kezét végigcsúsztatta a finom prémen, azután lehajtotta a fejét, egész testében bágyadtan összecsuklott. Az ellenállás és félelem keménysége egyszerre eltűnt a vonásaiból. A fiú ujjongott. Levette róla a bundát, átkapta a derekát, az ölébe vonta és reszkető ujjakkal kutatott a derekán, a ruha gombjai és kapcsai után.
Tájékozatlan és gyakorlatlan kezei ügyetlenek voltak a vetkőztetésben, a lány azonban mozdulatlan és nyugodt maradt, néha egy-egy apró mozdulattal mintha még segített volna is és egymás után hullottak le róla a ruhadarabok, a cipő és a harisnya, míg csak az átlátszóan vékony rövid ing maradt rajta. A fiú karjára emelte a könnyű, fehér testet, diadalmas büszkeségtől, vágytól, láztól mámorosan, lihegve csókolta végig a kerek csípőket, a kemény kis mellet, a fehér hasat, az egész testet, amelynek fiatalsága és szemérmesen vonakodó mozdulatlansága elragadtatta, azután felemelte, letette az ágyra és gyengéden betakargatta. Az égő gyertyát a sarokban lévő kisasztalra állította, félrefordult és levetkőzött. Vad gyorsasággal dobálta szét a ruháit, szinte pillanatok alatt elkészült. Odaült a lány mellé az ágy szélére és kezét becsúsztatva a takaró alá, végig-végig simogatta a meztelen leánytestet. Könnyedén megborzongott, a leány mozdulatlan maradt az érintése alatt és hideg, mint a jég. Hirtelen végigfeküdt az ágyon és bebújt a takaró alá, a leány mellé. A leány, amint a férfi érdes tapintású, csontos teste hozzásimult, felszisszent. Nagyot lélegzett, a szeme szikrákat szórt, hirtelen és váratlan energiával ellenállt.
- Nem. Engedjen el. Felöltözöm. Ne bántson, kérem. Engedjen elmenni.
A fiú karját a dereka alá csúsztatta, magához ölelte és őrjöngve csókolta az arcát, a száját, a vállát, a lábával pedig a lány kapálódzó lábát szorította le. A lány azonban keményen ellenkezett, a karját a férfi mellének feszítve, lihegve, vergődve, rángatódzva próbált szabadulni. A fiú a vad ellenállástól meglepve, nem küzdött teljes erővel, a lány egy pillanat alatt kitépte magát a karjából, megkapta a takarót, szorosan magára csavarta és kezét ökölbe szorítva, elszántan várta az új támadást.
A fiú a küzdelemtől lihegve, haragtól és vágytól égve kapott utána. Ostoba. Micsoda lármát csapsz itt késő éjjel? A szomszéd szobákban mindent meghallanak! Gyalázatos. Hát nem kell a bunda? Nézd ott függ a fogason. Minek jöttél ide, mi? Most már késő, érted? Előbb kellett volna meggondolni. Megállj, megállj, mindjárt úgy kihajítalak innen a bundáddal együtt, mint a békát. Hirtelen teljes erővel támadott. A leány kétségbeesetten ellenkezett. A takaró körül folyt a harc, a lány kézzel, lábbal, körömmel, foggal ragaszkodott hozzá, a fiú pedig két kézzel beléragadva, nagyokat rántott rajta. Végül is letépte róla, odahajította az ágy végébe és a lábával összegyűrte. A lány most már védtelenül, meztelenül feküdt mellette, a fiú mind erősebben tépte, szoríttottak magához, de azért nem adta fel a harcot. Rúgott, karmolt ütött könny nélkül, szó nélkül, de halálos elszántsággal és vadsággal. Egyszerre hirtelen félig felült és beleharapott a fiú kezébe. A hegyes kis fogak mélyen vágtak a húsba, egymás mellé sorakozó fehér nyomaik lassan megteltek piros vérrel, de a fiú alig vette észre. Ujjongott, mert érezte, hogy a lány fárad és gyöngül és már nemsoká védheti magát. Mégis az utolsó pillanatban sikerült neki egy embertelen, görcsös erőfeszítéssel kicsit tágítani a fiú ölelésén és villámgyorsan oldalt fordulva, elhúzódni tőle. A fiú felordított dühében, a keze ökölbe szorult és őrjöngve sújtott le a lány telt, fehér hátára. Kemény ütés volt, a vékony leánytest csak úgy döngött belé. A lány hirtelen felült és kábultan, rémülten nézett körül. Furcsa tekintet volt, félelem, csodálkozás, meglepetés és valami félőrült gondolattalanság, tanácstalanság volt benne. Mindjárt megint visszahanyatlott az ágyra, nagyot csuklott és felzokogott. A fejét a párnába fúrta, hogy elnyomja a lármát és halkan nyögve, sóhajtozva sírt tovább.
A fiú egyszerre lehűlt, a szíve egyet nagyot dobbant és azzal mintha egyszerre eloszlott volna benne a végsőkig fokozott izgalom, csak valami szorongó, nyomott elégedetlenség maradt utána. Félig elfordult a lánytól, egy darabig mozdulatlanul hevert mellette, azután felkelt. Fázott, magára vette a kabátját és felhúzta a cipőjét. Csoszogva, kopogva járkált egy darabig a befűzetlen cipőkben, azután a székre gyűrt ruhája zsebéből cigarettát vett elő és meggyújtotta a gyertyánál. Leült, rákönyökölt az asztalra és komoran bámult a gyertyába, homlokát ráncolva figyelte, hogy hömpölyögnek a szürke füstfelhők a lángra, hogy lobogtatják meg és hogy oszlanak szét körülötte. Néha rápillantott a lányra. Hidegtől és sírástól remegve, lihegve feküdt az ágyon, szép fehér testét combig sem takarta a vékony ing. A fiú egy pillanatra megint felindult, már-már megmozdult, hogy odatérdel mellé és megint őrjöngve perzseli végig a csókjaival, de azután csak egyet rándultak az izmai és a helyén maradt. Legyintett a cigarettát tartó kezével és komoran, csodálkozva dörmögött magában.
- Hm. Ez a lány csakugyan érintetlen. Furcsa, úgy viselkedik mint egy utcalány, és mégis érintetlen és tiszta. Kár volt megütni. Tulajdonképpen semmi tiszteletreméltó nincs ebben, nem a lélek, hanem a test és az ész tisztasága ez. Mégis kár volt ütni, ütni mindig ostobaság. Ütni nem szabad. Még nőt sem szabad megütni soha.
Ezen elhümmögött, elrágódott egy darabig. Igen, az ember ne üssön. Végre felállt, az ágyhoz lépett és ujjával megérintette a lány vállát.
- Öltözz fel.
A leány rögtön felült. Kábultan nézett körül a szobában, egy elgondolkozó gépies mozdulattal felemelte meztelen karjait, a haját igazgatta. Azután mindjárt mélyen elpirult, megkapta a takarót és beleburkolózott. Felkelt, remegve kapkodta össze szétszórt ruháit, összemarkolt mindent és a fiú háta mögé lépett. A fiú leült és csöndesen hallgatta a motoszkálását, el-elcsukló lélegzését a háta mögött. Egyszer sem nézett rá, akkor sem , mikor felállt, az ágyhoz ment és végigfeküdt rajta.
A leány sokáig öltözködött. Reszketett, kapkodott, nem találta a kapcsokat, gombokat, végül is mindent félig nyitva hagyott, csak a kabátját gombolta fel egészen a válláig. Fejébe csapta a kalapját és körül sem nézve, szót sem szólva indult kifelé. Az ajtó zárva volt. Mintha ez a kis akadály is megzavarná és megrémítené, megállt, és percekig tanácstalanul bámult az ajtóra. Végre habozva nyúlt a kulcs után. A fiú mogorván rászólt.
- Várj.
Felkelt az ágyból, sötét arccal, komoran ment felé, levette a fogasról a bundát és ráterítette a leány vállára. Azután kinyitotta az ajtót és várt, a lány tanácstalanul, félszegen állt a helyén és nem mozdult. A fiú rámordult.
- Eredj a pokolba.
A leány még egy pár pillanatig bámészkodott, azután egy görcsös mozdulattal összemarkolta a keblén a bundát, megmozdult és egy ugrással kint volt a szobából. A fiú betette utána az ajtót, előre hajolva figyelte, hogyan botorkál kinn a sötét előszobában, hogy nyikorog és csapódik be mögötte az ajtó. Végre lefeküdt, állig betakaródzott, hűvös tenyerét tüzelő homlokára szorította. Keményen elhatározta, hogy erőt vesz az idegeiben zsongó, rángó izgatottságon és rögtön elalszik. Nem sikerült, odakinn lassan világosodott már és ő még mindig álmatlanul töprengve hevert az ágyon. Lelkiismeretfurdalást, haragot nem érzett, csak nagy elégedetlenséget és bágyadtságot.
Átkozott leány. Gyalázatos teremtés. Mondom, ha egy sarokházat adnék neki, azt is elfogadná, de adni semmit nem akar érte. No mindegy. Estére utazom. Megyek haza, remélem kitelik a pénzből. Csak legalább a vasúti jegyet meg tudjam váltani.