Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 1. szám · / ·
Nő vagy s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mível
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak, egészen újnak látszol
és mindig újra tőrbe ejtesz.
Tudod hogy az idő a nagy rossz
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cselekedsz és ravaszkodsz
és más szemekkel jössz felém,
bőrödnek a nyakadba lengő
boád ad nemvárt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő ...
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned és megbomlok ott,
Mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindíg új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról ekkoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni ...
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd, hogy a fürtöd szép kígyóit
lesimítom, a hajadat
csalódva látom azt, mi bódít,
homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat ...
Hiába keresem parázs
kis röpke lelked, nincs vigasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlítasz.
Fordította: Kosztolányi Dezső