Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 1. szám
Dráma egy felvonásban.
Játszák:
Antoniné Margit asszony
Öreg Antoniné
Takács János
Jánoska
Pipi
Mukk
Kis cseléd
Antoni fűszeresék házában történik.
(Rideg, tágas nappali, öreg bútorokkal. Szemközti falban két ablak. Balra egy alacsony üveges ajtó, a raktárra nyílik, jobbra pedig egy széles ajtó homályos, zárt folyosóra szolgál. Az egyik ablak félig nyitva van, mögötte messzire nyúló gyümölcsös kert, tavaszi zsendülésben. Vasárnap délután. Valahol a szomszédban harmonikaszó, dalolás, mibe kacagás, gyerekek játékos vidám rikoltozása vegyül.)
Öreg Antoniné (jön jobbról. Kemény járású, csontos arcú. Ünneplő fekete ruha van rajta, fején fekete rojtos kendő. Kezében imakönyv. Lassan jön, szétnéz, itt-ott megsimítja a takarókat, terítőket, majd fölvesz a szoba közepén álló nagy asztalról egy erősen ketyegő álló órát és ellenkező oldalra fordítva leteszi. Ugyanígy, apróságokat, nippeket. Rosszallólag csóválja fejét, néha sóhajt.)
Jánoska (Tizenkét esztendős nyurga gyerek. A kert felől rohan, a nyitott ablak párkányára ugrik és félig lovagolva rajta, fejét csavargatva befelé les. Majd meggondolva magát a szobába toppan. A fél arcán, szemén nagy kerek sárfolt, amit egyik tenyerével gyorsan végigtöröl): Azt a ... (Észreveszi Öreg Antoninét): Semmi nanyó. Csak játszunk. Igazán csak játszás az egész.
Öreg Antoniné (elmosolyodik): Jól van kis bogaram. Csak játssz. Addig jó. Vasárnap van, mi? Vasárnap délután.
Jánoska: Hisz csak akkor lehet.
Öreg Antoniné: Meg hogy Antoni apád nincs itthon. Mi?
Jánoska: Attól lehet. Csak Margit anyám ...
Öreg Antoniné (fölfigyel): Az. Ugye. Margit anyád persze.
Jánoska: Ő nem szereti, ha játszok. Csak tanulni, tanulni! Mindig. Hogy különb legyek azt mondja, mint (zavart, elhallgat, köhög).
Öreg Antoniné: Mint ki? ...
Jánoska: Á, csak úgy mondja.
Öreg Antoniné: Hogy különb légy mint Antoni apád mi? (Haragos.): Legalább is olyan mint az a másik.
Jánoska (ijedten rázza a fejét)
Öreg Antoniné (sóhajt): Csak olyan légy mint Antoni apád. Akkor jó lesz.
Jánoska (buzgón): Hát. Boltos leszek úgyis mint ő. Meg vásárba is megyek, mint ő. Hízókat fogok venni meg lovakat. Hiába, vásárba menni a legjobb.
Öreg Antoniné: Miért nem mentél vele?
Jánoska: Margit anyám nem engedett.
Öreg Antoniné (összeráncolja szemöldökeit): Hja úgy. (Labda röpül át a kerten és nyomban utána nagy törtetéssel)
Mukk (egyidős Jánoskával. Liheg, mutogat az ablakon át): Az a buta a Pipi az oka. Mond meg az öregnek, hogy soha többet.
Jánoska (kihajol, nagy hévvel fenyeget. A nadrágján is jókora sárfolt): Ki az az öreg? Mi? Mondod még egyszer?
Pipi (borzas, kilencéves nő, vágtat Mukk után és vállon fogja, megrázza. Dühös, majdnem sír.): Majd én megmondom, ha akarod. Az apád, mert sose akarja visszaadni. És te is olyan vagy, mint az. (Az arcába kiabál.): Te is egészen olyan vagy már mint az.
Öreg Antoniné (arcán mosoly derül): Hallod -e?
Jánoska (elvigyorodik. Öreg Antoninéhoz): Igaz?
Pipi (Mukkra förmed): Hozod rögtön?! (Mukk elrohan)
Jánoska: Hohó! Előbb add meg a káposztapalántát amit letört.
Pipi: Hát majd! A labda mienk.
Jánoska: A kert meg az Antoni apámé. Tegnap egész nap dugdostuk a földbe a palántákat.
Öreg Antoniné: Te is?
Jánoska: Én is. Még Margit anyám is.
Öreg Antoniné: Na még hogy!
Pipi: Hát dugdossátok. Hozd már Mukk! (Jánoskához egyszerre más hangon): Nesze a kötényem, törüld meg a pofádat.
Jánoska (kissé húzódozva vigyorogva elfogadja, belétörülközik, ezalatt Pipi villogó szemekkel Mukk felé les, aki rohan tova a labdával).
Pipi (nagyot kacag)
Jánoska (toporzékol): De ha megjön! Ha megjön! Aszondom meg ne lássalak estére ...
Öreg Antoniné (derülten): Úgy, úgy kisfiam. Perelj mindenért ami a tiéd. És ami az apádé. Mert az apád megdolgozott itt minden morzsáért.
Jánoska (hirtelen megfordul): Ugye?
Pipi (nagyot rikkant. Újjal mutat): Mibe ült a nadrágod Jani?
Jánoska (két tenyerét gyorsan végigrántja a nadrágján): Sár. Hát aztán (Zavartan.): Add ide még egyszer a kötényed.
Pipi: Ugye most jó lenne? Na nesze.
Jánoska: Nem kell. Még máma szorulsz tőlem úgyis. Megverlek úgy, hogy!...
Öreg Antoniné: Hohohó. Így kell.
Kis cseléd (vödörrel áthalad a szobán)
Öreg Antoniné: (Kis cselédhez): Látod. Ilyen magból nő az igazi ember. Már se hagyja magát. Mosolyoghattam én is az én öregemre ha valami nem volt rendjén. Rámvert. Isten nyugtassa. De tapasztottam is ezt a fecskefészket két tenyérrel. Én.
Kis cseléd (elfeledkezve): Nee mongya. Nagy ház e.
Öreg Antoniné: Nagy hát. De akkor még kicsi volt.
Kis cseléd (elröhenti magát): Talán a házak is úgy nyőnek mint az ember.
Öreg Antoniné: Úgy bizony. Úgy is kell gondozni. Szorgalmasan. Egy szobához még egy szobát. Most még egy konyhát. Most egy kamrát. Úgy ám. Aztán egyszer csak nagy lesz.
Kis cseléd: A' lehet. Mer a má nagyra nyőtt. De van is elég baj. (jelentősen sóhajt, mint akinek mondanivalója van, csak kérdezzék.)
Öreg Antoniné: Baj?
Kis cseléd: Hát ahogy vesszük. De az úr, az jó ember.
Öreg Antoniné: Hogy jó ember!
Kis cseléd: Hogy elment egy napra, hát rámbízta Jánoskát. Énrám bízta. Aszongya én visejjem gondját. Én. (Jánoskára förmed.) Milyen a képesfele? Győjjék mosakodni! (indul)
Öreg Antoniné: Hogy rádbízta? mondod.
Kis cseléd: Hát kire? Az anyjára. Tán.
Öreg Antoniné: (leül. Aggódva): Mondd csak.
Kis cseléd (hirtelen kezdi, de aztán meggondolva folytatja): Hát hiszen a fiatal nagysága... megintcsak szomorkás. Beteges.
Öreg Antoniné: Hát aztán. Betegségtől még ügyelhet a gyerekére. Csak haláltól nem.
Kis cseléd (Öreg Antoninéhoz): Csak mint rendesen. Ha kitör a harag. (Nyelvel): Nagy őtözés vót máma itten.
Jánoska (nekiront, fölkapja a vödröt és elfut vele a folyosóra.)
Kis cseléd (nevet is bosszús is): No mán meg! Miket ki nem tanál! (Öreg Antoninéhoz): Észrevette, hogy mondtam valamit. Olyan esze van, mint egy püspöknek. (El, Jánoska után.)
Jánoska (a folyosón lecsapja a vödröt, aztán visszajön. Lábát a küszöbön keresztbevetve megáll. Furcsán aggódva nevet Antoninéra.): Nanyó. Ez mindig hazudik nanyó. Azt hiszi az a dolga, hogy hazudjon.
Öreg Antoniné (gondolataival elfoglalva): Mit mondott apád mikor elment.
Jánoska (gondolkodik): Isten áldjon benneteket. Azt mondta.
Öreg Antoniné: Azt nem mondta, hogy mikor jön vissza?
Jánoska: Dehogynem. Még máma estére. Nekem még ígért is valamit. De ha te tudnád, hogy mit.
Öreg Antoniné (elmosolyodik): Aranysarkantyút talán? Ezüst paripát?
Jánoska (boldogan kacag): Majd meglátod. Mert itt maradsz addig úgy-e?
Öreg Antoniné (föláll, leveregeti a ruháját): Majd máskor kisfiam. Majd máskor.
Jánoska: Már mégy is? Jónapot és mégy?
Öreg Antoniné: Láttalak oszt megyek.
Jánoska: De már estére mind együtt leszünk nanyó ha maradsz.
Öreg Antoniné (csökönyösen) : Láttalak és megyek. Az Antoni fiam meg nincs itthon.
Pipi: (hol elillan, hol visszajön. Jánoskát csalogatja vigyorogva, füttyengetve),
Jánoska (megfogja öreg Antoniné kezét): De Margit anyát. Margit anyát csak úgy itthagyod?
Öreg Antoniné: Margit anyád!
Jánoska: Azt is. Azt is akarod látni. Nem?
Öreg Antoniné: Jó, hát azt is. (Mintegy magának): De hol jár mindig, ha én itt vagyok. Félórája járok-kelek a házban, már összeraktam az Antoni kék ruháját. Ott hevert egyik darabja széken, másik asztalon. Már készülök haza, de Margit asszony sehol a házban.
Jánoska: Dehogy. lehet, hogy a boltban van.
Öreg Antoniné: Az imént jártam ott.
Jánoska: Pedig hidd el, legtöbbet van a boltban. Tegnap délután is, egy széket tett az ajtóba és ott ül egész estig, pedig fájt a feje és Antoni apám többször mondta neki, erigy be, feküdj le, de ő mindig csak azt mondta, nem ...
Öreg Antoniné (dünnyög): Hm.
Jánoska (nyel): Azt mondta nagyon jó neki. Aztán oda hívott és mesélt nekem.
Öreg Antoniné: Mit mesélt?
Jánoska (félre fordított fejjel): Semmit. Csak mesélt. Szokott.
Pipi (közeledik, somfordál.)
Jánoska (sóvárogva nevet felé): Bújsz haza?!
Antoniné (a folyosóról jön. Arca ég szemei nyugtalanok. Kiöltözött, mint aki évek óta, most vette csak először gondjába magát. Folytonos belső nyugtalansága mellett mozdulatai fáradtak, lassúak. Kezében kora tavaszi virágok, köztük egy rózsaszín, bimbós almafagally.)
Öreg Antoniné (még nem veszi észre. Jánoskához): Hát téged ki tart vissza? Aló! Ruccanj a lány után.
Antoniné: De csak inkább tisztálkodni kisfiam (nevet), te fiókördög.
Öreg Antoniné (meglepődve nézi Antoninét): Jobban vagy?
Antoniné: Hogy jobban! Vidám vagyok. Nem látja?
Öreg Antoniné: Hol jártál? Kerestelek.
Antoniné: Engem? Ugyan miért.
Öreg Antoniné: No nem úgy (szelíden) , csak éppen eljöttem hozzátok lányom, látni akartalak már benneteket.
Antoniné (lefelé húzza a szája szögletét): Bennünket? Ugyan miért? (a raktárba megy).
Öreg Antoniné (tanácstalanul néz maga elé).
Jánoska (vigyorogni próbál): Na látod.
Antoniné (visszajő, egyik kezében mázosbögre, másikban a virágos ág. Az asztalon gyömöszöli, rendezgeti egy csokorba): A kertben voltam, miért nem keresett ott ha ma már éppen látni akart.
Öreg Antoniné: Az előbb jártam ott.
Antoniné (vállat von): Akkor nem vettük észre egymást. Csak nem gondolja, hogy bujdosok valaki elől?
Öreg Antoniné: Azt tudom, lányom. Legfeljebb kerülsz. Hát kerülsz, istenem.
Antoniné: Még aszt se. Nem bizony. Sőt beszédem van magával. (Közben az álló órát visszafordítja és mindazokat a tárgyakat, amiket Öreg Antoniné az imént így-amúgy rakosgatott.
Öreg Antoniné (most minden mozdulatát szemmel kiséri).
Antoniné: Pedig amint látom, már haza készül.
Öreg Antoniné (zavartan): Hiszen... Hát... az én fiam nincs itthon. Még vasárnap délután se.
Antoniné: Az nincs
Öreg Antoniné: Mikor jön vissza.
Antoniné (ránéz): Csak holnap.
Öreg Antoniné (ugyanúgy ránéz, aztán földre sütött szemmel): Akkor nincs mire várjak. (Sóhajt) Na, csakhogy ilyen jó színben láttalak téged. Ilyen jókedvűnek.
Antoniné (nevet).
Öreg Antoniné (megsimogatja Jánoska haját): Na kisfiam, mikor jössz át hozzám. Egy ugrás, két ugrás az egész. Fiacskám.
Antoniné (toppant. Jánoskához): Eriggy csak. Mondtam.
Jánoska (idáig nagy szemekkel a két asszonyt figyelte. Antoniné szavára eloldalog.)
Öreg Antoniné (összehúzott szemmel Antoninéhoz): Hát ez miért volt? Mire jó az, úgy elidegeníteni a gyereket.
Antoniné: Elidegeníteni! Mire jó az! Mi úgyis idegenek vagyunk itt.
Öreg Antoniné: Ha te úgy akarod.
Antoniné: Igen. Én meg az én fiam idegenek vagyunk itt.
Öreg Antoniné (elképedve): De csak már megint ... (Némi csönd után más hangon.) Ez volt a mondanivalód?
Antoniné: Még valami.
Öreg Antoniné: Ugyan.
Antoniné (hirtelen szembe fordul vele): Igen még valami. Nem hazudunk többé és nem szívjuk többé egymás vérét. Megyek.
Öreg Antoniné (egy percig áll, nézi, aztán keserűen rikácsolva fölnevet): Hát ezért a nagy öltözés! A megfiatalodás szép menyemasszony.
Antoniné: Megyek Jánoskával.
Öreg Antoniné: Bolond.
Antoniné: Mondtam. Megyek Jánoskával.
Öreg Antoniné (fölkiált): De nem!
Antoniné (gyűlölködve): Hogy nem-e?
Öreg Antoniné: Eszeveszett vagy? Megkótyagosodtál egy kis tavaszi szellőtől.
Antoniné: Azt hiszi?
Öreg Antoniné: Mi mást? És mondom neked, nem lesz abból semmi.
Antoniné: Ugyan ki tarthatna vissza?
Öreg Antoniné: Akár az urad aki tartott jószívvel, jómódban. Vagy én!
Antoniné: Jószívért, jómódért megszolgáltam. Szenvedtem és dolgoztam is amennyi tőlem telt.
Öreg Antoniné: Úgy. Szenvedtél? Gyötörtél mást. Azt a szegény jó embert, aki ...
Antoniné: Aki fölszedett az utcán! Mi?!
Öreg Antoniné: Nem Mondtam. Soha egy szóval sem mondtam.
Antoniné: Nem mondta. De éreztem minden szememozdulásából.
Öreg Antoniné: Nem akartam, hogy érezd.
Antoniné: Kár volt a nagy kíméletességért. Ha belülről meggyűlölt. De most csak ki vele utoljára. Mindennel amit elhallgatott idáig. Ha idáig csak takargatta. (Az ablakhoz lép, kifigyel).
Öreg Antoniné (csöndesen): Nem úgy lányom. Én nem gyűlöltelek. Csak, igaz, fájt nagyon hogy szenved melletted az én egy fiam. Hogy milyen az élete miattad.
Antoniné (fölkacag): Hogy milyen! (Hozzápattan.) Mást nem várhatott.
Öreg Antoniné (bólint).
Antoniné: A kórházból vezetett ide -hisz tudja- onnan - kézenfogva - - és a karján hozta a porontyomat --mondtam, kértem - - hagyjon - élek valahogy - hiszen hány magára hagyott asszony él úgy - megél. És nem! - - Sírt. Sírt az utcán. Igaz én is. Gyönge voltam és meghatott. És tudtam is én, gondoltam is én akkor, hogy lesz azután!
Öreg Antoniné: Pedig inkább ...
Antoniné (nevet): Vesztem volna el ...
Öreg Antoniné: Nem, hanem csak megértetted volna a jót. A jószívet. Azt te meg nem érted.
Antoniné (megvetőn): Ejh, hogy asszony kellett neki. Szép asszony. És gyerek. (Sokatmondón) Annak.
Öreg Antoniné (eltorzult arccal lép elé): Az én fiam ...Te!... Az én fiam aki után ezerszer különbek törték magukat ... Akik boldogan szültek volna neki gyereket ... Négy, öt, szép unokám. És a gyerekük mellett boldogan megvénültek volna ... mint az akácdomb ... igen ... asszonynak is az a sorsa ... Ha anya ... Ne szólj!
Antoniné: Ha anya! Hát én kiért szenvedtem tizenkét esztendőt.
Öreg Antoniné: De csak magadért. Fiatal vagy, akinek virág kell. (Belemarkol a csokorba.) Drága termő almafavirág! (Kacag.) Az Antoni ló szíve megőrizte a fiatalságodat. A jó véredet.
Antoniné (fölszisszen. Magasra meredt karokkal hozzá ugrik. De aztán elmosolyodik, visszalép. Lassan.): A fiamat az apjához vezetem vissza. Ahhoz akié. Akinek jussa.
Öreg Antoniné: Hítta-e?
Antoniné (kis csend után): Ne féltse.
Öreg Antoniné: Csak egyszer is. Hítta-e? Amióta eldobott. El mint egy rongyot.
Antoniné (mosolyog): Csak mondja. Én tudom mi hogy volt. Nem ám hogy eldobott! Csak ... tudja isten ... gyerekek voltunk mind a ketten, bolondok, szerelmesek, dacos gyerekek. Civódtunk. Hol én, hol ő. Hol én akartam meghalni, hol ő. És olyan nagyon szegények is voltunk mind a ketten. (Sír is, nevet is.) Tudja-e mi az, ha az ember eltesz egy darabka kenyeret a másiknak vacsorára, pedig a szeme majd kiesik érte. Hát így éltünk. Nem is sokáig. Mindössze félévig. Egy hónapos szobában. Aztán mindjobban gyűltek a bajok. Ez is az is. Én keseregtem, hogy mi lesz velem (mosolyog), akkor már velünk, őneki meg miattam félbe kellett volna hagyni a pályáját. Egy este nagy sírás után elmentem hazulról. De aztán hová? Hiszen akkor már nekem nem volt anyám. (Kicsordul a könnye.) És hát most mondja, hogy úgy dobott el. (Csönd).
Öreg Antoniné (nézi egy ideig, aztán hozzálép csöndesen és a kezére teszi a kezét).
Antoniné: És most megtudtam ... hogy ő itt él a közelemben.
Öreg Antoniné (elereszti a kezét. Néhány lépést járkál): Most értem.
Antoniné: És azóta nincs nyugalmam.
Öreg Antoniné: És várod is. Mi?
Antoniné: Várom. Most. Minden pillanatban.
Öreg Antoniné: Úgy. Te...
Antoniné: És az ég áldja meg magukat.
Öreg Antoniné (gyorsan visszamegy hozzá.)
Antoniné: Bocsásson meg az Antoni is.
Öreg Antoniné: Az én fiam! Mi lesz vele! Mi lesz vele. Hazajön és itt ... senki ... senki ... Erre nem gondolsz...
Antoniné (hitetlenül): Áá. Az Antoninak itt marad a sok szép földje, háza. Az majd megnyugszik. Nélkülünk is meglesz. Hiszen milyen az élete mellettem, maga mondja...
Öreg Antoniné: És mégis.
Antoniné: Mondtam én nem viszek el innen semmit.
Öreg Antoniné (fölegyenesedik, megnő mellette, falfehér. Szóra nyitja a száját, de aztán keményen összeszorítja. Elfordul.)
(Csönd.)
Öreg Antoniné (fojtottan): Tudod, igazad van. Gyűlöllek. Mert lelketlen vagy hozzánk. Mert tönkretetted, fölforgattad ennek a háznak a nyugalmát. Nem adsz boldogságot az én fiamnak, aki az én húsom, vérem. (Megragadja Antoniné kezét.) De lásd, szeretlek is lányom, mert ő ... igen ... Kérlek ... Könyörgök neked ...
Antoniné (bátortalanul rázza a fejét.)
Öreg Antoniné: Hiszen nem is lehet az egészen úgy, ahogy te gondolod. Nem szabadulsz te olyan könnyen akkor se ha senki se áll utadba. ... Tíz esztendő fiam ... Ez a ház ... meg minden ami veled volt ... Tudod, ahol az ember soká él ... De bizony viszed magaddal Vigyázz a szavamra.
Antoniné (hátralép. Hidegen): Én itt nem éltem.
Öreg Antoniné (újból feltörő gyűlölettel nevet. Vág.): És a fiad is már az övé. Az övé!
Antoniné: Ostobaság.
Öreg Antoniné: Az övé a járása, a nevetése, a szeme mozdulása. A boltos gyereke az már lányom.
Jánoska (bejött, az ablak mellett álló székre kuporodott és állhatatosan nézi a két asszonyt.)
Öreg Antoniné (észreveszi, hozzálép, az arcát magához emeli)
Antoniné (féltékenyen teszi kezét Jánoska vállára. A két asszony ellenségesen összenéz.)
Jánoska (elkapja Öreg Antoniné kezét): Megvárod-e nanyó. Estére.
Öreg Antoniné (nehéz lélegzettel): Nem tudom én kisfiam. Isten áldjon. (Elsiet).
Jánoska (összegubbaszkodik. Aggódva pillant az anyjára): Most elment.
Antoniné (leül Jánoska elé egy zsámolyra. Fejét a gyerek térdeire nyugtatja. Fölriad, kifigyel, aztán újra csak lepihen.): Lásd-e. Bántott.
Jánoska (érzékenyen, dühösen): Miért bántott.
Antoniné (lassan): Tudod ... Mert nem tűr.
Jánoska (megrázza a fejét): Az nem igaz.
Antoniné: Talán én hazudok hallod-e?! Igenis, nem tűr se engem, se téged, mert mi nem az övéi vagyunk. Mi csak úgy jöttünk ide. Hányszor mondtam. Az édesapádtól.
Jánoska: Miért?
Antoniné (gyorsan): Mert szegény volt.
Jánoska: Miért?
Antoniné: Mert tanult. Orvos akart lenni Hányszor mondtam.
Jánoska (erősen gondolkodik): Máskor nem így mondtad.
Antoniné (zavart, türelmetlen): Akkor nem értesz. Hát. Gyerek. Minek is beszélek én neked. (Csönd, lehajtja a fejét, aztán kérdez) Meséljek róla?
Jánoska (megnyúlt arccal előre hajol): Margit anya te megint sírni fogsz.
Antoniné: Sírni? Azt mondod sírok? Lelkem. (Hirtelen fölegyenesedik, figyel a folyosó felé.) Na. Te nem hallasz lépteket?
Jánoska (csodálkozva fülel): Miért?
Antoniné: Mintha ...
Jánoska (az anyját nézi, erősen gondolkodik, majd egyik ablaktól a másikhoz szalad, tekintget): Nem. Senki. Nem ő.
Antoniné: Ki?
Jánoska: Hát ki jön?
Antoniné (boldogan fölnevet. Magához szorítja): Ugyan hát ki. Miértünk. Az én szép nagy fiamért. Ki jön értünk?... Szeretsz?
Jánoska (szájtátva): Persze.
Antoniné (Követelőn): Nagyon!
Jánoska (Kissé búsan): Hogyne.
(Csönd)
Antoniné (irigyen): Hát Antonit?
Jánoska (földerülve nagyot bólint).
Antoniné: Antonit!
Jánoska (megfélemlítve bólint)
(Künn dörömbölés, a raktár felől)
Asszonyi hang: Antoniné asszony.
Jánoska: Úgy hallom Pernya néni zörget a boltajtón.
Antoniné (legyint):
Jánoska: Megyek a boltba, mert Pernya néni zörget.
Antoniné: Idehallgass. (Papírlapot vesz elő a kebléből.) Ez az ő kezeírása. (Lesimítja a térdére. Előrehajolva olvas.)
Dörömbölés. Antoniné!
Jánoska (tűkön ül): Margit anya már rég zörgetnek.
Antoniné (gépiesen föláll, összehajtja a lapot, indul a raktárajtó felé.)
Jánoska (tágranyitott szemmel nézi. Hirtelen.): És miért nem jött hozzánk soha se. Miért?
Antoniné (meghökkenve): Ki?
Jánoska (nem találva a szót): Az.
Antoniné (hevesen akar felelni).
Jánoska (elfulladva): Egyszer, mikor én beteg voltam. Miért nem jött?
Antoniné: Ide?
Jánoska (sírást visszafojtva): Az Antoni apám kivitt a kertbe, hogy süsse a nap a hátamat. Aztán erős legyek.
Dörömbölnek. Antoniné!
Antoniné (indul, de aztán visszalép Jánoskához. Megsimogatja fejét.): Majd most meglátod. Majd most másképp lesz minden. (a folyosó felé figyel).
Jánoska (ugyanúgy figyel): Senki. (Izgatottan): Én láttam egyszer.
Antoniné: Micsoda? (reszketve) Te! Jánoska. Életem!
Jánoska (már nyugodtan): Csak lestem. A lépcsőjükön. Nem mondtad, hogy lessem?
Antoniné: De miért nem szóltál, hogy láttad is?
Jánoska (vontatottan): Csak. Nem is olyan, mint mondtad.
Antoniné (nevet): De szép nagy okos ember. Mi? És nem boltos az. (Nevet.) Várj csak.
Jánoska (megint összegubbad. Elfordul.)
(Zörgetnek)
Antoniné (fürgén megy.)
Pipi (Antoniné utolsó szavai közben fölbukkan, benyújtja nyakát az ablakon, majd kissé hátrább húzódik és borzas feje mögé kulcsolt kezekkel mind komolyabban áll, áll.)
Jánoska (elfordul, hirtelen könnyet maszatol szét a képén. Csöpp vigyorgással próbálkozik.)
Pipi: Bőgtél.
Jánoska (komoran): Na és.
(Szünet.)
Pipi: Úgy süt a nap. (Szünet.) Úgy süt a nap, hogy (lerántja válláról a ruhát(nézd piros pecsenye. A lábam is. Meztéláb. (Kis hallgatás után.) Te mernéd?... Olyan meleg a főd.
Jánoska (engedve, de fölényesen): Előbb tudom mint te.
Pipi: Mernéd?
Jánoska: Majd. Mindjárt.
Pipi: De most. miért nem most.
Jánoska: Csak.
Pipi: Én tudom. (Két markába vihog.)
Jánoska: Tudhatod.
Pipi: Én hallottam.
Jánoska: Mit röhögsz.
Pipi (Elkomolyodik): Neked jó. Ilyen szép házból én sohse mennék el. Sohse.
Jánoska (Zavart): Hisz én se. Minek.
Pipi (gondolkodik, majd óvatosan): Az is gazdag?
Jánoska: Tudomisén. Persze.
Pipi (tűnődik. Az ablakra könyököl, állát a tenyerébe nyomja): Az Antoni apád sírna.
Jánoska: Persze. (Majdnem sír.) Persze.
Pipi: Mit mondasz (int a fejével) annak.
Jánoska: Annak? Tudomisén.
(Szünet.)
Jánoska: Aszondanám, hogy én itt akarok maradni.
Pipi: A mamád.
Jánoska: Az is.
Pipi: De ő sír.
Jánoska: Hát ... tudomisén. Majd megmondom neki, hogy nem kell sírni
Pipi (hirtelen jókedvbe átcsapva): Majd aszongya. Jé hogy megnyőtt. A vendégek úgy szoktak. (Vár. Ravaszul.) Én mindég meglógok a vendégektől. Hát majd ülök nekik. (Vár.) Jössz?
Jánoska (rázza a fejét.)
Pipi: Áá. Nincs kedved?
Jánoska (rázza a fejét.)
Pipi: Látszik, hogy marha vagy.
Jánoska (vigyorog): Mutasd a lábad. Istenbizony meztéláb?
Pipi (erőlködve emelgeti két kezével a lábát. Mentegetődzve): Agyagos.
Jánoska (nekivadulva lendül az ablakra. Kurjant.)
Pipi (hadar: A Mukk aszonta nem gyössz. De én mondtam, hogy azér is. Elcsallak.
Jánoska (megállapodva. Fitymálva): Elcsalni? Akartam én úgyis.
Pipi: Nem igaz. Én elcsaltalak. (Hirtelen hevesen belemarkol Jánoska hajába.) És igen.
Jánoska (fintorítva megrántja a fejét, jajdít és kezét ütésre emeli, de lassan visszaejti és a fájdalmas fintor meleg vigyorgássá változik).
(Percnyi csönd.)
Pipi (kacag. Görcsösen összeszorított ujjai szétnyílnak és gyors lendülettel mohón mutat egy süteménnyel megrakott tálcára): Az mind a tiéd?
Jánoska: Persze. Van mindég. (Egy ugrással künn terem. Dobogva tovairamodnak.)
Antoniné (hangja a raktárból): Utoljára történt Pernya néni, úgy mondom utoljára. Siessen hát, szedje azt a cókmókot. Hamar szedje hát.
Kis cseléd (sebbel-lobbal jő a folyosó felől): Erre tessék.
Takács (belép utána. Fáradt arcú cvikkeres. Harmincöt év körül. Kissé hajlott a válla és szórakozott a tekintete.)
Kis cseléd: Tessen csak itt mulatni mán míg asszonyom kiperli azt a kuncsaftot.
Takács (leül az asztal mellé): Jól van fiam. Elmehet.
Kis cseléd (Kifelé mentében nagy szemekkel figyeli. Visszahajol a küszöbről. Kívánkozik a nyelvéről a szó.) Rokonnak tetszik lenni? (Takács ránéz, erre megszeppen.) Hiszen csak azért kérdezem. (Eloldalog a folyosó felé.)
Antoniné hangja: Jó, jó. Persze, hogy a jövő héten. Ezt már tudjuk. (A hangok mind tompábban hallatszanak, majd lassú, érthetetlen beszéd.)
Takács (A hangra figyel, cvikkerét törli. Körülnéz és megakad a szeme egy képen, ami az asztalra állva díszeleg. Közelebb vonja. Nézi, odábbtolja és elfordul.
Antoniné hangja (kulcscsörgés közt): Isten áldja Pernya néni.
Takács (visszafordul a képhez, nézi, aztán megint eltolja. Cigarettára gyújt és erősen fújja a füstöt. A hangra figyel. Egy pillanatra alig érezhető mosoly fut át az arcán, majd legyint.
Antoniné (szinte futó léptei hallatszanak, fölrántja a raktárajtót.)
Takács (kissé felriasztva föláll, néhány lépést tesz felé.)
Antoniné (szinte megtántorodik, az izgalomtól falfehér. Hebeg.) Soká várattam? Isten hozta.
Takács (nyugodtan): Jónapot asszonyom. Éppen nem váratott soká. Most jöttem.
Antoniné: Csak most! Pedig ...
Takács: Talán előbb kellett volna.
Antoniné (kis sóhajjal): Előbb. Valamivel. Néhány évvel.
Takács: A levelét most kaptam, tehát csak most jöhettem.
Antoniné: És ha előbb kapta volna ...
Takács: Úgy azt hiszem ...
Antoniné (kezét nyújtja): Köszönöm. Talán. (kis habozás után) talán még most se késő.
Takács (kissé meglepve néz rá.)
Antoniné (hellyel kínálja és leülnek az asztal mellé.)
Takács (némi hallgatás után): Egész jó üzletasszony lett magából. Hallgattam innen a hangját.
Antoniné: Márhogy én?
Takács: No hiszen annyi évek csak átnevelik az embert.
Antoniné (Rá-rápillant. Kínosan mosolyog): Hogy én?
Takács: Nem sokat változott - és mégis. Hány éve él itt?
Antoniné: Tizenkettő. Tizenkét esztendeje.
Takács: Elég régen. (Kellemetlenkedve.) Elég hamar azután.
Antoniné: Elég hamar. Istenem. Mit csináltam volna.
Takács: Igaza van.
Antoniné: Egyedül.
Takács: Igaz. Ámbár ...
Antoniné: Tudom. Magam kerestem magamnak. Magam voltam az oka annak is, hogy egyedül maradtam. Nem vádolok senkit. És ha valamit jóvá akarok tenni, akkor is, csak a magam bűnét teszem jóvá.
Takács: Megszégyenít.
Antoniné: Nem. Csak mentegetőzöm. Elmondom azt, amit már annyiszor, keserűen ... Igen, tizenkét hosszú esztendő alatt. Amióta Antoniné vagyok. És éldegélek itt.
(Szünet.)
Takács (hirtelen): Miért hívott.
Antoniné (ránéz): Kérdi.
Takács: Miért ne kérdezném.
Antoniné (tűnődve): Én a maga helyében ... Nos, igen, nem kellene kérdezni. Itt vagyok. Jöttem. Még csak azt se mondom, hogy hívtak.
Takács: De kedves asszonyom, abból a szűkszavú levélből, abból az egy két szóból, vajmi keveset tudhattam meg. «Élünk, itt vagyunk.» Ez az egész amit írt.
Antoniné (kesernyésen): Lehet, hogy az minden.
(Szünet.)
Takács: Ezt pedig én tudtam.
Antoniné: Tudta! De hogy mit jelent ez, azt nem! ...
Takács: Talán még azt is. És látja ...
Antoniné: Igen, hát értem. Tudta és mégse jött.
Takács: Úgy van. Tudtam, hogy itt él és nem kerestem. Mert minek jöttem volna én. Ide.
Antoniné: Minek.
(Csönd.)
Takács: Azóta, hogy a levelét megkaptam.
Antoniné: Rég volt. Tegnap.
Takács: Nyugtalanná tett. Megzavarta az én egyhangú kis életemet. Sokat gondolkodtam ezen az éjszakán a maga sorsa felől.
Antoniné (lehunyja a szemét. Nevet.): Ó, ezt köszönöm. Takács: Egy sokszor elfelejtett félesztendő a fiatalságomból. És még több. Sokkal több. Amit eltemet, elöregszik az ember. Csak néha, néha ...
Antoniné (halkan): Fölöttem nem múlott el nap, anélkül, hogy ...
Takács (elmosolyodik): Ugyan. Ilyen következetlen csak asszony lehet. Maga tizenkét évig becsületes, gondos felesége volt egy derék embernek. Tudott a felesége lenni. Így van?
Antoniné: Ezt is meg kell köszönnöm.
Takács: És ha most hívott ...
Antoniné: Most már ... Ebben a percben ... nem is tudom miért.
Takács (megfogja az asztalon álló képet, maga elé húzza.): Én tudom. Ez a kép ... Igen, ez akár az én gyerekkori képem. És mégse az. Hanem a fiamé. Ugye.
Antoniné (kezeit gyötörve, bólint.)
Takács: A fiam ... Különös ... Most így egyszerre. De ... hogy kerüljek én ennek az emberkének a szeme elé? Furcsa. Az embernek egy nagy fia legyen, akinek bemutatkozik. Én vagyok az édesapád a sehonnai. Szégyellem magam. - És ezért hívott.
Antoniné (hevesen rázza a fejét): Nem. Nem vádaskodni.
Takács (kesernyésen): Vádaskodni nem, egy zokszót se ejteni, csak elémvezetni, hogy lássam, nélkülem is szépen nagyranevelődött.
Antoniné (följajdul, áthajol hozzá): Nem ... nem úgy ... Hanem ...
Takács (meglepve nézi, föláll): Miért?
Antoniné (Fölszökken, szemei égnek, suttog): Vígy el innen bennünket. Most. A fiamat és engem. Vigy el innét. Hiszen csak ezért éltem idáig. Ezért kínlódtam, szenvedtem (fölkacag) ezért voltam az Antoni becsületes felesége, hogy egyszer eljön ez a nap ... Itt vagy és én elmondhatom, nem álltunk utadba idáig, megszenvedtem és meg is akartam szenvedni a boldogságunkért ... Most emelj magadhoz. Nem is magamért, hanem a fiunkért. Hiszen nagy fiunk van most már. Drága szép nagy fiunk. És ha te velünk lennél ... Velünk ... te is ... (Az utolsó szavaknál tétova lesz.)
Takács (sápadtan mozdulatlanul áll).
Antoniné (egy pillantással az arcába. Majd elhúzódik, fölsikolt, mint aki rémet látott. Magába roskad, sír.)
Takács (megrendült, tétova. Végül lassan hozzámegy. Az asszony haját simogatja.): Szegény.
Antoniné (tompán maga elé): Megátkoztak.
Takács (tehetetlenül áll): De hát miért mindez most? Egyszerre annyi idők után. Az időre gondoljunk. Az időre ami elmúlt fölöttünk.
Antoniné: Nekem semmi se múlt el. Semmi.
Takács: Én ebben hinni nem tudok. El kellett múlni. Ha tudtunk úgy élni, ahogy éltünk ... Jó, hiszen olykor fölbukkan egy-egy emlék. Egy szép vagy bús pillanat. De azután ... Hetek, hónapok telnek, váltogatják egymást megint. Küszködik az ember és fárad. (Szünet.) Öregszik ... És nincs is miért újra kezdeni.
Antoniné: Én vártalak.
Takács: Engem.
Antoniné: Én egyre vártalak.
Takács: Engem? Nézzen meg. Az én barázdás arcom. Az én görnyedt vállam. Fáradt vagyok én már asszonyom új harcokra is, új örömökre is.
Antoniné: Én téged vártalak. És amióta megtudtam, hogy itt közelemben élsz, nincs nyugalmam, pokol itt minden napom. És nem várhattam tovább.
Takács: És ők?
Antoniné: Kik?
Takács: Ezek az emberek, akiket miattam ...
Antoniné: Nem törődöm velük. Ha te vagy, akkor ők nincsenek a számomra. Itt éltem közöttük, de nélkülük. Nincsenek. Szabad vagyok. Nem tart vissza itt senki. Amint jöttem, mehetek. Hisz látod, magamra hagytak, pedig tudják, sejtik ...Sejti, és elmegy nyugodtan a jó boltos vásárra, egy napra, talán két napra, csak a gyerekemet bízza addig holmi cselédke gondjára. Mintha én! Ejh, mondom akárhogy lesz is ... itt nincs tovább! És, ó, ha úgy jöttél volna, amint én vártalak rég azzal a megbocsátással, azzal a reménykedéssel. (Csönd) De nem. Nem is lehet az másként.
Takács: És ha ...
Antoniné: Igen. Igen. Ha velünk lennél. (Elkapja Takács kezét, az arcát rászorítja.)
Takács: Beszéljünk nyugodtan.
Antoniné: Nem. Nem tudok.
Takács: Végre is, nem játék.
Antoniné: Éppen azért nem tudok.
Takács: Pedig kell.
Antoniné: Nincs mit fontolgatnunk. (Hozzáhajol, suttog.) Velünk maradsz.
Takács (szinte gorombán): Őrültség! Mostmár.
Antoniné: Akkor félreálltam. Hogy szabad légy. És elfogadtam egy másik ember kegyelmét. De most visszajövök hozzád. És visszakövetellek.
Takács: Visszakövetelsz? Kitől? Az élettől? Engem? No nem tudom.
Antoniné: Én igen.
Takács: Ejh, zaklass csak. Egész valómból kiforgatsz.
Antoniné (konokul): Én veled voltam idáig is hallod-e? Én hallottam rólad sokszor, mindig. Amikor távol voltál is. Én mindent tudok rólad. Tudtam, hogy haladsz és élsz nyugodtan, hol itt hol ott. Szeretnek mások. És én meghaltam a számodra. De bíztam. Tudtam, hogy egyszer így kell lenni. Mert, ahányszor a fiam haját megsimogattam, vagy mikor aludt édesen, megcsókoltam a kezét ...
Takács: Rám emlékeztél. Értem. Megértelek. Így aztán lassan szép emlék lett ... megszépült mindaz ...
Antoniné: Én mindannyiszor megbocsátottam. Örültem, hogy élsz. Hogy szeretnek.
Takács: Éltem! Szerettek! Éltem mint akárki ember.
Antoniné: Később hallottam, hogy elbújva a világtól valami kis faluban egyedül vagy.
Takács: Sokkal egyszerűbb. Járásorvos voltam. Hontban. Golyvás emberkék között.
Antoniné: Gyógyítottad, istápoltad őket.
Takács: Fizettek.
Antoniné: Jó vagy.
Takács: Hm. (idegesen fölnevet) Mondám, megszépült emlék, egy fölcicomázott halott vagyok. - Gyógyítottam - fizettek. Kereskedő vagyok, mint ez az Antoni. Ez becsületes ember. Én pedig megfizettetek minden reménységet.
Antoniné (összereszketve): Az Antoni! te ne említsd. Még te is. Minduntalan ezt a nevet hallom. Itt nincs és üldöz még a neve is. Gyűlölöm.
Takács: Bánt?
Antoniné: Nem.
Takács: Tudtam. Azért gyűlölöd, mert jobb volt hozzád mint én. Ő becsült, őrzött - én meg nem adhatok semmit. Ezért jöttem én ide!
Antoniné: Nem akarok lemondani még!
Takács: Ez a sorsunk.
Antoniné (gyorsan): És a fiad?...Bús boldog nevetéssel.) A legényke nagy fiad. A gyönyörű nagy fiadat viszem én hozzád ... Óh, nem is tudhatod mennyi örömet.
Takács (lehajtott fővel áll.)
Antoniné (suttog): Szerettél. És látod, el se feledtél egészen. Látod egy szavamra jöttél. Itt vagy. És el tudnál menni most, hogy megint csak úgy! Azt hiszed?
Takács: Gyötörj csak.
Antoniné: élhetsz még így ... nélkülünk ... egy napig ... egy percig is? ... (Vár.) Mondd ... Nélkülünk ... Egyedül ... Végigcsavarogni búsan a halálig... És én ne szólhassak hozzád még egyszer ... Soha.... Nem akarod, hogy a melledre simuljon a fiad okos feje ... Hogy a szemedbe nézzen.
Takács (kiszakítja magát az asszony karjai közül.): Ejh, hiába! Őrültség! Mondom, hagyj. Hiába.
Jánoska (jő a folyosóról, megáll a küszöbön. Tágra nyílt szemmel nézi a két embert. Mintha kiáltani akarna. De aztán hirtelen eltűnik.)
Antoniné: És ha én elszántam magam mindenre. (Hisztérikus nevetéssel hátrál.) Ha már minden mindegy.
Takács (önkéntelenül tesz felé néhány lépést): Nyugodj meg, nagyon kérlek és ne gyötörd magad a végsőkig.
Antoniné (egyre hátrál, a kredenchez támaszkodik): Meg én ... Megnyugszom (gyorsan fordít a fiók kulcsán, de Takács hozzáugrik, leszorítja a kezeit.)
Takács: Mit akarsz?
Antoniné: Nekem nincs már mit veszíteni. Most már csak hagyj engem.
Takács(az arcába kiált): És a fiad?
Antoniné (két karja lehanyatlik): A fiam. (Előrejön, a dívány egy sarkába lekuporodik.)
(Csönd.)
Takács (előrejön, megáll az asszony mellett. Csöndesen): Csak asszony lehet ilyen konok.
Antoniné (maga elé): Nem is akartad őt látni El akartál menni anélkül, hogy csak egyszer is szólj hozzá egy szót ... Egy szót.
Takács (hallgat. Némi szünet után): El akartam menni és (szünet) minden bizonnyal jobb lett volna úgy. (Az asszony keze után nyúl.
Antoniné (fölnéz hozzá. Találkozik a tekintetük. Percnyi csönd.): Miért.
Takács: Majd meglátjuk. (Ajkához emeli az asszony kezét.)
Antoniné: Akkor ... miért nem hagytál ...
Takács: Igen. Miért nem. Hát talán megérek én annyit?!
Antoniné: Nekünk.
Takács (kesernyés mosollyal.): Addig-addig, hogy még el is hiszem. De hát ...
Antoniné (föláll): Akarod?
Takács: Hm.
Antoniné: Akarod látni?
Takács: Azt mondanám, hogy nem - és - mégis.
Antoniné (Fojtottan. Halkan fölujjong.): És mégis ... Ó istenem ... Most, igen most, ezt köszönöm neked. (Fölélénkül, az ablakhoz megy): Hányszor beszéltem neki rólad. Hányszor meséltem esténként.
Takács (némi öngúnnyal): Szóval ösmer.
Antoniné (mosolyog): Hogy ösmer. Hát mond csak, kinek beszéltem volna rólad ... Kinek?
Jánoska (megjelenik a folyosóra nyíló ajtóban és a homályon keresztül, szemét erőltetve figyeli őket. Aztán előbbre jön): Margit anya.
Antoniné (hozzámegy, nevetve, boldogan): Jánoska! Előbbre csak Jánoska. Nagy legény!
Jánoska (nem mozdul.)
Takács (földerülve hozzálép. Állát a kezébe fogja): Ki vagy?
Jánoska (földre néz): Antoni János.
Takács (fölhúzott szemöldökkel hallgat. Simogatja a fiú haját).
Antoniné (lehajol Jánoskához és úgy néz föl ködös szemmel Takácsra).
Takács (halkan): Ki vagy?
Antoniné (fojtottan): Mondd hát Jánoska. Mondd. Ó hiszen hányszor ...
Jánoska (remeg. Éles hangom): Margit anya, drága Margit anya, nanyó nem ment el, hanem kinn ül a szín előtt és együtt vártuk a kocsizörgést a domb felől.
Antoniné (falfehérem fölegyenesedik, a szemét le nem veszi Takácsról.)
Takács (komoran, lehajtott fővel még mindig a fiú haját simogatja. Keze remeg. Aztán erőszakosan elrántja magát.)
Jánoska (elfulladva): Tölcsért csinálok a fülem mellé így és én meghallom a kocsizörgést a domb felől.
Antoniné (összetöpörödve, megsemmisülve áll közöttük.)
Takács (visszazökken borús, fáradt hangulatába): Isten vele asszonyom.
Antoniné (kétségbeesetten): És én most ...
Takács: És ezt a vereséget el kell most viselnie. Magának is, nekem is.
Jánoska (az ablakhoz futott, majd vissza az anyjához. Erősen fogja a kezét. Vonja magával): Ha akarod, hallhatod te is. Azt üzente nanyó, hogy csak pihenj és pihenjen a Zsuzsi lány is, majd ő terít.
Takács (indul. Csöndesen): Isten vele. Ég veled Antoni János. (Elmegy).
Jánoska (vonja magával Antoninét, aki egyi kezével a fia fejét simogatva megáll egy pillanatra a nyitott ablaknál és egy pillantást vet még az alkonyatba merült udvarra, amikor
Takács (görnyedten elhalad az egyik ablak előtt).
Pipi (elébetoppan, vigyorog, hebeg): Bácsi?! Hol az Antoni Jánoska?
Takács (összébbhúzódik. Míg ellép mellette, mormog): Nem tudom gyermekem. Idegen vagyok én ebben a házban.