Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Figyelő
Huszonöt esztendővel ezelőtt lépett ki - nem, kitört a holland irodalom nagyon szerény, nagyon csöndes kereteiből: Európa-szerte Ibsen és Hauptmann nevével együtt vált fogalommá... Most, hogy meghalt, rádöbbenünk, mennyire feledésbe ragadta a rohanó idő. Pedig a zaandvoorti halottas ágy, amelyen a hatvanesztendős Heijermans pihenőre tért, annak a küzdelemnek harcosát ölelte utolszor magába, amely a múlt század végének lelki tespedéséből kirobbantotta az emberiséget. Delelőjén volt a naturalizmus, a csákánnyal bontó, a kételyt támasztó, az ébresztő... amikor meghallgatást parancsolhatott magának a holland drámairodalom megteremtője. Előbbre tört, mint társai, akik hol panaszkodva, hol lázongva, de nem lépték át a mesgyét, amely (bocsánatot kérünk a hivatalos esztétikától) a polgárit a proletáritól elválasztja. Heijermans idegen lett, ellenséges lett polgári elgondolás és világfelfogás számára. A polgári társadalmi rend ellen fordult. A tömegekhez szólt. Támadásainak hevessége feledtette vele, hogy más a színpad, más a tribün, mert fölismerte, hogy a naturalizmus analitikus módszere olyan, mint valami természettudományos demonstráció - a még primitív tömegek pedagógiájának, forradalmosításának leghatásosabb eszköze. Ő pedig tanítani akart. Ragyogó hatása hitet és reményt keltően ömlött a tikkadt tömeglélek televényébe, amely mohón felszívta és nem adta többé vissza. Talán itt van Heijermans tragikuma: teljesen kimerítette kora diktálta szerepét, hivatását betöltötte - az eszközökön és azok személyesítőjén a kor elhaladt. Egyébként is maga a naturalizmus az, amely - belátható időre - betöltötte a maga egykor nagyszerű történelmi hivatását. Eszközei fényt és árnyat élesen kihozhattak. Nagy vonásokat a dolgok egészéről. Miliőrajzot fényképszerű pontossággal. Mellékfigurákat a realitás hűségével. De az embert, a szintetikus művészetnek, jómagunknak ezt a célját magából kifejleszteni alig tudta. Útnak indított, de még nem tudta megjelölni: hová!... Hogy is tudta volna, amikor maga a társadalom, maga az élet jutott zsákutcába: egyik oldalon a fizikai szenny és nyomor letargiája, a másikon az önmagával meghasonlott, revoltáló intellektus, mindenek fölött pedig egy lenyűgöző szociális gépezet, amelynek lendítőkerekét cserbenhagyta a röpítő erő... Ma már - hisszük, akarjuk -, mindezen túljutottunk, a néma könnyek, a tehetetlen ökölrázások ideje lejárt, és pozitív munka veszi kezdetét.
Rotterdami neves újságírónak volt a fia Heijermans Herman. Kereskedőnek szánták, de rövidesen maga is újságíró lett, színházi kritikusa egyik amszterdami napilapnak. Független egyénisége, szókimondása, a színpad körül több ellenséget szerzett neki, mint jóbarátot. Az első irodalmi kísérletét, a "Trinette"-t, ezt a kis megkapó parasztnovellát, 28 éves korában adta ki. Ettől fogva holtáig lázas munkában indította útnak írásait. Sokoldalú képességei jelentékeny részükben fordultak a novella- és a regényírás felé. Különös figyelmet keltett prózaírásának záróköve: a "Gyémántváros", amelyben élénk, meleg színekkel tárja föl az amszterdami gettó gyémántköszörűseinek megrázó nyomorúságát. Többnyire ugyancsak a zsidó kispolgári életet rajzolja meg, sokszor szatírával, a Falkland Sámuel álnév alatt kiadott vázlataiban.
Igazi erejét mégis a drámában adta ki. Attól fogva, hogy Multatuli, a jól emésztő holland romantikába belerivallt igazságkeresőn, ez a szenvedélyes hang csak Heijermanssal tért vissza. A dráma eszközeivel néhány holland író hiába próbálkozott meg, Heijermans jutott elsőnek - száz és száz előadásos sikerhez a holland színpadokon, majd egész Európában. Drámáin át jutott el a szocializmushoz. A holland munkásmozgalomban a legnagyobb tekintélyre, a legmélyebb tiszteletre tesz szert. Kiadja a szocialista De jonge Gids havi folyóiratot, további irodalmi munkáinak egy része talált itt helyet, hasonló irányú más szerzők munkáival.
Heijermans drámái úgy nyugtalanítanak, mint a komor felhőktől borított ég. Reménytelenség, amely izgat. Ahogy ráfekszik a mellünkre, ahogy fojtogatja a torkunkat - ez Heijermans. Nem enged menekülni színes álmokba, transzcendentális hit-pótlékok világába. Ahová mégis kivezetne: egy-egy kísérlet az "új ember", az "új morál" felé, itt Heijermans legtöbbször erőtlen, valószínűtlen, nem meggyőző. Megmarad a mindeneken uralkodó gyász, amely fölkavarja csöndes lázadássá az eltemetett szomorúságokat.
Első színművét, a "Dora Kremer"-t, amely "általánosan emberi" gondolatot akar kifejezni: a meg nem értett asszony - afféle Nóra a hőse -, nem fogadták elismeréssel. Az "Ahasver"-t már érdeklődés fogadta. Orosz miliő, pogrom-üldözte zsidó család, amely pusztulásában elátkozza gyermekét, aki vallásából kitért... Ez a tulajdonképpen való elindulása: a gettó szenvedéseiből bontakozik majd ki részvéte minden letiport szenvedésén. Itt még árulót kiált a tradíciók megszegőjére, a "Gettó"-ban már hőssé, prófétává emeli azt. A "Gettó" sikere nemzetközi, ámbár publikuma még alig érti, hisz inkább érzi magát egynek a támadott régivel, mint a még nagyon kezdetlegesen megrajzolt új világgal. A "Hetedik parancs" már a polgári morállal, tehát a polgári társadalmi renddel fordul szembe: a házasság szent, ha mégoly bűnös is, aki "elbukott", az föl nem kelhet többé, azt fölemelni nem lehet, a társadalom eltiporja.
A "Gettó"-t és a "Hetedik parancs"-ot Heijermans még polgári drámának nevezi. A legnagyszerűbb drámája elhagyja ezt a területet, kíméletlen kézzel belenyúl a proletariátus szenvedéssel teljes életébe. "Op hoop van zegen", magyarul: "A remény" - hajónak a neve, melyet a tulajdonos kiküld a tengerre, halászokkal, elkerülhetetlen pusztulásba, mert a biztosító társaság a hajót biztosításra elfogadta... A fiút, aki nem mer tengerre szállni, fél, apja vízbefúlt - rendőrök hurcolják a hajóra... A halászfalura leszáll a rettegés, a gyász, a tenger fölfalta áldozatait, a hajótulajdonos besöpri a biztosítási díjat, szózattal fordul a "társadalomhoz", hogy segítsen az özvegyeken és árvákon... Ebben a tragédiában alig történik valami. Még csak nem is szónokolnak igazságról, jogról, erkölcsről, mint Heijermans többi darabjaiban - fojtogató köd borul a színpadra, egy osztály jajongása kiált egekbe, iszonyat és fájdalom kél nyomában... Annak idején nálunk is forró hatása volt, és ha nagyritkán most is színre kerül - inkább, mint bárhol a világon -, még mindig eleven érzésekre tapint.
Megemlítjük még a "Páncél" című darabját, mely kifejezetten antimilitarista küzdőirat, tehát harcosság szempontjából - ha utópiás irányban is, de -, pozitívabb, mint bármely más írása. Irodalmi értéke vajmi csekély. Jobb az "Ora et labora", mely a fríz parasztok nyomorúságát tárja föl: a nyomor nyomor marad minden imádság és munka ellenére...
Egyéb írásairól nem mondhatnánk újabbat. Valamennyi a harcos Heijermans portréjához egy-egy vonás. A művészet adta legszebb eszközöktől a vezércikkes propagandáig, minden fegyvert harcának szolgálatába állít. Egy feltörekvő osztály új erkölcstanáért, az uralkodó rend igazságtalansága ellen - ez Heijermans programja, amely szolgálhat osztályérdeket, szolgálhat pártérdeket, de az emberi fölszabadulás kultúrhistóriájából nem hiányozhat.