Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám
A zeneélet fővárosunkban talán még sohasem volt olyan mozgalmas és gazdag, mint 1924 őszén. A "rossz konjunktúra" hatása, melyet a nézőtéren kétségkívül észrevehettünk, még nem terjedt át magára a zenés színpadra és a hangversenydobogóra. Az úgynevezett "kis hangversenyek" száma ugyan csökkent, viszont a "nagy" hangversenyeké növekedett. Budapest büszke lehetne mozgalmas és gazdag zeneéletére, ha abból egységes, önálló zenekultúra képe bontakozna ki. Sajnos óriási, valóban világvárosi zene-civilizációnkkal szemben valódi zenekultúránk még mindig elenyészően csekély. Vannak nagy művészeink, akiknek hatása is nagy, ez a hatás azonban maga: terméketlen. Goethe mondja, hogy ami él, az atmoszférát teremt maga körül. Ilyen atmoszférát természetesen nagy művészeink is (van-e intenzívebb élet a művész életénél) teremtettek maguk körül. Kultúráról azonban csak ott beszélhetünk, ahol ez a légkör maga is alkot, teremt. Ahol ez a légkör maga is él, működik, továbbfejlődik. Nem művészeink hibája, hogy Magyarországon a szerves zenekultúra ily sokáig várat magára. Nem követelhetjük a művésztől, hogy pedagógus és agitátor is legyen. Ez a művész körül csoportosuló zenei tényezők dolga. Ezek a tényezők Budapesten rosszul, hanyagul végzik dolgukat. Hogyan magyarázhatjuk másképpen, hogy nincsen igazi kamarazene-kultúránk, mikor olyan páratlan kamarazenészekkel dicsekedhetünk, mint a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes tagjai és Dohnányi Ernő. Bach, Mozart vagy Haydn páratlanul gazdag kamarazenéjéről Budapest mind ez ideig nem kapott átfogó képet. Vagy például szinte elképzelhetetlen, hogy egy városban, hol olyan elsőrendű Bach-énekeseket találunk, mint Basilides Mária és Székelyhídy Ferenc, hol minden évben hosszabb időt tölt a legnagyobb Bach-interpretátor, Helge Lindberg, Bach szóló-, duó-, tercett-kantátái ismeretlenek! Pedig ezek a művészek ünnepelt, elismert, nagyhatású művészek. S mégsem teremti meg környezetük azt a kulturális szellemet, melyben teljes nagyságukban bontakozhatnak ki. Miénk Bartók zenéje, s íme az egész szezonban eddig csak Waldbauerék játszottak Bartók-művet! Az első vonósnégyes nagyszerű megszólaltatásával kitűnő kamarazenészeink nemcsak ritka műélvezetet szereztek, hanem eszünkbe juttatták azt a példátlan hanyagságot és közönyt is, mellyel a filharmonikusok és az Operaház Bartók zenéjét kezelik. - A Filharmóniai Társaság annak idején megválasztotta Dohnányi Ernőt elnökének. Vajon mit vett át ez a zenekar Dohnányi művészete szelleméből? Dohnányi a zongoránál egyik első apostola volt a modern magyar zenének. A filharmonikusok viszont legalább négy éve "pihentetik" Bartók zenekari műveit, és Bella Rudolfok, Rieger Alfrédok és Turry Peregrinek szorítják le a műsorról a magyar zenének tehetséges továbbépítőjét, Kósa Györgyöt. Ez nem a művész-Dohnányi szelleme! Ez a filharmónia "ügyvezető" fagottistáinak szelleme, mely visszaél az ember-Dohnányi konciliáns egyéniségével. Pedig a filharmóniai zenekar soraiban ismerünk intelligens, komoly művészembereket, Baré Emileket, Danzigereket, Bynewelteket stb., akiknek azonban, úgy látszik, kevés szavuk van a Dohnányit informáló "választmányban". Ezek közül az intelligens, művészi ambíciójú elemek közül, Komor Vilmos külön kamarazenekart alakított, melynek idei műsora (Sztranvinszkij "Histoire d'un soldat"-jával) eléggé bizonyítja, hogy mennyivel különb műsorral lépne ki maga a Filharmonikus Társaság, ha Dohnányi Ernő az egyesületnek komoly művészi lelkiismeretű tagjaira támaszkodhatna.
A nagy művész-idegenforgalom is csak akkor kultúra, ha a külföldi vendégek kiegészítik azt, ami idehaza már megvan. Ha szellemükkel beleilleszkedhetnek bizonyos tradíciókba, s azokat így felfrissítik, azoknak megújhodását elősegítik. Helge Lindberg Budapesten, mindaddig véletlen és esetleges jelenség, míg nem fogadja olyan Bach-Händel kultúra, melyben művészete belehelyezkedhetik. Így kénytelen a Bach-kantátákból kiszakított áriákat énekelni, úgy emelné nagy egyénisége azt a műélvezetet, melyet valamely teljes kantáta nyújt. Követendő példával járul hozzá ennek az állapotnak javításához a Palestrina kórus, amely, mint értesülünk, felhasználja Fischer Edwin zongoraművésznek februári vendégszereplését, s a kiváló Bach-játékosnak rendelkezésére fogja bocsátani gyönyörűen fejlődő énekkar-együttesét.
Hangversenykrónikánkban tehát ezúttal is csupa a szó rosszabb értelmében "egyedülálló" eseményről számolhatunk be. Az az egy-két kivétel, mely valódi zenekultúra kialakulásának reményével kecsegtet, megérdemli, hogy első helyre tegyük.
Ilyen termékeny kultúrmunkát végez a Budapesti Ének- és Zenekaregyesület, mely az idén a h-moll misével kezdte meg működését. A fáradhatatlan Lichtenberg Emil sokat csiszolt az előadáson, s ha sikerül a mű instrumentális közreműködőit is megnyernie Bach szellemének, együttese a jövőben már valóban hivatottsággal szolgálhatja a legnagyobb vokális zeneszerző ügyét. Külön dicséret illeti a Budapesti Ének- és Zenekaregyesületet, hogy idei műsorában helyet szorított Schütz Henrik karácsonyi Oratóriumának, mely a német zene egyik legmélyebb, leghatalmasabb zeneköltőjét ismerteti meg a magyar közönséggel. Ugyancsak nagy jelentőségű művészi ügyet szolgál az elsőrendűen képzett Palestrina kórus Mozart egyik legnagyobb (sajnos befejezetlen) remekművének, a c-moll misének műsorra tűzésével.
A többi énekkar-egyesületünk közül a Székesfővárosi Énekkarok és a Budai Dalárda fejlődik legszebben. Az előbbi európai nívójú műsoraival kétségkívül példát mutat az idősebb, kulturáltabb utóbbinak. A Budai Dalárda hatvanéves jubileumáról mi is teljes elismerés hangján emlékezünk meg. Csak egyre figyelmeztetjük a kitűnő egyesületet: a Budai Dalárda fejlődésében az első fordulópont a magyar ének meghonosítása volt. A budai egyesület megmagyarosítása azonban még nem fejeződött be. A Budai Dalárda műsorain még mindig azok a nevek uralkodnak, melyek a sváb-magyar zenét jelentik. Az új magyar zene örökértékű remekművekkel ajándékozta meg a férfikar irodalmat: ezeken a remekműveken kell a kiváló szorgalmas együttesnek igazán, sajátosan magyarrá nevelődnie. Ha Kodály bordalait szólaltatja meg a Budai Dalárda, akkor nemcsak Amszterdamban fogja megnyerni a világkonkurenciát.
Zenekarkultúránk a múlt évi fellendülés után inkább hanyatlott. Egyedül Komor Vilmos kamarazenekara tartja a nívót. A filharmónia idei műsora ugyan jobb a tavalyinál (rosszabb már nem is lehetett volna), viszont a művek megszólaltatása még több kívánnivalót hagy hátra, mint múlt évben. A Budapesti Hangversenyegyesület műsortervezete elég szerencsésen egészíti ki a filharmonikus műsor hiányait, sajnos azonban ez a zenekar még nem érett meg ilyen "kiegészítő" hivatásra. A tehetséges és hivatott Unger karmester könnyebb Haydn és Schubert szimfóniákkal, Mozart divertimentókkal könnyen pontos és lelkiismeretes munkára szoktathatná derék muzsikusgárdáját, míg a IX. szimfónia előadásával nem is arathat mást, mint aratott: a kritikátlanság s a rendelkezésére álló erők túlbecsülésének vádját. Ugyancsak ennek a zenekarnak lenne hivatása, hogy a filharmonikusoktól igazságtalanul mellőzött, fiatal, de máris elsőrendű előadóművész-tehetségeink ügyét felkarolja. Nem "csodagyerekekre" gondolunk, hanem kiforrott fiatal művészekre. A klasszikus versenyműirodalom számtalan elfelejtett s a zenekarkíséretben kisebb technikát kívánó mesterművét lehetne így felújítani.
Zenekari életünk azonban az elmúlt napokban határozott impulzust kapott... kívülről. Mascagni és Kleiber Erich vendégszereplésére gondolunk, mely bizonyára nem egy zenekari muzsikust rázott fel, megmutatva a tökéletes, pontos orchestermunka értékét és sikerét.
Mascagni egészen típus, Kleiber egészen egyéniség. Mascagni a népszerű, a közönség lelkéből kinőtt, a született társas ember, Kleiber a nagy magányos, aki magányával, melyet csak az istenek osztanak meg vele, elborítja a közönségét, divinálva önmagát, zenekarát, hallgatóságát. - Mascagni a puszta érzékinek költője. Nála minden zengő ária, minden testi ritmus, mely nem mutat túl önmagán, ez a temperamentum az érzékinek határain belül teljesen kiéli magát, s ezért szenzualizmusát nem érezzük korlátnak. Úgy hat ránk ez a muzsika, mint valami lendületes idomú, forró, szenvedélyes test érintése. Ennek a zenének csak húsa van. De hasonlatunk könnyen félrevezethetné az olvasót: Mascagni szenzualizmusa nem a zenének a fizikai, megfogható világ felé való vehemens törekvése. Ez a zene nem szomjazza az erotikát. Érzékisége szigorúan a zenei hangok határán belül mozog. A kantiléna itt nem fejez ki valami reális érzékiséget, ellenkezőleg, ő maga már kantiléna mivoltában érzéki. Csupa friss, pompásan folyamatos muzikalitás fakad Mascagni karmesterpálcája nyomán. A Tell-nyitány indulója bámulatosan egyenletes ritmussal pattog, s mégis hatalmasan fokozódik a befejezésig. Olyan, mint egy hegyi patak, mely gyors folyása következtében torkolatánál sem szélesíti ki medrét.
Ezzel szemben Kleiber csupa lángoló szellemiség. Az érzéki hang itt nemcsak túlmutat önmagán, hanem miközben a szellemi világra utal, ő maga, a kalauz, valósággal eltűnik. Az orchester hangjai, mint száz láthatatlan szellemkéz, vezetnek minket Kleiber költészetének páratlanul gazdag világába. És mivel Kleiber zenéje ilyen étherien finom szövetű, mindent áthathat titkos rezgésével. A teljes életre kiterjeszti hatalmát. A legtágabb ölelésű előadóművészet, mellyel e sorok írója eddig találkozott. Kleiber fantáziájának befogadóképessége szinte határtalan. Eszközei is szinte határtalanok, helyesebben itt minden, teljes egészében eszközzé válik, minden részt vesz a kifejezés munkájában, talán még a hangszerek fizikai mellékzöreje is. Nem kell nála leszámítani semmit. Igaz, hogy Kleiber Európa legtökéletesebb hangszerével, a bécsi filharmonikusok zenekarával valósította meg költői álmait. De Kleiber tavaly a mi filharmonikusainkkal ugyanezt az anyagtalanságot produkálta, mintha csak Mahler híres mondását akarta volna bebizonyítani: nincs rossz zenekar, csak rossz karmesterek vannak.
Szólóhangversenyekben sem volt az idén hiány. A magyar művészek közül Basilides Mária, Dohnányi Ernő, Telmányi Emil és Szatmári Tibor hangversenyeit kell kiemelnünk. Rendes nagyhírű külföldi vendégeink közül csak Sauer Emil, Friedmann Ignác és Hubermann Broniszláv jött el. Sauer most tartotta hetvenötödik hangversenyét Budapesten, míg a hatvanhárom éves művész mindig újabb és újabb mélységeit tárja fel hatalmas művészegyéniségének, addig Friedmann a legízléstelenebb modorosságokkal igyekszik elűzni spleenes lelkének unalomfelhőit. Huberman az idén Bach c-dúr szonátájával művészetének legnagyobb magaslatára emelkedett. A világ messze kimagasló legnagyobb hegedűművészének legnagyobb teljesítménye volt ez a Bach-játék, melyhez foghatót vonóshangszeren egyedül Pablo Casalstól hallottunk.
Még két kiváló művészről kell megemlékeznünk, akik már hosszú évek óta elkerülték fővárosunkat. Az egyik Schwarz József, a világhírű New York-i baritonista. Igazi színpadi virtuóz, a hatások bámulatosan intelligens ismerője. A másik Edwin Fischer, a negyvenedik életév korhatárán aluli új zongorista-generáció legnagyobb képviselője.
Edwin Fischer korunk legkongeniálisabb Beethoven-játékosa. Nincs olyan nagy egyéniség, mint d'Albert, de az a német szellem, melynek tipikus képviselője, talán még rokonabb Beethoven szellemével. D'Albert démonikusabb, de Fischer, amellett hogy démonikus, szélesebb, vaskosabb, csupa dagadó germán egészség. Beethoven a démonikus ősösztönök költője, de költője a humanista, német idealizmusnak is. D'Albert csak a tragikus beethoveni küzdelem, az elemi-Beethoven művésze, igaz, hogy legnagyobb művésze. Fischer lelke megtalálja a kapcsolatot az "Ode an die Freude", a "Fidelio" szerzőjével is. D'Albert apassionátája maga a vihar, az elemek küzdelme, Fischer apassionátája az ember és a vihar, együtt, vagy ha úgy tetszik, egymás ellen. D'Albert a c-moll (Op. 111.) szonáta rettenetes koncentrációjában, Fischer a "középső" Beethoven széles lendületében adja a legtöbbet. Edwin Fischer tipikus "Naturmensch". Harsogó egészségessége azonban, mint igen sok nagy német művésznél, gyakran átcsap valami szinte hisztérikus túlvilági vágyba. Lelkében az életerős földbegyökerezettség, a másik oldalon, mintegy kiegyensúlyozásképp, az életen túltekintő transzcendens miszticizmust váltja ki. Ez a két ellentétes világnézet gyakran jár karöltve. Gondoljunk a Meistersingerre és a tőszomszédságában levő Tristánra, gondoljunk Bachra, aki a Reformáció-kantáta protestáns életerőtől duzzadó "Und wenn die Welt voll Teufel wär'" kórusa után, a halálköltészet legföldöntúlibb víziójával zárja le a következő duót. Fischernek ez a metafizikai vágyakat tápláló miszticizmusa igen közel férkőzik Bachhoz, Bach kifejezési eszközei, a bachi formák azonban távol állanak tőle. Bach a szigorú, biztos kezű, pregnáns, mesterember-technikus, a jellegzetesen "céh-beli" művész. Fischer mindennek teljes ellentéte. Rendkívüli technikáját mindig bizonyos alkalomszerűséggel állítja a művek szolgálatába. Zongorahangja magában véve nem önálló élmény, melyet mindig és mindenütt élveztünk. Az a zongora, mely Beethoven szonátáiban az erőteljes, primer hangszíneknek és végtelenül finom színárnyalatoknak káprázatos skálájával ejt bámulatba, mely Bach egyik korál-előjátékában valami egészen rejtélyes, megfoghatatlan misztikus orgonavarázzsal zeng, már Chopin g-moll balladájában jóformán semmit sem mondott Edwin Fischer hatalmas művészegyéniségéről. Nagy zongorastilisztáknál ez nem fordul elő: Sauer zongorahangját akkor is fenntartás nélkül élvezzük, ha temperamentumától távol álló szerzőket (Bach, Beethoven, Mozart) szólaltat meg. Fischer nem zongorastiliszta. S ez egyszersmind, az instrumentum szempontjából, szimbóluma annak, hogy Fischer állásfoglalása a világgal szemben nem oly határozottan egyéni mint egy Saueré, Dohnányié, vagy d'Albert-é. Lelke azokat az erőket, melyek az előadandó műből beléje áramlanak, nem rendezi át olyan határozottan öntudatosan, hogy bár az erők ugyanazok maradnak, a nagy előadó egyénisége maradéktalanul alakulhat ki. Fischer egyénisége csak azokat az erőket rendezi el, amelyek egyénisége struktúrájával rokonok, amelyeken tehát kevés elrendezni valót talál. Egyébként kusza, tisztulatlan, sőt ízléstelen. Csak ott nagy művész, ahol valóban kongeniális, ahol szelleme már alkatánál fogva szócsöve a mű szellemének. Beethovene ezért bámulatosan egész és teljes. Az első D-dúr szonáta Largo-ja, ilyen gazdag, komor pompában aligha bontakozik ki még egy élő pianista művészetében. Mestere a beethoveni "pszichológiai" felépítésnek, bár itt olykor túllépi a beethoveni elképzelés határát. (Pl. éppen az említett Largót követő Menüettet, Beethoven aligha gondolta a lassú tétel fájdalmából való szelíd kibontakozásnak.) Ahol jellegzetesen ez a felépítésmód az uralkodó elem, mint pl. a Fantáziában, Fischer szinte utolérhetetlen tökéletességgel bonyolítja le az elgondolás fonalát. Ahogy a bevezető hangsorok lerobognak: megtestesülése a harcias, nagyszerűen nyers germán erőnek. Ahogy a trioláktól kísért finom kantiléna megszólal: csupa egyszerűség és gyengédség, a nagy, robusztus emberek kétszeresen megható finomsága. S az a sajátosan német, kicsit vaskos életöröm az Allegrettóban! Alig hisszük el, hogy az az ember, aki Mozart fantáziáját és szonátáját a legízléstelenebb tempókban nyújtotta el, illetőleg darálta le, a Mondschein szonáta adagióját eszményi tempóban, hihetetlen billentés-, felépítés- és dallammintázó-művészetével, eddig még senkitől sem hallott mély költőiséggel szólaltatja meg. Fischer Beethoven-játéka, bár túlzás lenne d'Albert-ével egészen egy nívóra emelni, kinyilatkoztatás: nem ismerünk még egy olyan művészt, ki annyira egy fából lenne faragva Beethovennel, mint Edwin Fischer.
A kamarazenekar-hangversenyek sajnos még mindig nem férkőztek egészen közel a budapesti közönség szívéhez. Pedig a kamarazene pártolása a legbiztosabb mértéke a közönség zenei fejlettségének. A Waldbauer-Kerpely vonósnégyes az idén különösen érdekes műsorral lepte meg híveit, első hangversenye, Dohnányi közreműködésével, szinte megtestesülése volt az eszményi kamaramuzsikának. Igazságtalanság volna a patinásodó, de nemesen patinásodó Rosé-vonósnégyesről s a fiatalosan rokonszenves Drezdai-vonósnégyesről megfeledkeznünk. Az előbbi Korngoldnak, a humorosan modernné vedlett Korngoldnak, A-dúr vonósnégyesét, az utóbbi a tehetséges Hindemithnek fiatalkori, meggyőződésesen modernnek, újnak induló fisz-moll vonósnégyesét hozta, mint újdonságot.
Az elmúlt három hónap zenei életéből kivette a maga részét az Operaház is. Az Operaház? Talán inkább a Nemzeti Színház! Azaz a Nemzeti Színház kitűnő igazgatója: Hevesi Sándor. Hevesi Sándor ugyanis vállalkozott arra a rendkívül kényes feladatra, hogy új szöveget írjon Mozart "La finta giardiniera" című operájához.
Mozart "La finta giardinera"-ja a XIX. században nem tudta magát műsoron tartani, a XX. századbeli felújítói sem jártak szerencsésebben vele. A sorozatos bukásoknak okát, minthogy a zenei rész Mozart zsenijének ragyogó megnyilatkozása, elsősorban a zavaros, bátran mondhatjuk, ostoba szövegben keresték. Vajon tényleg a rossz szöveg volt-e az oka a mű életképtelenségének? Itt megoszolnak a vélemények: Jahn és Wyzewa-Saint Foix a szöveget támadókhoz csatlakozott, Lert védelmébe veszi a librettót, a legkiválóbb Mozart-esztétikus, Abert, a középúton halad. Lert véleménye szerint a "Finta giardiniera" tipikus bécsi "burleszk operett", s aki ellene foglal állást, az egyszerűen nem érti ennek a pompás, minden ízében zenedrámai műfajnak szellemét. Lertnek a "burleszk operett" műfajáról felállított teóriájához fenntartás nélkül csatlakozunk. A logikátlanság, a földi kauzalitás eliminálása tényleg közel hozza a színpadot a zenének az élet anyagi megkötöttségein felülemelkedő szelleméhez. Ez azonban csak annyit jelent, hogy az a műfaj, melyhez Mozart szóbanforgó alkotása tartozik, igenis magasrendű, eszétikailag teljesen jogosult műfaj. Viszont Lertnek nem sikerült megcáfolnia azt, hogy a "Finta giardiniera" szövege ennek a kiváló műfajnak, kiválóan gyatra képviselője.
De szabad-e vajon valamely szöveget a zenétől így különválasztva megítélnünk? Hiszen ebből a gyatra librettóból Mozart zenéje hitetlenül életteljes, plasztikus jeleneteket varázsolt a színpadra! Az első ensemble s a két finálé olyan drámai magaslaton mutatják Mozartot, amilyent sem előtte, sem utána egyetlen más zeneszerző sem ért el. Igaz, ott van az áriáknak végnélküli sorozata, de ezek az áriák mind többé-kevésbé remekművek, s ha az őket összefűző színpadi játék átveszi szellemüket, úgy zenei hatalmukat ki fogják terjeszteni a közöttük lepergő prózai (esetleg seccorecitativo) részekre.
Mindebből az következik, hogy a Fina Giardiniera igenis életképes eredeti alakjában, ha... a zene szellemét sikerül kihozni a librettóból. Ennek a feladatnak megoldásához mindenekelőtt legelsőrendű karmester szükséges, aki a zenei részben igazi mozarti tempót diktál, mely magával ragadja a színpadot. Ilyen karmester nálunk ugyan nincsen, de Strauss Richárd, Walter Bruno, Kleiber Erich bizonyára megfelelnének ennek a hivatásnak. Szükséges azonkívül kitűnő rendező is, aki a zenediktálta tempót (a tempót itt természetesen legtágabb költői értelemben vesszük) megőrzi ott is, ahol a zene hallgat, tehát az egyes számok között. Ilyen rendezőt szintén találnánk: Lert, Waltershausen s maga Hevesi Sándor személyében. A rendező azonban csak úgy érvényesítheti elképzelését, ha megfelelő színészanyag áll rendelkezésére. Ennél a pontnál azonban megakadunk: ez a színészanyag a XVIII. századbeli olasz színészekkel kiveszett. Ha tehát az összes kedvező körülmények összetalálkoznak, még akkor is hiányozni fog az utolsó: a megfelelő színjáték.
Ha a szöveg nem lenne egy kiváló műfaj gyatra képviselője, úgy bizonyára kevésbé tökéletes előadás is meghozná a kívánt közönségsikert, mint azt a Don Giovanniban vagy méginkább a Varázsfuvolában látjuk. A Finta Giardiniera tehát eredeti alakjában eszményien tökéletes előadást követel. Ilyen előadást azonban ma nemigen remélhetünk, legkevésbé remélhetjük azt a teljesen szétzüllött Magy. Kir. Operaháztól.
Ilyen körülmények között eléggé meg nem becsülhető munkát végzett Hevesi Sándor, mikor Mozart "Finta Giardinierá"-ját, Goldoni "Fogadósné"-jától kölcsönzött új librettóval látta el, és mint az átírás egyre fokozódó, nagy sikere mutatja, újra belopta ezt a nagyszerű drámai muzsikát a nagyközönség kegyeibe. Hevesi páratlan körültekintéssel, szakértelemmel és a mozgékony, praktikus szellemek "szerencsés kezével" fogta meg a dolgot. Az énekszöveg jóformán érintetlen maradt, egyes számoknak még a drámai szerepe is emelkedett (Belfiore második felvonásbeli nagyáriája, s ugyanott a Mirandolina-Ripafratta, azaz Serpetta-Nardo duettino), és kitűnően sikerült megőrizni a két finálé (az őrülési jelenet kivételével) szellemét, bár itt a drámai helyzet kevésbé éles, mint az eredetiben. A vénkisasszonnyá vedlett intrikus Arminda nem játszhatja az első fináléban eredeti erőteljesen szétszakító szerepét, s a második fináléban, az előre elkészített összetalálkozásban a kertben felállított Ámor-szobornál, a nagyszerűen sötét, olykor valósággal a tragikus Don Giovanni-tónusra emlékeztető zenekari aláfestés nem kap olyan intenzív drámai keretet, mint a sötét, viharlevegős erdőben félig-meddig véletlenül összetalálkozó eredeti alakok helyzete.
Hevesi Sándor kiváló átírásának örökérvényűségét sajnos kétségessé teszi az átírónak túlságos praktikus buzgalma: Hevesi ugyanis a Mozart-mű eredeti szövegével együtt elvetette azt a típust is, amelyhez ez a szöveg tartozik. Pedig, mint fentebb említettük, a típus, a műfaj, a maga nemében tökéletes, s Mozart zenéjével különösen mély összhangban forr össze. Az életet pillanatnyi, keresztmetszetszerű, az alakokat zseniális szituációkban tarkán egymással szembeállító képekben tükrözni: ez volt a tizenkilenc éves Mozart zenéjének drámai célja. S ezt a célt Mozart tényleg csak a Lert-féle "Burleske operette" keretében érhette el. Hevesinek a jellemvígjáték felé eltolódó szövegében az eredeti mű "ésszerűtlen", mert az élet legbelsőbb, legtitkosabb mélységeiből színpadra termő jeleneteinek közvetlen, friss varázsa, szinte démoni villogása, határozottan elmosódik. De hát a szükség törvényt ront. S az olyan törvényrontókat, mint Hevesi Sándor, mindig igaz örömmel üdvözöljük.
A jól megérdemelt anyagi válságba sodródott Operaház (megérdemelte, mert az anyagi válságot felidéző négyesztendős erkölcsi válsággal nem törődött) a Mirandolinán kívül mind ez ideig semmit sem produkált. A közeljövőben a "Tükör" és Máder új balettje, a "Csodabábu" kerül színpadra. Mozart után Siklós és Máder, Hevesi Sándor után Dalnoki és Kéméndy mester! Szinte halljuk a dalszínház idei működéséről beszámoló főúri szellem hangját: "nagyon szép napokat töltöttünk: muszájból hallgattunk egy kis Mozart-muzsikát, azután jól mulattunk a Royal-Orfeumban, s megnéztük a látványos medvecukor-kiállítást." Kerner István beteget jelent, utolsó reményünk, Márkus László, lemond az igazgatóságról. "Jöjjetek, győztesek! Üdvözlet a győzőnek..."