Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám
Valamelyik este, kisebb állomáson, bemásztam egy üresen álló tehervagonba. Fával volt fedve a padlója - nem tudom, mire használják az ilyen kocsit -, de jó volt, melegebb a vasnál, amin ha fekszik, csontttá fagy az ember. Én már csonttá voltam fagyva, két nap óta olyan hideg szelek kísértek az úton, hogy azt hittem, meggebedek - és sehol semmi alkalom felmelegedni. Azelőtt más - azelőtt belátogathattam egy paraszthoz éjszakára, felástam a krumpliföldjét vagy megforgathattam a lisztet, még vacsorát is adott az éjjeli szállás mellé -, de most! Koldusnak coki. Hisz ha nincs olyan hideg, tán még rendbe kerülök! De már oly mocskos volt a ruhám s az arcom, úgy féltem minden mozdulattól, hogy hiába kéregetek: csak vonszoltam magam, ameddig bírtam, aztán ledőltem, feküdtem néhány órát, megint továbbmentem...
A vagonban összegubbaszkodtam s rögtön elaludtam. Fényes dél volt már, mire felébredtem, valami rázást és kattogást éreztem, kerekek csikorgását, végre nagy nehezen megértettem, hogy a vagon gurul, utazunk. Úgy látszik, mialatt aludtam, hozzákapcsoltak egy vonathoz - személyvonathoz alighanem, mert elég gyorsan váltakoztak a sürgönypóznák -, s most ki tudja, hol vagyok, s hova kerülök. De hát mindegy. Igaz, hogy arra gondoltam, megfordulok s visszafelé megyek... ahhoz a... micsodához is... állatorvoshoz, de hisz úgy sem tettem volna meg. Nem is tudtam még a nevét sem a falunak, hol laktak, a vidéket sem ismertem...
S hát a vagonból se tudok kiugrani.
Nem is szólva róla, hogy lehet, hogy a vonat épp abban az irányban vitt.
Összegubbaszkodva feküdtem a sarokban, kezem, lábam oly keményre volt fagyva, hogy mozdulni sem tudtam, az oldalsó falon elhelyezett rácsos ablakon néztem a sürgönypóznákat, számoltam őket, megint elaludtam, amolyan félálomféle, mi estig tartott. Este felcihelődtem, mert éreztem, hogy megfagyok. Kiszálltam. Nagy állomás volt, valami teherpályaudvar. Valaki enni adott, valami meleg folyadékot öntött a számba. Megint aludtam, nappal is, estefelé felébredtem s magamhoz tértem. Szalmazsákon feküdtem, szobában. Egy fiatalasszony jött hozzám, meleg tejet hozott s kenyeret. Valamit beszélt, de nem figyeltem rá. Megettem, amit adott, azután felkeltem s kimentem az ajtón. Utánam szólt csodálkozva. Mit akart? Hogy kezet csókoljak neki azért a kis tejért! Becsaptam az ajtót, s elmentem.
Sötét volt már, mire a városba értem. Ma sem tudom még a nevét, pedig jó darabig időztem ott. De azt rögtön észrevettem, hogy először vagyok itt, bár óriási város volt, és sokban hasonlított ahhoz az előbbihez, ahol azok a földalatti vonatok jártak. De itt, alighogy kiléptem az utcára, valami erős, sós szag csapta meg az orromat s végigkísért minden utcán. - Tehát tengernél vagyok - gondoltam, s mintha valami kis örömet éreznék. Rég láttam utoljára a tengert. Nem is tudom, hány éve, nem volt erőm kiszámítani, szimatolva bandukoltam. Rövidesen felfedeztem az első halkereskedést, bementem s vettem egy heringet - eszembe jutott tudniillik, hogy a kabátom bélésében van még valami pénz. Több volt, mint amennyit gondoltam. Sokkal több. Szinte csodálkoztam.
- Kár volt annyit éhezni! - gondoltam. - Ha ezt tudom!
Leültem egy padra, megettem a heringet és a kenyeret. A padot dér lepte, hamarosan felfáztam. Gyorsan továbbmentem, de egy kirakat tükre előtt meg kellett állnom: oly förtelmes mocskos volt a ruhám és a csizmám, hogy szinte elcsodálkoztam. Megnéztem a kezemet: az is mocskos volt. Utáltam magam, de hogy tisztuljak meg? Eszembe jutott, ha talán ez, ez, hogy ilyen piszkos vagyok, az oka annak, hogy nem tudok rendbekerülni, hogy nem találom helyemet! Emiatt züllöttem le?
Röhögtem ezen a marhaságon, de azért valami furcsa, rossz érzés maradt meg utóíznek.
Sokáig lógtam az utcákon, nagyon ki voltak világítva, egyszer egy négerrel találkoztam. Gondoltam, négertől úgysem kértem még soha, megpróbálom: s kinyújtottam a kezemet, angolul megszólítottam. Röhögött s továbbment. Igaz! Gondolhattam volna, hogy mindegy, milyen színűek az emberek.
Erős halszag, vízszag volt mindenütt az utcákon.
Eszembe jutott, hogy nagy heringjárás volt az idén nyáron. S hogy a halászok meggazdagodtak. De errefelé inkább csak matrózokkal találkoztam. Belül a város központjában meg ugyanaz a népség, aki másutt.
A pályaudvaron aludtam, váróteremben. Elalvás előtt még elhatároztam, hogy másnap megtisztálkodom... de hogyan?
Reggel kerestem a kikötőt, meg akartam szemlélni a tengert. Hogy megváltozott-e. Mert én megváltoztam. De egész nap hiába járkáltam, nem találtam meg. Kérdezősködni nem akartam, még azt hihetnék az emberek, ha megszólítom őket, hogy kéregetni akarok, amilyen piszkos vagyok. Fáradtan jártam a görbe utcákat, minduntalan eltévedve s ugyanoda érkezve vissza, ahonnét elindultam. Végre alkonyat felé szél kerekedett, a szél irányában mentem, a házak között világosodott az ég, az utcák egyre keskenyedtek, majd kiérkeztem a rakpartra, mint később megtudtam, a régi kikötőnek egyik elhagyott sarkába.
Az volt szándékom, hogy előbb megmosakszom, aztán nézem meg a tengert. Kerestem is egy darabig lépcsőt, ami a vízhez levezetne, de nem találtam, aztán...
Nagyon elgyengültem. A szél fújt, s kagylókkal és sós mozdulatokkal dobálta tele tüdőmet. Három rétegben áramlott, a legalsó a tengerfenékről szállt fel görbe üvegvonalakkal, anyagtalan moszatok úsztak benne és tengeri csillagok, s leghátul egy lapos, tűzvörös hal, a középső a hullámokból emelkedett, ez kék volt, felületén tiszta sókristályok, mik hullottak, mint a hó, gyűrűzve egyre vastagodott és két roppant korallszemet hordott elmúló fején, a harmadik réteg felülről jött, a felhőkről, esőszíne volt, vékonyabb, mint amazok, és ködképeket hozott magával és zenei képleteket. Felnyíltam, mint egy szekrény, és eltettem magamban a szelet. A tengert is, ami alatta feküdt kőkeretben, karjaimat kinyújtottam, habzsoltam, ropogtam a teher alatt, mi szívemre feküdt. Elöl a partnál változatlan üvegkockákból épült, mik egymáson nyugodtak, mint a jóság a szereteten, anyagukon keresztülhullott a nap és a levegő, és megmozdította lent a homokot. A mozgás továbbterjedt és átformálta a tömböket, körszeletek emelkedtek ki, a halak tornyokat löktek fel a mélyből és téglaszínű tölcséreket, a réseket hab töltötte, lyukak mélyültek, melyekből még a levegő is fütyülve kiszállt, és roppant kockák zuhantak le és fel és törtek csillámokká. De már lankadtam, már több nem fért belém, már messzebb olyan mozdulatok voltak, mik kiesnek minden emberi egyensúlyból... én is csak ember vagyok... már messzebb a hang is közéje vegyült az anyagnak, ott már a víz is széllé vált s a hab villannyá, s a tölcsérek fölé egy fekete háromszög emelkedett...
Nagyon elgyengültem. Leültem egy kőre, aztán észrevettem, hogy a hátam mögött már kigyúltak a lámpák. Néztem a lámpákat s a keretes utcákat, hogy kicsit kipihenjek. Az jutott eszembe, hogy tulajdonképp minek erőlködöm annyit, miért nem halok éhen! Oly semmi ez az én egy életem! S ha semmi másért nem élek, csakhogy kenyerem összekolduljam - mi más is történik hetek óta! - akkor miért? - minek?
Senkinek se baj, ha meghalok, és senkinek se öröm, hogy élek. Egyedül vagyok.
- Egy falat kenyeret... szegény szerencsétlen árva! - mondtam gyorsan, mert épp arra jött egy öreg matróz. Abban reménykedtem, meghív egy pohár grogra... vagy hogy is hívják azt...
Kéne valami harmonika vagy valami gramofon ebben a tengerészvárosban - gondoltam -, azzal jobban lehetne lehetne keresni.
Még a főnök sincs egyedül, mert annak macskája van.
Már rég elment a matróz, már szinte el is felejtkeztem róla, mikor látom, megint jön felém és megkérdezi, nem akarok-e könnyű munkát vállalni, éjjeli kirakodást a halas kikötőben. Megmondta a címet s azzal elment. Éjjel pontban tizenegy órakor kezdődik a munka. Néztem a tengert: abból az élő vízből húst kell kihúzni, sok húst, azt megrágni és megemészteni. Minek?
Már sötétedett, már a tengerből se látszott, csak az eleje, a kikötőben itt-ott ívlámpák gyúltak és megvilágították a hajók sötét ormányos testét, a kövezet nedvesen fénylett, a víz kicsit csapkodott, hideg szél fújt. Elindultam valami éjjeli szállást keresni. Találtam is rövidesen, valamelyik tárházban épp gyapjúbálákat raktároztak, beosontam, hátramásztam, ahol már egész sötét volt, lefeküdtem, meleg, puha fekvés esett ott, azonnal elaludtam.
Két vagy három nappal rá - már nem emlékszem pontosan -, felkerestem azt a címet, amit a matróz adott. Ruhámat még mindig nem mostam ki, kezem még mindig piszkos volt. Utolsó pénzem is elfogyott már, semmit sem tudtam itt keresni. Este indultam el, miután megettem az utolsó heringet. Fejemben zavar volt, egyre gyengébbnek éreztem magamat, már egyáltalán nem tudtam mihez kezdeni. Bal arcom erősen meg volt dagadva, vörös és lila sávok keresztezték, szemem egy vér volt, valami verekedésbe kerültem bele, magam sem tudom, hogyan. Azt hiszem, megsértettem egy embert, aki vonakodott odaadni azt a kis összeg pénzt, mit kértem tőle kenyérre, illetve, hogy felülhessek egy kis motoros hajóra - ami egyre megy. De emlékszem, nem akartam megütni, csak valahogy belekeveredtem a verekedésbe.
Már oly zavart volt a fejem, gondoltam, elmegyek dolgozni egy kicsit vagy halat lopni - elmegyek arra a címre. Talán ha dolgozom, lejön az a piszok a ruháról. Korán elindultam, hogy idejében odaérjek. Esett az eső, mikor a kikötőbe értem, valaki azt mondta, hogy a halas kikötő a városnak egészen a szélén van, jó két óra járásnyira még, jó lesz sietni. Igaz, hogy csak tizenegy órakor kezdődik a munka. Gyorsan mentem, de egyre eltévedtem, a víz számtalan csatornákban futott be a szárazföldbe, a csatornák között széles kőmólók nyúltak, miket utaknak nézett az ember, hogy végükre érve majd belepottyanjon a vízbe, hajók sivítottak és búgtak mindenfelé, sötét is volt, a kövezet sikamlós, s a nagy amerikajárók, mint a házak, sötét tömbökben sorakoztak egymás mellett. A tárházak között is minduntalan eltévedtem, nagy kövezetlen terekre jutottam, miknek északi végén szél fütyült, aztán külvárosi bérházak következtek, a házmesterek a pipával járkáltak a kapuk előtt, egy-egy gázlámpa pislogott, hirtelen megint véget ért az utca, köröskörül víz zuhogott, vissza kellett fordulnom. Aztán megszólítottam valakit, megmutatta az utat, jó egy óra hosszat gyalogoltam egy egyenes rakparton. A kéményektől, mik össze-vissza burjánzottak, nem látszott a tenger, de egyébként is sötét volt már, s a sötétben még erősebb sószag. Valaki közben megszólított, pénzt kért tőlem. Nevettem, aztán megmondtam neki, hogy jöhet velem munkára, ha akar. De nem jött.
Megint eltévedtem, megint vízhez értem, megint vissza kellett volna fordulnom. Egy kis gőzhajó futkosott ott a vízen, mint valami légy, sivított és tüsszögött, aztán kikötött a parton. A korlátra hajoltam s átkiabáltam, mondják meg az utat. Csak az eső ne szemelt volna folyton, már egészen átnedvesedtem. Szitkozódtam, közben a hajóról visszakiabálták, hogy ugorjak át, ők is arra mennek épp, ahová kérdeztem, elvisznek. De nagyot kellett ugorni, majd belezuhantam a vízbe, mert elcsúsztam a hajó síkos fedélzetén. Rögtön indultunk. Fedél alá mentem, a gép mellé, hogy kissé megszáradjak. Tíz perc múlva már oda is értünk, kiszálltam, nagyon szerettem volna valahogy megköszönni az embernek, hogy elhozott. Odaadtam neki a zsebkésemet, nem volt más, mit adnom.
Egy hosszú, sötét téren kellett még átvágnom, ott valami hegyes épületben kocsma dülöngött, aztán megint víz mellé értem, egyenes rakpartra, hol végeláthatatlan sorban vörös ívlámpák álltak, fényüket a nyitott halcsarnokba dobva. Azok ott álltak, közvetlenül a víz mellett, keskeny szegély maradt csak szabadon, azon sétálgattam egy darabig, mert még korán volt, úgy látszik, nem volt ott egy lélek sem. A part mentén kis gőzösök álltak árbocokkal, azokban voltak a halak jég között, az éjjeliőr mondta, hogy naponta harminc-negyven hajót kell kirakni, s hogy hajnalban már el is árverezik az egész rakományt. Gondoltam, jut itt nekem is egy-két hering. Megnéztem a halcsarnokot, tisztára volt mosva, de valami furcsa szag volt azért. Leültem egy üres ládára, de nem kellett soká várnom, jöttek az emberek, felállították a hajók mentén a kis motorokat, ami a csigákat hajtja, s felhúzza a hallal teli kosarakat, aztán egy ívlámpa fényében megismertem azt a matrózt, aki a címet adta - nem is volt matróz, csak kereskedő matrózsapkával -, ez felírta nevemet egy könyvbe, s az egyik hajó mellé állított, hogy várjam meg, amíg jönnek a többiek.
Pedig álmos voltam. Lenn a víz csapkodott, fenn a motorok zúgtak, s a vörös fény is zurrogott, aztán egy sirály repült el fejem fölött, csőrébe fogta éberségemet s levitte a sós víz alá. Féltem, hogy én is leszédülök, s megfulladok a nyálkás tengerfenéken.
Egy kötélbe kellett kapaszkodnom, s azon leereszkedtem a hajó fedélzetére, onnét meg valami középső szűk nyíláson át létrán a belsejébe. Rettentő hideg volt ott s oly sötét, hogy még a kezemet sem láttam, csak valami kis csillogást... belekaptam a csillogásba, halak voltak ezüstös pikkelyekkel s jégmorzsákkal itt-ott, közben felülről egy kosár repült a fejemre, s rögtön utána vaskampó ereszkedett le kötélen... így dolgoztam egy darabig, megtöltve a kosarakat, amilyen gyorsan csak lehet.
De lehet, hogy ügyetlen voltam, vagy pedig a kezem volt túlságosan merev a hidegtől, rövidesen felhívtak, más embert állítottak helyemre, s nekem vissza kellett mennem a partra, ott elfognom az érkező kosarakat, bevinnem a halcsarnokba, s a mérlegbe ürítenem őket. Ez könnyebb s jobb munka volt, nem kellett a halakat a kezembe fognom, szabadban voltam, s figyelhettem a motort is, meg az ide-oda lengő köteleket. Egyszer-kétszer el is bámészkodtam, mert volt úgy, hogy négy-öt hajón egyszerre lendült a magasba a kosár s egyszerre ért partra, meg is szóltak, hogy gyorsabban ürítsem a kosarakat.
Már nem fáztam, már izzadtam is, közben észrevettem, hogy a felhők oszlanak, s az ívlámpákon túl csillagok jelennek meg. Rövidesen elfáradtam, nagyon gyenge voltam már a sok koplalástól, a munka nehezemre esett, nehezek is voltak a kosarak. Ketten hordtuk őket ennél a hajónál, a másik milyen fürgén, milyen könnyedén! Én alig vonszoltam magam, tenyerem felhorzsolódott s a dagadt arcom is fájt. Észrevettem, hogy míg én egy kosarat dobok be, ürítek ki és hozok vissza, ő már félúton elém jön egy másikkal, holott egyszerre kezdtük el... s még csak nem is lihegett. Nem szabad... nem szabad kimaradnom ebből az ütemből - határoztam el -, gyorsítottam a munkát, a vaskampót eldobtam s két kézzel fogtam a kosarat... egy darabig ment is valahogy, de majd beleszakadtam, csorgott rólam a verejték s a derekam irtózatosan nyilallt, nem bírtam tovább. Pedig a másik arcán láttam a gúnyos mosolyt, mikor észrevette a versenyt.
Egyre erősebben fújt a szél. Csapkodott a víz, néha a túltöltött kosárból beleesett egy-egy hering - de nem úszott tova -, lemerült, mint egy kő. Az árbocok csikorogtak, gyakran elcsúsztam a nedves kövezeten, egyszer el is estem, s megütöttem a vállamat. Egyre lassabban ment a munka. Észrevettem, hogy a szomszéd hajók előtt a kosárhordók beszélgetnek egymással, azok is gyorsabban dolgoztak persze, mint én, mégis beszélgettek. Mi ketten némán mentünk el egymás mellett. Tudtam, hogy miért dühös rám: ugyanazért a bérért ő kétszer annyi terhet cipelt, mint én - legalább kétszer annyit. Igyekeztem elérni, de nem sikerült. Egyszer szóltam is hozzá, nem válaszolt. Egyre kevesebb kosarat cipeltem, egyre lassabban. Jobbról is, balról is hangosan beszélgetve váltakoztak a párok, aztán észrevettem, hogy az én társam is, mialatt a csarnokban vagyok lenn, átkiabál a szomszédokhoz...
Megint egyedül maradtam. Megint kimaradtam ezekből a közös mozdulatokból. Igaz, hogy nem törekedtem rá, hogy részt vegyek... de ha már egyszer véletlenül így adódott volna...
Valami munkaszünet volt, fél óra talán, én leültem egy ládára, s belebámultam a vízbe. A munkások hátam mögött nagy csoportba verődve, hangosan tárgyaltak valamiről, eleinte nem is figyeltem. Mikor egyszer véletlenül hátrafordultam, láttam, hogy az egyik ujjal felém mutat, s szomszédjához szól valamit. Nem törődtem vele. Valami távoli fényt fedeztem fel épp a vízen, egész halvány volt még, mint valami jelenés, mint fénylő üveggömbök köd mögött. Tán pára fedte, mert tíz perc múlva már itt zuhogott a part mellett, alig kőhajításnyira, ezer gyulladt ablakkal és acélkéményeivel, melyekből vörös füst tört ki - nem tudom, hány évet engedtem volna el életemből, ha azonnal felszállhatok rá, s ott engem is felfűtenek eloszló vörös füstté. Melegben lenni, melegben, forróságban, s könnyűnek s vékonynak lenni, mint egy lehelet! - oly keménnyé és súlyossá voltam fagyva, s oly céltalanul ültem ott fejemmel, mint egy heg.
A hátam mögötti csoport beszélgetése mind hangosabbá vált, izgatott hangok súrlódtak az érdes éjszakai levegőnek, egy-egy káromkodás röpködött el lomha szárnnyal, aztán egyszerre elhallgattak, vége volt a szünetnek. Engem megint új munkára osztottak be, üres ládákat kellett egy raktárból a csarnokba cipelnem. A helyiség körülbelül öt percnyire volt a munkahelyünktől. Fél órát dolgoztam már, épp a raktártól voltam visszatérőben egy csomó ládával a talicskámon, mikor hallom, a motorok mind egyszerre elállnak, az állandó zúgás helyére kellemetlen, nyomasztó csend hatol. A hajókról is eltűntek az összes munkások, a kosarak se röpködtek már, s mintha a szél is elállt volna ugyanabban a pillanatban. Az emberek felvették kabátjukat, leültek s pipára gyújtottak. Senki sem dolgozott. Mindenki ült.
- Sztrájk! - mondta mellettem egy hang.
- Mi közöm...
- Mi közöm hozzá! - gondoltam akadozva. Nagyon izgatott voltam. Most részt vehetnék valamiben... a torkom elszorult. Hirtelen eszembe jutott, hogy az a kosárhordó nem felelt, mikor kérdeztem tőle valamit. Hogy senki sem beszélt velem! S hogy egyedül hagytak ülni a szünetben. Mi közük hozzám, igaz! De mi közöm hozzájuk! Megfogtam a talicskát, kifordítottam belőle a ládákat, s elindultam a raktár felé.
- Sztrájk - kiabálta utánam egy hang. Homloka vörös volt, izzadt, továbbmentem. Mikor a legközelebbi rakománnyal visszaérkeztem a csarnokba, a ládákon ülő csoportból felállt valaki, sárga arca volt, felém közeledett. - Sztrájk! - mondta, s megállt előttem két lépésnyire. Megrándítottam a vállamat, megfordítottam a talicskát, s újra kimentem. Hátam mögött valami kiabálást hallottam. - Ezt megtanítom! - mondta egy mély hang.
A szabadba érve megálltam, lepihentem egy kicsit, alig álltam a lábamon. Nagyon izgatott voltam. - Talán agyonütnek! - gondoltam, a szívem kalimpált. Néztem a fekete tengert. - Akkor tán jobb lenne, ha beleugornék - gondoltam -, az nem fáj úgy. - Majdnem hánytam a félelemtől. A kezem remegett, rakodás közben többször le kellett pihennem. Mikor a teli talicskával befordultam a csarnokba, még eszembe jutott, hogy megállhatnék, visszafordulhatnék...
Összeszorítottam a fogamat. - Én nem kellettem az embereknek, ők se kellenek most nekem! - Szempillantás alatt eszembe jutott egész életem, anyám halála...
A csarnok ívlámpái elkápráztatták szememet, nem láttam, mi történt, valami erős ütés érte a mellemet, hátratántorodtam. Belefogództam a ládákba, arcom elé emeltem a kezemet. Egy sárga arcú ember állott előttem, de nem őt néztem, csak a vaskampót a kezében, azt a vaskampót, amivel a kosarat fogták ki. - Ha agyonütnek, jobb - gondoltam -, jobb, mintha nyomorékká vernek. Azok a fájdalmak utána! - Más nem is jutott az eszembe. Láttam a szája mozgásán, hogy valamit beszél hozzám, de mintha víz lett volna a fülemben, egy szót se hallottam. Nemet intettem a fejemmel. Kétszer vagy háromszor egymásután úgy, hogy megérthette.
- Csak már ütne! - gondoltam -, csak már elájulnék!
Mikor felemelte a vaskampót, valami hangot hallottam, a csoportból kiáltott ide valaki, annak minden szavát megértettem.
- Ugyan, hagyd! - mondta. - Ne vedd el a talicskáját, azzal kész!
- De én megtanítom...
- Hadd üsse pofon egyszer...
Az arcomba ütött a tenyerével, rögtön összeestem. Az izgalomtól, nem a fájdalomtól. Nevetést és kiabálást hallottam túlról. Eszméletemet egy pillanatra sem vesztettem el, de nem volt erőm összeszedni magam, egy ládában feküdtem, talán egy óra hosszat, fejem és lábaim kilógtak. - Most a másik arcom is megdagad! - gondoltam. Semmi más nem jutott az eszembe, figyeltem, mint hajnalodik a tenger fölött, s hogy az ívlámpák egyszerre kialusznak. Szürkeség és hidegség húzott be a csarnokba. Egész egyedül voltam, nem volt ott már egy lélek se. A motorokat is elvitték. Végre kikászálódtam valahogy. A csarnok végén valaki hozzám csatlakozott. Kint a tengeren nagy vihar volt, nagy hullámverés a parton, a hajók himbálódzva recsegtek, a nagy zajban alig értettem, mit mondott. Igaz, hogy nem is nagyon érdekelt.
- Magát jól ellátták volna - mondta -, ha nem szólok.
Volt még annyi erőm, hogy megrándítsam a vállam.
- De hisz magát ismerem! - kiáltott fel hirtelen meglepődve, s az arcomba nézett. - Hol is találkoztunk?
A homlokára csapott.
- Igen! A vágóhídnál, ahol akkor szolgáltam... tudja! A fejemben maradt, hogy megszidott azért a kis bifsztekért, amit a vágatásból hoztam!
Hirtelen röhögni kezdett.
- Hát már nem sajnálja az állatokat!... már megeszi őket maga is! - ordította, s a zsebemből kikapott egy heringet, amit még a munka elején dugtam oda.
Gyorsan megfordultam, s teljes erőmből futásnak indultam. Kicsit botladoztam, kicsit tántorogtam, de pár perc múlva már elértem a tér végére, befordultam egy mellékutcába.
Nagyon hideg ez a hajnali szél. A házak és hajók még alszanak. Ilyenkor csak halottaskocsikkal találkozik az ember. Itt-ott még egy gázlámpa, elrepül a széllel. Szürke maszkok tünedeznek a sarkokon, kidugják kék nyelvüket. Valaki ökröndözik egy pad tetején, aranyat hány és elmúlik a ködben. A nap kel fel.
*
Nagyon fáztam.
Ha az ember vízszintesen fekszik, s arcába esik a hó, akkora minden hópehely, amint ereszkedik a magasból, mint egy lepedő, eltakarja az eget. Később a szem fölött lebeg, hideget ereszt, fáj... talán elfújja valami szél! Jó volna felülni... de oly fáradságos.
Valami kocsma előtt feküdtem.
Azaz ültem... tegnap még ültem... aztán elfáradtam, lecsúsztam a lépcsőről, kicsit hátradőltem, úgy támaszkodtam a falnak. Félig ülve, félig fekve.
Később mind lejjebb csúsztam, aztán már egyenesen feküdtem. Jó sokáig. A fejem valami magaslaton nyugodott, talán egy tégla! Nem néztem meg. Köröskörül sár volt.
Külvárosban lehetett, az úttest nem volt kikövezve. Talán a járda sem. Nem lehetett látni a hótól. Reggel óta egyre esett. Eszembe jutott: mi lesz télen?
Ha a kocsmaajtó kinyílt, közelebb csúsztam: azon valami meleg jött ki. Valami ételszag is mindig. De később már elfáradtam, s csak a fejemet hajtogattam vagy talán már azt se. Az ember lassanként elfárad.
Az éjszaka nagyon rossz volt. Nagy tér, ahol találkoznak a szelek, egy-két gázlámpa, az is elalszik, a kocsma ablakából vörös fény, de a hely, ahol fekszem, egészen sötét, mindenki rámlép. Rámlép, káromkodik, lehajol, aztán továbbmegy.
Csodálkoztam, hogy senki sem küld el, hogy nincs rendőr, aki észrevenné, hogy senki sem szólít meg, senki sem ad enni. Jobban mondva ezen nem is csodálkoztam... de hát nem voltam éhes. Inkább a hajamat igazították volna meg, belelógott a homlokomba, egy szál a szememig ért, folyton hunyorgattam. Megköszöntem volna, ha valaki kisimítja a homlokomból.
Az éjszaka nagyon rossz volt. Aki kijött a kocsmából, részeg volt, aki részeg volt, rámlépett. Valaki meg is rúgott, azt hitte, kutya fekszik...
Csodálkoztam, hogy még nem fagytam meg. Mennyit el nem bír a szervezet. Igaz, hogy a hó még csak négy-öt órája esik legfeljebb.
Én már nem megyek el innét a magam lábán! De nem is tudnék! Vagy elvisznek, vagy ittmaradok.
Mi lesz télen? Még tán mosolyogni is tudok.
Az éjszaka nagyon rossz volt. Bent rikácsolás, éneklés, döngő zajok, idekint meg szemtelenül megeredt a hó. Egész hideg volt és óriási csend. Eleinte fáztam, ijedt voltam, később hozzászoktam. A szél a tetőről is leseperte a havat, néha rám is zuhantak nagy pamacsok. Néztem a gázlámpa lobogását: ha közeledő lépteket hallottam, behúztam a lábamat, amennyire lehetett - legtöbbször hasztalanul. Talán aludtam is... de hát azt senki nem tudhatja.
Délelőtt már nem volt olyan hideg, lehet az is, hogy már megszoktam. Leheletem gömb alakban szállt el, felületén sós kristályok képződtek... egyenesen szállt felfelé, ha szél volt, akkor is. A levegő rétegesen feküdt fölöttem: szürke, kékesszürke, barnásszürke, lilásszürke, szürke rétegekben, egy-egy fehér sáv húzott el közöttük, mint egy jégtábla. Ha leheletem a fehérhez ért, elpattant... de néha kikerülte, olyankor örültem.
Délelőtt volt-e, délután? Nem tudom, valaki kijött a kocsmából, megállt előttem, szólt valamit. Csak a fejét láttam - a fej fiatal volt, vörös, s a fején matrózsipka. Látszott, hogy részeg. - Megint meg fognak rúgni - gondoltam -, de már nemigen bántam. Behunytam a szememet, aztán hallottam, hogy valamit szól hozzám, de nem értettem, mert tájszólásban beszélt. Közelebb jött, leült a lépcsőre s fölém hajolt. Mialatt beszélt, kinyílt a kocsmaajtó, valaki kiszólt hozzá és hívta. De nem ment el... ült és az arcomba bámult.
Később megint elkezdett beszélni, figyeltem, de hiába: csak annyit vettem észre, hogy éneklő hangsúllyal... mintha mesélni... nem: mintha verset mondana... azt hiszem, anyám mondott így verseket gyerekkoromban! Figyeltem... igen: verset mondott ő is, mert egyformán végződtek a sorok... nem értettem semmit, de nem is csodálkoztam. Mozdulatlanul ült, az arcomba nézett és ittas, éneklő hangon mondta a verset... nagyon hosszú volt. Azt hiszem, legalább fél óráig tartott. Épp olyan kicsi és gyüge voltam most is, mint amikor anyámtól hallottam ilyesfélét... és nem is fáztam. Akkor az anyám gondoskodott rólam, most is majd más, én az ujjamat sem mozdítom... vagy pedig más se és én se... akkor is ugyanígy leszek...
Ha nem fájt volna a szájam, rámosolyogtam volna a matrózra, mikor bevégezte.
Felállt, két ujját a sapkájához emelte, hanyagul szalutált, aztán botorkálva a kocsmaajtó felé indult. Ott mégegyszer visszafordult, rámnézett, bólogatott a fejével, mint aki mindenről tud, aztán benyitott. Bizonyára azt hitte, részeg vagyok.
Később egy kutya jött arra, körülszimatolt, megnyalta a kezemet, aztán elment. Egy kutya.
A szél elállt, hó is csak épp szállingózott, egyre többen jöttek a kocsmába, erről gondoltam, hogy délután van már.
Egyébként az idő tájt már tudtam, hogy nem tarthat soká... vérem már vastagodott, szemem le-lecsukódott... legkésőbb este vagy éjszaka elalszom.
Egy asszony ment be a kocsmába, térdig beleláttam a szoknyája alá - elfordítottam fejemet.
Még egy asszony jött, csecsszopóval a karján, orra rézvörös volt, ingadozva ment fel a lépcsőn.
Én soha nem voltam iszákos. Talán jobb lett volna. Hisz így sem mondhatom majd, hogy tisztán halok meg. Egy mocsok a ruhám és a kezem.
Később, már égtek a gázlámpák, valaki kijött a kocsmából s lihegve megállt előttem. Nem tudom meddig: nekem minden pillanat oly hosszúnak, minden mozdulat oly lassúnak tűnt, én azt hittem, percekig állt előttem, pedig valószínűleg csak szempillantásig. - Dugja ezt el gyorsan! - mondta, s arcomba dobott valami csomagot - detektív jön utánam... gyorsan... gyorsan! - Azzal továbbment, lassan, kezét nadrágzsebébe dugva, mint akinek semmi dolga a világon. A kocsmából utánarohant valaki, megfogta a vállát, épp egy lámpa alatt álltak, láttam, hadonászott, kiabálás hallatszott, aztán eltűntek a sötétben. A csomag arcomon maradt, csak nagysokára tudtam lerázni, akkor is úgy csúszott csak le, hogy egyik sarka fülembe akadt.
A hótól egész vizes volt még az arcom, jó lett volna, ha valaki megtörli.
Egyszer kinyílt fölöttem az ablak, s rekedt kiabálás hallatszott le. Nagyon megijedtem, nem tudom, miért.
Később valakit kidobtak a kocsmából. Arccal előreesett a földnek, jó darabig úgy maradt ott, mozdulatlanul. Azt hittem, társat kapok. De felkelt s némán elment mellettem. Rámlépett.
A távoli utcákból köd áramlott ki a térre, a középen megsűrűsödött, gomolygott, elfedte a kis bokrokat. Már énfelém is közeledett, fentről is hullott, betakarta a gázlámpákat. - Ma éjszaka nem lesz hó - gondoltam.
Nem is lett, hó helyett tűz lett. Azt hiszem, én vettem észre elsőnek. De semmi izgalmat nem éreztem. Lehet, hogy azért szóltam volna, ha arra jár valaki, s ha tudok beszélni. De így némán kellett néznem a füstöt - egy földszinti ablakból szállt ki -, így se volt baj. - Füst - gondoltam -, füst, füst... már száll a füst, füst, füst, füst...
Lámpa állt az ablak előtt, ezért vettem észre. Előbb azt hittem, köd. De házak belsejéből nem jöhet köd, az csak felhők közül jöhet vagy az emberek szájából. Tehát ég a ház. Egyre több füst jött ki az ablakból. De nagyon soká tartott, míg a fény is látszott. Kis vörös pont az ablak mögött, próbáltam felemelni a fejemet, hogy jobban lássak, de nem sikerült. A füst eloszlott a levegőben, a köd között. Valaki szimatolva ment el előtte, de nem vette észre. Égett, sötétbarna szag gyűlt össze arcom fölött, elhessegettem volna, ha fel tudom emelni a kezem. Aztán egészen vörös lett az ablak, a fény kihullt a járdára, a gázlámpa elhalványodott, korom röpködött madárszerűen. Mintha mozdony dühöngene a szobában, annyi füst jött ki sebesen. Senki se járt arra. A kocsmában megsiketültek az emberek. Már másik ablakból is s a kapuból is szivárgott a gőz, az első ablakból szikrák hulltak. Tüzet foghat az a kis gesztenyefa. Miért épp gesztenyefa? Bizonyára az, arrafelé gesztenyefákat ültetnek a városokban.
Hideg volt, fáztam.
- Lehet, hogy agyon fognak taposni - gondoltam -, ha nagy lesz a tolongás.
Később kiabálás hallatszott, sötét alakok futkostak ki a kapuból, a tér másik oldalán tömeg gyűlt össze, hallatszott mormogása, a kocsmaajtó kinyílt, s az emberek dülöngve, ordítva szaladtak ki rajta, vörös fényt hoztak arcukon, zavart és piszkot. Én egyedül feküdtem ott. Gondoltam, szikra eshetik rám, meggyulladhatok. Emlékezem, úgy éreztem magam, mint gyerek, ki tűz után kapkod. Tán nevettem is. Hideg után meleg. Így volt egész életemben.
Behunytam szemem, behunyódott. A tűzoltók érkezését már nem hallottam. Csak hogy egyre nőtt a lárma és a zavar. Aztán az is egy síkba futott... Később, jóval később felriadtam valamire. Talán tülkölés! Nagy fény volt a téren, vörös sugarak, közbül sok füst. Én alulról mindent láttam. Lehet, hogy kissé melegebb is volt már a levegő vagy az a nagy izgalom, ami túlról jött, élesztett... Azt hiszem, felemeltem fejemet. Néztem a tüzet, igen nagy volt, főleg sűrű füst látszott, közbül sárga tűztömbökkel. A ház falán mindenütt létrák, és nagyon meglepődtem, mikor a létrákon, a füst között embereket pillantottam meg.
- Tűzoltók - mormogtam.
- De hisz meghalhatnak! - Irtózatos izgalom fogott el.
Még sohasem láttam embert, aki az életét kockáztatta volna, hogy más embert megmentsen.
- De hisz meghalhat! - Kiabáltam feléje teljes erőmből. De hangom inkább csak suttogás volt.
- Meghalsz - vigyázz! - suttogtam mégegyszer.
Oly hatalmas volt izgalmam, hogy szívgörcs fogott el, hánykolódtam, hörögtem, két kezemmel belemarkoltam mellembe...
Pernye esett rám, a görcs alábbhagyott. S mintha valami reménység, valami egész halvány remény lopódzkodna életembe.
- Segítenek egymáson az emberek! S épp énrajtam ne segítenének?
Megint feldobott a görcs. Szinte elvesztettem eszméletemet. Feszítette a mellemet, torkomat összeszorította, levegő, levegő... Rettentő fájdalom volt. Néha alábbhagyott, de mindegyre visszatért. Mégis, a görcsök között az a néhány pillanatnyi nyugalom oly tiszta volt! Dadogtam s letörültem szájamról a habot.
- Miért ne segítenének rajtam is!
Ez volt bizalmam utolsó feléledése. Ez tette, hogy mégegyszer összeszedtem magam, mégegyszer megpróbálkoztam. Hogy miért kellett így történni? Tán jobb lett volna, ha akkor vége van! Az a kín és csalódás, ami még utána következett, elmaradt volna... más is... De két halál rosszabb, mint egy halál.
Nem tudom, meddig dobált még a görcs. Tán mentők érkeztek, felraktak hordágyra. Nem emlékszem, mi hogy történt... csak valami szűk helyiségre, azt hiszem, kocsi lehetett, amiben sokáig, nagyon sokáig feküdtem, fejjel az ablak felé, s néztem a tűz piroslását a kövezeten. Víz zubogása hallatszott közelről. Valami folyadékot öntöttek szájamba, ettől megkönnyebbültem, a görcsök alábbhagytak. Aztán megindult a kocsi, nagyon rázott, megint rosszabbul lettem, végül megálltunk, hordágyon valami épületbe vittek, ágyba, ott elaludtam.
(Vége köv.)