Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Török Sophie: Betegágynál
Isten! de jó volna... Isten! szólhatok-e
Hozzád? ki kevély szívvel nevettem
neveden, - s most félőssé tépve, fáradttá
törve gyáván esengek oltalmad után!
Óh, jó volna Hozzád térni, faragott
képed elé hullni, áhitat áldott
szédületébe borulni s remélni egyszerű
tiszta gyermeki szívvel hogy vagy!
Igen, valahol mégis csak vagy! Én
hiszlek, meleg, gyógyító Erő! Hiszlek,
hiszlek! fájdalmas testemmel jó
ez a kábító hit! Csak most engedj
magadhoz, csak most, míg a Józanság
szürke madarai elültek bennem! Esengő
kezemmel félőn takargatom Előled
tagadásom bünös sebeit, - ne lássad Isten!
óh ne lásd, hogy ujra megtagadlak
józan, reggeli fényben. Óh, megtagadlak, ha
kedvesemről legöngyöli duzzadt köteleit
a gyilkos éjjeli láz! Megtagadlak, ha jön
a Gyógyszer, s hüs kézzel meglazitja
a fájdalom mardosó abroncsait. Most
fáradt vagyok, nem gondolkozom: csak
érzek, csak fájdalmat érzek, s érzem
szétomlani életemet. Óh, segitsz-e rajtam:
konok pogányon? Te jó vagy, erős vagy, s az
áldott béke Tied! Látod a lelkem, s tévedt
juhodra gyengéden vigyázol, - mig
tépett szivem az álom boldog nyugalmába hull.