Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Füst Milán: Olaszországi levél
Mily kár, hogy nem tudok velük beszélni, ezekkel a kedves emberekkel. Mosolyognak, ha megszólítom őket, s hevesen gesztikulálva buzgólkodnak, hogy a franciának és olasznak furcsa keveréknyelvén minél jobban rendelkezésemre álljanak. A firenzei olasz talán még kedvesebb tud lenni, mint a nápolyi!
De, ha nem is jól értjük egymást: - hisz maga ennek az életnek gazdag látványossága is mily beszédes! Egy könnyedebb, vidámabb és szabadabb élet sugárzik itt mindenből, ami körülvesz. Megkönnyebbültem és felüdültem köztük. Azt kell hinnem, hogy mégiscsak valamelyest boldogabbak itt az emberek. S ha van is mit panaszolniok... Mint hallom, épp itt Firenzében, a lakásínség kezd egészen elviselhetetlenné lenni... S hogy a középosztály helyzete is súlyos... A milliárdos hadiadósságok fenyegető terhéről is hallottam itt egyet-mást... S mégis! Úgy látszik, ezt az életkedvet nem lehet tönkretenni. Kedvük van élni. Énekelnek. Pazarolnak. Este az utcák és kirakatok pazarul meg vannak világítva, s a boltok roskadnak a bőségtől... Mert ők megkövetelik attól, amit óhajtanak, hogy kínálkozzék... S viszont csak azt áhítják meg, ami dagad...
De a bőség, az viszont vigyázzon formáira, hogy el ne hízzék túlságosan. Igyekezzék mégis csinos maradni. Törekedjék eleganciára. Legyen lendületre képes... Mert el ne feledkezzék, hogy mi más ő voltaképpen, mint az ősi nemzeti tulajdonság egyik inkarnációja: a nemes, fellengős pátoszé. - Tépd, gyűrd, ne kíméld rongyaidat, ha azt akarod, hogy nekem tessél... Mutass szenvedélyt! S hogy te téped: azt én úgysem veszem komolyan.
-
Mily takarosak még az utcai árusok kirakatai is!
A vásárterek körül pedig gyümölcshegyek - s micsoda remek gyümölcsökből!... Odébb főzelékfélék és illatos, mindenféle zöldség foltjai tarkálnak szanaszét szórva utcahosszat - s mégis valami olyféle változatos elrendezésben, mintha a jókedvű szeszély ábrázolatai volnának. - Ők a fügéskosarat szőlővel koszorúzzák, s a zöld olajbogyót odaállítják a rozsdabarna hámozott mogyoró zsákjai közé. - De tréfálnak ők mindennel, ami a kezükbe kerül. Hogy még a kenyérnek is, ennek a komoly jószágnak, náluk hányféle formája van! Rózsát, kardot, szívet, agancsokat formálnak belőle: mintha gyerekek számára sütnék nyílt, boltjaik hátterében felállított kemencéikben.
De hogy van szívük ezt a sokféle aprómadarat ennyire pusztítani! Tolluk fosztott pacsirták, rigók, seregélyek, galambok és szalonkafélék találhatók itt mindenfelé a boltok színes márványasztalain és kampóin...
Egy másik üzletben oly óriási húsos-hamvas gombákat raknak ki éppen, amilyeneket még sose láttam... Másutt pázsitba ágyalt, petrezselyemmel körülcifrázott sonkák díszelegnek... Ismét másutt halak és rostélyosok sülnek nyílt tűzhelyen...
S úgy veszem észre, hogy az emberek itt sokat nevetnek. Ma éjjel is percekig nevetett valaki az ablakom alatt, s ehhez sajnos, nem vagyok hozzászokva.
S hogy miből telik mindez? Ez a bőség, ez a kedv? Múlt évben tízmilliónál több idegen látogatta meg Itáliát, s akinek kedve van számítást tenni, az megállapíthatja, hogy ez-e az itteni jólét forrása? Szeretném hinni, mert jólesik tudnom, hogy van egy ország a világon, amelyet éppen szegény és kedvetlen fiai: a művészek tettek hosszú időkre gazdaggá és jókedvűvé.
-
A Santo Lorenzo előtt, épp ott, annak a szent helynek közvetlen közelében, ahol a templom mélyén egy nehéz szív melankóliájának feledhetetlen emlékei állanak ellen az időnek - a Medici-kápolna közelében levő kis téren minden reggel meg szoktam állani -, mert ott pompás színielőadás kezdődik ilyenkor. Kedves és tehetséges ez a zsivány! Zsebkendőt árul, és üzletét szónoklattal kezdi meg kora reggel. Még alig bújt ki a nap. Egyelőre még alig figyel rá valaki - pedig ő már a kalapját is földhöz csapta vagy kétszer, és magát átkozva fennen hirdeti, hogy aki ezzel az áruval, amelyet ő itt kínál, még három év múlva is nem fog dicsekedni, az... így meg úgy. Mit, hogy ez az áru nem jó? - erre igazán dühbe kell jönni... Ki meri ezt állítani? Talán maga - vagy maga - vagy maga?... S üzlettársai ijedten hátrálnak felborzolt haragja elől. - Gaznak, szélhámosnak, becstelennek mondhatja őt bárki!... - s most már szemeit égnek emelve mellét veri, s már részeg az önbecsmérlés mámorától. Most már hadar, s a szavak teátrális tiszta tagolását is elhagyja, s nagy indulatos lépésekkel körüljár áruja halmai között. - Ő itt polgár ebben a városban! - kiáltja.
Szeretem ezeket a fickókat, s ezt itt különösen! Hogy ide mer állani e derék polgárság színe elé - ő, Istentől elrugaszkodott - és becsületről, tisztességről szónokolni nekik... egész elvörösödni a pátosz passziójától... de ez még mind semmi! - közben még bitang fényeket is eregetni rájuk a szeme szögletéből, vagy hirtelen orrhangra térni át és épp a legfenségesebb pillanatban! - Mikor ártatlan szemeit épp az ég felé emelte, s azok már majd kifordultak üregeikből. - Cicázni, kibabrálni az összes szentséggel - igen, igen, értelek, csirkefogó. - De, íme, már mindenki nevet, nemcsak én. Nevetik az összes szentségeket? - ezek a komoly férfiak? - hisz egy nagyszerű! Valami talán csiklandozza őket?... (Csak nem a kritika búvik ki épp most bábjából bennük és ficánkol?)
- A csirkefogó. - Mondják mosolyogva az ácsorgók, s a fejüket csóválják. - Aztán benyúlnak a pénzért - s máris megindul a vásár. - Úgy látszik, rájöttek, hogy zsebkendő kell nekik.
De neki - a fickónak -, ez még mind nem elég. Micsoda fölény! - Ő most már letérdelt, s a zsebkendőket két ujja közé veszi, és lefújja azokat onnan. Ő maga mulat a legjobban, hogy ő itt mit tud! Eregeti, mint a pillangókat. S a zsebkendők, színeiket bontogatva, útnak erednek. - Hogy hogyan csinálja, nem tudom.
-
De íme, épp e pillanatban, még egy szónok támadt a nép között. Odanézek. Kis távolságra tőlünk ugyanaz az ékesszóló, elegáns mozdulatú öregúr szónokol, akit már tavaly is megcsodáltam ugyanitt. (Hála Istennek, hogy még él. - Egy kicsit ugyan sápadtabb szegény.) Ő történettanár, s az utca népe rajong érte. Ma éppen a Garibaldi-korszakával kezdi - s a kőkockákra rajzolt térképen nemsokára cseng a tallér, ő pedig az alkoholisták rendkívüli gráciájával mond köszönetet az adományokért. Aztán lehunyja egy pillanatra a szemét... Az arca hirtelen kifárad.
Bemegyek az üzletbe. Igen csinos csomagot kötnek nekem itt színes spárgával. - A viszontlátásra - kiáltják utánam.
Egy kislány az utcán lila virágokat erőszakol kezembe. - Közben a nap is melegen kisütött. Egyszerre magyar szót hallok.
- Ugyan, hagyjad te azt a fenébe - mondja valaki.
- Hát igen, hogyne, ők magyarok, csakhogy most persze románok - feleli a legény romános kiejtéssel. Ők ide átjöttek vagy tízen, szőnyeget árulni... A nyelvet is értik, az üzlet is jól megy. - A vállukra vetve színes gyári rongy.
Keresztültörök a tömegen, hogy kedves mulatságom után nézzek megint. - A dóm előtti keresztelő-templom homályos, hatalmas mélyén, a mennyezetről ősrégi mozaik aranylik. De nem ez a legszebb benne.
Legszebb az, mikor az apróságot a pap, mint a szentséget, a magasba emeli, a hatalmas keresztelőmedence fölé. S még ennél is szebb, mikor a kis fejet, mintegy az első alázatosság jeléül, meghajtják ott a magasban.
Ugyanoly megható volt ez ma is, mint mindennap. Kint a napfényen aztán a fiatal pár megáll egy pillanatra. Az apa viszi a gyermeket s az anya ráhajol, s a csipkét igazítja el parányi arca körül. Ekkor egy fiatal kislány halad el előttük. Mikor meglátja őket, felkiált. Aztán az asszony kezét szorongatja, gyötri idegesen. - Fiú? - kérdezi az első meglepetés után s máris újra izgatottan. - Persze, hogy fiú, feleli jelentősen szemei közé nézve a fiatal anya. - Fiú - álmélkodik ekkor a kis fruska oly elképedéssel, mintha megcsalták volna. - Fiú - ismétli mégegyszer megvetően és lehangoltan. Mintha tiltakozni akarna az ellen, hogy e csaló fajzat a világban ilyképp elszaporodhassék, s lehangolt kis arcán, fénylő, fekete szemeiben egy pillanatra lobot vet a dac. - Az anya pedig melegen mosolyog...