Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Füst Milán: Olaszországi levél

Füst Milán: Olaszországi levél
I. Ólomkamarák
Velence, ősszel.

Igen, az ólomkamarákban... ott, ahol a kivégzések helye volt valamikor... ahol a padozaton vércsurgó-csatorna vezet le a lagunába...: vízióm volt s láttam, amint a bárd lesújt. - A nyakcsigolya reccsen, de az áldozatnak még nincs vége!

Ahelyett, hogy végsőt nyújtóznék - rögtön zuhanása után mozgolódni kezd. Az ujjak remegve motoznak a padlón ...talán támasz után tapogat velük?... Zajuk olyan, mintha egerek futkosnának mellette a homályban... Aztán a lábaival néhányszor keményen kirúg.

Majd váratlanul felemelkedik ferdén dőlt testtel... Nagy erőfeszítést tesz, hogy ülve maradhasson s vissza ne dőljön. A szemei eközben csaknem egészen le vannak hunyva, s arckifejezése üres és sötét. Úgy látszik, még nincs eszméleténél. Vonásai gyerekes szigorúságot fejeznek ki, homlokát pedig úgy ráncolja, mint akinek gondjai vannak. Közönyösen szuszog az erőlködéstől... - mozgása is szenvtelen.

Mihelyt sikerül derekát a fal kiszögellésének nekitámasztania: elernyed. - Pihenni akar talán?... A szemhéjak lecsukódnak... de csak egy másodpercre.

A vad fájdalom pillanata lehet ez. Mintha egy kéz álmában rázná, úgy vonaglik a test. Megvadult szemei pedig elképzelhetetlen nagyokká tágulnak. És forognak: riadozó, sötét, zavaros tűzben. Ám ez is csak egy pillanatig tart talán. Mintha egész benseje kiégett, elhamvadt volna a vad lángolásban: oly hamuszín tompaság borítja be hirtelen az arcot: szemeit, megnagyobbodott orrát... Feje pedig csakhamar a kilégzés ritmusában lekókad.

Vérrel csapzott haja őszes - idősebb ember szegény. Halkan-lassan egy-egy nyögés is feltör már belőle s elhal megint. Csend van.

Elzárkózik külön világába, mint a betegek.

S úgy néz most ültében tétlenül maga körül, mint aki hallgatózik. Mintha a szervezetében végbemenő változásokra figyelve küszködnék a fájdalommal. A benső kárát figyeli. Azok a döbbenetek kötik le minden érdeklődését, amelyek jelenteni jönnek neki, hogy lassan, valami most következik reá. Feje fel-fel riad. A szemei könnyesek, homloka izzadt.

Egy-egy bizonytalan, ködös pillantása eközben a pribék arcára téved, aki ott áll szerszámjára támaszkodva, s kifelé figyel. Odakint süt a nap, s fénye, mint a forró álom reszket a kőfal rései mögött.

- Testvérem, mit csinálsz te velem? Nem értem - mondja ez a téveteg, zavaros pillantás.

De a pribék szórakozott, nem türelmetlen. Lelkében bágyadt messzeségekbe hanyatlott vissza a jelen, s mintha ama messzeség irányába fordítaná a fejét, ahol az idő ködbevész előlünk.

A pillanatnak alig egy töredékére eszmél csak ide vissza, s ilyenkor megmozdulnak ajkai.

- Még most sem gebedt meg ez itt? - fut át rajta a tűnékeny való, s ismét elmerül.

Ekkor azonban hiba történik. Az elítélt e csendben talán még nyerhetett volna magának egy arasznyi időt... - de úgy látszik, türelmetlen volt már. A végét sürgette volna?

- Ja-a-aj - kiáltotta. - S e jajszó nem volt segélykiáltás. Határozott és rettenetes kinyilatkoztatás volt: a fájdalomról.

- Jaj! - hangzott fel újra -, most már rövidebben s erőteljesebb lökéssel, mint a parancsszó.

A legény még erre is nehezen ébredt. - Mintha nehezére esnék abbahagynia másik életét!...

Sóhajt előbb, aztán eszközéhez nyúl. S könnyed, gyors mozdulattal beledöfi hegyét az elítélt mellébe.

A szúrás ropog. S az áldozat nyekkenve roskad vissza tőle a fal felé - torkán hangosan, nyugodtan hörög a vér. De ő még mindig figyel. A szája nyitott - az arca vértelen, majdnem sárga, s különösen halványak száraz ajkai. - Liheg.

Majd lihegésében megáll, s néhányszor elégedetten csámcsog, mintha ételt kóstolt volna, s az ízlenék neki.

De a szemek kifejezése még mindig értelmes: élénk és elfoglalt. Nyakának élben kiemelkedő ádámcsutkája pedig - s a nagy, megviselt, barnás fogak: ezek meg éppen élete történetét mesélik utolsó pillanatában. - Fáradozásról mesélnek... küzdelmeiről... S hogy egész életében mennyire meg kellett becsülnie a kenyeret.

Mint gyermekkorában, oly álmosan dől aztán a fal felé. S ez utolsó mozdulata. Odabent, a szívében, sebes, boldog iramban zajlik az elmúlás.