Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A medál

Tersánszky J. Jenő: A medál
(Kakukk Marci kalandjai)
3.

Persze inkább azon gondolkoztam: a medál helyét hogy szedhetném ki belőle? Azért hát muszáj volt, hogy egy kicsit színeskedjek neki. De már, hogy Linkával látott meg, nem bízott bennem. Azt mondta: menjünk csak a napszámba, majd ő előhozza a kertből, minek kell tudjam addig, hogy amilyen gyámoltalan vagyok, kikottyintsam?

Hát nem volt mit tenni, el kellett induljak vele megint másnap a méltóságos úrék kertjébe.

Na, mikor odaérünk, hát elébb hallgatózunk a rácskapun keresztül a kertfal szegleténél: mi van a kertészékkel?

Nem is kell sokat. Egyszerre még ugyan hangosan vesszük észre őket, hogy jőnek előfele a kertészlakból. Bojnyik a Sustik nyakát fogja, és úgy fújják ketten a reggeli zsoltárt:

Hármat tojik a fürjecske

Pity, pety, repetye!

Rendem csipke, rendem bokor

Ritty, retty, reketye!

Ripityom, gyere be,

Rózsám az ölembe.

Hát ezek úgy jól tartatták magukat a kertésszel, hogy délig se sustorog ki belőlük, mint a dudából. Jön is váltig utánuk a kertész:

- Emberek! Hát ne óbégassanak, hiszen kitesznek a kenyeremből. Nem elég, hogy színét se láttam a Rozijuknak, még napszámosokért se mehettem magukért, és maguk már csak a bokor alá valók.

- Ne féljen semmit, kertész úr! - azt mondja erre Bojnyik. - Amit megígértem, úgy vegye, mintha már megvolna. Marcit? Annak már akkor a papot hívnák, ha megfogom. De Rozi is, csak egyszer a félkezem legyen rajta, inkább az ujjamra tekerem a nyelvét, ha egy pisszet tesz, hogy nem megy magához. Ez volt az utolsó, hogy velem kibabráltak.

- Dolgozni meg? - szól bele Sustik. - Sohse féljen. Itt vagyunk!

- Jöjjenek hát már a szerszámokért! - nógatja őket a kertész. - Hogy legalább azokat lássák a kezükben az urak, ha kinéznek.

Így aztán szó ide, szó oda, hátramentek a szerszámokért. Mi meg Rozival tanakodunk hirtelenében, mit tegyünk? Odaállítani napszámba, csak nem mertünk, mert féltünk Bojnyiktól. Ilyenkor volt a legrosszabb, se részegen nagyon, se józanon eléggé. Ha megvárjuk az urakat, akkor is baj van. Hogy veszem el Rozitól a medált? És hogy sunyítok vele az úrhoz? Hát azt mondom:

- Na, itt csak egy van, ha megmondod, hová tetted a medált, és én besurranok és kihozom, míg elvannak ezek. Mert téged hamarabb megfognak.

Nahát, végre így a Rozi elárulta, hogy a medált odatette a ház szegleténél, a nagy körtefa két ága közé, a hasadásba. Azzal én nem is szólok többet, hanem sutty, be érte a kapun.

Csakhogy a fáig se érek jól, már jőnek elé Bojnyikék, a ház túlsó szegletén. Na, most Kakukk Marci, se ki, se be. Forgok erre, arra, merre fussak? Hova bújjak? Szerencsére észreveszek a veranda alatt egy nagy mosóteknőt, hosszában támasztva a falhoz. Már oda is ugrottam mögéje. Le is ülhettem belé a falnak fordulva. De a medál már a kezemben volt. Azt még éppen elérkeztem kivenni. Csakhogy ki innen vele? Ezek, a kertésszel, nem nagyon mozdultak el a helyükről a talicskázásért. Még egyre pálinkáért nyaggatták a kertészt. Hát ott kellett kuksoljak.

Na, egyszer, valami időre, éppen a méltóságos úr jött ki a házból. De felsőkabátban volt és bottal, a városba menni, nyilván. Azért csak megállt ott a kertészeknél, és legelőbb is engem kérdett:

- Az már aligha jön ide ma. Mert helyette a menyecske ura jött, és fél tőle - mondja a kertész.

- Hm! hm! - hallom a méltóságos urat. - Pedig ebben az emberben bíztam, hogy előkerül vele a feleségem medalionja. Egész beteg bele. És húsz pengőt ígértem Marcinak, ha elhozza vissza akárhonnan. Hát emberek - szól nekik -, maguknak is azt ígérem. Húsz pengőt kap tőlem, akármikor, amelyikük a kezembe adja azt a medált. Próbálják keresni!

Azzal az úr elment. Ezek meg híjj! hajj! ógtak-mógtak a húsz forintnak. Persze köphettek már a medál után. De Sustik már tanult tőlem a tegnaptól, és azt mondja:

- Nahát, megleljük, vagy nem, de ha keresni parancsolják, ezzel legalább könnyebben keressük a napszámot, mint a targoncával. Gyertek hát, nézzük. Akármelyikünk leli meg, osztozunk az árán. Na áll.

Beleegyeztek ebbe. Én meg kuncogtam magamban rajtuk. De szabadulni méginkább nem szaladhattam ki tőlük az úr után, mert most már csak itt hevertek, szemerkéltek a medál után a veranda körül, ahol a méltósága járt.

*

Hanem az én Rozim, kint az utcán, elunhatta a várást, vagy tudom is én, mit gondolt, amilyen vakmerő volt, elég az hozzá, hogy egyszerre csak a kertben hallom a hangját, amint felesel Bojnyikékkal. Hogy így-úgy, ő napszámba jött, semmi köze senkihez, visítni fog, ha hozzányúlnak.

De ezek: nem! nem! ne féljen semmit! dehogy bántják! Még elmondják neki a húsz pengőt is a medálért és az egyezségüket.

Rozi erre nem szól semmit. hanem jön el hátra. És éppen arra a körtefára löki fel a kendőjét, amelyikbe a medált dugta. Persze, mikor felnyúl, már nem leli.

Hát kiintek neki a teknő mellől. És ő is int vissza! Mint némajátéknál a cirkuszban. Nálad a medál? Nálam! Annyi pengő érte, amennyi kétszer tíz ujjam. Tudom. Örülj, Marci. Örül a rossz napod! Elég baj, hogy tudod.

Ezt mondjuk el egymásnak kézzel, fejjel, szemmel. Azzal megint kuksolok ott, jó darabig.

Nahát, egyszer aztán kijött a méltósága is. Persze nemcsak én, de a szomszédok is hallották, hogy kint van.

Először azon kezdte: miért hevernek az emberek? Mikor meg megtudja, hogy a medált keresik, akkor: miért nem találták meg? Így-úgy-amúgy!

No, de ez mind megvolna, hanem a kertész egyszerre, tán hogy kibékítse, hallom, hogy ezt mondja:

- Méltósága, alássan kérem, most hallom itt ettől az asszonytól, hogy ő tudná a medált, merre lehet, de a méltóságos úr húsz pengőt ígért annak, aki visszahozza, hát tudni akarja, megkapja-e?

Na! - gondolom magamban. - Hogy a fergeteg szánkáztasson meg, Rozi. Minek kotyogtad el a kertésznek, hogy nálad van? Most kútba ejtettél mindent. Éppen ez a fösvény szipirtyó fog neked kiszúrni húsz pengőt!

Hallom is, a méltóságát.

- Mit mond? Húsz forintot? A férjem? Az én tudtom nélkül? És erre persze rögtön megkerült. De majd adok én maguknak húsz botot. Előadja azonnal azt a medaliont, vagy kuruc világ lesz itt!

De Rozi:

- Azt ígérték! Azért kerestem! Szegény asszony vagyok!

- Emberek - kiabálja a méltósága -, fogják le azonnal ezt a bestiát, és vegyék el tőle a tulajdonomat.

- Így sincs nálam! Hiába tépitek le rólam a ruhát! - kiabálja nekik Rozi. De nem is kell kiáltsa, mert Bojnyikék így se nagyon fogadnának szót a méltóságának. Ők is azt mondják:

- Igen! Húsz pengőt ígért az úr!

- Kertész! Azonnal a hajdúért! - visítja a méltósága. - Azonnal, azonnal, azonnal!

Na, mi lesz ebből? Kezd melegem lenni a teknő alatt. Nemcsak a húsz pengőnek fuccs! De még be ne kísérjenek engem is érte.

Hát a kertész elmegy. A méltósága dúl-fúl. Sustik meg Bojnyik biztatják Rozit, hogy pénz nélkül elő ne adja a medált:

- Osztozunk rajta, úgy mondtuk.

Hát erre Rozi:

- Majd ha a szemetek kopog! Én nem osztozom senkivel! Én nem mondtam, hogy osztozom!

Erre persze Sustik is, Bojnyik is nekitámad. Bojnyik már a lapátot forgatja:

- Mit beszélsz? Akkor az isten legyen irgalmas a csontodnak! Hun az a medál?

Rozi:

- Hiába ütsz! Üss agyon! Így sincs nálam. Így se mondom meg, hol van. Inkább nem lesz senkié sem!

Sustik meg egyiktől a másikhoz futkosott. Hol arra biztatta Bojnyikot, hogy a belét is kivegye Rozinak. Hol meg jobban kérte, hogy ne bántsa, mert amilyen makacs, képes lesz kivallani ingyen az uraknak, hol a medál, s így juttatná még tömlöcbe mindjüket. Rozira meg szinte így akaszkodott.

Na, mikor legnagyobb a zsinat, egyszerre a méltóságos úr érkezik haza.

A méltósága persze rögtön nekitámad, hogy mert ilyen ígéreteket tenni nélküle? Az úr békíti, ahogy tudja:

- Ugyan, fiacskám, csak nem sajnálod ezt a húsz forintot a Lajoskánk arcképéért. Nem volt okosabb, hogy így tettem? Látod, mindjárt megvan!

- Akasztófát, kötelet az ilyen tolvajoknak! - kiabálja a méltósága. - Majd kifacsarják belőlük a városházán, hogy hova tették, sáp nélkül is.

- Kérlek szépen, fiacskám, ne csinálj ilyen botrányt! - csitítja az úr. - Nem sajnálnád ilyen ágrólszakadt népséget nyúzatni meg a jogos követelésükért, s engem is cégérezni előttük?

Sustik ezalatt váltig is döföli a másik kettőt, hogy jajgassanak, itt az úr, jó ember, tegnap se hagyta őket a méltóságánál, hogy bekísérjék! Azzal maga kezdi el vékonyan, Bojnyik vastagon. Olyan dajnalást csapnak, mintha a templomajtóból szabadultak volna.

De hiába minden a méltóságának. Alighogy megjelenik a hajdú a kertésszel, csak egy szava van, neki a bőrükből is szabja elő a medálját, mert bevallották, hogy náluk van!

Na, a hajdú suhogtatja is a pálcáját a fejük körül:

- Most már nem kerülitek ki a kezemet! Hol az a micsoda? Elő vele rögtön! Mert különben egy hét múlva is a tömlöcben siratjátok meg!

De énnekem úgy tetszett, talán a méltóságos úr intett nekik titokban, hogy nem vesztik el a húsz pengőt, mert Sustik is, Bojnyik is Rozinak estek: nahát a törvénnyel ne okoskodjon, hozza elő azt a medált!

Akkor láttam aztán, hogy micsoda portéka a fehérnép, bár addig is tudtam, hogy hét bőre alatt sem leled meg az igazit.

Egyszerre hallom, hogy Rozi elkezd kegyetlen, kegyetlen kacagni az egész társaságon:

- Hahhaha, hihihi, hahhaha! Jól a bolondját járattam veletek! Hiszen még a színét sem láttam annak a medálnak. Csak azért mondtam, hogy megleltem, hogy rontson a kórság benneteket. Mert ez a hóhér uram megvert, a kertész mind a sarkamban jár, ez a harmadik vén dög meg biztatja őket. Ezért akartam röhögni rajtatok, ha tudni akarjátok. Hahhahahihaha!

Na, ezt bontsátok ki! Egyszerre olyan csiricsáért csináltak mind, hajdústól, méltóságostól, hogy a cselédek is az ablakból vihogták.

De Rozi:

- Hahhahahihi! Kellene húsz forint? Majd megkeresitek a tömlöc napszámján. Kellene a medál? Küldjék utána a fehér egeret! Jihhahahiha! Tessék! Vigyen be hajdú úr! Ki bizonyítja be, hogy loptam? Majd kiereszt, ahogy bevitt ártatlan. Hihhahaha!

- No lásd, fiacskám! - szól a méltóságos úr. - Ilyen elvetemült teremtéssel akarsz te boldogulni? Mit mondtam?

- Semmi beszéd! - felel a méltósága. - Majd meglátjuk. Kísérje be csak őket, hajdú, és bánjon el velük alaposan. A maguk kötelessége, hogy kivegyék belőlük a lopott holmit.

A hajdú ezt persze szívesen vállalta:

- Na, gyerünk hát előre, gazemberek! - kiáltotta rájuk.

Mind siránkozhattak Sustik meg Bojnyik: de hát őket miért kíséri be? Hiszen ők semmit sem tudnak a medálról! Csak Rozi! Bojnyik pláne itt se volt, mikor elveszett.

- Egy szó se! Előre!

Nahát indulnak. Roziék a kapu felé háborogva, lefetyelve. A méltóságáék meg befelé a villába. Akkor hallom, hogy a hajdú visszamarad egy percre a kertésszel, és a kertész azt mondja:

- Nahát, a kenyerét ennek a bandának, egész éjszaka áldomásoztattam őket, hogy bekapjam tőlük magamhoz ezt a menyecskét. Most maradhatok ezzel.

- Hát úgy addig van érte? - kérdi tőle a hajdú. - Na, várjon hát koma, tán én tudok valami rendet csinálni, hogy hozzásegítsem. Hozzon csak be az őrszobára egy üveg nyakolajat. Ha nem megy máshogy, akár bezárom vele, ha akarja.

- Na! - azt mondja a kertész. - Így se jártam még. Csakugyan a tömlöcbe kell kerüljek egy fehérnépért!

- Mindegy az - szól a hajdú -, a jegen is. Nem maga alatt hideg!

- Megyek hát akkor magukkal - mondja a kertész. - Így is kell más munkásokat hozzak ide helyettük, mondhatom azt az uraknak.

Ezzel hallom is, hogy indulnak.

*

Na, Marci, ezt a vásárt neked alkudták mások! - gondolom ott a teknő alatt, magamban röhögve. - Itt a medál nálad. Hátha még a húsz pengőt is kicseréled vele az úrtól!

Azzal nem is mozdulok még ki. Mert ha a méltóságába botlok, még én is úgy járhatok, mint ezek.

Csakugyan alig várok egy keveset, egyszerre csak a méltósága hangját hallom a verandáról. De kikhez beszél? Hát Csurinéhoz, a kapuban. Ezek már eljöttek mi látni.

Persze csak az ócskáról beszéltek. A méltósága fel is küldi őket a szobalánnyal a padlásra, válogatni a viselt holmit.

Szerencsémre most jött ki az úr. Na, mikor úgy tetszik, egyedül van a veranda előtt, hát kibújok én is a tömlöcömből, és hozzásomfordálok:

- Maga az, Marci? Na, mi jót hoz?

Hát elmondom neki őszintén az egész dolgot, és előveszem a medált is:

- Itt van! Én félek a törvénytől, méltóságos úr. Tessék visszaadni a méltóságának.

- No, rendben van, Marci - veszi el. - Tudtam, hogy magában bízhatok meg legjobban. Én is beváltom a szavam. Fogja.

Azzal veszi a tárcájából a két bankót és adja a kezembe. Gondolhatják, hogy azt hittem, a villa, a fák, a kerítés cigánykereket vet velem.

- Alássan köszönöm, méltóságos úr!

- Jobban én magának, Marci - azt mondja az úr.

De alig teszem el a pénzt és fordulok meg, hát a kertész jön nagy sebbel-lobbal vissza a kapun:

- Na, éppen téged kereslek! - azt mondja. És a méltóságos úrnak: - Méltóságos úr! ez tud a medálról! Azt mondja a menyecske. Őt tessék elővenni.

- Tudom, már megvan! - mondja az úr. - Volt olyan becsületes és visszahozta magától.

- Meg amit kapott érte! - néz rám a kertész, hogy felszúrna vele, mint a gyerekek a pillangót a fűszálra.

De azt sem tudtam, hogy az úr ilyen jó szívvel lesz hozzám. Mert azt mondja:

- Maga nagyon téved, kertész! Mert Marci nem fogadott el érte tőlem semmit. Nem akar ilyen csúful megkerülni bennünket, mint maga barátom, akit fizetünk. Ha értene ez az ember hozzá, inkább őt venném ide a maga helyébe. De most csak fogjon neki maga a talicskázásnak, ez legyen legalább a büntetése, ha ilyen népséget hoz ide, és maga az első köztük a sefteléssel.

Na, így, úgy a kertész. De ezt már nem vehette le magáról. És ahogy ott állunk, jönnek elé Csurinéék is a méltóságával.

- Nos, fiacskám - megy hozzá az úr. - Itt van, nézd, az embered, akitől visszakerült követelések nélkül a Lajoskának képe. Remélem, megjutalmazod te magad valamivel.

Persze örült a méltósága. De tudják, hogy mivel akart megjutalmazni? Hát azt mondta: jól van, hát nem vitet be a tömlöcbe a többi után, amiért eddig eltagadtam a medálját. Ez legyen a jutalmam!

Nahát, az úrék bemennek, Csurinéék meg kérdik: na mi van? El tudtam csórni Rozitól azt a holmit?

Persze, a kertész előtt én is csak azt mondtam:

- Hiába! Ha egyszer oda kellett adjam ingyen, mert a méltósága a tömlöcben aszaltatott volna meg érte.

Erre Csuriné:

- Na, hallod, aki ilyen élhetetlen, hogy visszaadja ingyen, amit talál, az jobb, ha az első kútba beleugrik.

De én, ahogy Linka mellett állok, megfogom:

- Hát neked is inkább a tömlöcből hozzam ki a jövőnkre valót? - kérdem tőle.

De az anyja:

- Gyere csak, gyere Linka. Hadd itt ezt a mamlaszt. Ha most is eleresztette a szerencséjét, akkor láthatod, csak úgy akar ez téged is, mint a többit.

- Nohát persze! - szól bele a kertész. - Majd arra számít, amire a Rozijával, hogy mások hozzák neki a költőpénzt a felesége bőrére. Nem akarsz rá is alkut velem?

- Rá nem! - mondom Linkára. - Hanem, tudja mit, itt az anyja, ezt odaadom magának ingyen.

De bizony, amint vettem észre, Linka sem volt kacagó kedvében, hogy azt hitte, kampec a reményünknek. Ő is csak a száját pittyesztette rám, és húzta ki a kezét az enyémből. És mikor az anyja hívta, azt mondta:

- Hát, igaza van anyámnak. Így akkor sohse lehetek neked, csak olyan, mint a Rozid, ha neked mindennél több a móka.

Hát akárhogy fogják csudálni, de ez a szó volt ettől a lánytól, amiért így vagyok most is, ahogy vagyok.

Mert igaz, ott volt a zsebemben a húsz pengő, és Rozinak is azt mondhattam volna, amit a méltóságos úr a kertész előtt, hogy odaadtam ingyen a medált. De ha elgondoltam, hogy az az utcarossza inkább a tömlöcbe viteti magát értem, hogy összeállhasson velem, ennek a másiknak meg nem is én, hanem a húsz pengő kell jobban, az anyjával együtt, hát már egyszer én is méregbe jöttem, mert nagyon zokon esett nekem ez a dolog.

Hát eleresztettem a kezét, és úgy szóltam utána:

- Mondok egyet neked, Linka. Ha most, úgy tegyük, a zsebemben is volna az a húsz pengő, akkor is azt kérdeném tőled, hogy válassz mostan, velem tartasz, vagy az anyáddal.

- Már én nem vagyok Pattanó Rozi! - azt felelte erre.

- Nahát, akkor isten áldjon! - Én is csak annyit mondtam rá neki.

- Gyere-gyere! Beszéljen, amit akar! - indult az anyja, és utána ő is.

Így hagytak ott. De én se mentem a sarkukba többet, csak másnap, a cókmókomért. Már aztán nem bántam semmit. Maradjak hát Kakukk Marcinak. Rozi se mondhatott rám semmit. A felét nekiadtam a húsz pengőnek, mikor este kieresztették őket a tömlöcből, és Bojnyiknak és Sustiknak is áldomást fizettem a részemből. Velük ittam, danoltam én is. Így tesz az ember, ha el van keseredve!

Bánja most már a barátok szamara az egész históriát!