Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A medál

Tersánszky J. Jenő: A medál
(Kakukk Marci kalandjai)
2.

Így érek én haza. Nem kell már semmi, csakhogy megszabadultam ezektől.

Csuriné kint járt éppen az udvarban. Nem is vett észre, hogy megérkeztem. Hanem Linkát találtam a hászjámon, ahogy mint rendesen, ő rázta fel a szalmazsákomat, és vizet hozott a korsómba.

Persze mindjárt kezdi nekem a szemrehányáson: hogy Rozi és Rozi és Rozi.

- Na - mondom -, hát nem lesz ez többet, ne félj! Most se okolj engem. Panaszkodott itt nekem az este, hogy az ura megverte, kilökte, nincs szállása, engedjem egy éjszakát kucorogni itt. Ne csudáld, hogy megsajnáltam.

- Megsajnáltad? Igen, úgy, hogy egész éjszaka henderikáztál és picsogtál itt vele. Hiszen úgy ömlött ránk a por, hogy édesanyám egész éjszaka köhögött, és én se tudtam aludni, lent a házban - áll elő Linka. - És majd ma éjjel megint idejön. Azért te mégis engemet szeretsz.

- Hát pedig - mondom neki -, hidd meg nekem, hogy úgy szeretlek téged, mint a lelkemet, és nem kellene nekem senki más, ha így belém nem botlana. De hogy lássad, hogy nem hazudok neked, hát tudd meg, hogy már el is adtam, amit kaphatnék Rozitól. Ha eljön, akkor csak azt várom meg, hogy lefeküdjön, rögtön itthagyom. Mert a kertész egy pengőt ígért, ha hozzáengedem a sötétben. Így majd az ura se engem rak meg, ha utánajön. Mi pedig röhögünk itt lent rajtuk.

- De úgy légy boldog, hogy ez igaz? - faggatott Linka.

Erre aztán már a kezemmel esküdtem a derekán és a számmal a száján.

De, hogy mondjam, a padlás alig volt bevályogozva vékonyan, az is szertemállott, hát minden lélegzet lehallatszott a házba. Azért, mindig, mint most is, hozzá se érek jól Linkához, már halljuk, hogy recseg a hászjalyuk létrája az anyja alatt. Még azt is tudta, miről beszéltünk, mert azzal bújik fel:

- Hej! Hej! De nagy gazember vagy te, hallod. Igaz, hogy az az utca rossza is megérdemli, hogy így tégy ki rajta. De neked is csak karó volna való a hátadra, hogy kikezdel ilyennel, mikor itt gondodat viseljük.

- Maga - mondom -, Csuri néni, jobb ha nem ejt egy hangot sem. Mert csak maga hibás az egészben. Nem eleget istenkedtem magának, hogy engedjen éljünk együtt Linkával? Ki kellene akkor nekem más? Dehát így, én se vagyok kappan, ha helybe jön hozzám a tyúk.

Persze erre a vén sárkány megint csak a régit kezdte, a hites urával, a sátorral és a húsz forinttal.

Hát mit tehettem? Megint fogadkoztam, hogy a sárkány barlangjából is előhozom azt a pénzt, és megígértem nekik, hogy többet nem fogok össze Rozival. De eszembe jutott a medál, hát elmondtam nekik az úr ígéretét és azt, hogy már el kell nézzék, hogy ha holnap is Rozival megyek együtt napszámba, mert hátha megtalálom a medált?

De alig beszélünk, egyszerre a padláslajtorja tetején a Rozi boglyas fejét látom:

- Elszöktél tőlem, ugye? És már körül is vettek ezek a buhák! - kezdi még ott.

- Gyere-gyere, menjünk lányom - veszi kézen Linkát Csuriné. - Hagyjuk ezt a szégyen nélkül valót. Még szorulhat ő itten.

- Szorulnátok ti szívesebben Marci mellett! Csak neki is van szeme! - kiáltja utánok Rozi, és azzal le is heppen mellém a szalmazsákra. Úgy fújja el egyvégtében, hogy alig tudott megszabadulni az urától. Csak úgy, hogy visszaszaladt a villakertbe. Oda nem mert érte jönni az ura. De ott meg a kertész akarta lefogni Sustikkal, erővel.

Hát az igaz, hallják, hogy az a Rozi akármilyen cafrangban, tiszta volt mindig és a tagja olyan puha, fehér, friss, mint a nyári felleg. A szeme meg, mint felénk mondja, kigombolta a nadrágot. Nem csoda hát, hogy úgy veszkődtek érte.

De már én egyet gondoltam, annál maradtam. Tettem magam, hogy el vagyok keseredve, és félrefordítottam a fejem tőle.

Erre persze elkezd simogatni, dörgölődni hozzám:

- Hát mi lelt? Mi bánt? Mitől reszketsz? Már nem kellek? Csak arra voltam jó neked, hogy az éjszaka itt legyek veled? Akkor tudtad ugye súgni a fülembe, hogy drága, kedves, gyémántosom.

- Nahát - mondom -, aztán mindig csak ebből álljak ki veled? Tudom, hogy erre mindig kész vagy. De nekem rogyott is össze a napszámban a térdem, mint a rossz collstock. Dagasztasd csak magad az uraddal, az elég nagy marha hozzád.

- Hát ezt is fel tudod hányni? - azt mondja. - Mint egy csámpás? Hiszen akkor csakugyan dajka kellene melléd hát, hogy pelenkába pakoljon. Hát mire kell neked egy asszony?

- Bánom is én! - mondom. - Csak éppen meg ne vakuljak, hogy szoknyát se lássak. Ha eljöttél - eljöttél, feküdj le. Én el vagyok törődve. Nekem hagyj békét.

Azzal feldőltem és hátamat fordítottam neki. És egy darabig ő se szólt, én se. Már azt hittem, jobban megbántottam, mint akartam és elmegy. De egyszerre csak így szól:

- Pedig ha megmondanék valamit, tudom másképp beszélnél velem. Mert ha valaha, most vehetnénk szállást magunknak és élhetnénk a kedvünkre.

- Tán kincset leltél? - mondom, csak úgy meg se fordulva.

- Leltem bizony - azt mondja. - Csak aztán pissz legyen róla a szádnak. Mit gondolsz, ki lelte meg a medált?

Na, de erre már megfordultam. Fel is ültem:

- Meglelted? Mutasd, hol van?

- Nincs nálam - azt mondja. - Csak nem vagyok bolond, hogy kikoboztassam magamtól. Majd holnap, ha visszamegyünk napszámba, akkor elhozzuk. Eldugtam ott. Csak látnád, milyen gyönyörű kövekkel van kirakva. Tudok én egy zsidót, aki megveszi. Akkor aztán nézünk egy rendes kis szállást, és fújhatnak mind utánunk.

Nahát, ez már büdös egy dolog volt. Itt volna a húsz pengő, még több is. De itt vagyok bajba jobban. Hogy amelyiket szeretem, annak kellene a húsz pengő. De az meg itt van a másiknál, amelyik utánam jár. Itt nagy gondod lesz, Kakukk Marci - gondoltam -, hogy bújj be egyszerre két lyukon a zsákba.

Próbáltam kiszedni legalább Roziból, hogy hova dugta? De félt, úgy látszik, hogy hoppon hagyom aztán, ha megmondja, hát nem ejtette el se kérésre, se kacagásra.

Hát rábíztam a jószerencsére.

*

Hanem, ahogy ülünk és sepetélünk, egyszerre, észre se vesszük, hogy a lajtorján lassan a nagy tekergő Bojnyik suvakodik fel. És már ott kiáltja:

- Ne-te-né! Már le is feküdtetek. Itt kaplak hát!

- Hijj! A nemjóját! - ugrok fel. De Rozi megkapja a kabátom végét és visszaránt:

- Mit szűkölsz tőle? Van még tömlöc, meg akasztófa, ha hozzád mer nyúlni. Értem hiába jött!

De már ez nem tréfa! Rángatom a kezében a kabátomat:

- Engem eressz el! Végezzétek el magatok közt a bajotokat.

Hanem Bojnyik, szerencsémre látom, nem volt verekedő kedvében:

- Ne félj, nem bántalak egyiket se - azt mondja. - Csináltatok, amit csináltatok. Csak adjatok egy falatot, mert alig bírok már a lábamon állani. Olyan éhes vagyok, hogy dülled ki a szemem a szomjúságtól.

Le is csapja így magát mindjárt a szalmazsákomra. De Rozi, még ő acsarkodik neki:

- Nincs itt keresni valód! Itt nincs vendéglő. Indulj, ahonnan jöttél. Ahogy veled tartottam eddig, tarthatok ezentúl Marcival is. Jobban meg fog becsülni. Így se ijed meg itt senki tőled.

- Na-na-na! Csak lassan! Mert akkor mindjárt másképp beszélek! - szól erre Bojnyik. És ugyancsak a nagy mancsát lódította meg éppen na!... De én már erre is gyengének éreztem magam alatt egyszerre a padlásdeszkát. Az ember pedig a félelemből még nagyobb dühbe jön. Hát rákiáltok Rozira:

- Engem csak hagyj ki ebből a slamasztikából, és ereszd el a kabátomat. Én nem akarok veled semmiféle jóba lenni.

Erre Bojnyik meg röhögni kezd:

- Na, látod ifiasszony, hiszen nem is kellesz ennek a halálfej pillangónak.

- Nem? Hát megijedsz ettől a pálinkásüsttől? - méri rám szemét Rozi. - Szégyelld meg magad! Fújhá! Ilyen legény!

- Akármilyen! - felelek neki vissza mérgesen. - Az ő macája vagy, nem az enyém. De még ha az enyém volnál, akkor is azt mondanám, vigyen, amerre hathét.

- Nem voltam a tiéd? - berzenkedik nekem Rozi. - Még azt is le mered tagadni, hogy itt öleltél, csókoltál egész éjszaka, és hamarabb ismertél, mint ez a talpighas?

Így kezdünk ott veszekedni. Bojnyik meg csak röhög minket. Hát igaz! Most nekem is jön, hogy kacagjak rajta. Hogy más asszony, meg a szeretője, az ura előtt azt se tudja, hogy titkolja a bűnöket, ez meg itt csak hogy tanút nem hív az utcáról az urának, hogy a másé volt, s nem csak neki kell. Úgy, hogy a végén már Bojnyik békít minket:

- Na, ne szájaljatok hát egymásra. Volt, ami volt. Inkább engem ne engedjetek itt kinyúlni éhen a szomjúságtól.

De én, ahogy most Rozi helyettem az urának acsarkodik, kapom magam, kirántom a csurapém a kezéből és le a lyukon:

- Isten áljdon benneteket!

- Hová szöksz! Marci! Várjál! - Rozi is rögtön otthagyja az urát, és bukdosik le utánam.

Hanem én okosan csináltam. Hirtelen lebújtam a létra alá, és onnan intettem Csurinénak: mondják, hogy kiszaladtam az ajtón.

De nem is kellett, hogy mondják. A szél nem viszi úgy a rongyot, ahogy Rozi kicserdült utánam az udvarra.

Nahát, amit lehetett, sepetélünk ott Csurinéékkal ezen a tatárfutáson. Már én csak legjobbnak tartom, ha ott bújok el a házban. Hát magamra lökettem egy csomó ócskát és ott hallgatok alatta. Rozi kereshet az utcán végig.

Csuriné pedig azt mondja, már ő felmegy, megnézi, mit fog csinálni itt Bojnyik a szállásomon?

Hát az kiabált egy darabig utánunk, hogy ne fussunk, ne hagyjuk ott őt! De, úgy látszik, csakugyan el lehetett csigázva, mert még a lyukhoz se mozdul a szalmazsákról.

Ott is lelték gunnyasztva magában, Csuriné meg Linka, ahogy felmásztak.

Már ezalatt jól besötétedett. De a nagy hajcihőben itt se, ott se gyújtottunk világot. Aztán mondtam már, hogy felülről minden moccanás lehallatszott. És a sötétben, egyedül, mintha élesebb volna az ember füle is. Hallok hát mindent, ahogy Csuriné mondja felettem Bojnyiknak:

- Márpedig azokat hiába fogja várni itt, mert szegény Marcit úgy megijesztette, hogy hét kerten túljár. A felesége meg nem ragad le annak a nyomából.

- Most már pedig, azért is a nyavalya áll beléjük, amiért itt hagytak étlen-szomjan. Majd visszajöttök ti ide! Addig el nem mozdulok innen! - hallom Bojnyikot. És hogy veti is el magát a szalmazsákomon. Na, én szépen nézek ki a saját szállásomon. De már kezdi a vén boszorkány a magáét:

- Bizony, hallja Bojnyik - azt mondja -, maga csakugyan nem is rossz ember. A híre rosszabb csak. Hiszen én ha magának volnék, el sem tűrném a feleségemnek, hogy más legény után szaladjon, inkább a lábát törném le és a hajánál fogva hurcolnám haza. Mert az olyan asszony nem is érdemel egyebet, minthogy mozsárban törjék össze, és a tűzön pergeljék meg, aki legényhez szökik az urától. Hiszen az én uram még azért is kiütötte volna a szemem, ha másra nézek, nemhogy mint maga, itt kapja egy legény szállásán a feleségét. Hogy ennek a lakómnak is csak bajt hozzon a fejére. Mert abban már én is tanúskodhatok magának, hogy nem Marci csalta ide Rozit, hanem ő jött el tegnap is, most is. Azért mondom én, hogy az ilyen asszonynak a nyakát se szánnám kitekerni. Mert az asszony maradjon az ura mellett, ha a lelkét kiszedi, amire magától a Rozi nagyon rászolgált. Mondja meg csak, nincs igazam?

- Ühöm! - dümmögött Bojnyik rá. - Csak ha sötét nem volna, az éhségtől se látnék! Egy pohár pálinkám lenne legalább.

- Szegény-szegény ember, persze, ha nincs aki gondját viselje - sápogott neki Csuriné. - De nem is másért mondom én magának, hogy én a máját is összerágnám olyan asszonynak, mint a felesége.

Egyszerre csak beleszól Linka mérgesen:

- Hát akárhogy vannak ők együtt. Miért jönnek ide, hogy szegény Marcit elverjék a szállásáról?

- Csitt! Csitt! - csitítja az anyja. - Hiszen látod, hogy azért jött ez az árva ember, hogy visszavigye a feleségét.

- Minek nem vitte hát? - pattogtatta a száját Linka. - Menjen hát utána! Vagy itt akarja egész éjjel várni? Na nézze! Hiszen el is aludt itten. Hallja! Keljen fel!

- Ne bántsd szegényt, ne bántsd! Gyere csak, és feküdjünk le mi is.

Na tessék! Bojnyik elaludt ott a szalmazsákomon. Úgyhogy Csurinéék lejöttek a lajtorján. De Linka még ott is zsémbelt egyre lejövet:

- Hát mit sajnálja? Menjen útjára! Itt akar aludni?

Persze aztán lent Csuriné:

- Nem sajnálod? Majd nem, ha kapsz tőle vagy két csárdást, amilyen országos hóhér! Örüljünk, hogy döglik. Majd elmegy!

*

Hát erre megint összepusmogunk ott, mit csináljunk? Rozi is benézett egyszer, de nem látott meg, hát továbbment az utcát kergetni értem.

Már nincs egyéb, minthogy megvackoznak nekem a házukban. Talán békén lehetünk már.

De alig fordultunk egyet, megint recsegett a padlás. Hujj! Ha! Hiszen ez a kertész! Meg Sustik! Ezek az udvar felől kerültek a lajtorjára. Megismerjük rögtön a hangjukat, ahogy susognak is. Ezek csakugyan eljöttek, ahogy megegyeztünk, és ahogy elmagyaráztam nekik a járást. Na, ebből mi lesz? Halljuk is már a kertészt a padlásról:

- De biztosan ez a Marci lyukja?

- Itt-itt. Ott az ágya a szegletben. Másszon csak oda bátran! - biztatja Sustik.

- A szentségét! De ha belebotlok valamibe!

- Ereszkedjen kertész úr, négykézláb, úgy jobban eléri. Aztán csak a hegyibe!

- Isten neki, hát mindegy!

Hühühü! Nekünk lent ott a sötétben, az ujjunk hegyén akar kipattanni a kacagás, ahogy szorongatjuk egymást. Hühü! Mászik négykézláb a kertész úr Rozit keresni, az én ágyamon.

Egyszerre csak a Bojnyik vastag hangja:

- Ejnye a bolondságát! Hol kaparászol rajtam?

- Csúj! Csúj! - halljuk a kertészt, mert úgy látszik, nem ismerte még meg. - Én vagyok, Marci! Ne ordibálj! Itt a menyecske?

- Te vagy az, Marci? - kérdi Bojnyik. - Hát minek futottál el?

- Az isten bogarát! Hát nem te vagy, Marci?

- Hát te nem Marci vagy?

- Jihhihihúhihuhu! - kacag Sustik a létrán. Haj, Csurinéékból, belőlem már tésztát lehetne gyúrni, úgy elgyengített, elkékített már a kacagás.

Na, ezek jól egymásra leltek ott fent.

De még csak azután halljuk a kertészt, hogy bukdácsol, borogat fönt ijedtében:

- Hogy a görcs táncoltassa meg magát, vén tökéletlen! Hova hozott maga? Azt se tudom, kit markolásztam meg a sötétben. Jöjjön innét, míg épen vagyunk! - förmedt rá fent Sustikra. Bojnyik meg utánakiabál:

- Hé! hé! hé! Hát kik vagytok? Maga az, Sustik bácsi?

- Én vagyok, én! Hát te vagy itt, Bojnyik?

- Én hát. Otthagytak ezek a becstelenek!

Így halljuk már, hogy alkudoznak. De a kertész úgy látszik, keresztül hágott Sustikon, és lecuppant a létrán az udvarra. Mert Sustik odakiált már utána:

- Kertész úr, kertész úr! Ne fusson! Hiszen Bojnyik ez csak, a menyecske ura. Itt a lámpás. Meggyújtom.

De a kertész:

- Na, akkor éppen megjártuk. Jöjjön hát maga is, míg egészben van.

Azzal halljuk, hogy lomol el az utcán. Ezek meg ott fent meggyújtják a lámpát. És a vén Sustik végre elkezdi magyarázni Bojnyiknak a dolgot. Persze gondolhatják, hogyan magyarázta!

- Hát - azt mondja -, megmondom neked az igazat. Ennek a kertésznek, tudod, hogy özvegyember, nagyon megtetszett a Rozid. Azért megalkudott ezzel a gazember Marcival, egy pengőbe, hogy hozzá engedi suttyomban az éjszaka, ha eljön hozzá ide Rozi.

- Na, megállj, Marci úrfi, csak tegyem rád a kezemet! - fenyegetőzött Bojnyik.

- Bizony - mondja Sustik -, azt meg is érdemelné, hogy elpáholnád. Nem elég látnod, hogy elcsalja tőled a feleségedet, hanem még ki is árulja másnak, mint az uraktól levetett holmit a gazdasszonya.

- Várjál hát, Rozi, te is! - dühösködik Bojnyik.

- Rozit ne okold, mert ő nem tudott semmiről semmit. Én meg csak azért jöttem ide, hogy megmondjam neked, mibe mesterkednek - magyarázza a vén ravasz kapcabetyár.

De Bojnyik:

- Ne bántsam Rozit? Mikor itthagy a tegnap estétől egy falat és egy korty pálinka nélkül. Csak kapjam elé őket!

Erre azt mondja Sustik:

- Hiszen ha csak az a bajod, azon most könnyen lehetne segíteni. Mert ha a kertész pengőket ígér mindjárt Roziért, hát legalább neked jusson, aki az ura vagy. Ezek így is elszöktek, gyere menjünk a kertész után, még nem lehet messze. Ha csak megígéred neki, hogy majd egyszer Rozihoz engeded, kapsz tőle olyan áldomást, amennyi belédfér.

- Hát jó - mondja Bojnyik. - De honnan kerítsem elé neki Rozit?

Hát, hallják, alig éri ezt kimondani, egyszercsak halljuk, hogy Sustik azt mondja:

- Pissz! Pissz! Itt jőnek! Ők azok!

Hát csakugyan, hogy a lámpavilágot láthatta Rozi a padláson, azt hitte, én jöttem haza, és már jött is vissza. Még a kertész is a nyomában. Azzal civakodott, hogy az urával intette. De Rozi nem törődött vele, mászott fel egyenesen a létrán és engem kiáltott.

Hanem ezalatt Bojnyikék, a Sustik tanácsára elbújtak ott a hajzás alá, hogy megcsípjék Rozit.

Na, ha a lelkek látogatják ezt a házat a sírokból, még azok se csináltak volna benne egy éjszaka ilyen lótás-futást.

Egyszerre visít Rozi, recseg, dörömböl az egész padlás, ahogy Bojnyik, Sustik, a kertész rárontanak: hihahó! ereszd! ne hadd! fogjad!... Lent ott mi már azt se tudjuk, hová legyünk a kacagástól Csurinéékkal.

De csakugyan, akárhogy vackalódott, visított Rozi, levitték magukkal és elmentek vele. Nahát, kiadta bérbe az ura a kertésznek, ha nekem nem sikerült. De legalább megszabadultam tőlük, mindtől.

*

Igen, ha azt hiszik, hogy ennyiben maradt volna.

De már késő volt persze, tán éjfélen is túl. Gyújtja meg Linka nekünk is lent a lámpást.

De ahogy beszélünk ott róla, ami történt és utoljára ahogy én is elmondom nekik, hogy holnapra meglesz a medál, mert Rozi tudja, hol van, és én kiveszem belőle a napszámban holnap, de ő a húsz pengőről nem tud, így hát csak az én markom üti, és akkor megvan minden, sátor, esketés!... hát így a nagy örömünkben éppen a földhöz akarom vágni a kalapomat és bokázok ott, mikor látjuk Linkával, hogy az anyja, az ágy szélén kuporogva, már az angyalokat hallgatja álmában:

- Na! - mondom. - Linka, most már egy szavad sem lehet, se anyádtól, se mástól. Hát ha azt akarod, hogy ne nyúljak többet ilyen utcarosszakhoz, akkor látod, most alszik anyád, gyere fel hozzám.

Azzal szorongatom magamhoz Linkát, és húzom a lajtorja felé. Persze ő: nem, nem, eresszem, ő fél, megtudja az anyja, felébred!

- Hát persze, hogy felébred - mondom -, ha így vinnyogsz, meg vackalódol. Ha csendesen jössz, nem súgja lidérc álmában az anyád fülébe, mit csinálunk, és mondhatod, ha felrezzen is, hogy az ágyam csináltad.

És így: drága, édes! Csakugyan, Linka már vonszoltatja velem magát a létrán fel. De nem másért - azt mondja -, csak az ágyamért. Egyebet ne várjak. Mert kiált!

- Jó, jó! Nem, nem! - hagyom rá. - Csak légy fent, egyedül velem! - gondolom.

Hát el se engedem az ágy széléig, simogatva meg csókolgatva, hogy: nincs üvegből, nem törik össze, ne féljen! És reszket és oda van. De egyszerre azon ugrik ki a kezem közül, hogy ég a lámpa! Szégyelli magát! És ha felnéz az anyja, meglátja. Megy le. Ő megy le!

- Ej! Szen' fújom én el a lámpát, ha csak az a bajod. Én se akarok egyebet!

Azzal félkézzel fogom a derekát, és úgy mennék a lámpásig belefújni.

Hát ne vegyen elé a hoppáré? Linka visít egyet. A lajtorja tetején meg Rozi sustorogja ránk, mint a víz, ha kifut a fazékból:

- Hececee! Már itt is van a kisasszony, csak tegyem ki a lábam! Ismerlek már, ki vagy.

De még megfordulni se érek. A hászjalyukon meg Csuriné tátja ránk a nagy száját:

- Ismeri maga a kapuk alját! - kiabálja Rozira. Rám meg, hogy: - Te sunyi zsivány! Fel mered csábítani ezt az ártatlant? Jössz le innen rögtön, te utolsó elvetemedett! - esik Linkának. Azzal meg is markolja szegénynek a haját és úgy püföli, döföli le maga előtt a lajtorján. Linka sír. Rozi vihogja. Én meg már olyan vagyok, hogy meg kellene tanítani mégegyszer a nevemre, hogy tudjam, ha megkérdik, minek hívnak.

Nahát, a többit ne is mondjam. Az alvást megint előreküldtem egy éjszakával, mint a kötélverők az inast a fonállal. Linkához meg csak nem jutottam. Rozi nemcsak hogy hoppon hagyta az urát a másik kettővel, még a pálinkásüvegüket is elhozta.

- Ne félj semmit - azt mondja -, azok nem mozdulnak a kertésztől, amíg ki nem takarítják a kamráját. Igyál csak. Megszabadítalak én mindentől téged, ne búsulj!

- De tőled ki fog majd megszabadítani engem, a miatyánk úristenednek az ámenit! - mondom.