Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
Szabott lapokra - hely híján - néhány sor írás: nem búcsúztatóul, csak a viszontlátásig búcsút intve a kézzel a hajóra szállónak. Mert nem lehet, hogy akit oly rég láttam, akire mindig gondoltam, úgy vágytam hallani a hangját, beszédét, s elmondani Neki, mim volt s mim nekem - ne mondhassam el Neki, ne lássam soha többé. Nem lehet, mert ami Benne együtt volt, nem hat évtized növelte eggyé, hanem évezredek, és többé széjjel nem bomolhat - ahogy előttem áll, tekintetével, szájával, szavaival, s aminek jele volt rajta minden, lelkével: bizonyság nekem. Bizonyság - de a vágyakozónak nem elég, semmi sem elég, csak a bírás. S ez szakadt meg - biztatom magam -, csak rövid időre, mégis fáj.
És addig? S akik nem látták? Azzal, hogy elparentáltuk - minden elintéződött? Marad az emlék, időnként emlegetés - egyre halványulva, s végül a semmi, a puszta név? Olyan valami jött el Benne hozzánk, ami századokban ha egyszer - én hiszem, hogy még megtalálom, de a többiek, itt, velünk lévők, utánunk jövők, Nélküle kevesebbek: nekik mentsétek meg Belőle, amit még lehet, vívjatok érte Szávitri módjára, kapaszkodjatok az elszálló árnyba, fogjátok itt Belőle, amit még lehet: akármilyen kevés is - sok.
Vannak, akik naponta együtt voltak Vele. Látták dolgozni, látták, hogy indul el a mezítelen szereppel, csupasz szavakkal, s vitte fel el se gondolt magasságokig - látták kínt gyötrődni, naponta hallották a hangját, a lélek hangját, melynek a jajszava belénk maródott, mint a sósav, az örökkévalóság se mossa ki -, megállni komiszságok között, nyugodtan, nemesen - cselekedni tisztán, szentül -, szeretni, hűnek, barátnak lenni, ahogy csak Ő tudott: gyűjtsétek össze, ami kép maradt róla, jegyezzetek föl mindent, amit csak tudtok, mert bizony, ritkán ad Isten ilyen alkalmat, nagyok közt nagy, aki köztetek járt. S aki munkában legtöbbet volt Vele, és alkalomról alkalomra, évek során, annyit tudott mondani Róla, hogy szinte egy könyvtárra való - Hevesi Sándor, most le is muszáj írni mindent. Amíg még friss és eleven Belőle minden - mert gyarló az ember, halogató, s az idő elmos mindent, válogatás nélkül, közömbösen.
*
A színész esztétikáját máig se írták meg.
Szinte közhellyé vált már az esztétikán rúgni egyet, akiknek sejtelmük sincs róla. De hisz az esztétika nem kritika, leírás, ismertetés, és nem megmagyarázás, hanem az emberi szellem örök erőfeszítése, hogy önnön alkotását megértse. Ugyanúgy, mint a logika, ismeretelmélet, etika, történetfilozófia, vallásfilozófia - s hogy ezek a diszciplínák mind oly fogyatékosak, azért nem ők a felelősek, és nem egyesek, hanem édes mindnyájan, akik egyek vagyunk a nagy tehetetlenségben, amellyel a magunk dolgaival szemben is állunk. De elrúgni őket csak a teljes lemondás árán lehet, mely után nem marad egyéb ötletnél és szellemességnél. Vico arra alapította a történetfilozófiát, hogy az ember jobban megérti a maga produktumait, s csak azokat igazán - és Hegel, hogy a világot megértse, ezt az elvet az egész világ teremtő alapelvévé tette, és bizonyára, mindkettejüknek igazuk volt. De próbáld meg alkalmazni, a merő leíráson és kritikán, ismertetésen és megmagyarázáson túl megérteni, mi az, ami előtted van, az objektivált emberi alkotás - és ekkor találod magad szemben az igazi nehézséggel.
A színész alkotásán igazán meg se próbáltuk még. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a színész művészete a legmagasabb rendű műfaj, a dráma eszköze. De az olyan színész, mint Pethes, leleplez valamit ezenfelül: hogy művészete, minden függésében és alárendeltségében autonóm. S ez a legnagyobb dolog, amit művészetről egyáltalán el lehet mondani. Helyzetetét végtelenül komplikálja és paradoxszá teszi, hogy oly kézzelfoghatóan mástól függő és mégis autonóm, szinte materiálisan determinált, és teremtően szabad. Az a paradoxon, mely minden művészetben megvan, a színészében más síkon és egészen különleges formában jelenik meg. S ez a színész művészetének sajátságos, a többiével való hasonlósága mellett mégis annyira különböző problémája, melyre csak utalni akarok, hogy van, s mely Pethesben oly tisztán mutatkozott meg, mint ez ideig csak kevesekben.
Ne értsenek félre, Pethesnek nem ez vagy az az alkotása "probléma", hanem az ő egész színészi mivolta annak a kérdésnek fölvetése, hogy mi a színész művészete. S amelyre ma még nincs felelet.
*
Az ősdráma, a nekünk első, a görög, nem "emberek" drámája, hanem a világé - a világé, metafizikai értelemben. A végzettel átitatott világé, melyben az ember csak kifejezőbb, beszédesebb, emberek számára érthetőbb megnyilvánulási módja a világnak a többi mód között. Világ és ember még nem szakadt szét, az ember még nincs egyedül, magában - ami vele és benne történik, a kozmosz közös drámája.
Ezért a színész néhány maszk alatt eljátszhat minden szerepet. Minden maszk alatt és minden szerepben végbemenő világsors és világtörténés válik szemmel láthatóvá. Többfélesége csak annyi, amennyi a világ egységével és a sors közösségével adekvát lehet. Amennyi meghasítja előttünk a világ méhét, anélkül, hogy kiszakadna belőle. Ezért kell neki a maszk - mert az egész látható világ maga is csak maszk, mely mögött az igazi dráma folyik a végzettel. Az emberi arcot formázó maszk szimbólum, mint ahogy maga a hős és szerepe is, mint ahogy maga a látható világ is szimbólum. Többfélesége nem a látható világ empirikus gazdagságában és az emberi sorsok sokféleségében gyökerezik, hanem a világ lényegébe ágyazott végzet felszínre kívánkozásának szükségszerűségében.
*
A modern dráma (modern, értsd: keresztyénkori) - a modern dráma se "emberek" drámája, hanem lelkeké! A regénybe, akármilyen jelentéktelen epizód-alak, a novellába, akármilyen élettöredék formájában - mindig az egész "ember" lép bele. Az ember - mindazzal, ami hozzátartozik, életével, összefüggéseivel, vonatkozásaival, empíriájával, s amit a drámába nem vihet magával. Mert a modern dráma: éppen az embernek lélek-volta, lélekké-kiszakadtsága a világból és emberek közül. A modern dráma formája abban a tényben gyökerezik, hogy lelkek vannak, egymástól különálló, egyedülálló, magányos, a világból s egymástól kiszakadt lelkek, akik mégis végzetszerűek egymásra. Minden olyan mozzanat - környezetrajz, motiválás, valószerűsítés stb -, mely a drámát "emberibbé" igyekszik tenni, lényegét homályosítja el. Hiszen természetes, emberek vannak a drámában, mert a lelkek ember-lelkek és emberként láthatók. De drámaiságuk, drámai anyagszerűségük, az, hogy egyáltalán a dráma anyagává válhatnak, lélek-voltukból s nem ember-voltukból ered. Mindaz, amit emlegetnek: társadalom, történelem, politika (Napóleon a Goethével való beszélgetésében) stb. -, mind el lehetne a világ végéig anélkül, hogy dráma válnék belőle. A modern dráma a modern embernek a maga lelkére eszmélése, a lelke valóságának és egyedülvalóságának tudata. A modern dráma története, emelkedései és esései, pontosan lemérhetők korok szerint a lélek valósága élményének intenzitásával és mélységével. S az is, hogy miért nincs ma dráma.
A modern dráma formájából szükségképp következik, hogy a modern színész lélek-ábrázoló, s nem ember-ábrázoló. Helyesebben és pontosabban: ő a léleknek szemmel láthatóvá válása. Ezért kell neki - míg a görög színész jóformán mindig ugyanaz maradhat - mindig mássá és mássá lennie. Mert nincs többé közös sors, mint ahogy nincs többé közös világ, csak az empíriának, társadalomnak, környezetnek stb. felületes közössége - hanem csupa külön lélek van, és külön sors. Mindaz, ami lényeges, igazán döntő, igazán "dráma", belülről van, a lélekből -, onnan indul, onnan jön kifelé, magából a lélek tényéből. A többi - megjelenési forma. De már nem lényegtelen, hanem szükségszerű, mert a lélek lélek-volta, magában-valósága, a világból ki- és egymástól elszakadtsága, ezer és ezer felé szakadtsága csak a megjelenési formák ezer- és ezerféleségében jelentek meg adekvát. Mert a modern sors, a lélek-sors, nem egy ember speciális esete, nem egyéni eset, hanem mindenkié, minden emberé - és minden emberben más.
A modern színész, nem egyes szerepeivel, hanem puszta létével, maga az a tény, hogy van olyan művész, akinek művészete a mindig más és más lélek látható megjelenése: annak, ami a modern (értsd: nem antik) művészetben valami egészen új, talán legpregnánsabb kifejezése. A modern dráma formája az antik utáni világ lelkekre szakadtságában gyökerezik - a színész puszta léte, az, hogy él közöttünk valaki, aki minden alkalommal más és más lélekként állhat elénk, a világ lelkekre szakadtságának ad abszurdum demonstrálása.
Ezért otiosus az a kérdés, hogy a színész "átélje-e" szerepeit, vagy ne. Amíg csak "átéli", addig lehet úgynevezett "jó színész", de nem az, akiről itt szó van. Akiről itt szó van, az valósággal újra, új lélekké születik minden alkalommal. A modern dráma a Maya világa, a szanszára világa, melynek lényegéhez tartozik a lélek újra-megszületése. A színész létformája a reinkarnáció.
Csodálatos, hogy aminek minden feltétele megvan valamely korszakban, mégis mily ritkán, olykor csak egy-egy emberben jelenik meg tisztán és teljességgel. Tolnai Károly kimutatta, hogy a múlt század második felében a jelentéstelen töredékhez rendelt formát - a tárgyhoz vezető úton a tárgynál megállva - egyedül Cézanne találta meg. A háború előtti időszak bizonytalansága, riadozása, maga-marcangolása, halálba-rohanása a lírában találhatta meg rendelt formáját, s az az Adyé. A magára maradt lélek drámáját már nem a drámaíró (talán az egy Strindberg) - akiknél elveszett a dráma értelme -, hanem két színész revelálta előttünk: Duse és Pethes Imre.
A modern dráma a világnak lelkekre-szakadtságából állt elő, a lelkek külön-létéből. Ehhez a külön-léthez idővel szükségszerűleg az egyedül-létnek, a magánosságnak kellett járulnia. A lélek sohasem volt oly elhagyott, magában, egyedülálló, mint ezekben az évtizedekben. Pethes amellett, hogy színész volt, abszolút színész, ennek az időnek volt abszolút színésze.
Átélés? Igen, de az egyes szerepeken túl és megelőzőleg a modern lélek sorsának átélése, megélése, magán tapasztalása. Egyszerű a dolog, ugye? Pethes azért játszhatta oly kitűnően szerepeit, mert nagyszerű fantáziájú, kitűnő színész volt. Igen - de, hogy egyáltalán játszhatta őket, s hogy egyáltalán az a fajta színész lehetett, amilyennek ismertük: azért nagyon nagy árat kellett fizetnie, azért e korszak reprezentatív emberévé kellett lennie, a leghontalanabb, legelveszettebb, legmagánosabb, legfájóbb lélekké. Amilyent nem ismertem másodikat, akit hallani kínzó gyönyörűség volt, a magunk mai énjének leleplezése, pellengérre állítása, flagelláns vezeklés, de az az őszinteség, amelyen egyedül visz út keresztül az üdvösséghez.
S ez volt az ő sokat emlegetett "természetessége". "Természetes" volt annak lennie, ami szubsztanciája neki. A reinkarnálódás, a szó teljes értelmében, volt az ő élet-törvénye s annyi köze volt a naturalizmushoz, amennyire minden születés természeti processzus. És másrészt annyi köze volt az ún. "stilizáláshoz", amennyire minden születés törvények szerint és tervszerűleg, bár nekünk ismeretlen terv szerint, történik.
Nagy árat kellett fizetnie ezért a természetességért, helyettünk is, akiket képviselt, fizetnie nemcsak a színpadon, hanem, amint mondani szokták, az "életben", állandóan hordani a számkivetettség, a kárhozat sorsát, fájni úgy és addig, amíg a lélek azon a hangon szólal meg, a Pethes hangján: vajon eszetekbe jutott-e valaha, miért oly emberen túli, oly idegenül ismerős, olyan megríkató, lázadó és rezignáló az a hang, olyan, amelyről azt hisszük, csak mi halljuk úgy, senki más? Orgánum? Igen, a lélek orgánuma - maga a lélek az orgánum, mely megszólal, a csupasz, sebzett, bujdosó, örökké alakot cserélő lélek.
A fájdalmak felvétele relatív dolog, objektív és szubjektív feltételei vannak. Pethesnél megvolt mind a kettő. Volt bőven, ami fájjon neki, s a mennyiséggel arányban volt meg benne az is, akinek fájjon. De nem is láttam még embert, aki a keserűségnek olyan ízével szájában szólott, mint ő - ami a görök képzeletnek a Gorgo-fej, emlékeimben az az ő beszélő szája, ahogy beszéd közben szinte csak az alsó ajkát mozdítja, mintegy leejti a szavakat, a felső alig mozdul, fölényesen pihen: ez a nyílt zárkózottság, ez a magába fojtottság - de nem is érdemes elfojtani! Hadd nyíljon meg a zsilip és hadd ömöljön ki a lélek szavakban, csak néhány szóban - nem érdemes, mert semmi se érdemes -, nem érdemes megtartani, és nem érdemes elengedni - s a férfilélek öntudatosan, büszkén, dacosan áll meg sorsával szemben és nyugodtan, győztesen szembenéz vele.
Ha netalán másnak születik, mint magyarnak, egész világ ismer magára benne, és hálával hódol neki. De talán - nem is lehetett más, mint magyar. Az elhagyatottságnak és keserűségnek ahhoz a fokához talán a szenvedésnek akkora mértéke volt szükséges, amilyennel csak ezen a földdarabon mér a sors. És másutt, boldogabb országokban, talán nem akadtak volna olyanok, akik "felfedezzék" - mint ahogy a színeket és hangokat is csak bizonyos fokig percipiáljuk. Mindig rejtély volt előttem így is, hogy egyáltalán színésszé lehetett - hogy a vizsgákon áteresztették -, s hogy színész maradhatott: annyira ellentéte volt mindannak, ami direktoroknak, tanároknak, kritikusoknak s egy ideig a közönségnek kellett. De másutt talán nem tudott volna annyi ember se összeverődni, mint nálunk, aki fölismerje és tűzbe menjen érte - ott vagy világnagyság lett volna belőle, vagy senki-semmi. Csak nálunk juttatott neki az a sors (s a legutóbbi évekig tartott), hogy a néhány érette küzdő örökké bizonytalan legyen a számára - olykor évekig hallgatásra ítélve, olykor, végső elkeseredésében, a vidékre elbújás gondolatával foglalkozva - az örökös bizonytalanság, a se kiút, se bent, se fönt, se lent: ez volt a sorsa, s enélkül talán nem lett volna naggyá. De hogy mit szenvedett érte, csak azok tudják, akikkel olykor megnyilatkozott - miközben dilettáns direktorok kezén kallódott, a kollégái intrikáltak ellene, förtelmes kritikusok követelték, hogy színpadra se eresszék többet, bukásairól számoltak be, miközben a közönség tombolt és nem tudott betelni látásával, hallásával, s a menni akarót újra csak visszahúzta.
*
Édes Imrém! Lám, megpróbáltam, elvemhez híven "objektív" írni Rólad is, idejegyezni néhány sort, futtában, amik közül mindegyik ezer helyett áll - így talán meg se lehet érteni, amit mondok -, de "objektív" próbáltam, mint azon a szörnyű reggelen, mikor neved feketébe foglalva megpillantottam az újság első oldalán - és megőriztem a nyugalmam, hogy ne vegyenek észre semmit -, csak úgy tettem, mintha olvasnék -, de mikor a második oldalon megpillantottam az utolsó szavaidat, azt, hogy "nem érdemes! ezeknek nem érdemes!", akkor csak leborultam és zokogtam -, pedig Te tudod, mi jászságiak nem vagyunk olyan könnyen sírók - de akkor meghallottam a hangodat, úgy, mint régen, amikor éjnek idején kettesben mentünk hazafelé, s azt mondtad, itthagysz mindent, elmégy vidékre, mert "ezeknek nem érdemes!" - hallottam a hangod és láttam az arcod, és láttam a kezed mozdulását -, és emlékszel, hogy könyörögtem akkor Neked, hogy ne menj? - de Te mindig csak azt mondtad, "nem érdemes!" -, és országos hírű ember voltál, mikor a nadrágodat fél órával az előadás kezdete előtt kellett kiváltanod a zálogházból, és volt úgy, hogy ki se tudtad váltani, és gyűrött ruhában léptél föl, és Beléd kapcáskodtak - s akkor mi, néhányan, hogy szégyelltük magunkat, egy egész országért, sok millió emberért, és oly megalázottnak éreztem magam, mintha összeköpdöstek volna -, és éjjel, mikor hazafelé mentünk, igyekeztem a lelkedhez bújni, megsimogatni, átölelni - és beszéltetni igyekeztelek, hogy elfelejtsd a hitványokat -, és akkor, elkeseredésedben, keserűségedben csodaszép dolgokat mondtál, amiket csak én hallottam - pedig mindenkinek hallania kellett volna -, mert Te nemcsak nagy színész voltál, hanem nagy ember, nagy szív, nagy lélek, nagy elme - s abban, amit drámáról és színjátszásról mondtál, csalhatatlan -, és hordoztad, méltósággal, azt a sorsot, mely ebben az országban mindig jutott a nagyoknak - és mosolyogtál is hozzá, derekad, nyakad egyenesen állt -, s ezt is oly fájdalmas volt látni, mert ha megtörtél, panaszkodtál volna, kisebb terhet raktak volna Rád - de így, egyre többet -, oly fájdalmas volt látni, hogy szívesen meghaltunk volna Érted - s most is látlak, s amikor Rólad akartam objektíven beszélni, íme, Hozzád beszélek - s ma is azt mondom: szívesen -, noha tudom, hogy igazad van, "nem érdemes! ezeknek nem érdemes!"