Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
Sokféle szempontból lehet mérlegelni a hatásoknak azt a sorát, amellyel Ignotus új impulzusokat adott a magyar irodalom egy nemzedékének. És a sok szempont mellett talán szabad néhány szóval utalni egy nem egészen irodalmi szempontra is.
C'est la vie, questa la vita, such is life, so ist das Leben: szokta régebben mondani Alfred Kerr kritikáiban. Sűrűn és kevés joggal, mert az irodalom és még a naturalista irodalom is csak ritkán látta az életet olyannak, amilyen: mert ritkán - látta az életet. Az írók mindenfelé a maguk életét élték, és tűnjék fel merész paradoxonnak: az írók élete a kávéházi asztalok mellett, a sok éjszakázással, néha rikítóan tarka színeivel majdnem olyan távol esik az igazi élettől, mint amilyen távol voltak az élettől a középkor szerzetesei, a zárdák celláiban, mikor a kódexek aranyos, színes betűit festették finom ecsetjükkel. Azok az írók, akik bejáratosak a színházi öltözőkbe, talán magukba szívják az életnek egyik szélfúvását, de mindig és mindenütt kivételek maradtak az olyan írók, akik kapcsolatba jutottak az élet egész forgatagával, teljes sokoldalúságával. Könnyű volna felszámlálni hosszú sorban az olyan lírikusokat, akik a halk és finom, vagy a lázas és szonor versek gazdag sorát írták a Nőről, de nem jutottak közelebb álmaik és vágyaik asszonyához, mint annak idején Dante, az Arno partján megpillantott, és azután elvesztett Beatricehoz...
Ignotus azonban ismerte az életet. Ismerte a nőket és a politikusokat, látta közelről a pénz keringését és a pénz hatalmát, megkóstolta az élet minden ízét, tudta az élet minden színéről: valódi-e vagy csak a festék és az ecset hamis munkája. Az írók az élet bírái. De az írók többnyire in contumaciam ítélnek az élet fölött, noha az igazságszolgáltatás már régen visszautasítja a törvényszéki tárgyalásnak azt a formáját, amely a tanúk és vádlott meghallgatása nélkül hirdet ítéletet. Talán az íróknak sem volna sabad in contumaciam lefesteni a csak távolról látott összefüggéseiben és motívumaiban inkább elképzelt, mint ismert életet: és mégis az írók nagy része magas toronyszobában él vagy a halastó közepén, egy kis szigeten, mint annak idején Strindberg... Ignotus tudott hidat építeni az élet felé: és gyakran vonult vissza ugyan a művészet szent elefántcsont-tornyába, de gyakran engedte, hogy sodorják magukkal az élet hullámai. Ezért foglal el Ignotus olyan helyet a magyar íróknak egy csoportjában, mint amilyen helye van a többi historikussal szemben az olyan történetírónak, aki szerepet játszott a történelem új eseményeinek születésénél, és kiformálódásánál. Polybios és Sallustius óta az ilyen történetírók mindig sokra tudták tanítani társaikat, és Ignotus tanítómester szerepét az új irodalom egy generációjával szemben nem méltányolja teljesen az, aki nem méltányolja Ignotusban az igazi, reális élet tudományának tanítómesterét. Voltak, akik némi malíciával nézték a kirándulásokat az élet reális tartományai felé, pedig ezeknek a kirándulásoknak sokat köszönhetnek Ignotus írásai: és sokat köszönhetnek Ignotus tanítványai. Ignotus nem csupán a part széléről nézte az élet hullámverését, mint annyian az írók közül, idehaza és odakünn Ignotus gyakran elindult a hullámok közé kis csónakján, és tudta, hogy a víz színe nem mindig olyan tiszta kék, vagy nem mindig olyan zavarosan és piszkosan barna, amilyennek a partról látszik. C'est la vie: ezt tapasztalatok alapján mondhatta el Ignotus, és a szép hazugságok, a merész elképzelések, a tiszta víziók művészeti értékét, művészeti jogosultságát nem vonhatja kétségbe senki, de azért Ignotus élet-ismerete, élet-tapasztalata, amelynek átsugároztatásához senki sem értett jobban nála: talán az új generáció nem egy értékes emberének adta meg az élet felé azokat a kapcsokat, amelyek nélkül nincsenek szép álmok, és nagy látomások.
Talán nem illik éppen ezt elmondani Ignotusról, akinek szava új műfaj volt a magyar lírikusok között, új műfaj volt a magyar publicisztikában: és új műfajt formált ki a vonal alatt... Talán nem illik éppen ezt kiragadni, és mégis hiányos volna Ignotus hatásának analízise, ha nem esnék szó arról az Ignotusról, aki gyakran érkezett a kávéház márványasztalához, az irodalom a valóságtól elszakadt szerzeteseinek lármás és mégis elszigetelt refektóriumába, az élet közepéből, néha mosolyogva és kipirult arccal, néha fáradtan és leverten.