Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám · / · Földi Mihály: Ignotus - élet és eredmény
Borzalmas érzés, szemtől szemben állni egy tevékeny élet eredménytelenségével. Ignotusnak majdnem ez a sors jutott osztélyrészéül, legalább is az egyik Ignotusnak. Szomorúság borít fátylat szemünkre, ha elővesszük "Kísérletek" című kötetét, s átlapozzuk annak első felét, a "Perzekútor-esztétika" fejezeteit. Tíz évvel ezelőtt úgy olvastuk ezeket az oldalakat, mint egy győzelmes irodalmi hadjárat Höfer-jelentéseit. Hát valóban Höfer-jelentések. Győzelem, folytonos siker, siker, s ma majdnem hogy ott tartunk, ahol e tanulmányok megírása előtt voltunk. Igazságai átmentek ugyan az olvasóközönség nagyobb részének gondolkodásába, de a politikai és társadalmi reakcióval egyidejűleg megsokasodtak ellenségei is. Nem ellenfelei, akik igazságot szögeznek szembe az érvekkel, hanem elfogult ellenségei, akik le akarják rombolni a költészet szabadságát és a gondolkodás elfogulatlanságát. Ignotus ma újból megírhatná három cikkét a hazafiságról és irodalomról, újból feszegethetné a hagyomány és egyéniség problémáját, újra felelhetne a vádló kérdésre: nemzeti-e mai költészetünk, megint védőügyvédjévé szegődhetnék az "üldözött irodalom"-nak, ismét elmondhatná gondolatait irodalmi viszonyainkról s a magyar lélekről, még századszor is előadást tarthatna író és közönség kapcsolatairól s megírhatná "a perzekútor-esztétika" ezredik utóiratát... az egész "Kísérletek"-et. Friss volna, aktuális volna, új volna... nem nekünk, akik az írás éltető levegőjének tartjuk a szabadságot s a gondolkodás elemi feltételének az elfogulatlanságot, hanem nekik, akik abszurdumok hangos hirdetéséből merítik sikereiket, embercsoportoknak abból az időnként bekövetkező misztikus elborulásából, amely mámorosan tapsoltak velük, ha az A-t B-nek nevezik s a fehéret feketének. Ignotus igazságai, melyekkel a modern magyar irodalom harcát megvívta, ma már régi igazságok az igazi magyar írók és gondolkodók életében. Kétségtelen, sok sikert aratna velük, ha ma elölről kezdené... de tudja-e egy tehetséges ember ennyire megismételni önmagát? Bírja-e érdeklődéssel, tűzzel, az első kimondások lázával?
Ignotus sorsának egyik tragikuma hazánk borzalmas katasztrófája, mely nemcsak hogy megállított minket a haladás útján, hanem messzire visszavetett. Az elszegényedett s politikai, társadalmi és gazdasági válságokban vajúdó, vérző test nem tud nyújtózni a kultúra magas csúcsai felé, hazánk és világnívón álló kultúrája néhány év óta elszakadtak egymástól. A mai magyar irodalom és művészet önmagából él, saját vérével, lelkesedésével, rettenetes lemondásaival tartja fenn magát, az ország nem tudja támogatni, sem lélekkel, sem pénzzel. Irodalmunk, mely tíz évvel ezelőtt együtt dobogott az országgal, ma messzi elöl halad, magányosan, visszavetve biztató sugarait a hátramaradó hazára. Ez az általános tragikum Ignotus sorsa felé is temetői szeleket fúj.
Ijesztő látvány, szembekerülni ma korunk nagyságaival. Sokan nagy emberek ma, mert harsányan tudják kiáltani embertársaiknak egy részére a "feszítsd meg!"-et, mások pedig rendkívüli tiszteletet és elismerést vívtak ki azzal az elemi kötelességnek teljesítésével, hogy tiltakozni mertek e korlátoltság ellen. Ma rendkívüli érdem a hosszú élet, a nagyképűség, az idegen szavak használata, a lexikonok tudása, szürke frázisoknak kitartó ismétlése s még az is, hogy valaki egész életében közönyös maradt az események iránt. Ignotusból hiányzik feldúlt korunknak ez a kicsinyessége. Mily hatalmas sikereket arathatott volna, ha hazajön és elölről kezdi életét, ha megvan benne vezéri nagyságoknak az a nélkülözhetetlen korlátoltsága, hogy lelkesedni tudnak egy életen át egy frázisért és annak egyszeri hangzatos fogalmazásáért, ha el tudta volna felejteni, hogy már elmondott mindent, ami tegnap és ma és holnap ismét aktuális, s újból kiadja a jelszót: a perzekútor-esztétika ellen... Hát ehhez bizony rendkívüli lelkesedés és egy kis korlátoltság kell. A tehetség maga nem elég.
Ez az ő másik tragikuma: nem elég korlátolt az életéhez és korához.
Különös egy élet ez, Ignotus élete... Felnő egy becsült és bámult férfiú árnyékában. Úgy néz fel az apjára, aki az egész monarchiában ismert publicista, mint a bálványára. Ez az elegáns, varázsos, okos ember élete derekán hirtelen főbelövi magát. Szörnyű handicap. Lehet vakon hinni életben, örömben, gyászban, sikerben, versben, szépségben, ebben, abban, akármiben, amikor a ember fülébe cseng ez a váratlan revolverdörrenés?
A hit az élet megváltója, de ki adja ezt a megváltást?... Tudsz hinni? Hogy jöttél, nem tehetsz róla, s hogy elmégy, nem rajtad áll, két végtelen sötétség közt pislogunk életünk gyertyájával. Ki hiteti el, hogy ez a végesség végtelenség? Ha megkeresed elődeid útjait e földön, s kinyújtod kezed a történelem után, elszédülsz a múlt megfoghatatlanságától, melyben népek születnek, kultúrák hanyatt-homlok pusztulnak, s az értelem szava elvész a csaták és tragédiák ordításában. Ki hiteti el, hogy embernek ez a tehetetlensége erő? Ha felemeled fejed életed apró betűiről, s belenézel az űr nagy 0-jába, melledre zuhannak világok rejtélyes birodalmai, melyek puszta létezésükkel rejtélyesekké teszik legvilágosabb ismereteidet is. Ki hiteti el, hogy kicsiséged nagyság?
Mégis, az egész "Olvasás közben"-ből minden kételkedésen és pesszimizmuson át is csodálatos optimizmus, pezsdítő életkedv árad. A fiatal gondolkodó öröme ez, hogy gondolkodhatik, az életrevaló ember gyönyörűsége ez, hogy élhet, a kultúra emberének legtisztább, szinte agyvelőn szűrt extázisa ez, mert munkát, eredményes igyekezetet, sikeres erőfeszítést láthat, mert fésült kerteket, gondozott parkokat, fehérasztalos, ezüst evőeszközös táplálkozókat szemlélhet, mert elhiheti, hogy az ember győzedelmeskedhetik a földön, az értelem az ösztönön, a szépség és okosság a semmin.
Ignotus élete egyre szélesebbé válik. Az "Olvasás közben" után már irodalmi harcokat vív. A perzekútor-esztétika. Hivatással végezte ezt a munkát, de ez is örvényeket rejtegetett útja elé, tovább szétszórta. "Vezérek nélkül", szól egyik tanulmánya. Hát igen, nem voltak vezérek. Ki kellett állni, vitatkozni, bizonyítani, mert nem elég írni, azt is el kell hitetni nálunk, hogy jussa van az írónak írásához. Franciaországban mohón várják a hivatott esztétikusok az új alkotásokat, az író írjon, az esztétikusok elvégzik munkájukat. Nálunk az esztétikusok akadályoznak, támadnak, visszautasítanak, az írónak idegen fegyvereket kell fognia s ki kell vonulnia esztétikai párbajra. Ignotusnak a társaiért is kellett küzdenie. A harc fényes és sikeres volt, de ára is volt: megint elvonta Ignotust az önállóbb alkotásoktól.
Van Ignotusnak egy kitűnő kis tanulmánya Octave Mirbeauról. Azonkívül, hogy pompás portrét fest erről a maga idején nagyon érdekes íróról, megrajzolja benne a modern író arcképét is. Mert van egy fontos különbség a legtöbb mai és a régi író között. A legrégibb író hatalmas urak kegyeltje volt, akinek verseiért gondtalan élettel fizetett a sok kis és nagy fejedelem. A kevésbé régi a lélek szent óráinak tekintette az írást, amely mellett, sőt külsőleg: fölött, nagy kötelességtudással elvégezte anyagi életét és tisztességét biztosító hivatalos munkáját, Shakespeare a színházi ügyeit, Goethe a miniszterségét, Arany János a tanárkodást, Tompa Mihály a papi hivatását, Gyula Pál a szerkesztést. Bármennyire is ez az életforma a rokonszenvesebb nekünk, nem lehet szemet húnynunk a modern író jelensége fölött. Ír, mert ez a munkája, pénzkeresete, hivatása, ír, mert kötelezettségei vannak, ír, mert megrendelnek nála műveket, s terminusra ír, mert határidőben egyezett meg a kiadóval, s mindennap egy bizonyos órahosszat ír, mert ennyit kell írnia. Nincs ihlet és múzsa csókja, írás van, munka, műhely, idegizgalom és hivatal, ügynökökkel, százalékokkal, ívszámokkal, keresletek és igények kielégítésével, reklámmal és az egyéni hajlam, az idegdiszpozíció mellett szinte üzleti céltudatossággal és pontossággal.
A modern írói életnek ezt a formáját Ignotus nem tudta elkerülni legveszedelmesebb alakjában sem, s ez kettős veszedelmet zúdított rendkívüli tehetségére. Páratlan felszívó ereje, csodálatos érzékenysége érteti meg, hogy a született lírikust, a mély húrú novellistát, a gyémántvésővel dolgozó esszéistát, a társadalmi jelenségek avatott tollú boncolóját, az irodalmi elvek harcosát hirtelen ott találjuk a politika útvesztőiben. Ignotus az az ember, aki az íráson át szerette meg az életet, s minél mélyebben szívta magába az írás mérges édességét, minél nagyobb hatását érezte szuggesztivitásának, annál messzebb nyomult előre az élet területein. Hívhatták is, csalogathatták is, melyik napilap nem kapott volna vezércikkei után, melyik nagyobb ambíciójú politikus nem ragadta volna meg fejtegetéseit szellemi támaszul céljai számára? Ignotusból hiányzik a sikerhez szükséges korlátoltság, de hiányzik belőle az intenzív alkotáshoz nélkülözhetetlen lemondás is. Mialatt bizonyára mindig úgy érezte, hogy semmit sem kap a sorstól, nem tudott lemondani az élet szépségeiről, izgalmairól, nem tudott elvonulni, egy pár helyről kimaradni, sok élvezetről lemaradni, nem tudta tollát megmenteni napi események lidércfényeitől. Ami egyik legnagyobb ereje, páratlanul széles körű érdeklődése, az egyik legveszedelmesebb gyöngesége, kevesebb érdeklődés több koncentráltságot és mélységet adott volna neki. Kevesebb érdeklődéssel nem kellett volna magára vennie a modern üzemű író keresztjét: a sok írást, a gyakran pénzért írást, a tehetség nagy bankójának aprópénzre váltását. Az érdeklődés és a modernség így mélyítették el Ignotus tragédiáját, visszarántották attól a végső lépéstől, amelyet még meg kellett volna tennie az őt méltán reprezentáló, maradandóan nagy alkotásokhoz. A szellem ily módon, amely Ignotus könyveiből árad, több, mélyebb, nagyobb, mint művei maguk.
Ezek a tragédiák, amelyek mögött nyilván még sok válság, ok, konfliktus és sullyprudhommeos finom idegrepedés bújik meg, nem történhettek sem egy számító politikussal, sem egy okos taktikussal, sem egy hidegfejű íróval. Érdekes tanulmány, melyet majd egy lelki rejtélyeket kutató elemző esztétikus fog egyszer megírni, az a különös kettősség, melyet Ignotus versei, novellái és tanulmányai, feljegyzései mutatnak. Az elsők az idegek legsötétebb kavargásaiban születtek, míg utóbbiakat a leghűvösebb, legpontosabb logikával dolgozó értelem csiszolta kristálytisztára. Érdekesen ismétlődik e versekben és elbeszélésekben egy téma: az érdekekre okosan figyelő, mérlegelő ember, akit elsodor a szív mélyéből forrón feltörő vér ellenállhatatlan áradása. Az ideg és logika, az ösztön és értelem csatázik e témákban, s úgy tűnik fel, hogy ez a vita testi-lelki örökség és modern kultúra közt végigvonul Ignotus egsz életén és irodalmán.
Sajátságos következtetésre juthatunk ebből a megfigyelésből. Költőt látunk, aki modern élete kényszerű hatása alatt is sajgó és egyedülvaló idegeire a gondolkodás hűvös kötelességét erőltette. Befelé néző embert, aki arra kényszerült, hogy kifelé figyeljen s emberek és népek dolgaival foglalkozzék. Az érzés, a legködösebb, legösztönösebb, legkaotikusabb érzés dogmatikusát, aki belesodródott harcokba és politikába, ahol a józan megfontolások hideg bölcsességét parancsolta magára. Egy szívével látó embert, aki a szemével akart nézni.
Ignotus sorsa a költő sorsa, aki eltévedt e korban, mely politikájában és társadalmában nem tudja használni a költőt. Vagy átalakítja, ha olyan silány, hogy meg tudja tenni, vagy megmarja és kiveti magából, ha nem bír vele.