Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
- "Ignotus versei". Segíts.
- Én?
- Te, te.
- Sokszor lenézel engem.
- Úgy, ahogy te is engem.
- Most azonban rámszorulsz.
- Te is majd rámszorulsz. Mindjárt meglátod. De előbb adj hangot. Üss meg egy szót. Csak egyetlenegyet. Mint hangvillát.
- Koraérett.
- Ő, aki férfikora teljén írta leginkább maradandó, előkelően kevés versét?
- Koravén.
- Ő, aki lázongó vágyakról kiabált, őrjöngve a dithyramb-író, ifjúságunk bújtogatója?
- Mindegy. Koraérett-koravén. Második nemzedék, fásult és nemes. Mindig ezt látom. Édesatyja is a toll művésze. Gyerekszobájában tanulta meg az írást, mint hercegek az uralkodást. Ha véletlenül nem tudnám ezt, akkor is ráocsúdnék minden sorából, mert az önmagukat érző gondolatok s az önmagukra eszmélő érzések itt rég-kivájt idegpályákon siklanak, biztosan.
- Költő, költő.
- Épp ezért, te csacsi. Ma már mindnyájan sokat tudunk. Herbert Spencer, Bergson közvetve, a levegőn át elérkezett a főpincérhez, a liftes fiúhoz is. Szégyen ez? Dicsőség letagadni, vagy bemázolni hazugságokkal? Ő állja és ebben eredeti, ebben forradalmár, őszinte-közvetlen. Felmagasztosította mai énünket. Ez a vizsgálódó-fürkész, lélegzetvételére is figyelő, ütőere kopogását is számontartó költő, kinek fejében állandóan ott lángol az öntudat kicsiny, de fényes villanylámpája.
- De mikor ez az öntudat dalol s én éneklem verseit, a sötétben.
- Ne légy olyan, mint a műkedvelők, a költemény regényesei. Hát az érzés, melyről tudom, hogy érzés, már nem az? Hátha megtekintem síró arcomat a tükörben, már nem sírok? Ugyan.
- Mondd, melyik versét szereted te legjobban?
- "A gyáva álom". Emlékszel: az álom kapuja előtt csikorgó foggal ül, nem mer elaludni, nem meri megálmodni tulajdon boldogságát. Gyönyörű. Az értelem fehér izzása, a költészet metafizikája.
- Szedd szét, te okos s meglátod, hogy nagyszerű mélységéből mi marad. Nélkülem semmi.
- És te melyiket szereted legjobban?
- Azt, amelyik ezzel a népdalszerű búgással indul: "Alig kezdtem ködök ereszkedtek..." s ezzel a feledhetetlen sorral végződik: "mire meghalok, rég meghaltam..." Sohase tudok erre könnyek nélkül gondolni.
- Mert én is itt vagyok és megértetem, hogy sírnod kell.
- Lehet. Te vagy én, s én vagyok te. Kettő-egy. Úgy, mint e versben, úgy mint őbenne, elválaszthatatlanul. Egymás mellett.
- Egymás felett.
- Mit bánom. Köszöntöm a költőt, kinek fején koszorú van, rózsákból.
- Hervadt rózsákból, melyeket megpörkölt az én lángom.
- Élő rózsákból, melyeken az én fényem ég.
- Megyek veled, együtt, egyszerre.
- És most írjuk ide egy-nevünket, mind a ketten.