Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
Egy íróról akarok szólani, akit némelyek csak magasztalni, mások meg csak ócsárolni tudnak, akit egy Ady Endre a "szellem fejedelmének" magasságára emelt, s viszont, akiben elég sokan nem akarnak mást látni, csak ügyes csevegőt, elegáns debattert. A rokon- és ellenszenvek tajtékos tengerében vajon van egy közömbös sziget, vagy legalább egy kiálló szikla, melyen a tárgyilagos kritikus lábát megvethesse, hogy nyugodtan szemlélődhessék s megvizsgálhassa: az egymást öklöző vélemények közt hol az igazság? - Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy helyes eredményre úgy juthatunk el, ha a pártpolitikai szempontoktól teljesen függetlenítjük magunkat, s úgy foglalkozunk az íróval, mint a pártatlan történetíró egy lezárult korszak eredményeivel. Ilyen úton talán eljuthatunk az igazságra. Más kérdés persze, kell-e ma valakinek ez az igazság? Érdekel-e ma valakit egy kritikai vélemény, mely nincs átfűtve a pártszempontok szenvedélyességével? E kérdésekre a felelet viszont bennünket nem érdekel. - Egyről azonban bizonyosak vagyunk: Ignotus elbírja ezt a tárgyilagos kritikát.
*
H. Taine tanácsára emlékezve: keressük meg az óra rugóját: az író uralkodó tehetségét. - Ki ez az ember? Aki az elmúlt évtizedek magyar közéletében annyiszor hallatta szavát, részint mint publicista, részint mint irodalomvezér, aki egy pár kötetre rúgó versen és szépprózán kívül cikkeket írt művészeti, irodalmi, politikai, tudományos és társadalmi kérdésekről, s írásai sohasem nyugodt érvelésű okfejtések vagy véleménynyilvánítások, hanem telve vannak akcióval, kapacitálással, szuggesztióval, támadással, ritkán védekezéssel s többnyire olyan meggyőződések hangoztatásával, melyeknek egy részén - ő maga bevallja egy gyűjteményes munkája előszavában - azóta már az idő és az író felfogása is túlhaladt.
Nyugtalan szelleme a polgárosodás és művelődésnek jóformán minden új jelenségével foglalkozott, gyorsan határozott állást igyekezett foglalni velük szemben, mindenből okult és tanult, nemcsak azért, hogy tapasztalatkörét gyarapítsa, hanem hogy új ismereteivel a régieket átformálja, minden tudatát folytonosan újra és újra átértékelje, s az eredményt azonnal, frissen, melegiben átvigye az olvasóba, hogy tanítson, hasson, új nyomokra vezessen. Bár - látni fogjuk - a legfőbb kérdésekben ösztönösen következetes gondolatirányt követ, mégis szinte ideges vágyakozás él benne a régi igazságok átértékelése, az új dolgok iránt. Tout nouveau, tou beau. [*] - És ha esetleg az új nem vált be, ha rövidesen kiviláglott, hogy csak előítéletet cserélt, ebből se csinál kázust, elintézi az ügyet egy szellemes paradoxonnal, s előbbi hevületének élénk gesztusát egy kiábrándult mosollyal ejti le.
Minthogy évtizedeken keresztül nagyon sokat forgott a fórumon, elégszer volt módunkban megfigyelni. Láttuk ünnepi pózokban, finom dialektikájának előre gondosan elrendezett ráncozatú tógájában, és láttuk az ünnepi mámorokat követő unott hétköznapokon, az élet minden attitűdje között legjobban állt neki a hadállás, a támadó póz. Közömbös arca ilyenkor megélénkült, színt kapott, szeme felcsillant s keze ösztönösen fegyverek után kapott. Állandóan fegyvertárt hurcolt magával, melyből nem hiányzott a parittyától kezdve az öreg ágyúig semmiféle támadó szerszám. S azt forgatta meg, azt sütötte el mindig, ami éppen kezeügyébe került. Az eszközökben nem volt válogatós. S míg egyik kezével majd mindig hadakozott, a másikkal meg - mint a bibliai zsidók - ugyanakkor épített. E kettős munka volt az éltető eleme. Fegyverropogás, csákánycsengés közben vetett legnagyobb szikrákat agya. Ilyenkor szinte foszforeszkált. Villamos áramok száguldoztak át rajta, melyek képzetkamráinak legtávolabbi zugait összekötötték pillanatokra, s elméjének palotája szüntelenül csengett-bongott, mint ahogy a csengettyűs báb szokott, ha kicsit meglökjük.
Dehát végre is ki ez az ember? Művész, tudós, politikus, vagy mindegyik, vagy - last, not least - újságíró?
Igen, leginkább újságíró, mégpedig nemcsak életkörülményeinél - hanem tehetségalkatánál, lelki természeténél fogva. A vérbeli újságíró nem egyszerűen egy foglalkozási ághoz való tartozást jelent, hanem az az újabbkori társadalomfejlődésnek egy különleges, érdekes lelki típusa. Az újságírói hivatás magasabb fokon a tudásnak sokrétűségét, a szellemi képességeknek együttes és állandó jelenlétét s a gyors felhasználásra, az alkalmazhatóságra való készséget kívánja meg, s ha valakit e névvel nevezünk meg, bizonnyal nem kicsinyítjük jelentőségét. Persze, amint a színészek közt is van ripacs és vérbeli alakító, ahogy a tudós, költő, művész lehet korszakos zseni vagy hátul kullogó senki, úgy van itt is, de az újságírónak, ha igazán valaki, nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy annak mondjuk, ami.
Ignotus újságíró - leginkább az -, de írásai - igaza van a korán elhunyt kiváló szociológusnak, Somló Bódognak -: "egészen eltekintve művészi értéküktől, igen mélyreható és meglepő intuícióval vannak telve, és éppen csak a sok mindennek összeolvasását igénylő és hosszadalmas bizonyításnak hiánya az, ami azokat súlyosabb tudományos jelentőségüktől megfosztja". (H. Sz. 1904. XI. k. 226. l.).
De - kérdheti valaki - van-e e szétszórt írásokban, ez aktuális cikkekben annyi állandóság, a gondolatmenetben annyira határozott irány, a tartalomban annyi érték, mely érdemessé teszi az írót arra, hogy vele életében, egy summázó tanulmányban foglalkozzunk. Ha akármilyen éber agyműködés kilobbanásai voltak is ez újságcikkek, azonkívül, hogy a maguk idején friss sütetű szellemi táplálékkal elégítették ki a szükségletet, maradt-e bennük maradandó, volt-e hatásuk, amit érdemes számbavenni és megjegyezni. - Azt hisszük, hogy igen, és a következő lapokon épp erről akarunk beszámolni.
Bennünket Ignotus sokoldalú tevékenységéből csak irodalmi szerepe érdekel. E szerep, nézetünk szerint, irodalomtörténeti fontosságú. Súlyát már ma is lemérhetjük, ha a méréshez kellő mérőeszközzel: pártatlan elfogulatlansággal rendelkezünk.
Elfogulatlanság! Őszintén bevallom: az elfogulatlanságot két körülmény különösen nehézzé teszi számomra. Az egyik az, hogy irodalomkritikai felfogásom kialakulására sem a múlt, sem a jelen írói közül senki sem volt oly nagy hatással, mint éppen Ignotus, s így tehát, mikor az ő irodalmi elveiről értékítéletet mondok, magam fölött is - az ibseni követelmény mértékével és súlyával - ítélőszéket kell tartanom. - Másfelől pedig világnézetem, vagy mondjuk szűkebb körre szorítva: ideális nacionalizmusom ma talám még erősebb, mint volt 10-15 évvel ezelőtt, s főleg ez az utóbbi körülmény nehezíti helyzetemet. Olyan valakit kell értékelnem, kinek irodalomkritikai álláspontom fundamentumát köszönhetem, kitől azonban világnézetileg eltávolodtam.
Hatványozza a feladat nehézségét az a körülmény is, hogy - mint már említettem - olyan íróval van dolgom, ki maga is bevallja, hogy írásai jó részén már az ő saját lelki fejlődése is túlhaladt. - Elfog a kétség, nem jutok-e annak a képírónak a sorsára, aki élő modell híján néhány elfakult dagerrotípről leolvasott vonásokból kísérli meg vásznán az arcot megeleveníteni, de az elkészült kép minden igyekezete dacára sem üt az élőre, és - bár az arcvonások sokban megegyeznek, a képmás csak - más marad.
Helyzetem azonban annyiban mégis kedvező, hogy Ignotus lelki fejlődése különböző korszakairól önmaga készített művészi értékű önarcképeket. Tehát jóformán csak arra kell ügyelnem, hogy ez arcképsorozatból, e dokumentumokból kiválogassam a lényeges, az állandó, a megegyező vonásokat, s elhagyjam azokat, melyek nem annyira az írót, mint inkább magát a kort, az akkori múló helyzeteket jellemzik. - Persze e művelethez is látó szemre volna szükség, s az optika tökéletlenségét nem pótolhatja a körültekintő óvatosság és az elfogulatlanságra törekvés.
Egy azonban bizonyos: nem fogok beleesni a kritikusnak abba a lealázó szerepébe, melyről valósággal a tragikum megrázó hatásával nyilatkozott a kiváló műtörténész: Burckhardt, mikor Rubensről szóló posztumusz kötetében leleplezte önmagát és azt a szomorú tényt, hogy egész életében kiadói és egyéb érdekek miatt jobb meggyőződése ellenére volt kénytelen dicsérni és gáncsolni. - Kritikai pártatlanságomat erről az oldalról veszély nem fenyegeti.
*
Mielőtt Ignotus irodalmi szerepének taglalásába fognék, egy futó pillantást kell vetnem egész munkásságában megnyilatkozó világnézetére. Itt kapjuk meg a kulcsot a kritikushoz is. [*]
Ignotus vérbeli individualista, tehát, szükségképpen szélső liberalista. (Az ideális anarchizmus fellegvárai sohase csábították.) - Fő szempontja, törekvéseinek motívuma és végcélja mindig az egyén, vagy az egyének atomizált tömege: az emberiség, és az egyéniség szabadsága. Az élet minden jelenségével szemben való állásfoglalását az emberi életről vallott felfogása határozza meg, mely e mondatában summázódik. "Az ember - ember s élni és örülni akar." (Ne tévesszék meg e szavak az olvasót. Nem valami hedonista világnézet szűk és primitív köröcskéjére akarok ez idézettel rávilágítani, csak az író individualizmusára, mely ritkán lankadó energiával "tartja a jussát mindenhez", mit az élet az egyénnek magától ad, vagy amit küzdelemmel kell tőle az egyénnek kicsikarni.)
A szocializmushoz való vonzódása is individualista természetéből, illetőleg abból a hiedelméből eredt (melyből újabban - úgy látszik - erősen kiábrándult), hogy ha a szocialista eszmény valóra válhatnék, úgy az "a mostani öt-hat százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes, s azt ilyenformán meg is követelő embert állítaná a társadalomnak s a szépségnek..." - Mikor még a szocializmusért annyira lelkesedett, hogy azt az emberi elme legragyogóbb kitalálásának tartotta, akkor sem egy uniformisos kenyérállam gondolata lebegett előtte, mely a jelenleg éhező tömegeknek is adna egy jókora karéj kenyeret, ellenben a ma jólétben élőket proletarizálná, hanem a Vandervelde, Bebel, Kautsky ideálja, egy anyagi jólétben és teljes szellemi szabadságban élő kollektivizmus, mely az emberiségnek az eddigi kultúrák által kitermelt minden típusát fölülmúlná, s amelyben az Übermensch nem kivétel lenne, hanem szabály - mint ahogy ezt Kautsky álmodta.
Szóval a szocializmusban sem a kollektív termelési rend, az állami szabályozás, hanem az egyénekre származható minél nagyobb szabadság kapta meg Ignotus fantáziáját, amint ez egy vérbeli individualistánál természetes is. Ignotus mindig elsősorban az egyénnel törődik, a saját értékét érző, saját életét élni akaró egyénnek pedig semmi sem fontosabb, mint az önérvényesítés lehetősége: a szabadság. Az individualizmus logikus elve a liberalizmus, mégpedig a manchasteri iskola formulázásában: "Laisser faire...!" - Menjen minden szabadon, a maga útján! Az állami szervezet lehetőleg ne avatkozzék az élet alakulásába, ne zavarja a maga szabályozásával a fejlődés szabad menetét. Biztosítsa a jogrendet, az egyén cselekvési szabadságát, s bízzon minden egyebet az életre, az élet versenyére, az osztályok és egyének küzdelmére, mely majd elintézi a többit: az életrevaló fennmaradást, a gyönge, a kevesebb értékű kipusztulását, a természetes kiválasztást, a természet törvényeinek uralmát.
A kompromisszum nélküli, tiszta liberalizmus, melyet Ignotus is vall, rideg, de nagyon logikus elv, a saját erejüket érző, önmaguknak elég individualisták elve, a megkötöttség bármely formája ellen lázadó szabadságtörekvések gyűjtő elve.
Szinte természetes, hogy a közérdek az ő szemében az egymással kiegyenlített egyéni és osztályérdek summája. Anyagi és szellemi jólét, minden elnyomás alól felszabadult egyének és társadalmi osztályok, tehetségeiket szabadon kifejteni tudó, önmaguk érvényesítésére képes egyének, szabadság, függetlenség, az egyenlők egyenlősége, haladás, kultúra: ha ezek az ideális követelések szolgáltatnak, teljesülnek, úgy virágzik a köz, a társadalom. - Igen, a társadalom bizonyára. De vajon a történelmileg fejlett közösségnek: a nemzetnek nem lehet olyan érdeke, mely ellenkezhetik az egyének, a társadalmi osztályok interesszéjével? Vajon a mennél nagyobb tömeg ember, egyén minél teljesebb jólétének, boldogságának munkálásán kívül, a termelés és fogyasztás lehetőleg tökéletes szervezésén túl nincsenek az államnak kötelességei még a nemzet irányában is? Vajon a nemzetnek, mint történelmileg fejlődött, organikus egységnek nincs-e meg a maga külön egyénisége, mely fenntartandó, nincsenek-e meg a maga eredeti, ősi színei, melyek megőrzendők? - Ezek oly kérdések, melyek Ignotust nemigen foglalkoztatják. - Általában, ha nemzetről beszél, inkább a társadalomra, az államot alkotó nép összességére gondol, mint pl. Herbert Spencer és a szociológusok is mindig. Nem a történelmi nemzet ideálja, hanem az élő nemzet valósága, a nemzeti társadalom sorsa érdekli, politikai célkitűzésekben a nemzeti gondolat társadalmi színezetű.
A múlttal nem sokat törődik, a tradíciók ápolására nem gondol. Ha társadalmi, publicista cikkeit olvasom, sokszor az az érzésem: Ignotus talán a XVIII. század Franciaországában született, valahol Ferney táján, ifjúságában az enciklopedistákkal társalkodott, s aztán - átaludva a zajos, nacionalista harcoktól zajos XIX. századot, most hirtelen fölébredt. - Annyi benne a racionalizmus s olyan kevés a történelmi tekintet és a nacionalizmus.
- "A múlttal szemben csak egy kötelességünk van, hogy lerázzuk magunkról" - mondja és ismétli számtalanszor. A múlt elmúlt, el kell felejteni, mert a hagyományok megkötik, károsan befolyásolják a fejlődés szabadságát. Ha a fejlődés a nemzet régi színeinek elhalványulásával jár, nem baj, majd kap az élettől új, friss színeket. - "A jövő nemcsak a tegnapon épül, hanem a mán is" - szokta mondani, tényleg azonban a jövőt építő munkájában csaknem mindig figyelmen kívül hagyta a tegnapot, csak a mával és a holnappal törődött.
Nem, egy csepp érzéke sincs a konzerválás iránt, sőt hinni sem tud a konzervatív nacionalisták őszinteségében, hogy csakugyan a történelmi nemzet és nem saját társadalmi osztályuk érdekében akarnak a fejlődés korlátlanságának gátakat vetni. S nemcsak a nacionalisták konzervativizmusa iránt nincs megértéssel, de magát a nacionalizmust is elfogultságnak, korlátoltságnak érzi. Nagyon jól talál ő rá is, amit egy cikkében az emancipált zsidóságra mond: "elfogulatlanabbul látja meg a nemzeti elfogultságokat, másfelől azonban elfogultabbul nézi!"
Hogy minden politikai közösségnek, mely történelmileg alakult és fejlődött, ahhoz, hogy a maga útját járhassa, a maga életét élhesse, szüksége van az önzésnek jókora adagjára - hogy a nemzet a világtörténelemnek cselekvő öncélú alanya -, s hogy ez az alanyiság független az állami keretek között élő nép alanyiságától - e meggondolások aligha találnának Ignotusnál hitelre, s nagyon valószínű, hogy csak frázisnak vagy nacionalista elfogultságnak tartaná.
Szereti a hazáját, a földet, ahol született, s ahova őt egy szép és munkás, küzdelmes élet erős szálai kötik, de patriótasága olyan, mint nagy lelki rokonáé, Kazinczyé volt. - "Bújjon el az a patrióta, aki nem kozmopolita is egyszersmind" - mondotta száz évvel azelőtt a magyarság Fő Literátora, s Ignotus is ezt mondja minden szavával.
Ellenfelei nemegyszer vetették szemére, hogy kozmopolita, hogy agitációjával nemzetietlen irányba terelte irodalmunkat, gyöngítette annak nemzeti jellegét. - Azok után, miket a fentiekben vilégnézetéről elmondottunk, első pillanatra valószínűnek látszik ez. Egy antinacionalista politikustól természetesen várhatjuk, hogy politikai elveit az irodalomban is érvényesíteni igyekszik. A vádnak tehát megvan a valószínűsége, de nincs igazsága. Ignotus jelentőségét éppen az adja meg, hogy az irodalomba nemcsak hogy nem vitte be a politikát, de több évtizedes izgatásaival éppen azon fáradozott, hogy a politika, mindenféle politika kikapcsoltassék az irodalmi vitákból, hogy az irodalom közömbös sziget maradjon. Ennek a paradoxonnak pedig nem az a magyarázata, hogy Ignotus szereti a paradoxonokat, hanem az, hogy ő csak másodsorban antinacionalista, elsősorban szenvedélyes liberalista. Liberális álláspontja jutott érvényre irodalmi felfogásában. Ez a következetes álláspontja adja meg szerepének irodalomtörténeti jelentőségét. Ennek köszönheti nagy hatását és nagy eredményeit. Ez volt az oka, hogy Gyulai Pál óta aligha tett valaki többet esztétikai kultúránk mélyítésére, irodalmi műveltségünk emelésére, mint ez az - újságíró.
*
Épp a fentiekben jellemzett világnézete: történelmi tekintetet nélkülöző racionalizmusa és szabadságszomjazó individualizmusa tették őt különösen alkalmassá arra, hogy az új század fordulóján az irodalmi forradalom s megújhodás vezére legyen. Ha több kegyelet és megértés él benne a történelmi nemzet hagyományos értékei iránt, nem tudta volna oly szívós kitartással megharcolni a harcot, irodalmunk szabadságharcát.
Tudom, hogy ezt a harcot újabban szeretik lekicsinyelni, pedig az csakugyan szabadságharc volt, küzdelem az irodalom szabadságáért, az írók szabadságjogáért.
A nacionalizmus, mely lényegében, a maga ideális fogalmazványában is mindig konzervatív - mert az ősi eredetű, régmúltban kifejtett egyéniségű nemzet eredeti jellemének megőrzésére hivatott [*] -, hanyatló korokban erősen hajlik a reakcióra. Mert minden újítástól, még a nemzet szempontjából közömbös reformoktól is félti a nemzeti karaktert, a konzerválást a társadalmi élet területére is kiterjeszti. Nagy előrelátás, széles látókör kell ahhoz, hogy a nacionalizmus a maga konzervativizmusát csak a nemzeti élet körére, a nemzet lényeges jellemvonásainak megőrzésére korlátozza, egyébként pedig az individuális: társadalmi élet folyton fejlődő alakulásának szabadságot engedjen.
Míg a múlt század derekának magyar közéletében a vezető elmék elég belátással és mérséklettel bírtak arra, hogy a nemzeti és társadalmi érdekek körét szátválasztva, a nemzeti lét politikájában konzervatívak, a szociálpolitikában pedig a szabad fejlődést, az individualizmus érvényesülését elősegítő liberálisok legyenek - addig a század végén ez a bölcsészeti tekintet és belátó mérséklet már nagyon lecsökkent.
Így történt, hogy minden téren konzerválni akartak, s ha az élet a megváltozott helyzethez igazodni, tovább fejlődni próbált, tüstént vácsét kiáltoztak.
Ki akarták terjeszteni a konzerválást, a hagyományok kultuszát az irodalom, a művészet, a tudomány területére is. Az irodalomnak, a művészetnek, mely mint termelő folyamat - a közélettel való szoros kapcsolat dacára is - a legindividuálisabb jelenség, szolgai szerepet szántak, arra akarták kényszeríteni, hogy amiként a középkorban ancilla ecclesiae volt, most a nacionalista érzés és gondolat szuggerálója, a nacionalista politika fegyverhordozója legyen. Sőt, nem érték be azzal, hogy az író, a művész a nemzeti eszmét és érzést a maga szabadon választott eszközeivel és módján sugallja a közönség lelkébe, hanem a cél kitűzésén kívül megszabták az eszközöket is, melyeket választhatott. A magyar szobrász pl. csak a bécsi barokk megszokott és unalomig csépelt formanyelvén beszélhetett a nemzeti szabadságeszmékről, csak a régi sablonná merevült művészi stílusok: a görög, a gótika, a román voltak megengedettek, csak a Wagner-Piloty-féle dekoratív történelmi festészet követése volt magyarosnak, nemzetiesnek elismerve - minden új stíluskeresés, még ha a magyarság legrégibb formakincse között kutatott is motívumok után, szecessziós volt, nemzetietlen hírbe került. - Persze az irodalomban is megvoltak a hazafiság elismert és kötelező formái. A legutolsó fényes, termelő irodalmi korszak az Arany-Petőfi: "népies-nemzeti" eredményei, mint egyedül lehetséges, magyar és nemzeti minták kötelező hagyományként szögeztettek az írók mellének, amelytől minden eltérés, minden továbbfejlődés egynek vétetett a nemzettagadással. - Úrnak, parasztnak, falunak, városnak megvoltak a maguk megszokott, megnyugtató kliséi, s aki ezeket epigonügyességgel képes volt kezelgetni, számíthatott a hivatalos irodalmi körök koszorújára, egy-kettőre bejuthatott a nemzeti irodalom pantheonjába.
Volt ebben a maradiságban kétségkívül valami ösztönös előrelátás is. Az irodalom és művészet stílusának megváltozása, az új hangok és új formák jelentkezése ugyanis nem szokott magában álló jelenség lenni, hanem a kor megváltozott észjárásának és érzületének az irodalom és művészet terén való, első jelentkezése. Gyulai pl., e hanyatló korszak legfelvilágosultabb irodalmi embere, jól tudta, hogy: "midőn új érzés támad, új eszmék terjednek s az emberek más stílben társalognak és írnak, mint azelőtt, az mindig nagy társadalmi és állami változásoknak előjele". (Gy. Kazinczyról.) De Gyulai azt is tudta, amit a többiek nem akartak elhinni, hogy az ilyen átalakulást vétókkal megakasztani nem lehet. Tudta s meg is írta, hogy: "a szellemnek nem parancsolhatni, az arra fú, amerre neki tetszik." Ő azonban már ekkor, a kilencvenes években öreg ember volt, visszavonultan éldegélt s nem folyt be az irodalmi mozgalmakba. Ő betöltötte hivatását azzal, hogy Arany Jánosék népies realizmusának elfogadtatását kiverekedte a Vörösmarty korszak szónokias romantikája után. Az új idők, új feladatok új embert kívántak, és ez az ember Ignotus volt.
Háborút kellett viselni az ultranacionalizmus irodalmi frazeológiája ellen, a "perszekútor esztétika" ellen, a szokás konok hívei és a felburjánzott epigonizmus ellen, a harc megindult, s a hadvezér Ignotus lett. - Ő készítette a haditerveket, a taktikát, ő vezette az ütközeteket, ő gondoskodott a támadások visszaveréséről, az elfoglalt hadállások bevételéről, s a győzelmes csata végén az ő fejét díszítette volna a babérkoszorú, ha győzelemre, ha békekötésre kerülhetett volna a sor, ha a közbezúdult politikai események a küzdő feleket más hadállásokba nem sodorják.
Minden körülmény közrejátszott, hogy ő legyen a vezér. Évtizedes irodalmi izgatásaival szinte megérett e szerepre. Mikor még az írók közül senki se merészel másként írni, csak "ahogy szokás, ahogy szabad", ő már a Hét és a Magyar Hírlap hasábjain megkezdte a portyázást a művészi individualizmus lepányvázó konvenciók, a "perszekútorok" ellen. Nagy műveltségének gazdag fegyvertárából válogatta harci eszközeit, s hogy argumentumai mindig telibetaláltak, ebben nagy segítségre volt az a kedvező pozíció, melyet mint szellemes és élénk dialektikájú újságíró a közvélemény előtt elfoglalt. A széles körű nyilvánosság szavainak mindig megadta a kellő akusztikát. S a figyelem, mely egyénisége felé fordult, lassanként kezdett az ügy és érdek iránt is megnyilatkozni, melyet képviselt. Ez az ügy pedig az irodalmi liberalizmus ügye volt, s az érdek az irodalom, a művészet legéletbevágóbb érdeke.
Ez irodalmi harcban Ignotus szerepét - ismétlem - kétségkívül megkönnyítette világnézete, illetőleg az a körülmény, hogy nem érzett kíméletet ellenfeleivel szemben, s mert nem élt benne méltányló érzék azokkal az alapjukban véve nemes indító okokkal szemben sem, melyek a nacionalistákat a maradiság lövészárkaiba ásták. Ha több megértés lett volna benne ellenfelei vezető szándékai iránt, talán hamarabb ellankad karja a küzdelemben, kíméletesebben, de kevesebb sikerrel forgatja harci eszközeit, s nem irtotta volna olyan dühösen a Gyulai által annyit szidott "tulipános frázisok"-at. Pedig e frázisok már vad, erős kúszónövények módjára tekergőztek irodalmunk fájára, s ha meg nem ölték is, de elszítták életnedveit s lehetetlenné tették szabad fejlődését.
Ignotus hadat üzent az ultranacionalizmus irodalmi frazeológiájának, s e harcban maga a nacionalizmus is sebeket kapott, Ignotus pedig a hazafiatlanság hírébe került. Harcos dialektikájában csakugyan sok a túlzás, de csak ilyen túlzó hangsúllyal lehetett ráirányítani a közömbös közönség figyelmét az igazságra. Argumentumain ma már erősen megérzik, hogy azok egy szélsőségesen individualista agy racionalista kohójában készültek, de a maguk idejében igen jó fegyverekül szolgáltak. Hogy csak egy példát említsek: ma már nagyon kevés meggyőző erő van abban, mikor pl. azt mondja: "tehát el kell fogadnunk magyarnak és irodalomnak azt, amit magyar, vagy magyarrá lett ember a lelke s egyénisége kifejezéseképpen magyar nyelven ír", - de akkor, a harc hevében, a népieskedő epigonizmus, a mindenáron specifikus nemzeti vonásokat hajhászó eredetieskedés magyarkodó korszakában az ilyen mondatok is fékezőül hatottak. Az olyan, látszatra destruktív színezetű ellenvetései pedig, hogy pl. "vajon bizonyos-e, hogy régi irodalmunk és az, ami ma népies, csakugyan specifikus magyar nemzeti vonások konzerválója-e, s nem inkább a régi, nyugati, idegen hatások eredménye", - eredményükben igen meggondolkoztató, tehát konstruktív hatásúak lettek, mert az elméket arra serkentették, hogy az eredeti magyar vonások után kutatva mélyebb rétegekben kereskedjenek, s ne a szabadalmazott régi minták másolgatásában lássák a magyar eredetiséget.
Hadat üzent a nacionalizmus maradi irodalompolitikájának, de sohasem jutott eszébe, hogy az íróknak a maga egyéni ízlését vagy politikai elveit ajánlgassa, hogy őket a maga politikai, irodalmi táborába csalogassa. Nem, mindig csak a szabadságot hirdette. - "Senki író nem köteles ma másképp írni, mint tegnap írt - mondogatta -, és senki, olvasó nem köteles ma mástól elragadtatva lenni, mint ami tegnap elbájolta. - De két valóságon nem lehet változtatni. Az egyik az, hogy vannak íróink, akiknek más mondanivalóik vannak, mint elődeiknek, s ezeket más módokon mondják el. - A másik az, hogy van közönség, mely másképp érez, mást keres, másra kíváncsi, mint apái, s a hozzávaló szólásnak másféle idegbeli lehetőségei vannak, mint voltak tegnap". - "Diktálhatok-e az írónak, hogy mit írjon, s megszabhatom-e az olvasónak, hogy miben találja meg a lelke mását?" - "Művésznek csak egy kötelessége van: hogy az legyen, aki. Nem lehet eléje recipéket írni s a költészet fejlődése elé sem. A művészetet nem lehet igazgatni, csak tudomásul venni lehet..." - "Arany János nyilván nem azt tekintette a jövendő nemzeti költő igazoló jelének, hogy az ő nyomdokain fog-e járni. S mit is érne ezzel a nemzeti költészet? Más nyomdokain az jár, akinek magának nincs egyénisége..." stb.
Igen, Ignotus felől az író lehetett akár konzervatív, akár liberális, akár radikális, ő egyiknek se akart diktálni, mindeniket megbecsülte, ha művész volt, és aszerint értékelte, amekkora művész volt.
Nem lelkesedett a faji partikularizmus szépségideáljáért, de soha, egy szóval se mondta az íróknak, hogy hagyják ki műveikből a magyar fajiság különleges színeit, s öltözzenek európai divatok szerint. - Volt-e nálánál hódolóbb tisztelője a magyar fajiságot legreprezentánsabban kifejező két nagy költőnknek: Aranynak és Adynak? S mikor Adyban pályája kezdetén a maga vérbeli fajtája nemcsak a költőt, de a magyarságát is kétségbevonta, megtagadta, nem éppen Ignotus éles szeme látta-e meg benne, a zseniben megnyilatkozó faji eredetiségét? Míg az epigonokat dédelgető ortodoxia csak a régi, megszokott formákban és színekben tudta észrevenni a magyarságot, Ignotus látását nem zavarta a modern ruha, tisztában volt vele, hogy ugyanaz a faji eredetiség nyilatkozik Adyban, mint Aranyban, csakhogy másképpen. - S míg a sujtásos díszmagyarban parádézó epigonizmus minden erőlködését fölényes, olykor vitriolos szavakban intézte el, addig Aranynak és Adynak mindig alázatos tisztelettel hódolt. Mert senki se tudta, érezte jobban nálánál, hogy éppen ők azok, akik zseniális eredetiségükkel nemcsak önmagukat, de fajiságukat is a legtermészetesebben, legerélyesebben kifejezik, hogy a faji eredetiség az irodalomban és művészetben nem valami külön dolog, amire törekedni lehet és kell, nem fölvett kosztüm, hanem összeesik a művészi eredetiséggel, az egyéni kifejező erő birtokával, hogy a zseni a legjellegzetesebben mutatja meg önmagát és fajiságát, még akkor is, ha senki se ismerné ezt fel és el rövidlátó kortársai közül. - Ha Ignotus izgatott, csak az ellen izgatott, hogy a tehetségtelenségnek menlevél, sőt koszorú adassék, mikor etnográf külsőségeket aggat magára s a zseni eredetiségét magyarkodással kendőzi arcára. Ezen a ponton bizony Ignotus nem volt liberális.
Irodalmi liberalizmusát akkor is megőrizte, mikor már a politikai viszonyok radikalizmusba sodorták. Sohasem jutott eszébe, hogy az irodalmi forradalom hajóját a politikai radikalizmus vizeire kormányozza, hogy az írókat előcsatároknak használja. Sőt, mikor az írók a progresszívek segítségével kiharcolták szabadságjogaikat, s nem nagyon mutatkoztak hálásaknak a fegyverbarátságért, ami a radikális körökben meglehetős csalódást és ellenszenvet váltott ki - éppen Ignotus volt az, ki politikai elvbarátait csitítgatta, s meggyőzni igyekezett őket, hogy meg kell elégedniük az elért eredménnyel: az irodalom kivívott szabadságával. - "Akik nálunk az irodalomnak a politikától való függetlenítéséért küzdenek, küzdelmüknek nem utolsó hevítőjük az a tudat, hogy politikai munkát végeznek" - mondotta -, "a szabadság ügye egy, s aki az irodalom szabadságáért harcol, az a nemzet szabadságának is közkatonája." - "A radikális politika hasznát veheti annak, hogy van költészet, de nem dirigálhatja. Maga a költő sem írhatja elő magának, hogy mi kapja meg érdeklődését és mi érdekelje, annál kevésbé írhatják elő mások. Csak a költőre magára való hatással lehet hatni költészetére, azzal, ha fel tudják kelteni politikai érdeklődését és olyan politikát termelnek, mely nem csalja meg az érdeklődést... A politika tehát legnagyobb hasznát akkor veszi a művészetnek, beleértve az irodalmat is, ha minden módon, még a saját igényeivel szemben is biztosítja szabadságát. Úgy van a politika az irodalommal, mint Nagy-Britannia Kanadával. Kanada teljesen autonóm, annyira autonóm, hogy Nagy-Britanniának semmi köze hozzá és semmi befolyása dolgaira. De minél függetlenebb Kanada, annál nagyobb gazdagsággal és erővel neveli Nagy-Britanniának erejét, s minél kevésbé kényszeríthetik rá, annál serényebben állít a maga jószántából páncélos hajókat az anyaország védelmére."
Aranyszavak ezek, melyek nemcsak Ignotus pártatlan liberalizmusát bizonyítják, hanem politikai eszélyességét is. Hogy a modern írók és művészek közül végül is oly sokan csatlakoztak Ignotus politikai táborához, az jórészt éppen ennek a bölcs mérsékletnek tulajdonítható. Ignotus izgatásai nemcsak nagyobb szabadsághoz juttatták az írókat, hanem szinte észrevétlenül megnyerték őket az új szociálpolitikai elveknek és ideológiának is.
Hogy Ignotus évtizedeken át nem szűnt meg az irodalom és művészet szabadsága mellett izgatni, ez kétségkívül nagyrészt az ő melléktekintetet nem ismerő liberalizmusával magyarázható. De volt még egy másik, ugyanolyan erős mozgató, mely agitációjának szárnyakat adott: az ő nagy irodalom- és művészetrajongása.
Renan mondta: Mindnyájunkban van egy költő, aki meghalt huszonhat éves korában. - Ignotusban ez a költő ma is él. Miután tollbamondott neki egy csokorra való költeményt - nem sok, de finoman artisztikus szépprózát, csöndesen visszahúzódott lelke egy mélyebb zugába, s azóta onnan figyel. Mint a lelkiismeret, úgy ellenőrzi, mit ír, mit mond a kritikus. Ha a politikus céljai fenyegetik a kritikus pártatlanságát, előbátorodik, megfogja kezét és szelíden irányítja mondatait. Ignotus sokat köszönhet ennek a lelkében lakó örök fiatal, lelkes érzékenységnek. Művészi vénája tette jó kritikussá.
*
Szelleme, gondolkodása folytonos fejlődésben, átalakulásban van, mint a körötte zajló társadalom, mint maga az élet. Mint mikor egy kőzet-átmetszetet vizsgálunk, úgy láthatunk az ő lelki fejlődésében is egymás fölötti rétegződéseket, fejlődése egyes korszakainak gondolatképződményeit, melyek bizony elégszer ellenkeznek egymással. Elég gyakori eset nála, hogy egyik gondolata a másiknak öntudatlan sírt ás. - De irodalmi, művészeti elvei mellett kitartott következetesen, nem megszokásból, nem makacsságból, hanem - meglátszik - meggyőződésből.
Irodalmi elvei kevés szóban összefoglalhatók, de mily sok szóba, mennyi fáradságba került, míg az irodalom és művészet autonómiájának szükségszerűségét beleszuggerálta a közönségbe, míg a l'art pour l'art-nak örök, de minden új generáció által újra és újra kétségbevont igazsága megértőkre talált. - Mert erről van szó. Nem valami erőszakos újítás, kitalált forradalmi elv vezette őt irodalmi izgatásaiban, azok az alapelvek, melyekért ő síkra szállott, olyan régiek, mint maga az irodalom, s közelebbről tekintve a magyar irodalomkritika múltjának is legjobb hagyományai. - De vajon kissebbítjük-e érdemét, ha megállapítjuk róla, hogy mint kritikus a művészi alkotás, a műalkotás oly igazságaira világított rá, mely mint divatból kiment ékszerek lomok közt hevertek, mert nem ismerték s nem becsülték értéküket? - Ignotus a l'art pour l'art lángjánál gyújtotta meg a maga fényszóró lámpását, és e lámpa világa a művészet szabadságának derűs sugarait hintve szét, egyszerre megelevenedtek a Kazinczy, Kölcsey, Arany János feledésbe ment műelvei. - Igen, Ignotus lényegében véve nem hirdetett más irodalmi elveket, mint amit e nagy elődök vallottak és hirdettek. De ha tudjuk, mily kemény harcot kellett megharcolniuk ez elvek elismertetéséért, hogy évtizedekig tartott az irodalmi háború, úgy nem lehet kicsinyelnünk szerepét, és el kell ismernünk irodalomtörténeti jelentőségét.
Sokszor úgy tetszik, mintha a széphalmi mester vagy nagy tanítványa: a félszemű Kölcsey hangja csengene ki szavaiból, egy század távolából, máskor meg mintha a szelíd Arany János, vagy harcos Gyulai Pál úr szólana.
- "Én egyedül Artistának kívánok tekintetni, a' ki a' Táblán nem a' Sujettet, hanem a' Festő munkáját, etsetjét, 's tüzét nézi" - hangoztatja Kazinczy a "Bácsmegye" előszavában. - "Én prózában és versben a' művészséget teszem a' kritika fő szempontjává" - visszhangozza rá Kölcsey Ferenc. - "Valamely költeménynél nem azt vizsgálom, minő érzelmei lehettek írójának, hanem azt, miképpen bírta azokat kifejezni. Amennyiben ez sikerül, annyiban költő" - írja Arany egy bírálatában, egy más helyen meg azt mondja: "A katona úgy szolgálja legjobban hazáját, ha megfelel a katonai célnak. Bizony a költő is - mint költő - úgy, ha a költői célt semminek alá nem rendeli... A költőnek azért, hogy nemzete előmenetét eszközölje, nem szükség a politikától kölcsön venni eszméket: ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem volna egyéb magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában. A nemzet, kinek jeles költői vannak, érezni fogja önbecsét, habár a költemények nincsenek elárasztva politikával, hazafisággal s egyéb frázisokkal." - Nos, Ignotus majdnem szóról szóra ugyanezeket mondja: "Nem az teszi a költőt, hogy mit akar, vagy mit nem akar, hanem az, hogy mit tud, vagy mit nem tud." - Egy más cikkében pedig: "Az irodalom a nemzetet akkor szolgálja, ha elsősorban irodalom, tekintetek és célzatok nélkül való művészet, mely nem azért az, mert népies, vagy hazafias, vagy a múltakon merengő, hanem mert ezeket a vonásokat vagy érzéseket művészi erővel testesíti meg - s mely nem szándékosan s foglalkozásszerűen magyar, hanem természetesen és magától értetődően, mert mi volna egyéb s mi egyéb tudna lenni".
De lássuk csak tovább! Irodalomkritikánk minden klasszikusa sokat küzd a politikának az irodalomba és főleg az irodalmi értékelésbe való betolakodása ellen, Ignotus tehát csak folytatja e százados küzdelmet. - Az írók nálunk, ha érezték művük gyengéjét, mindig szívesen apelláltak a közönség és kritika hazafias érzelmeire és a nemzeti szempontokra. - Kisfaludy Hunyadijának előbeszédében pl. e sor áll: "Drámámat nem úgy írtam, mint poéta, hanem mint hazafi". - Bezzeg nem hagyta ezt szó nélkül Kazinczy: "Drámát úgy kell, így nem szabad, azaz nem-poéta Hazafinak nem szabad". (Levelezései. XIV. k. 3228. l.) - Mikor pedig Kisfaludy Himfyjét keményen megbírálta a bécsi Annalisokban, felzúdult ellene a lokálpatriotizmusában megsértődött egész Dunántúl. Erről panaszkodik Kazinczy egyik levelében: "Engem Túladuna (a' Kisfaludy hada) azzal vádol, hogy én - mocskolom íróinkat 's ezáltal a' Nemzetet, mintha a' rossz Írót bántani nem volna szabad, és a' ki ezt teszi, a' Nemzetet sértené!" (L. XV. 3571.) [*]
Kölcsey, aki "jobbítgatásai"-ban szintén mindig távoltartotta magától a politikát, Berzsenyi és Csokonai megkritizálása után hamarosan elhallgatott, rájött, hogy "a nyugalomnak egyedül való útja a hallgatás", mert ha szólana, könnyen "hazabecsmérlőnek neveztetnék a coujonoktól, kik a maguk személyes bajait a patriotizmus leplével szokták takargatni."
Hát Arany János! A XIX. század legnagyobb magyar kritikusa! Hányszor kellett elmagyarázgatnia a Figyelő-ben és a Koszorú-ban, hogy: a "nemes, dicső cél legkevésbé sem változtathatja meg a költészet feltételeit, nem szállíthatja le a mértéket. Ki nemes célt akart előmozdítani, választás áll előtte: közvetlen tenni azt, vagy közvetve a művészet által. Ha ez utóbbit választja, el kell készülve lennie, hogy a minőség is bírálat alá esik". - Mily sokszor magyarázta el és mily kevés eredménnyel! S mennyi kellemetlensége, keserűsége volt amiatt, mert álláspontjából nem engedett. De nem engedett, mert az irodalom életgyökerét látta megtámadtatva annak a felfogásnak az elterjedésével, mely a hazafias írónak patriotizmusból kiváltságos állást követelt a kritikával szemben (Lásd Elegyes cikkeit és Thaly Kálmánnal való polémiáját a Szépirodalmi Figyelőben).
Gyulai, akinek szintén az volt az álláspontja, hogy "a kritika nem lehet az irodalmon kívül eső célok küzdőtere", s "a nemzeti hiúságok tömjénezője", mivel szenvedélyesebb és harcosabb természetű volt, mint Arany, már erősen támadja kritikai cikkeiben a "nagy magyarok"-at, akik a magyar tárgyú és nemzeti érzésű műveket, akármilyen gyöngék is, agyba-főbe dicsérik, jobbra-balra szórják "tulipános frázisaikat", s "a nemzeti érzés örve alatt a hiú önteltséget s korlátolt felfogásokat terjesztik". - Persze, az ultranacionalista kritika, a maga bódító frazeológiáját hazafias öszönzésnek tartván, Gyulai szempontjait hazafiatlanságnak bélyegezte. Ez adta Gyulainak, az európai magyarnak szájába a keserű szavakat: "Mi a kritikai hazafiatlanság? a nemzeti műveltség szeretete".
Ignotus tehát csak folytatója volt annak a harcnak, melyet a magyar kritika nagyjai egy századon keresztül vívtak "a tsmibókosokkal", a "kujonok"-kal, a "mályvarózsások" és "a tulipános frázisok" ellen. S amint már Gyulai is észrevette a léha költészet és léha politikai közti összefüggést, és harcba szállott mindettővel - Ignotus is úgy látja, hogy: "az irodalmi nacionalizmus időről időre csak úgy megújul nálunk, mint ahogy a politikai, s egyik melengeti a másikat. S úgy egyiknek, mint másiknak vége csak akkor lesz, ha vége lesz mindkettőnek".
E sorokat bizonyosan a keserűség, a vállalt harc kilátástalanságának érzése mondatta a kritikussal. Azt hisszük: nincs, helyesebben: nem lesz mindig igaza. El fog jönni az idő, mikor nacionalistáink is belátják, hogy Kanada akkor nyerhető meg legbiztosabban az anyaország érdekeinek, ha teljes autonómiát kap, ha az irodalmat meghagyjuk művészetnek, s kizárólag művészetkritikai szempontból értékeljük. - E sorok írója például a nemzeti lét kérdéseiben erős nacionalistának tartja magát, mégis fenntartás nélkül vallja az irodalmi liberalizmus elvét. De tudok egy meggyőzőbb példát is.
*
"Nekem a Nationalismus az idolumom" - mondta pl. Kazinczy Ferenc is (Levelezési, VI. kötet, 1483. levél), aki pedig nemcsak pályájában, de részletes irodalmi nézeteiben is annyi hasonlóságot mutat az Ignotuséhoz, hogy e nagy megegyezés mellett nem mehetünk el említés nélkül.
Kazinczy igen jó példa arra, mint egyesítheti valaki magában a nemzeti konzervativizmust társadalmi liberalizmussal. Ő a nemzeti lét kérdéseiben teljesen konzervatív, sőt e tekintetben még a haladás iránt sincs érzéke (Berzeviczy Gergely műveiről s az ott felvetett haladó eszmékről szinte reakciósan nyilatkozik), de az élet olyan területein, melyek kívül esnek a nemzeti érdekek körén, teljesen liberális - sőt kortársai szemében valóságos forradalmár. Találunk írásaiban nyilatkozatokat, melyekben "tüzes nacionalistá"-nak mondja magát, és viszont telve vannak levelei a maradi nacionalisták elleni heves kifakadásokkal. [*] E látszólagos összevisszaság mindjárt megszűnik, ha rájövünk, hogy Kazinczy a nemzeti politika, a nemzeti lét kérdéseiben a tüzes nacionalista, a társadalmi élet dolgaiban pedig progresszív liberalista. Minthogy pedig a társadalmi élet köréből főleg a művelődés, az irodalom és művészet ügyei érdeklik, társadalmi liberalizmusa éppen ezekre vonatkozólag nyilatkozik meg. (Tudom, hogy a hivatalos irodalomtörténet az ő irodalmi izgatásait úgy szokta beállítani, mintha Kazinczyt jól átgondolt nemzeti, tehát politikai érdek sarkallta volna. Hogy izgatásai utólag a nemzeti politika számára is kamatoztak, ez igaz, de nagy kérdés: volt-e Kazinczynak előzőleg ilyen szándéka? Aligha. Őt irodalmi izgatásaiban nem a nemzet, hanem az irodalom érdeke vezette. Épp ezért volt ezekben annyira liberális.)
Szinte szenzációsan érdekes: mennyire ugyanazon fegyverekkel harcolt Kazinczy egy századdal előbb a maradi nacionalistákkal, mint Ignotus, az irodalomtörténet mintha megismételte volna magát. - Talán nem lesz érdektelen, ha párhuzamba állítjuk őket. Talán Ignotus szerepét és irodalomtörténeti jelentőségét is jobban megvilágítjuk, ha ilyen nagy történeti távlatból nézzük.
Kazinczyt általában úgy szokás emlegetni, mint nyelvújítót, mint a nyelvújítás vezérét. Csakugyan az is volt, de évtizedekre menő agitációja nem merült ki ebben. Az a harc, melyet folytatott, nem csupán a nyelvészeti neológia harca volt az ortodoxia ellen, több volt ennél: az újmagyar küzdelme volt az ómagyarral, tehát világnézetek mérkőzése.
Kazinczy egész lelke át volt itatva a haladás, a művelődés vágyával. Látta, hogy kultúránk, irodalmi és művészeti ízlésünk messzi maradt az európai áramlatok mögött, úgy érezte, ki kell ragadni a kátyúból. Terjeszteni kell a felvilágosultságot és műveltséget, irodalmat kell teremteni, mely művészet legyen, rá kell kapatni az írókat és a közönséget a finomabb ízlésre. Mivel pedig nagy, nevelő példák nem voltak előtte irodalmunkban, s közönségünk ízlése csak a Gvadányi-féle népieskedésig ért fel, programjába vette, hogy ránevelje az írókat: merjenek új, európai nyomokon járni, s ránevelje a közönséget: szokják meg, szeressék meg az újat.
Lelkes törekvése persze összeütközésbe került a múlt század elejének hanyatló nacionalizmusával, mely éppúgy mint a jelen század elejei, túlbuzgóságában konzerválni akarta az egész magyar életet, s a kultúra területein is görcsösen ragaszkodott a régi, megszokott formákhoz. Taktikájuk ugyanaz volt, ami a század végén a Beöthy-Rákosi ultranacionalizmusé: mindenre, ami a fennállóval, a megszokottal ellenkezett, kimondták az anathémát, hogy idegen, nemzetietlen, magyartalan, megrontja a nemzeti jellemet, kivetkőzteti eredetiségéből a magyar színt. Mennyi agitációjába került Kazinczynak, míg ez álokoskodását meggyöngítette.
Dialektikájában igyekezett kézzelfogható, szembetűnő érvekkel erősíteni álláspontját, s az élet mindenféle területeiről felhordta a konkrét argumentumokat az irodalmi és ízlésbeli modernség mellett, melynek terjedését a maradi nacionalistáktól ő, a tüzes nacionalista veszélyeztetve látta.
Mikor pl. Pálóczi Horváth Ádám, aki pedig - bár csimbókba fonta a haját régi módi szerint - eléggé ment volt különben a "csimbókos" elfogultságoktól, azt írta egy irodalmi vitában Kazinczynak: "az újon kapásnál alig van egy-egy dühösebb férge a Nemzeti erkölcsöknek" -, Kazinczy hosszú levélben igyekszik meggyőzni őt a modernség létjogáról. Többek közt ezt írja:
"- A Nemzeti szent és tiszteletes. De az a kérdés, mi az a nemzeti? - Te azt tartod, hogy a te bajuszod és három csimbókod nemzeti: én azt, hogy az én beretvált bajuszom is az: s azt kiáltom, hogy a három csimbók még a parókákon is megvala, s bajuszt I. Leopold és XIV. Lajos is horda szakáll nélkül, pedig ők magyarok nem voltak. - 1802-ben Gróf Berényi György hónig érő nadrágot hoza Párizsból, s mentéjét egy arasznyivá csináltatta. Akkor az idegen és anti-nemzeti volt. 1804-ben már Consiliáriusok is olyan nadrágot, s olyan mentét hordtak, s íme az már ma nemzeti. - Mit mondana prof. Czinke Ferenc úr, ezen gyönyörű pentameter koholója: "Ó, Jézus Krisztus, légy te, te példa, örök", - ha azt kérdezném, ha jól tette-e Vajk, alias Szent István, hogy elhagyta a maga Ázsiából hozott vallását, a nemzetit, és itt megkeresztelkedék? Azt-e, hogy nem kellett volna elhagyni a nemzeti vallást? - A kínai porcelán fabrikáns örökké nyomorult festést tétet findzsáira, hogy nemzeti festése legyen, s a Sándor Császár papjai meg nem engedik, hogy Szent Nikola úgy festessék, ahogy egy szép arcú Püspököt a Raphaelek és Coreggiók festettek volna, így igenis, nemzeti festések van, de kár, hogy rút." (Levelezési. XV. kötet, 3403. levél).
Egy másik levelében meg ezt írja: "A tudományos gyűjtemény megjelenésének nagyon örvendek. Nemzetiség az, amit célul véve, s szentebbet nem vehete. Csakhogy a nemzetiség bajusz ne legyen, s szíjas nadrág, mert nekem sem ez, sem az soha nem lesz". (XV. k. 3409.)
Ismét másutt: "A Pesti Journal tendenciája, amint veszem észre, még eléggé nevetséges vignettjéből is, a nemzetiség. Szent cél. De én irtózom az oly nemzetiségtől, mely a külföldi szépet és jót irtózza, mert az külföldi." (Lev. XV. k. 3393. levél.)
Történt, hogy az ortodoxia egy fő embere Kazinczy összegyűjtött munkáit a Tudományos Gyűjteményben keményen megbírálta, és a megjelent kilenc kötetet nyelvi és irodalmi modernségéért kilenc emeletű filagóriának nevezte. - Kazinczynak ez alkalmat adott egy finom elmésségű riposztra. Így felelt az anonim bírálatra:
N. úr IX. köteteimet egy drágalátos Művész 9 emeletű filagóriának nevezte. N. úr nem barátja a filagóriáknak. Vastagfalú, szegletes boltozatú, apró ablakú, terpedt ajtajú úri házakat kedvel s oly kerteket, melyek puszpángos karimájú táblákkal vannak körülfogva, s bőven adnak szilvát, körtét, almát, diót. Quisquis amat ranam, úgymond maga. - De mégis, ha vajon vétett-e az Oroszvár ura, hogy lakját olasz ízlésű villává változtatá, és hogy ott, ahol répa termett és petrezselyem, most gyepszőnyegek terülnek el, szagos és szagtalan virágcsoportokkal, s játékos fordulatú csalitok vannak mindenfelé elhintve, hol nem mogyoró terem, hanem ahelyett haszontalan cytisus, corsis, amorpha, lonciera állanak. - S ha vétett-e a Tata ura, hogy kukorica holdjait Armidiai Tündérkertekké teremtette által. Hogy kukorica holdjaink sehol se legyenek, hogy sehol ne lássunk nyikorgó vitorlájú udvarházakat, azt mi nem óhajtjuk. Tűrné békével N. úr is, hogy Árpád birtoka olasz ízlésű filagóriákat mutathat. Egykor a nyikorgó vitorlájú úri ház is éppen ily újság volt." [*] (L. XVI. 3606.)
De bármeddig szaporíthatnánk e szellemes idézeteket, csak azt erősítgetné mind, amit világosan, egyenesen kimond egyik levelében: "Ami most nem magyar, magyar lehet később. A Latiatuc korában nem volt magyar, amit Zrínyi s Gyöngyösi írt, s Horváth Ádámot, Horváth Endrét, a Zircz éneklőjét s a Rudinai apátot a Zrínyi és Gyöngyösi ideje megkövezte volna. Haladunk és így egy helyen nem állhatunk. Nem kell megszűnnünk folytatni a magyar utat, de a magyar útra jó lesz a külföld virágait elhinteni, hogy úgy menjünk be az új Jeruzsálembe, mint az Üdvözítő - de nem szamárháton." (Lev. XV. k. 3423. levél.)
Gróf Széchenyi Istvánnak meleg áradozással ír: "...Valóban Nagyságodnak, s méltó barátjának Wesselényinek igaza van, midőn a nemzetiséget nem nézik egynek a fennállóval, a szokottal. Muftit és janicsárt illet az a gondolkozás, hogy nekünk nem hasonlítani kell másokhoz, hanem másoktól különbözni és ezért a jótól is idegenkedni. Ami jó, ami hasznos, az magyar is egyszersmind, s az olyat jobb másoktól átvenni s magyarrá csinálni, mint másokban csodálni, másoktól irigyelni." (Lev. XXI. k. 5176. l.)
De - "ne akarjuk, hogy más, a mi tetszésünk szerint járjon, s hagyjuk meg kinek-kinek azt a szabadságot, hogy lásson a maga szemeivel. Én ezt bizonyosan meghagyom minden barátomnak, sőt nem barátomnak is." (Lev. XVI. k. 3795. levél.)
Most pedig egyelőre csukjuk be Kazinczyt, ugorjunk száz évet irodalmunk történetében, s nyissuk ki Ignotus Kísérletek című kötetét, melyben jórészt össze vannak gyűjtve az ő irodalmi táborozásai. Bárhol ütjük fel a kötetet, meglepődve vesszük észre, hogy ugyanazzal a frazeológiával, okfejtéssel, érveléssel találkozunk, mint a széphalmi mesternél. Pedig Ignotus aligha ismerte oly részletekbe menőleg Kazinczyt, hogy belőle meríthetett volna. Kazinczy huszonegy kötetre menő, az Akadémia által kiadott levelezése akkoriban még meg sem jelent teljesen, s e huszonegy vaskos kötet a maga gazdag tartalmával még ma is jórészben rejtett kincs, mert még ma sincs ellátva részletes tárgymutatóval. Ignotus, a sokféleképpen elfoglalt újságíró aligha szakíthatott magának annyi ráérő időt, hogy azt átolvassa. Inkább az adott helyzet és az észjárás azonossága teszi, hogy majdnem azonos szavakkal fejezi ki magát. Lássunk pl. egy-két passzust szemléltetésképpen:
- "Miért csak az az érték, amiben másoktól különbözünk, s miért nem az is, amiben velük egyek vagyunk..." Miért korlátozzák a magyar nemzetiességet azzal, hogy csakis egynéhány s éppen alacsonyabb rendű vonást ismernek el magyarnak, s miért alázzák meg a magyar géniuszt azzal, hogy tilalomfát állítanak érdeklődése elé, s a nemzetárulás bélyegével fenyegetik, ha jogot érez az emberiség áramlataival való együtthullámzásra?"
- "Az irodalomnak, az esztétikának végre ki kell próbálnia, lehet-e a népiest, és amivel ezt leginkább egybevágónak állítják, a magyarosat teljesen megállapodott, mindig egyforma és első kézből valóan eredeti tartalmúnak tekinteni? - Bizonyos, hogy a népies az átlagosnál szűkebb és alacsonyabb fejlődési fokot jelent - de egészen bizonyos-e, hogy ha már szűkebb és alantasabb, viszont konzervativizmusában a nemzeti s a faji sajátosság és különbség konzerválója? Egyéb jogokról nem szólva: a logika jogán van-e nekem, esztétikusnak, jogom: ridegen ráparancsolnom az íróra, hogy ha nemzeti és faji eredetiségét a mai nyugat uniformáló rontásától meg akarja óvni, szálljon le a néphez, vagy forduljon vissza a régi irodalomhoz - mikor nem egészen bizonyos, hogy ami ma népies és ami régi, ma specifikusan magyarnak tetszik, nem nyugati idegenségnek, csakhogy a mainál két, három, négy századdal régibbnek, tehát fejletlenebbnek s alacsonyabbnak konzerválója-e? - A kalotaszegi varrottas gyönyörű dolog, és magyar népies művészet, de a magyarság jogán mégsincs jogom például az Olbrich, a Vandervelde, vagy a Morris ornamentikája helyett ezt diktálnom rá a mai magyar díszítőre, mert a kalotaszegi varrottas régi nyugati hímzési mód, melyet idegenek plántáltak át az erdélyi fejedelmi udvarba, s onnan szállott alá, felülről lefelé, a népbe. - Különben mindazt, amit itt hosszasan s teméntelen példán kéne fejtegetnem, három sorban elmondja a tolnai kortesnóta, mely így szól:
Nem magyar az, aki ics-vics,
Nem kell nekünk a Simontsits,
Éljen Benyovszky!
A Simontsits nem magyar, de a Benyovszky már az - s lesz idő, hogy a Simontsits éppoly magyar lesz, mint a Benyovszky..."
- "Akik irodalmiakban s nemzetünk irodalmának dolgában olyanféleképp gondolkoznak, mint amily gondolatmenetet és felfogást én A Hét hasábjain képviselni igyekszem, maguk is elfogultak volnának, ha viszont kicsinyelnék, becsmérelnék, vagy irodalmi természetében néznék le a népies, vagy a hazafias, vagy a történelmi költészet. Nem. Csak egyedül üdvözítőnek nem ismerik el, a nemzeti irodalom fejlesztése egyetlen útjának nem, s nem a nemzeti géniusz kisugárzása és megjelenése netovábbjának."
- "Én csak az ellen szólok, hogy mikor a magyar földön nemcsak mező van, hanem van erdő, van kert, van szakadék és van üvegház is: ne csak egy pár virágról, vagy csakis mezei virágról ismerjék el, hogy magyar és virág, a többire pedig ráüssék, hogy idegen és büdös. És, igaz, az ellen is, hogy mikor akad kertész, ki idegen földek virágját is megbecsüli és megpróbálja földünkbe átültetni: ne fogadják kapával és vasvillával a rózsa, a tulipán, vagy az akác nevében, ami valaha éppoly idegen volt a mi földünkön, mint ma a pálma, meg a kaktusz. - Ennyi az egész - s ezzel nem munkáltam meg a földet a dudva meg a szamártövis számára, melyet különben sem kell idegenből behoznunk, mert megterem az magunknál is, csak győzzük gyomlálni." (Hazafiság és irodalom. 1904.)
- "Nem Arany, meg Petőfi, meg Jókai, nem is bárminő művészi forma ellen, ha művészi, író ellen, ha író, múlt ellen, ha érdemes, jelen ellen, ha teremtő - nem az ellen, hogy a magyar magyar legyen, s minden sajátsága kiteljesedjék a magyar művészetben - nem az ellen készül a háború. Ha ez ellen készülne, biztos volna a szégyenletes vereség, amelyet nem kerülhet el semmi értetlenség és szűkkeblűség, mely bármiféle jogcímen föléje tukmálja magát a művészetnek. A háború éppen az értetlenség ellen folyik, mely bizonyos formákat és irányokat akar kötelezőkül rátukmálni az írókra, s a szűkkeblűség ellen, mely ezt a nyilvánvaló barbárságot azzal a fogással akarja visszaverhetetlenné tenni, hogy minden újabb törekvésre, hangra, vagy formára kimondja a szentenciát, hogy nem magyar, s védekezésre szólítja ellene a nemzeti szellemet. Nem forradalom folyik itt, hanem, hogy magyar történelmi terminussal éljek: szabadságharc, az írói és művészi szabadságért a tudatlansággal szemben, mely a maga renyheségét és szűkeszűségét azzal akarná paranccsá emelni, ha ráfogja, hogy magyar sajátság és hagyomány s a politika ellen, mely a művésziekbe való betolakodását azzal a jelszóval akarja törvényesíteni, hogy a magyar művészet nemzeti jellegére vigyáz." (Magyar Hírlap, 1908.)
De bármeddig szaporítanánk az idézetek számát, mind csak Ignotus irodalmi liberalizmusát s azt az alapelvet erősítené, melyet Ignotus röviden így fejezett ki: "A művészetben nincsenek törvények, csak lehetőségek. A modernség s a forradalom a művészetben sohasem jelenthet egyebet, mint újra meg újra biztosítani minden politikai vagy iskolai tolakodás ellen a művész szabadságát, a művészet lehetőségeit... Az írónak, a művésznek minden szabad, ha meg tudja csinálni."
Kazinczy ezt úgy mondta: "A szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad, akár engedi a grammatika és szokás, akár nem.". (Tudományos Gyűjtemény 1817. évfolyamának decemberi füzete.)
Íme: a két ízlésforradalmár esztétikai alapelvét is csaknem azonos szavakkal fejezi ki.
De hát mi teszi az írást széppé? Pontosan megfelel rá mind a kettő és pontosan egyformán.
Kazinczy: "Ahol kell, ott a rút a szép, a Mesterség a rútat is széppé teszi". (Lev. XVI. k. 3746.)
Ignotus: "A művészetre egyáltalában nem kötelező, hogy amit lefest, vagy lerajzol, az legyen szép, hanem maga a munkája". (Olvasás közben. 207.)
Íme a l'art pour l'art! Amint Arany János is vallotta: a költemény épségén fordul meg a költemény szépsége. Ha jól, művészileg van megcsinálva, ha az író, a művész meg tudja csinálni, amit akart, a mű szép lesz, mert a szépség a művészetben "az idomban és az idom által" nyilatkozik.
Íme a kifejezés, a megalkotás, mint a művészet, mint az irodalom lényege!
A műalkotás szépsége, értéke független a mű tartalmi elemeitől, független az abban kifejezésre jutó világnézeti etikai értékességétől is.
Kazinczy: "A publikum gondjai az írókra nézve egyedül azon kérdés megítéléséig terjednek ki, ha az elébe adott dolgozás jó-e, nem hogy az író erkölcse javallást érdemel-e, vagy feddést". (Lev. XVI. 3599.)
Ignotus: "Hogy a költő a szeretőjét szereti-e, vagy a feleségét, hogy magasztalója-e fajának, vagy gyalázója: ez semmit sem jelent mellette, vagy ellene, mint művész mellett, vagy ellen, s ha versei jók vagy nagyszerűek, a könyveit el lehet égetni erkölcs szempontjából, de őt nem lehet kiseprűzni az irodalomból". (Magyar Hírlap, 1909.)
Ismétlem, mindkettő át van hatva az irodalmi liberalizmus eszméjétől, hogy az írónak csak önmaga iránt van kötelessége: tudja kifejezni, tudja megcsinálni, amit akar: hogy írása szép, művészi legyen. Semminek és senkinek nem szabad korlátoznia, se a közönségnek, se a szerkesztőnek.
"Mely megbecsülhetetlen dolog az, hogy a redactorok mindent úgy hagynak szólani s írni, amint magának az írónak tetszik. Szabadság nélkül nincs haladás, s leginkább nincs bátor és gyors" - írja pl. Kazinczy egyik levelében (Lev. XV. kötet, 3507. levél), mikor pedig a Tudományos Gyűjtemény 1817-ben megindult, köszönetet mond a Gyűjtemény kiadóinak azért, "hogy még most készebbek tűrni némely darabosságokat, mint hogy a beküldött írásokon a legkisebbet változtassanak. Hogy a dolgozóknak csak orgánumai akarnak lenni, az örök fényben ragyogtatja bölcsességeket. - Tudományok csak ott ragyoghatnak, ahol azoknak művelőik szabadon mondhatják ki gondolkozásaikat. (Lev. XVI. k. 3606. levél).
Mikor egy századdal később Ignotus a Nyugat-ot megalapította, ugyanezt a programot vallotta: "A Nyugat vállalkozásának fő törekvése az, hogy úgy írói egymás iránt, mint olvasói az írók iránt türelemre szokjanak, hogy ne a maguk gusztusát keressék, hanem az író egyéniségére legyenek kíváncsiak az ő írásaiban, s írók s bírálók és közönség megteremtsék végre nálunk is az irodalmi levegőt azzal, hogy elfogadják az irodalmi munkákat olyanoktól, amilyenek." (1909. Idézet egy Nagyváradon, a Nyugat matinéján tartott felolvasásból.)
Szóval: laisser aller, laisser faire - menjen minden a maga útján...
Ezt Kazinczy expressis verbis meg is mondta: "Báró Wesselényi kiadta munkáját a lovakról, s egy igen bölcs intést ad benne az íróknak, midőn a lovasgazdáknak szól: a francia uralkodás a kereskedés dolgába akar avatkozni, s a kereskedők ezt felelték: Laissez nous faire..." (Lev. XXI. k. 5079. levél).
Dehát - az írónak anyaga a nyelv, az irodalom a nyelvben kifejezett művészet lévén, nem kötik-e az írót legalább is a nyelv törvényei, vagy kevésbé dogmatikusan szólva: nem korlátozzák-e a nyelv által engedett lehetőségek? Ez a korlát talán nem olyan, mely kívülről tolakodik a művészi alkotásba, hanem a műalkotás belső lényegéből folyó stíluskövetelmény, melyet minden írásművésznek éreznie, tudnia, respektálnia kell, ha tisztában van önmagával és művészetével? S vajon nem tökéletes igazsága volt-e pl. Aranynak, aki folytonosan figyelmeztetett rá, hogy az írónak éppúgy megvan a maga anyaga, mint a képzőművésznek, melyet ismernie kell, s mellyel bánni kell tudni. - "Rossz kézműves az, ki szerszámaival összevész" - mondogatta. - Igen, ha az anyagszerűség elve követelmény a többi művészetben, aligha lehet az quantité négligeable az írásművészetben.
Halljuk csak, mit felel minderre a két irodalmi liberalista?
Kazinczy meglehetősen ingadozik. Kufstein előtt, mikor a Bácsmegyeyt kiadja, még tudni se akar arról, hogy "szófaragásra vetemedjen", s Bácsmegyeyjében meg a Gessner-idillek gyönyörű fordításában is teljesen a korabeli társalgási nyelven ír, csak választékosabban. Később, tudjuk, ő maga lesz a nyelvújítók vezére. Ekkor már az a meggyőződése, hogy: "élő nyelvnek változni kell, aszerint, ahogy ismeretei gazdagodnak, érzései nemesednek, ahogy a nyelv természete (mely egészen egyéb, mint a szokás) engedi, a literatúrával bíró régi és új nemzetek példái intenek, a szépség és a nyelv ideálja kívánja és a nekilelkesedett szépíró parancsolja, s mindaddig kell változnia, míg az a tudományoknak és mesterségeknek minden nemeiben elégséges számú nagy írók által meg nem állapíttatik. Miköztünk még mindig paradoxon az, hogy a szépíró, ha ugyan az, szabad hatalmú ura s törvényszabója a nyelvnek, mint a grammatikus, hacsak grammatikus, csak őrje, rabja." (1816-ban írja ezeket Klopstock Messiásának fordítása alkalmából közzétett kiadói jelentésében.)
De hogy meddig mehet el az író, milyen szabadon élhet ezzel a hatalommal? Épp ez volt a kérdés, s a nyelvújítási harc nagy és szenvedélyes vitája is főképp ekörül forgott. Bizonyos fokú szabadságot maguk a mérsékeltebb ortodoxok is megengedtek, de teljes joggal féltették nyelvünket az anarchiától. Gróf Teleki László, korának egyik leginteligensebb magyarja, egy 1818 januárjából való levelében épp erre figyelmezteti Kazinczyt: "Valóban káros volna, ha minden szépíró ura lehetne annak a nyelvnek, amelyen ír, mert így nem a maga írása módját alkalmaztatná a nyelv géniuszához, hanem a magától megállapíttatott regulák kaptájára ütné a nyelvet, és így akármely nyelv is annyiféle volna, amennyiféle különböző értelmű szépíró találkozhatnék benne: vagyis a nyelv maga tökéletesen elenyésznék, s helyette sok különböző oldalas nyelvek támadnának. Minden nyelvből egy bábelidás lenne, s kivált hazánkban csak fél század után is, nappal is lámpással kereshetnénk ősi magyar nyelvünket."
Kazinczy sokat töprengett e fogas kérdésen, nyilatkozatai egymást érik, de ezek csak azt mutatják, hogy elméje hol ide, hol oda hányódik. Egyszer makacsul vágja oda, hogy "a szépírónak nagyobb vétek nem szépen, mint nem jól írni" (Lev. XVI. k. 3680. l.), máskor meg annyira visszakozik, hogy azt mondja: "Grammatikát holtig kell tanulnunk." (Lev. XVI. k. 3603. l.)
Abban egyetérteni látszik az ortodoxiával, hogy: "a nyelv géniuszát illetni nem szabad!" - Mindjárt hozzáteszi azonban: "...De hogy mi a nyelv géniusza, megmondani nem tudom. Cicero sem tudta, csak érezte. Ha akárki megtanít, szóljon, én leszek legfigyelmesebb hallgatója. Addig, ami minden élő nyelvek között legszebbé válható nyelvünknek azt a tulajdonságát nevezem géniuszának, amellyel a gazdagulást, szépülést, igazabbá válást nem csak tűri, de szereti is, és hogy mind azon kölcsönzésektől, amelyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban, komolyabban, vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik." (Lev. XVI. 3606. l.)
Íme: az ortodox is, a neológ is a nyelv géniuszára hivatkozik, de ez az egyiknek korlátot, a másiknak szabad pályát jelent.
Nem is lehetett ez másképpen. A nyelvtudomány fejletlensége miatt az egész vitát az előkelő dilettantizmus jellemezte. Érzések és indulatok, a meglévőhöz való ragaszkodás és a haladás vágya mérkőztek egymással: világnézetek, nem pedig alapos, tudományos argumentumok.
Azóta egy évszázad múlt el, a nyelvtudomány rengeteget fejlődött, s oly kérdésekre, melyek Kazinczyékat még csak izgatták, ma már biztos, tüzetesen megokolt feleletet tud adni. Ma már nemcsak szépen hangzó frázis, hanem tudományos közhely, hogy minden nyelvnek megvan a maga géniusza, szelleme, rendszere, mely kifejezője a nyelvet alkotó nép lelki alkatának, észjárásának. Ez a sui generis szellem a nyelv szerkezetében, szóképzésében, szórendjében, mondatfűzésében állandóan, törvényszerűleg nyilvánul. Az életkörülmények alakító befolyása alatt s főleg az idegen fajok beolvadása miatt folyton változik ugyan a nyelv, kopik, vedlik, megújul, de csak annyira, mint minden élő szervezet, csak annyira, mint ahogy a tölgyfa ősszel elhullatja lombjait s tavasszal új levelek friss zöldjébe öltözik, gyökerei, törzse megmaradnak, míg él a fa. - Minden nyelvnek megvan a maga általános stílusa, s az egyéni stílus csak ezután, csak ezen belül jöhet szóba. Az író, ha művész, nem jöhet azért, hogy a nyelv törvényeit lerontsa, hanem hogy betöltse. Nyesheti, alakíthatja a fa lombozatát, de a törzshöz, a gyökerekhez vandál kezekkel nem nyúlhat. - Mindez, mondom, ma már tudományos közhely. Hogy tehát a grammatikusoknak joga és kötelessége rostálgatni, a nyelv épségére, megóvására vigyázni és az írók nyelvformáló szándékának korlátokat szabni, az is bizonyos.
De - mert van ám de is! Amint az író visszaélhet a maga hatáskörével, ha nincs benne mérséklet, visszaélhet ám a grammatikus is. Vissza is élt, nem egyszer. S talán többször, mint az író. - A múlt század derekán a fáradhatatlan Szarvas Gábor vezetése alatt megalakult nyelvőrző iskolának óriási érdemei vannak ugyan, de éppen irányzatosságánál fogva nem bírta magát visszatartani a túlzásoktól. A század végén, s az új század elején már ott tartott a "helyes magyarság" védelme, hogy magyar beszédre már jóformán ki se mertük nyitni a szánkat. S hát mégha az író - a legépebb nyelvérzékű, legromlatlanabb magyarságú is -, az "egyéni stílus" szabadságjogaival merészkedett élni, ha bátrabb szófordulatokat, szokatlanabb összetételeket, jelentésváltoztatásokat próbált használni írásaiban! A nyelvőrzők úgy nekiestek, hogy valósággal szétszedték minden betűjét. Nem érték be vele, hogy nyelvünk stílusának nagy természeti törvényeit magyarázzák, tanítsák - a büntetőtörvény paragrafusaiként kezelték a nyelvtant, minden apró kis nyelvtényt szentségnek tekintettek, minden attól való eltérést szentségtörésnek, nem akarták tűrni a legcsekélyebb elhajlást sem a fennálló nyelvszokástól. Mintha csak a néhai "Debreceni Grammatika" szelleme kísértett volna! Hogy az egyéni stílusnak lehetnek különösségei, a költői nyelvnek szokatlanabb trópusai, s hogy egyáltalában maga a nyelv folytonosan újul, változik, s ez a változás nem okvetlen nyelvromlás, mindezzel nem törődtek. [*] - Ez a parancsos és iskolás modor dacot és elkeseredést váltott ki az írókban s szószólójuk megintcsak - Ignotus volt. Szenvedélyes hangon robbant ki a "nyelvcsőszködés" ellen, s túlzással túlzást szegezve szembe, merész fordulattal visszakanyarodott Kazinczy egykori legszélső álláspontjáig, addig a szélsőbali felfogásig, hogy az író teljhatalmú ura és törvényszabója a nyelvnek, bármit mondjon is grammatika és szokás.
- "A grammatika tiszteletreméltó tudomány - ismerte el előlegül Ignotus -, s különösen akkor, ha tiszteli az erőket, melyek az ő érdeklődésének anyagát alakítják. De az már nem lehet - folytatja -, hogy a grammatikus beleüsse magát az író dolgába... Mert a nyelv megváltozik minden egyes íróval, ki magyarul ír... Mert a nyelv nemcsak anyaga, hanem terméke is az íróművészetnek, s mentül inkább hatalma alá kerül az irodalomnak, annál inkább belekerül abba a szép és boldog szigetébe az anarchiának, mely a művészet egyéni természetének törvényszerű következése."
"A grammatikusnak tisztelettel kell tudomásul és számba vennie, hogy a nyelvanyag, melynek törvényszerűsége az ő tudományának tárgya, állandóan változik, s változhatik minden törvényestül együtt, az írók tetszése szerint... Minden művésznek mindenben igaza van, ami sikerül neki - s ha bárminő erőszakot tesz az anyagon: ha célhoz jut vele, ebben is igaza volt. A művészetben a siker nemcsak szentesíti, de egyenesen törvényesíti az eszközöket." (Nyugat, 1911. II. k.)
Ultraliberalizmusában annyira megy, hogy dacosan odavágja a grammatikusnak: teljesen mindegy, hogy az író tud-e jól magyarul, elég ha tud a maga nyelvén, s ki tudja fejezni, amit akart. Mit tehet ez ellen a grammatika, vagy a szintaxis? Csak jó képet vághat, csak alkalmazkodhatik hozzá. Csak tudomásul veheti, hogy ezentúl ez lesz a szabály. - "Ezentúl ez lesz a szabály: ezt jelenti minden új művész, ki bízik magában!" (Ugyanott.)
Kissé zavarba jövök: mit feleljek e meghökkentő szavakra? Objektív kritikát ígértem, s nem oktalan tömjént, nem oktalan gáncsot, s ígéretem kötelez. - De vajon bíráljak-e? Mondjam-e, hogyha ekkora szabadságot engedünk az írónak, ebből - Ignotus maga mondja: anarchia lesz, és - gróf Telekinek fentebb citált, Kazinczyhoz intézett szavait ismételve: rövidesen "nappal is lámpással kereshetnénk ősi magyar nyelvünket". - Megkérdezzem-e Ignotustól, hogy ha a nyelv törvényei változhatnak minden új íróval, lehet-e akkor egyáltalán törvényekről beszélni? S ha elfogadnánk is a tételt, hogy a siker törvényesíti a nyelven elkövetett bármiféle erőszakot, akadhat-e magyar közönség, mely az írónak megadja a művészi siker koszorúját? Tetszhetik-e egy író, aki kerékbe töri a nyelvet, aki nem tudja a nyelvet, melyen művészetet akar csinálni? Ki lehet-e egyáltalában egyenlíteni abban a paradoxonban rejlő ellentétet, hogy szép magyarság lehet a rossz magyarság is?...
De nem folytatom tovább. Meggyőződésem, hogy Ignotus, aki annyiszor s oly finom elmeéllel fejtegette a művészet lehetőségeit, nagyon is jól tisztában van vele, hogy az írónak a lehetetlenségekkel is számolnia kell, s nem vállalkozhatik olyasmire, amibe okvetlenül beletörik a bicskája.
De ha így van, mégis mit szóljunk Ignotusnak a nyelvőrök ellen intézett e kirohanására? Az az érzésem, hogy e túlzó nyilatkozatok nem bírálandók, hanem megértendők, történeti perspektívából kell őket nézni, s mint irodalmunk szabadságharcának egy epilógját kell tekinteni. - Amint egykor Kazinczyt csak a nyelvészeti ortodoxia csökönyössége ragadhatta odáig, hogy a szép stílust többre tartsa a jó stílusnál - ami, mondom: lehetetlen paradoxon -, úgy Ignotusnak is ez az ultraliberalizmusa csak az adott helyzetből, a nyelvőrök túlkapásából érthető meg. De ebből megérthető és ezzel meg is magyarázható. A szavakat nem szó szerint kell itt venni, hanem hangsúlyuk szerint, a bennünk kifejezett szándékot és értelmet kell kiolvasni. Mert e túlzó állásfoglalásban is ott van az igazság magva, melyből Arany Jánosnak ez az örökké igaz négy sora nőtt ki:
A nyelvnek is törvényeit:
Széppé, jóvá mi tészi:
Nyelvész urak jobban "tudják",
A költő jobban "érzi".
Ez az érzés követeli itt a maga jussát a szenvedély heves túlzásával, mit a harc hevessége magyaráz.
John Stuart Mill mondta: "Az a veszedelmes hajlandóság, hogy az emberek nem gondolkoznak tovább a kétségbe nem vont dolgokon, okozza az emberi tévedések felét". - Nos, a jelen század elején ilyen kétségbe nem vont igazság volt a nyelvszokás és a nyelvtan föltétlen uralma, s ez volt az egyik abszolutizmus a sok között, melynek zsarnokságát nyögte az irodalom. S mikor aztán kiütött az irodalmi forradalom, csoda-e, hanem tudta magát mérsékelni, s olyan dolgoknak az érvényességét is kétségbe vonta, melyek kétségtelenek?
Ami Ignotusnak a nyelvszabadság kérdésében tett nyilatkozatait illeti, azt hiszem, hogy ezek is azon nézetek közé tartoznak, melyeken az író felfogása, fejlődése már rég túlhaladt. - De szükségesnek tartottam velük foglalkozni, mert történeti dokumentumok, mert adalékok irodalmunk legutolsó szabadságharcának történetéhez.
És itt, e ponton kell valamit hangsúlyoznom. Ignotus tanításának igazsága nem részleteiben, hanem alapgondolatában, alaptételében van. A részletes elvekben lehet, van is túlzás, de alapelve szent igaz, s kell, hogy a magyar kritika fundamentuma legyen. Azt kell mondanom, hogy aki ez alapelvet: az irodalom autonómiájának princípiumát nem érti, igazságát nem érzi, az nem érti a dolgot, vagy - nem akarja érteni, az többre becsüli az irodalom és művészet értékeinél a politikai érdeket.
*
Gyulai Pál, ki egész lélekkel s nem közönséges szellemi fegyverzettel állott a maga idejében a népies realizmus költői irányának szolgálatába, s a legjobb értelemben vett pártos kritikus volt - annak is vallotta magát -, bizonyos kicsinylő lenézéssel szólott az irodalmi és művészeti pártatlanságról. Szerinte a kritikai pártatlanság (irányzat-nélküliség) "a maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a tehetségtelenség érzete, vagy a szkepticizmus elve", mely "eszköze lesz az eszmék anarchiájának, az érzület nihilizmusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó". - Sem terem, sem kedvem nincs, hogy Gyulainak e felfogásával itt vitába szálljak, s csak azért emlékeztem meg róla, hogy hozzáfűzzem azt a ténymegállapítást, hogy a Gyulai-féle "pártos" irodalomkritika hagyományainak képviselői nemegyszer szemére vetették Ignotusnak, hogy irodalmi liberalizmusa elvtelenséget jelent és nihilizmusra vezet, hogy az írói szabadság elvének hangoztatásával bomlasztó munkát végzett.
Mindig megütközéssel olvastam és hallottam az efféle vádoló megjegyzéseket. Elvtelenség? Tanulmányom során talán ki is fárasztottam az olvasót Ignotus elveinek részletes fejtegetésével. S talán sikerült kimutatnom, hogy e kritikai elvek irodalomkritikánk klasszikusainak nézeteivel sokszor a részletekbe menőleg megegyeznek. Igazán nem értem, hogy lehet Ignotusnál irodalmi elvtelenségről beszélni! Vagy csak azt fogadhatjuk el elvnek, ami korlátoz, ami tilt, s nem azt is, ami szabadságot enged a művésznek? Azt hiszem: az irodalmi szabadságelvek a művészi alkotás lélektanának nagyobb megértését mutatják, mint a dogmatikus esztétika normatívumai, melyeket a művészlélek úgyis leráz magáról. - "A zseni sok regulák közt kalitkába zárt oroszlán" - mondotta már Kisfaludy Sándor is, és bizony igaza volt.
És vajon nem a legszebb, legízesebb gyümölcsöket érlelő volt-e Ignotusnak ez az állítólagos "elvtelensége". Hatásának eredménye irodalmunk gazdagodása, megújulása lett. Az irodalmi élet szabadabb levegőjében a legkülönbözőbb művészi irányok lélekzethez, kifejléshez, elismeréshez jutottak, új, pompás értékek termelődtek, a kritikusok megszokták, hogy egyforma szeretettel közeledjenek a legellentétesebb művészi irányok felé, s megtanították a közönséget a művészi beleélésre, a legkülönbözőbb művészi hatások befogadására. - Ignotus volt az, aki ránevelte a kritikát és a közönséget, hogy az irányok lehetnek különbözők, de az utak eltérők, de mindegyiken el lehet jutni a tökéletes művészi szépséghez, hogy nincs "régi" és "modern", hogy egyiknek kultusza nem zárja ki a másikat, és egyforma szeretettel lehet és kell hódolni Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi és Ady Endre géniuszának. - Ha az "elvtelenség" ilyen eredményekre vezet, úgy ennek talán csak örülni lehet?
De viszont érdemes rajta eltűnődni, mi lett volna, ha irodalmi életünk megrekedt levegőjét nem mozgatja meg Ignotus szabadságeszméinek friss szellője? Mi lett volna, ha közönségünk érdeklődésének megalvadt vérét nem pezsdítik fel Ignotus izgatószerei? - Az Ady Múzeum szerkesztősége a Múzeum első kötetében összegyűjtötte annak a koncentrikus támadásnak hírlapi és egyéb nyilvános dokumentumait, melyek megdöbbentő módon mutatják, mint zúdult Adyra fellépése kezdetén a hivatalos és hívatlan kritika válogatott és válogatatlan gáncsa és szidalma. Mi lett volna, ha ebből, a költő elnémítását célzó hangorkánból kimarad Ignotus, főként Ignotus éles diszkántja, ha az értetlenség, gondolattalanság és rosszindulat erős szövetébe nem hasít bele az ő borotvaéles dialektikája és intuitív logikája, mellyel a támadásokat visszaverte, és visszaadta a költőnek megrendült önbizalmát. Mert nincs az a költő, ha még úgy érzi is erejét és hivatását, aki meg ne tántorodjék, aki be ne rekedjen, ha szava visszhang nélkül marad, s a meg nem értés dühös és gúnyos hangzavarába fullad. - És Ignotus nemcsak melléje állt Adynak, de megértő és hódoló közönséget is toborzott számára, mely ünnepelte, tömjénezte, és hódolatadójával valamennyire feledtette vele megalázó helyzetét. Mi lett volna Adyból, ha nincs mellette Ignotus!?
Mi lett volna, ha az ortodox kritikai szellem egyeduralkodó marad, ha kicsinyes cirkulusait nem zavarja meg az Ignotus által megindított szabadságharc? Azt hiszik talán, gyökeresebb lett volna irodalmunk? Nem hiszem. Bizonyosan még nagyobb számú Arany epigonunk lett volna csak, sőt talán még Bárd Miklósnak is születtek volna szapora epigonjai. Az az irodalompolitika, mely kötészetünk fejlődési útjába Arany Jánost, az ő tisztes hagyományát akarta élő tilalomfának állítani, legfeljebb annyit érhetett volna el, hogy - Adyval szólván: "vén, bús kisdedeket nevel". - Vértelen, lélektelen, mesterségesen tenyésztett neoklasszicizmus lett volna az egyetlen eredmény. Az Akadémia és az irodalmi társaságok minden évben megkoszorúzhattak volna egy csomó verses elbeszélést, honfibún merengő jambus-drámát, s Beöthy Zsolt megnyitván vagy bezárván a Kisfaludy Társaság ülésszakát, dicsérgethette volna a fiatalokat, hogy nem lettek hűtlenek "irodalmunk hagyományai"-hoz. Ezekből az ünnepi beszédekből azonban sajnosan hiányzott volna a szenvedély szónoki pátosza: nem lehetett volna kifakadni az átkos modernek ellen. - Mert irodalmunk megújítása aligha el nem marad, költészetünk kanóca aligha vet új, nagy lobot. Jó lenne, ha ezen egy kicsit elgondolkoznának azok, kik az Ignotus által megindított szabadságharcnak csak árnyoldalait látják meg.
Mert voltak árnyékai is, mint minden fénynek. A nagy világosságnak nagy az árnyéka is. Minden szabadságharc forradalom, s minden forradalom anarchiát teremt. Ilyenkor előkerülnek a kis ügyesek, akik a zsarátnokozó s önmagukat emésztő nagy tüzek lángjánál megfőzik a maguk kis bögre-levesét, megsütik a maguk pecsenyéjét, s berúgva a szabadság borától, a forradalmas hangulatban tüntetőleg ágálnak, magukra vonják s megtévesztik a közfigyelmet. - Mindig így volt, így volt most is, a kivívott szabadság mindig felszínre veti a szabadosságot, de a mozgalomnak e melléktünetéért nem szabad felelőssé tenni azokat, akik a mozgalmat megindították. S nem szabad el se túlozni e kinövéseket, még csak arra se méltók, hogy operációra gondoljunk. Elmúlnak maguktól, észrevétlenül és nyomtalanul. Kazinczyék szabadságharcának kis jelentéktelenjeit s e nagy irodalmi forradalom elvetélt idétlenségeit éppúgy elnyelte az űr, mint ahogy egy évtized pora betemeti a mai nagyhangú senkiket, s majd csak a kuriózumgyűjtő történész keresgél utánuk. A nagy eredmények azonban megmaradnak, s a legnagyobb eredmény irodalmunk megújulása.
Ami pedig a jövőt illeti, meg vagyok győződve róla, hogy irodalmunk jövőjét, egészséges fejlődését is azzal szolgáljuk leghathatósabban, ha Ignotus nyomain járunk: ha minél kevésbé avatkozunk bele közvetlenül a fejlődésbe, ha nem akarjuk azt sem jobbra, sem balra irányítgatni. Az irodalom az irodalomé, menjen az csak a maga útján. - Vágyunk és ideálunk lehet a minél gyökeresebb, magyar szellemtől, nemzeti érzéstől áthatott irodalom. De ezt az ideált csak alkalmas eszközökkel lehet szolgálni és elérni. Fáy András, a múlt század első felének egyik vezéralakja, erős magyar koponya, aki írónak is volt olyan jó, mint patriótának, szintén azt tartotta, hogy "a nemzeti zamat elmaradhatatlan társa az eredetiségnek". S mégis ellensége volt minden ízlésbeli cenzúrának, irányítgatásnak. - "A teremtő lélek - írja a Házi Rostában - az utat maga töri magának, s ezen bámulandó és nagy leszen, kimutatott ösvényeken pedig követővé szorul össze s csekély marad."
Ha ép, erős, lelkes irodalomra vágyunk, előbb a fundamentumát kell leraknunk. Egészséges közszellem, lelkes, művelt, nemzeti érzéstől áthatott magyar társadalom: ezen a fundamentumon munkálhatunk, itt a munkát irányíthatjuk, de ezzel aztán mindent megtettünk, ami tőlünk függ. S ha ezt megtesszük, nyugodtak lehetünk. Ép, erős alapokon ép, erős irodalom fog felépülni.
Ha ezt belátják egyszer a magyar közélet minden irányú irányítói, s eszerint cselekszenek is, ez lesz Ignotus kritikai munkásságának legnagyobb eredménye.
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]