Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
Nem tudom pontosan megmondani, Móricz Zsigmond melyik írásában olvastam azt a vallomást, hogy a Nyugat köre, a Nyugat levegője őrá milyen felszabadító hatással volt, hogyan vezérelte el őt önmagához s tette lehetővé, hogy írói egyénisége - azzal a függetlenséggel, pompás lendülettel, akadémiát és irodalmi asztaltársaságok szokásjogát megcsúfolóan - úgy nyilatkozzék meg, ahogy azt éppen Móricz Zsigmond írásaiban csodálni tanultuk. A Nyugat küzdelme sokáig szabadságharc volt. (Nyilván az is lesz még sokáig! Ha nem is a régi harcos formájában, de elszánt protestációjával.) Szabadságharc tradíciók ellen, melyeknek értéke, jelentősége van a politikában, morálban, de a művészetben éppen csak hogy jelzik az akadályokat, melyeken a tehetség átveti magát, szabadságharc volt az ellen a törekvés ellen, mely a művészetet a politika szolgálójává akarta kisebbíteni, a maga moráljának parancsait ráakasztani, a maga nótáját vele elhúzatni. Ennek az irodalmi szabadságharcnak a lelke Ignotus volt, ennek a küzdelemnek a pontozatait ő szögezte ki a Nyugat kapujára. És ezekben a pontozatokban éppen az foglaltatik, hogy nincsenek pontozatok és nincsenek dogmák, csak tehetségek vannak, magyar tehetségek, kik botorkálva keresik útjukat akadályokon keresztül, melyeket sors, értetlenség és értelmetlenség vetett útjukba. "A háború - írja Ignotus 1908-ban - éppen az értetlenség ellen folyik, mely bizonyos formákat és irányokat akar kötelezőkül rátukmálni az írókra, s a szűkkeblűség ellen, mely ezt a nyilvánvaló barbárságot azzal a fogással akarja visszaverhetetlenné tenni, hogy minden újabb törekvésre, hangra vagy formára kimondja a szentenciát, hogy nem magyar, s védekezésre szólítja fel ellene a nemzeti szellemet. Nem forradalom folyik itt, hanem hogy magyar történelmi terminussal éljek: szabadságharc, az írói és művészi szabadságért a tudatlansággal szemben, mely a maga renyheségét és szűkeszűségét azzal akarja paranccsá emelni, ha ráfogja, hogy magyar sajátság és hagyomány, s a politika ellen, mely a művésziekbe való betolakodását azzal a jelszóval akarja törvényesíteni, hogy a magyar művészet nemzeti jellegére vigyáz. A soha semmit érőt nem termelt öregebbek kényelemszeretete, az irodalom hivatalnokainak s haszonbérlőinek féltékenysége, a semmit nem olvasók s minden haladásban vesztüket érzők politikai dühe mind ebbe a formulába akaszkodik..."
Ennek a küzdelemnek - egyike a magyar irodalomtörténet legizgatóbb fejezeteinek - a lelke, vezére, Ignotus volt. Ma már nem is tudnék pontosan beszámolni arról, hogy hogyan jött ez, de tudom, hogy úgy valahogy magától, a dolgok bölcs és örök rendjénél fogva: néhány gyönyörű verse (alig ismerek szebb szerelmi verset, mint a "Változatok szemjátékra"), páratlan szellemességű, egyéni szempontú, de mindig vonzóan érdekes kritikái és az "Olvasás közben" akkortájt megjelent kötetének férfias szépsége, érett bölcsessége, értékes műveltsége... mindez így együtt s ami ezenfelül még benne volt - elfogulatlanság önmagával és másokkal szemben, mindenfajta tehetségnek csaknem babonás respektálása, renani megértése, konstruktív kritikája, stílusának meggyőző, megtévesztő, meghökkentő ragyogása -, szükségszerűen döntötte el a vezérség kérdését. Nem tudok csodálat és őszinte meghatottság nélkül gondolni arra a programra, melyet a Nyugat első száma elé írt (valamelyik finn színtársulat budapesti vendégjátéka kapcsán) féltő szeretettel magyar fajtája, a kelet népe sorsa iránt. "Az idegen ám ne tudja, hogy miért csügg ez a maroknyi nép az életen. Az idegennek ám legyen igaza, hogy az emberiségnek kevés tőle a várnivalója, s legvadabb erőfeszítésének sincs több foganatja, minthogy későn és tökéletlen még egyszer megcsinálja, amit egyebütt már el is felejtettek. A nyelve lehet, hogy csak neki szép s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg értéktelen, s amit akar, értéktelen. Lehet, hogy maga magának sem igaz barátja, megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja s maga is vak az iránt, ami kebeléből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, balszerencsében ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti. Amit teremt, legyen bár másodrendű, ha csak a legtöbb, amit tud és megbecsüli, mert ő termette. Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap és az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népeinek is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek. Kicsinységében tán nem is szabad, hogy viszont lenézze, akik őt lenézik, és nagyon kell szeretnie, akik őt szeretik. A szeretetnek sok módja van s egyet sem szabad fitymálnia, fia pedig mentül kevesebb van, annál több iránt kell türelmesnek lennie. Ez minden, amivel kelet népe a nyugatnak tartozik. Ennyit megér az, hogy mégis csak magának él, mikor részt vesz a világ életében, s hogy a helyet, melyen kívül a nagyvilágon nincs más számára, ez a nagyvilág mégis csak önnön biztonsága, őrálló helye gyanánt védje és bástyázza körül. A Csaba útja az égen írt utat a honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe." Ezekkel a sorokkal indította útjára Ignotus a Nyugatot, és ez a magunkra eszmélő program tragikus letörtségünkben ma százszor indokoltabb, megrázóbb, arcunkra-sorsunkra teremtett, mint valaha. Mutassanak nekem csak egy írást is azok közül, melyekkel bukásunk óta ezt az országot mentve mentik, mely fel tudna érni ezeknek a soroknak látnoki bölcsességéhez, szerető gyöngédségéhez, nemes magyarságához. Falragaszokon kellene hirdetni, iskolában tanítani ezeket a sorokat. Aminthogy általában - ha már a példaadásnál, tanulásnál tartunk -, nagyon érdemes volna utánajárni annak a rendkívül erős hatásnak, mellyel Ignotus és az utána következett generációja volt. Termékenyítő, szép befolyás, Kazinczy Ferencére emlékeztető, melynek radioaktivitása megérzik egy egész generáció szellemének kialakulásán, élete művén, anélkül, hogy tán számot tudna adni annak a fénynek forrásáról, mely e generáció szellemén foszforeszkál. Versei, különösen pedig néhány szerelmes verse, melyeknek szépségét csak Petőfi Szeptember végén című költeményével és Ady néhány gyönyörű szerelmi versével mérhetjük fel, előkelő helyet biztosítanak számára a magyar költők között, de nevelő, alakító hatását prózai írásaival, tanulmányaival, kritikáival érte el, gondolkozásának kristályos tisztasága, szellemének függetlensége, soha nem múló fiatalsága, s egész lelki felkészültségének gazdagsága révén. Írni tudása révén. Magyarsága révén.