Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
Ignotus tehetsége égi.
Ignotus vágyódása földi.
Soha, még gyermekkorában sem epedett ő azután, hogy szent legyen. Sohasem mardosta magát a tudásért. Sohasem álmodott arról, hogy ő fogja igazságossá tenni a társadalmat. Pedig némely embereknek és költőknek e vágyódások oly természetesek, mint a lélegzés.
De soha senki nála jobban nem értette meg e szent őrületeket. Soha senki, józan, testvérebbül nem szerette és ünnepelte őket. Mert égi tehetsége megéreztette vele e szent őrületek mennyei illatát. És ami gyümölcsöt a tudás fájáról röpke, de saséles pillantás és könnyed, de nyílegyenes kéz lecsíphetett, ő gyönyörködött annak ízében.
Kifogástalan londoni öltözékében kart karba fűzve járt ama rongyosokkal, a szentekkel, a tudni vágyókkal, az igazságosság rajongóival a poros és végtelen országutakon. Égi hangokon szólaltatta meg ügyükért a harsonát, maga elé mondta és énekelte a maga földi epekedéseit. A fényűzést és az asszonyt. A várost és a kényelmet. A pénzt és a hatalmat. És jobban tudja, hogy szerződik meg a fényűzés és az asszony, a város és a kényelem, a pénz és a hatalom, mint a bugris, aki bírja őket.
Soha senki kevésbé magatettetően és kevésbé önáltatóan, meztelenebbül és merészebben nem vallott és rajzolt, mint ő. Igazabb volt, mint a tudósok, becsületesebb, mint a szentek. És nagy szavak nélkül, földi reális módon jobb, önzetlenebb, nemesebb, lovagiasabb férfi, megbízhatóbb társ és barát volt a forradalmároknál. Józanul és kimérten a mámor súlyával hatni és érezni, ez volt az ő szent vágyódása.
Ama rongyosak álmélkodva hallgatták e hideg éneket és az okos szavak kimért zuhatagát. És kénytelenek voltak megengedni, hogy ez a földi zene és okosság is égi. Csaknem odaadták volna kínjuk gyermekeit e hidegen fogant amorettekért, elnyújtott egyetlen életálmaikat e kicsattanó rögtönzésekért.
Néha, úgy látszik, Ignotus meg akart tőlük szökni és a bugrissal élni. Élvezni akarta végre ama fényűzést és asszonyt, ama várost, kényelmet, pénzt és hatalmat, melynek megszerzéséről annyit tudott. De a bugris száz mérföldről megérezte rajta a szent őrületek mennyei illatát, és elfintorította orrát. Ignotus akkor sem tudott egészen nem igaz lenni, mikor a bugrissal ravaszkodott, a bugris pedig teljes önáltatást és hazugságot követel.
A Cimabuek, Fra Angelicók, Belliniek, Leonardók, Michelangelók és Raffaellók csarnokában e Tizianót, e Rubenst, e Dürert, e Paolo Veronesét, e Makartot senki sem akarja nélkülözni. Különben tudás és biztonság nélkül írom ide e hasonlatokat, Makartot nem is ismerem, és bizonyára igazságtalan vagyok ezért Ignotus iránt. Csak ő tudná, milyen festőket kellene e helyen idézni, és száz találó célzással tudná megvilágosítani és díszíteni e sorokat. Arcátlanság egyáltalában, hogy Vörösmarty, Arany, Tompa és Vajda János klasszikus szobrászáról e rajzfélét megkísérelni merészkedtem. E rajzfélét, mely stilizáltabb, mint hogy eleven lehessen. Mely inkább megzenésítése Ignotusnak, semmint leírása. Inkább, hogy Ignotus (Zoláról használt) ellentétét idézzem, látomás, mint látás.