Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám
Sokan vannak és nem is csupa értéktelen emberek, akiknek Ignotus a bęte noirja a politikában és az irodalomban egyaránt. Ő mindig arra törekedett, nemcsak megfontolásból, hanem szellemének minden ellenvéleményét és minden lehetséges álláspontot megérteni kívánó alkatánál fogva is, hogy méltányosságot gyakoroljon a vele szemben állók iránt, s még a leghevesebb polémiák hevében sem használta fel a személyes invektíva fegyverét, még kevésbé a polémiának eltorzító módszerét, amely általános használatban van a magyar publicisztikában - fájdalom, az irodalmi publicisztikában is. Soha nem próbálta ellenfelének állításait kétségbevonni és ezzel diszkreditálni. Mindig rátartós volt a maga színvonalára, s a legélesebb harcban is megtartotta a lovagiasság szabályait. Ellenfelei nem alkalmaztak vele szemben hasonló lovagiasságot, és még ma is, ha Ignotusról van szó, minduntalan írnak róla olyan dolgokat, melyek a tények szándékos félremagyarázásán alapulnak, és csak az olvasók tájékozatlansága és emlékezetük felületessége teszi őket lehetővé. Mi az oka annak, hogy éppen őt pécézik így ki?
A magyarázatot a következőben vélem megtalálni: Ignotus mindig a népszerűtlen álláspont pártján volt. Politikában és irodalomban egyaránt. Az elsők egyike volt azok között, akik ki merték mondani, hogy a magyar politika legsürgősebb kérdése az általános választói jog. Akkor mondta ezt ki - ha jól emlékszem, az úgynevezett darabont-korszakban -, amikor a magyar intelligens emberek túlnyomó többsége vagy nem értette meg ennek a kérdésnek a centrális fontosságát, vagy nagyon is jól értette meg ennek a kérdésnek a centrális fontosságát, vagy nagyon is jól értette és ezért iszonyodott tőle. Később a magyar politika csakugyan e körül a probléma körül volt kénytelen központosulni, az idők kényszeréből, többnyire még azoknak is akarata ellenére, akik csinálták. Hiszen a választójog körüli harcokat éppen az jellemzi legkülönösebben, hogy - a szocialistákat és a radikálisokat kivéve - a választójog-párti politikusok minden terve az volt, hogy olyan általános választójogot csináljanak, amely ne legyen általános választójog, amely a lehető legtöbb garanciával legyen körülbástyázva a reform valóságos vagy vélt veszedelmei ellen. Szóval a választójog félelmes és népszerűtlen volt még a hívei között is, nem lehetett tehát népszerű az a publicista sem, aki az elsők között ismerte fel szükségességét. Andrássy politikája - ezt ma már kár volna tagadni -, lehetett jó, lehetett rossz politika, de népszerű semmi esetre sem volt. A tömegek fantáziájának nem nyújtott semmit, és ezért a tömegekre nem is volt hatása. Ignotus osztozott ebben a népszerűtlenségben, amikor Andrássy rendelkezésére bocsátotta publicista tollát, bizonyára nem azért, mintha minden részetben azonosította volna magát Andrássy nézeteivel és állásfoglalásával, mint inkább azért, mert Andrássyban vélte látni azt a politikust, aki új, szerencsésebb utakra tudná vezetni a magyar politikát. (Semmi sem jellemzőbb, minthogy a legélesebb invektívák ma éppen az Andrássy publicisztikái környezete részéről érik.) A radikális politikusokkal való szimpátia még inkább ellene irányították a támadásokat - hiszen semmi sem volt olyan dühös támadások céltáblája, mint a radikalizmus.
Mindez arra mutat, hogy Ignotus gondolkodásmódja éles ellentétben állott a magyar közgondolkodás túlnyomó részével. Ez az ellentét pedig azon alapult, hogy ő realista gondolkodásmód szerint dolgozott olyan időben, amikor az uralkodó politika még szaturálva volt romantikus eszmékkel. A háború előtti sovinizmus a nemzetiségi kérdésben romantikus elképzelésekből indult ki, egy nyelvében és lelki alkatában egységes nagy Magyarország gyönyörű, de fájdalom, megvalósíthatatlan álmából, épp úgy, mint ahogy romantikus indokolással igyekeztek politikai hatalmuk kizárólagosságát alátámasztani az uralkodó rétegek, s ahogy a látszólag rideg ész-emberként fellépő Tisza István velejében Jókai tollára méltó romantikus hős, a háború előtti függetlenségi politika pedig valóságos iskolapéldája a politikai romantikának. A romantikus eszmék és elképzelések pedig halhatatlan szuggesztióval hatnak a tömegekre, melyeknek csak fantáziájuk van és idegrendszerük, de nincs ésszerű meggondolásuk. Ezzel szemben a realista álláspont természeténél fogva kizár minden fantasztikumot, csak az ésszerű meggondolásra tud és akar hivatkozni, ezzel kellemetlenné válik a tömegek előtt, szét akarja rombolni a tetszetős, kellemes álmokat és elképzeléseket, tehát szükségszerűen szembe kerül a túlnyomó többség közvéleményével. Lehet ezerszer igaza, de ezt csak kevesen és azok is csak félénken ismerik el, s ha a következmények neki adnak igazat, annál rosszabb ránézve, mert menten ráfogják, hogy ő csinálta azokat a következményeket. Így járt Ignotus a maga politikai realizmusával. Ő mindig a józan ész és a tudományosan felismert célszerűség és szükségesség mértékeit alkalmazta, de nem hittek neki, mert módszere és szemlélete zavarta az emberek illúzióit, és az emberek mindig jobban szeretik az illúziókat, a józan ész és a tudományos felismerés adta igazságnál. A magyar közvélemény kegyébe azok a publicisták kerültek, akik táplálták a ragyogó álmokat a harminc millió magyarról, a magyar imperializmusról, a Nagy-Magyarországról, akik az uralkodó rétegek uralmát akarták stabilizálni, és eltérítették a figyelmet azokról a rettentő veszedelmektől, melyekkel a külpolitikai helyzet és a belpolitikában a legfontosabb életkérdések megoldatlansága fenyegetett. Az sem segített, hogy Ignotus olyan politikai horoszkópokat állított fel, melyek - most retrospektív szemléletben látjuk - egyik-másik esetben csaknem kísértetiesen beváltak (csak azokat a Nyugat-beli fejtegetéseit említem itt fel, amelyekben a balkáni háborúkor megjósolta a világháború közeli kitörését). A publicistának sohasem lehet utólag igaza. Az ő igazsága mindig a pillanat számára való. Ignotus ezt nyilván tudta is, de nem tehetett másképp, mert az ő lelki berendezése kizár minden romantikát a politikai gondolkozásból. Ebben pedig jóformán egyedül állott, mert a konzervatív romantikával szemben a szocialisták és még a radikálisok is felvettek a politikájukba egy jókora quantum romantikát. Innen van, hogy Ignotusnak a pozíciója - minden látszat ellenére - lényegében véve mindig független volt minden párttól, de sajnos, olyan értelmében a függetlenségnek, amely egyúttal elszigeteltséget is jelent. Sokszor vádolták őt megalkuvással, eklekticizmussal és szkepszissel. Néha talán szeretett volna is megalkuvó, eklektikus és szkeptikus lenni. Gondolkodásmódjában van bizonyos nizus is erre: gondolatainak gazdagságánál fogva tud argumentumokat találni mindenféle álláspont javára, és meg tudja látni egyszerre több oldalát is a kérdéseknek s a rájuk adható feleleteknek többféleségét. Ez azonban inkább csak méltányosságot jelent az ő részéről az ellenkező álláspontokkal szemben, szellemének és ebből folyó munkájának általános iránya mindig az igazság keresése volt és a felismert igazságtól tágítani nem tudás. Éppen habozásai mutatják, hogy még akarva sem tud elszakadni a felismert igazságtól.
Irodalmi állásfoglalása még jobban mutatja ezt. Ő vette észre először a magyar irodalomnak azt a szükségszerű elhajlását a régi romantikától, amelyet a magyar emberek élménytömegének megváltozása, az egész magyar élet átalakulása tett szükségszerűvé. Saját költői alkotásaiban ennek példáit is adta, a Hét-ben kifejtett kritikai munkájában pedig nyomról nyomra követni lehet, miként vált benne tudatossá a magyar irodalom átalakulásának előbb a sejtelme, később a megvalósulása. Mintegy előre bejelentője volt a kilencvenes években annak, amit a huszadik század első éveiben bekövetkezett. Mikor pedig bekövetkezett, csatlakozott hozzá, odaadta addig szerzett nagy írói presztízsét az újítás támogatására, kritikai vezére és polemikusa lett. Ezzel ismét az egyelőre népszerűtlen kisebbség oldalára került, szemtől szembe egy nagy közvéleménnyel, és hogy különösen az első időben mennyit áldozott fel a maga addig szerzett népszerűségéből és tekintélyéből, azt már csak az is mutatja, hogy rövidesen ellenfelei és ócsárlói lettek jóformán mindazok, akiknek addig csak magasztaló szavuk volt számára. Ady melletti állásfoglalása igen nagy fontosságú volt Ady pályájára akkor, amikor az összes irodalmi tekintélyek Ady ellen fordultak. Abban a polémiában pedig, melyet a Nyugatban Ady és az egész megújuló irodalom érdekében éveken át vezetett - ismét csak a józan és a tudományos felismerés módszereivel küzdött egy esztétikai romantika ellen, amely ezenfelül argumentációjában erősen kontaminálva volt az irodalomtól idegen politikai mellékgondolatokkal és hátsó gondolatokkal. Ignotus folyton arra törekedett, hogy az irodalmi platformra vezesse vissza a vitát, az ésszerűség, az irodalmi érdek és az írói tehetség megbecsülése felé irányítsa a vele szemben állók gondolatait. Ez megint csak nem sikerült, mert nem ésszerűségekkel, hanem indulatokkal állott szemben, és mert a reális valóság fegyvereit szögezte a romantikus elképzelések ködeivel szemben, amelyeket hiába vágott ketté argumentációjával, a következő pillanatban újra egyesültek. Mint polemikusnak, az volt a tragikuma, hogy meg akart győzni olyanokat, akik mindent inkább akartak, mint meggyőzetni magukat. Azok a tehetséges írók, akinek tehetségét az elsők közt ismerte fel, akikért önfeláldozón küzdött, többé-kevésbé mind érvényesültek, áttörték azt az ellenséges indulatot, amely elállotta útjukat - de megmaradt nagyon sokakban az az ellenszenv, amelyet Ignotusnak ugyanazon tehetségek melletti polémiája keltett. Olyanok is, akik ma már szívesen szerepelnek Ady híveiként, nemegyszer beszélnek Ignotusról, akinek Ady legtöbbet köszönhet összes kritikusai között, méltatlan igazságtalanságával.
Ignotus sorsa különös és egészen rendkívüli példája a publicista önfeláldozásnak. Polemiájával, amely oly erőteljes és annyi meggyőző elemet magában rejtő volt, hogy nem lehetett mint veszélytelent negligálni, magára vonta az ellenfelek támadásait. Népszerűtlen álláspontok érdekében tette ki magát a nyilaknak - az álláspontok népszerűtlensége megszűnt, de a nyilak időnként még ma is röpködnek a régi céltáblára. Ami hatása volt - pedig volt és pedig jelentékeny hatása - a közvéleményre, az emberek kedve és akarata ellenére volt, egyszerűen az igazság ereje hatott őáltala minden ellenállás dacára.