Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám · / · Figyelő
Áldott termékenységgel írja könyveit, és bennük kisebb-nagyobb történeteit Mario Puccini. Egy gyermekkor történetének részei rajzolódnak meg bennük: otthonos tájak és otthonos emberi környezetek, egyszerű és különös emberek, gyermeki kalandok, tépelődések és lelki vívódások emlékei. Ha történeteinek nagy részét nem első személyben mondaná el, akkor is nyilvánvaló volna, hogy az író a maga gyermekkorának benyomásait és emlékeit ébresztgeti bennük. Sok minden jel elárulja ezt: az elbeszélések tárgya, a bennük vissza-visszatérő motívumok, az apró eseményecskéknek szerető megbecsülése, leginkább pedig talán a mesemondásnak meghitt és meleg hangja.
Annak a gyermekkornak képében, amely Puccini elbeszéléseiből az olvasó képzeletében összerakódik, a képnek közepében egy lágy anyagból gyúrt kisfiú áll, kinek lelkébe minden érintés belenyomódik. A szülőfaluja egy Lucca környéki kicsiny falu, az iskolába onnan jár be a városba a döcögő postakocsin. A sors utóbb az Adria partjára veti, a nyüzsgő kikötőjű Anconába. Ezek a tájékok a színterei Puccini történeteinek, de több regénye, köztük a "Dove a il peccato a Dio" című is rajtuk játszódik le. Az olasz kisváros ez a környezet, de hétköznapi mivoltában: napfénytől színtelen csöndességében, vagy vásári nyüzsgésében. Mi, idegenek, inkább az ünnepi ábrázatát ismerjük, helyesebben azt, ami ünnepi eredetű és hatású benne: históriai emlékeit, a fényes múltat idéző alkotások maradványait, várfalait, kastélyait, palotáit, templomait és művészeti gyűjteményeit. Mindezekről szó sem esik Puccini történeteiben. A bennszülöttnek templom, palota, mind megszokott környezetéből való rész, része hétköznapjainak - gondolattalanul megy el mellettük, szinte észre sem veszi őket. Csupa holt dolog neki, a hozzájuk képest micsoda élet egy még olyan jelentéktelen emberi megnyilvánulás is: két ember cívódása, az iskola, a postakocsi!
Puccini történeteinek olasz kisvárosa azért nem kevésbé vonzó a turistákénál. Mindenekelőtt sokkal elevenebb emennél, egy kicsit a magunk kisvárosainak életére emlékeztet - magunkra emlékeztet. Ha az olvasónak jó érzés az, hogy az író meghitt viszonyban van történeteinek környezetével, annak az az oka, hogy az olvasás folyamán hovatovább önmaga és az író környezete között is meghitt viszony szövődik. Emlékezése fölébreszti fokonként a magunk emlékezését, emlékei fokról fokra összevegyülnek a magunkéival, végül szinte mintha a magunk ifjúkorának történetét olvasnánk, s az a kisfiú, aki sápadtan és véznán Puccini legtöbb elbeszélésének hőse, mintha mi magunk volnánk.
Az elbeszélő művészet illúziókeltő hatalma ez. Puccini jó elbeszélő. Nem fojtja el az olvasó lélegzetét izgalmas fejleményekkel, de érdeklődését ébren tartja. Az ember szívesen megy vele hétköznapjai életébe, és figyelve várja, hogy kicsi egzisztenciáinak sorsa miként alakul. Rajzai, elbeszélései bővelkednek embertípusokban. Van közöttük sok érdekes, sőt furcsa ember, de a közömböse is megelevenedik az író előadásában. Alakjait azon mód mutatja be, hogy emlékezetében felbukkannak. Kevés szóval inkább körüljárja, semmint leírná őket. Inkább beszélteti embereit. Beszédjük a hétköznap beszédje, az életnek nagy hűséggel és természetességgel visszaadott nyelve - csaknem ellenkezője az irodalmi nyelvnek. Puccini nem díszíti stílusát, képzelete sem ornamentumos, hanem emlékidéző és emlékmegelevenítő. Amellett kitűnő megfigyelő. Néhány jellemző vonással rajzolja meg alakjait.
Történetkéi inkább rajzok, mint egymásba záródó vonalú elbeszélések. Apró epizódjai gyermek- és ifjúkorának, egy-egy valaha látott és utóbb az emlékezésében életre kelt emberi figura rajza. A Contrabbandiere (A csempész) című kis történetnek egy megtépázott férfiú a középpontja. Kisdiákok karácsonyra hazaigyekeznek a postakocsin kicsi falujukba. Az egyik állomáson közébük száll egy ismeretlen férfiú, akiről fokról fokra valószínűbb lesz, hogy rosszban járhat, amígnem az utolsó állomások egyikén csendőrök viszik el. Csempész volt. Lényét az író a kisdiákok szorongó és nyugtalan érzésén át érzékelteti. Megkapó kis novella, csak kár, hogy folytatása nincsen, sem előzménye, hanem szűkre fogott életszelet az egész, néhány véletlen óra véletlen eseménye.
A kifejtetlenségnek és a kikerekítetlenségnek érzése gyakran elfogja Puccini munkáiban az olvasót. A mesealakítás tehetsége, úgy látszik, nem adatott meg neki. Még nagyobb elbeszélő munkáiban, még regényeiben is befejezetlen a cselekvény. A hősnek életpályája nem csukódik össze bennük, hanem elmetsződik. Az olvasó kielégítetlenül teszi le a könyvet, mert a hirtelen befejezés megriasztotta és szétzavarta benne az ábrándozás folyamatát, ami nem egyéb, mint az olvasó önmaga-azonosítása olvasmányának hősével és annak élete folyásával.
Sűrűn visszatérő motívum Puccini elbeszéléseiben a vallásosnak nevelt gyermek megtorpanása a dogmák előtt: a meginduló kétkedés folyamatának rajza. "Dove a il peccato a Dio" című regénye egész teljességében ennek a lelki folyamatnak a rajza.
A magyar irodalomban, különösen az újabban, ez a motívum alig fordul elő - talán egyáltalán nem. Az újabb olasz irodalomban annál gyakoribb, aminek nyilván az a magyarázata, hogy az olasz életben sokkal nagyobb a szerepe a papi nevelésnek, sokkal több ott az egyháziaktól vezetett oktató intézet, mint nálunk. Másrészt a papi hivatás is gyakrabban választott életpálya, mert több rajta az érvényesülésre való alkalom. Minden püspöki városnak megvan ott a zsúfolt szemináriuma, és hány püspöki városa van Olaszországnak! Alig van ott népes család, amelynek egyik, vagy másik fiát ne a papi hivatásra szánnák szülei. A lelki oktatóinak tanítása és az ösztönök parancsszava között növekvő ellentét, ennek az ellentétnek kifejlése és a lelkiismeret küzdelme a vágyódással, a fő témája Puccini ilyen tárgyú írásainak. Kimagaslik közülük a "Caratteri" című elbeszélés (az ugyanilyen című kötetben). A kis gimnazista diákot papi nagybátyja sürgetésére kiragadják szülei az iskolából, és elküldik abba a tengerparti kisvárosba, melyben a zordon nagybácsi szerzete működik. Ott bekerül inasnak egy vallásos könyvekkel kereskedő kis boltba. Nagybátyjának nagy tervei vannak a bolttal is, a fiúval is. A boltot az egyház hatalmas verekedő szerszámává akarja megnöveszteni az egyre hangosabb és istentelenebb szocializmus ellen. S bátyjának eszes és szemlátomást vele együtt érző fiát kívánja a meghatalmasodott vállalatnak élére állítani. A terve szépen halad megvalósulása felé, de a döntő óra előtt váratlanul megtorpan a fiú. A kétség, amely lassanként kikezdte, mély szakadékot nyitott hitében azután, hogy összeismerkedett egy szocialistával, és megismerte annak a másik hitnek tanításait. Hívőből hitetlen lesz, aki végül nyíltan szembefordul nagybátyjával, és mindent szétszakít maga között és közötte. A hallható szívverésű és megmarkolható élethűségű alakoknak ritka gazdag és érdekes sorát vonultatja föl ebben a történetben Puccini. Öreg és ifjabb papokat, hatalomra vágyót és a haláltól féltében kegyeskedő babonást, kemény parancsolót és titkon dorbézolót, nagyvilági modorút és vadászszenvedélytől fűtöttet. Az emberábrázolásnak nagyszerű példái. Még inkább megragadnák az olvasót, ha sorsuk forgatásával többféle helyzetben meg tudná mutatni belsejüket az író, s ha egyáltalán életük sorsának továbbfűzésével fokozni tudná az olvasó érdeklődését. De a mesegömbölyítés hiánya ezt a történetet is csonkává teszi. Mi lesz az ifjúból, akit nagybátyja - a család szemefénye - elűzött, s akit a szülei házában bizonyosan neheztelés fogad? Mi lehet belőle? Az olvasó képzeletének nem juttatott Puccini elég anyagot ahhoz, hogy a maga módja szerint folytatni és kiegészíteni tudja, amit ő maga jobbnak látott el nem mondani.
Egy másik jellemző kis elbeszélése az "Il digiuno" (A böjt) című. Szintén a hitén és vallásán töprenkedő kisfiú a hőse, kinek érdeklődését izgatni kezdi a kisváros gettójának különös élete. Megbámulja benne a különös házakat, megfigyeli lakóinak különös szokásait, s végre egyszer néhány pajkos pajtásával fellopózik ünnep előtt való este a zsinagógába. Társai csúfot akarnak űzni a zsidókból, s végül magára hagyják. A kisfiú szóba ered a megüresedett templom őrével, és megtudja tőle, hogy nagy böjti ünnepükre készülnek a zsidók. Kérdést felelet követ, s a hallottak végiggondolása és hosszú töprenkedés után megnyílik a fiú szeme. Egy idegen vallás tanításai által megérti a maga vallásának tanítását. "Úgy éreztem - mondja -, hogy az Istentől ezután nem kell félnem, és nincsen ok arra az őrült rettegésre, amely tegnap könnyet sajtolt ki belőlem és beteges álmatlanságot okozott." Ő is végigböjtöl huszonnégy órát, hogy igazán és teste fájdalma árán megvezekeljen bűneiért. Kedves és megható kis történet, mesterkéltség nélkül való: életízű.
Puccini egész művészete ilyen. De hogy végképpen meggyőző lehessen, és hogy magával tudja ragadni az olvasót, ahhoz minden írói tulajdonságából valamivel több kellene. Talán egy kevéskével több fantázia, egy csipetnyivel több szív, hév és lendület. Így mintha hiányoznék belőlük lényének egésze - az egész ember, ki minden művében, még a legjelentéktelenebbjében is egész teljességgével benne kell, hogy legyen, mert az olvasó meggyőzésének, a döntő illúziónak ez az elalkudhatatlan ára.
[+]