Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám · / · Figyelő
Olyan érzésem jön, mikor most ezt a néhány sort ideírom, akárcsak valaki a papáját kezdené el dicsérni, vagy gáncsolni, akitől gagyogni és tipegni tanult. Ebben pedig bizonnyal nem vagyok az egyetlen. Hiszen a vígjáték művelőinek mai generációja közül nem hiszem, hogy akadna, aki egyebet mondhatna. Mert ha hirtelenében nem is tudnék párhuzamot vonni, vajon a prózaíró, költő, vagy pedig drámaíró Heltai Jenő hozott több értéket, a másokra való hatásban bizonyára a színpadnak írt dolgai vezetnek.
De sokkal érdekesebb, hogy amíg annyi tehetségnek szolgált merő példával, s annyi színpadi mesterembernek patronnal, ő maga most is egészen sajátos és különálló maradt. Ámbár épp ez az, hogy amit úgy hívnak, hogy művészet és egyéniség, az lényegében utánozhatatlan.
Pedig ha valakinek világszemlélete kristályosan egyszerű s alakjai olyannyira visszatérőek minden dolgában, Heltai Jenő az.
Csaknem egy mindig a mottója. Mintha ezt hirdetné: "Emberek, vegyétek észre, hogy az elbukottak, az élet mostoha gyermekei semmivel sem rosszabbak a feddhetetleneknél. Azért ne hamarkodjatok az ítéletekkel sem a gazdagság, sem a tisztesség gőgjében. Mert nincs más érték bennünk, se fönn, se lenn, ha a szívünkben nincsen."
Ez vonul végig Heltai minden dolgán, s a bocsánat és részvét sohasem tűnik el gúnymosolyából sem. Egyáltalán a szeretetnek valami akkora készségét érezzük Heltai Jenő minden mondata mögött, hogy mókáinak fanyarkás zamata is inkább enyhén cirógat, mint kacajra csiklandoz, s korholásának, csipkedésének sincs fullánkja.
És a Heltai alakjai! Ezek a vidám, gyöngéd érzésű kalózok s a nagyváros festett arcú magdolnái, akik ártatlanabbak könnyelműségükben az okos, rideg szűzeknél...
Dehát végre valamit a Masamódról is magáról.
Nem tűr kétséget, hogy ez a darab nem éri el sehol sem a Tündérlaki lányok s a Kis cukrászda mélységeit, bár ötlete, a kényelem, a jólét nosztalgiája az ínség romantikája iránt nem mindennapi.
Ám úgy hiszem, hogy valami irodalmi méltatásába kezdeni el itten ennek a darabnak valóban az a fölös villa széna lenne, ami még tetejébe megy a kazalnak.
Jóval érdekesebb az az oldala a dolognak, amit maga Heltai Jenő is hangsúlyozott erről a darabjáról való egyik nyilatkozatában. Hogy nagyon megérti, ha egy kissé meglegyintetjük magunkat azokkal a derűs, játszó, egyszerű fuvallatokkal, amik ennek a darabnak levegőjéből felénk csapnak. Hogy úgy mondjam, kissé visszatérünk az ábécéhez, a művészetek mai hadarásából, amelynek közepette már rég rájöttünk, hogy mintha több lett volna régi kevés, a mai soknál.
Mert úgy van, minden látszat arra vall, mintha a művészetek legutóbbi pangása is busásabb volna, mint a béke legjobb éveié. De valami mégis hiányzik nekünk ebből a gazdagságból. Talán a hamv ezekről a dúsabban termett gyümölcsökről s az illata ezeknek a pompásabb virágoknak. Egyáltalán valami mértéke a szépnek, jónak és gyöngédség, kedély, kedély...
Mindent jobban tudunk ma, mindent megtanultunk s mindent kieszelünk. De mindezzel mégsem bírjuk belelopni életünkbe azt a valamit, amire valaháról emlékezünk.
Nos, ilyesféle érkezik hozzánk a Masamóddal. Ennek hatást nem kergető, mesefordulatokat nem erőszakoló, közvetlenséget nem hazudó hangulataival.
Ezért vagyok biztos benne, hogy most talán többen lesznek hálásak érte, mint első ízben, írójának.