Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám · / · Figyelő

Dr. Kadosa Marcel: Szabóné Nogáll Janka

Még mielőtt a gyászév letelt volna, követte a sírba az urát, akinek mindvégig szerelmes csodálója volt, és akire 43 évi házasság után is azzal a naiv áhítattal tekintett, amellyel egy bakfisleány tekint a híres íróra. A feledés mohával már majdnem teljesen elborított öreg poétával szemben egy pillanatra se hűlt ki szívében az a hit, hogy csak a körülmények okozzák, ha a neve nem azok között ragyog, akiknek a legnagyobb bámulattal köteles adózni a világ.

Ez a szerencsés és boldog naivság alapja volt egy mindenki előtt rejtve maradt élettragédiának, amelyet Szabóné Nogáll Janka hogy soha egyetlen embernek meg nem vallott, az egészen bizonyos, de egyáltalában nem bizonyos, hogy neki magának is valaha tudomására jutott volna. Írói egyéniségének csak egy kicsiny részét tudta kifejteni e miatt az érzés miatt, amely Szabó Endrével szemben egész lényét eltöltötte, és amely által a vérének alkotórészévé vált az a tudat, hogy csak a férje az igazi író, míg ő a nagy író mellett csak olyan irodalmi próbálkozó.

Pedig Szabóné Nogáll Janka igazi tehetség volt, akinek a lelkébe egy derült mesemondó művészet ritka adományát ültette el a teremtő. Szerencsésebb körülmények között talán a magyar Selma Lagerlöff lehetett volna belőle, de a sorsa másképpen akarta. A kor, amelybe működésének java része esik, és az akkori viszonyok arra késztették, hogy úgynevezett ifjúsági irodalomban adja ki tehetségének legjavát, noha szíve mélyéből utálta az ifjúsági irodalmat. A szegénység, amelyben életük legnagyobb részében éltek, kényszerítette, hogy divatlapot szerkesszen a hölgyeknek, noha semmi a világon nem esett tőle távolabb, mint a divat és a divatlap és a hölgyek. Bájos, édes, csengő kacagású szépasszony volt még 30 évvel ezelőtt is, amikor megismertem, finom, szende és keresztül-kasul úrinő, akiben éppenséggel semmi sem volt az íróasszonyok szabadosságából: kislányos tartózkodás és végtelenül finom tréfálkozás volt a társas érintkezésbeli modora érett asszony korában is. Ez volt azonban minden asszonyisága, meg az, hogy két helyes fiúnak volt az édesanyja, egyébként édeskevés köze volt a hölgyek világához, amelynek divatlapot szerkesztett és a pipiskékhez, akiknek könyveket írt a kiadó megrendelésére. Kénytelen volt a divatról írni, noha életében se volt talán egy divatos ruhája, közölt pompás menüket és ételrecepteket, de ő maga főzni se tudott, annyira, hogy mikor még a nyarat iglófüredi villájukban töltötték, és egyszer a mindenes cselédjük hirtelen eltávozott, a hetilapja szerkesztése végett Budapesten tartózkodó Szabó Endre sürgönyhívásra kénytelen volt csapot-papot itthagyva hazarohanni, hogy a családja éhen ne haljon, mert Szabó Endre tudott pörköltet főzni, de a felesége, aki a hölgyeket tanította, még egy rántotta erejéig se vitte a főzés tudományában. Akkoriban legalább így volt. Hogy a későbben rájuk szakadt nagy szegénység és elhagyatottság nem szorította-e utóbb mégis a főzésre Szabóné Nogáll Jankát, erről nincsen tudomásom. Teljesen idegen volt számára az a világ, amelynek írói tevékenysége legnagyobb részét szentelnie kellett. És e fonák élet terhét könnyedén viselte, vagy talán - mint mondom - nem is érezte soha annak a tudatnak a következtében, amely egy percre se rendült meg benne, hogy nem ő az igazi író, hanem az ura, akinek csak akarnia kellene, és akinek csak szerencsésebbnek kellene lennie, hogy a nagyok nagyjai között pompázhassék.

Csak ami az ifjúsági irodalom és a divatlapszerkesztés mellett még lehetséges volt, annyi időt és alkalmat szentelhetett a szíve és tehetsége szerint való irodalomnak. És ez nem volt sok, mert a nehezen alkotó művészek közé tartozott. Mire egy-egy elbeszélése elkészült, terítve volt körülötte a padló eldobált papírlapokkal, amelyeken halálra ítélt mondatok repültek az enyészetbe. De ha azután elkészült a mű, annak emberlátó ereje, hamiskás humora, finom pikantériája és adatgazdagsága után senki se mondotta volna, hogy nem színtiszta férfiírás az, amit alkotott. A régi Hét legjobb korszakában látta ezeket az írásokat, a Pesti Hírlap, Pesti Napló és a többi napilapok tárcarovata abban az időben, amikor a legnagyobb gondot fordították a tárcanovellákra.

Még csak tegnap volt mindez, és már mindenki elfelejtette. Az újságokon látszott, hogy szerettek volna sok szépet írni Szabóné Nogáll Jankáról halála alkalmából, de senki se emlékezett már semmire, és senkinek se jutott eszébe más egyéb, csak ami a lexikonban volt olvasható. Szabó Endre, Szabóné Nogáll Janka, az én ötvenéves lelkemben még frissen élő alakok, az egyik daliás harcos, a másik okos, kedves és bájos asszony, híres írók, közismertek, népszerűek, akik után szerződésajánlatokkal járnak a kiadók. Mindez még csak tegnap. Ma két sírdomb, melynek fejfáján a holnap nemzedéke két teljesen ismeretlen nevet fog betűzni, ha ráér...