Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám
(Hevesy Iván, szeretett barátomnak.)
Úgy ragyog szeme,
minthogyha istene
arannyal kente volna,
fehérlő tűz a melle,
éget a szenvedelme
s a vágya dalt remeg.
Ha ágyán szendereg,
viselve tűzpalástját,
amelybe úgy elásták
lelkét az emberek,
kik csak testét keresték,
boldog és lázas esték
emlékét gyüjtve tőle,
nem sejtenéd, hogy élet,
még sírni is tudó lélek
gyötri e márványkoporsót,
e tűnő, de örök orsót,
melyet a férfi forgat,
feledve élőt, holtat
idők bús éjjelén,
e hústól vert harangszó,
mely halk de messzehangzó
zengést sugároz át
sötétlő másvilág
ásító semmijébe,
virág és diadal
örökké fiatal
mámorát szórja szét,
rád téve láz kezét
a Testi Szerelemnek
s áldozva, áldoztatva,
Erosztól biztatgatva,
oltára lángja éleszt,
míg elmulik a fél est
játékkal, boldogsággal.
Éljen az örök papnő,
nyomában uj csapat nő,
ha hervad ifjusága,
örök ő, változatlan
s a bolond, szerelmi katlan
tüzében olvad, újul
mint halhatatlan főnix.