Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám

Déry Tibor: Alkonyodik, a bárányok elvéreznek
- Regény - (4.)

Megnéztem az orvostanhallgatókat munka közben, fejem kábult volt, tetszett, hogy olyan fiatalok. A vörösbajszút is megszerettem, szép tojás alakú szeme volt, gondoltam, miért ne lehetne valakit a szeméért megszeretni? Közben kétségek gyötörtek: a szemét szerettem-e vagy az embert? végül is úgy döntöttem, hogy az mindegy. Mondta már ugye, hogy kábult voltam, ítélőképességemet elvesztettem, csakhamar mindenkinek felfedeztem tojás alakú szemét - nevetnem kell, ha ma visszagondolok marha erőlködéseimre. Lábujjhegyen jártam, kopogtam, mielőtt kinyitottam volna az ajtókat, ebéd után elmentem a főszolgához, s elvittem hozzájuk az előző napokról összespórolt pénzt. Gondoltam, mulattatni fogom a családot, megtettem minden tőlem telhetőt - de nem nagyon sikerült, a kezdet nehéz! Kinyújtottam a kezemet, ez a kéz vörös volt és ügyetlen, tapogatózott és elvezetett az öngyilkosság elé.

Néhány nap alatt lesoványodtam, soványságom mentett meg végül is, azt hiszem.

Szombaton az ember behozta a hetibérét, kettéosztotta, felét eltettem a fiókomba. Átmentünk az ő szobájába, az enyém nagyon hideg volt, nyitva voltak az ablakok. Az asztalon egy öregasszony képe hevert, eszembe jutott az anyám, s hirtelen eszembe jutott az ágy szaga is, melyben négy vagy öt hónapig hevertem akkor. Kiszaladtam az utcára, esett az eső, átáztam, hazaszaladtam, a szobámban is esett az eső, és párnáim között olyan vihar kerekedett, hogy majd ráfagytam a lepedőre. Halálos kétségbeesés fogott el. Hisz ha az a helyes, amit most teszek, akkor egész előbbi életem átok, s megjavíthatom-e még, megváltozhatok-e még? - először jutott eszembe. Beleharaptam a párnákba, s körmömmel felszakítottam a mellemet. Véres lettem. Tomboltam, mint egy vadállat, ordítottam, reggel felé bejöttek hozzám, s orvost akartak hívni. Rögtön lecsillapodtam, mikor megláttam az idegen arcokat, nyugalmat tettettem. Öt órakor felkeltem, kiszaladtam az utcára, ide-oda rohantam, emlékszem, egy alagútban álltam sokáig, nyolckor hazajöttem, holtfáradt voltam, jelentkeztem a főszolgánál, de nem volt semmi munka, az asszisztens valami előadást tartott, nem lehetett bemenni hozzá. Leültem a szobámban az ágyra, s tízig aludtam.

Az átvirrasztott éjszakának hosszú, hangtalan rovarai vannak, ezek nappal bemásznak az ember agyába s az ujjhegyekre, s ott mozognak, a vér megvastagodik tőlük, s a gondolatok rovarszínt kapnak. Megsüketedik az ember, s ha karját vagy lábát emelné, láthatatlan sugarakkal kell küzdenie. Más irányba néz, mint ahová akar.

Este már aludtam, mikor az ember bejött. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, félálomban megfordultam, intettem neki, hogy üljön le, aztán tovább aludtam. Azt álmodtam, hogy a földön fekszik, én mellette térdelek, s vizet öntök beléje egy bőrtömlőből, sok vizet, hogy ne legyen olyan száraz, hogy egy kis nedvet kapjon a gondolatai közé - addig öntöttem belé a vizet, míg meghalt. Meggyilkoltam. Tizenkét órakor kiment, megint hallottam az ajtó csikorgását.

Másnap reggel kábultan eszembe jutott, hogy az embernek kötelessége, hogy dolgozzék, s akkor mindig adódik valahogy, hogy megél. Valami ünnep volt, a tanítás szünetelt. Először felsúroltam a szobámat, szappannal és kefével, aztán lementem a boncterembe. Gondoltam, úgy kell dolgoznom, hogy pontosan abban az ütemben emelkedjék és süllyedjen a testem, ahogy a többi emberek munkájától hullámzik a föld, úgy kell dolgoznom, hogy egy iramban szaladjon a kezem s az atomok keringése, úgy kell dolgoznom, hogy beleizzadjak, izzadtságom párává változzék, összekössön a többi ember párájával, s mint egy nagy üveggömbben, közösen mozogjunk, egy időben vegyünk lélegzetet, egyszerre trombitáljunk és aludjunk. Éreztem is valami furcsa remegést a karban és a combban, ami mintha kívülről került volna beléjük, s a levegőben vékony ércfényű hullámvonalak szaladtak párhuzamosan ujjaim hegyébe.

Valaki figyelmeztetett, hogy ma ünnepnap van, minek dolgozom. Egy darabig csodálkozva nézett, aztán magamra hagyott. Délig elkészültem a boncteremmel, aztán átmentem az irodába. A bútortologatás lármájára bejött a főszolga. Nem hallottam, hogy mit kérdezett, elgondolkodva néztem arcába. - Véres a homloka! - mondta aztán -, mi baja? - A földön térdeltem, nem tudom, miért, felemeltem a kezemet, s megsimogattam a főszolga lábát. Hátraugrott, rám bámult, aztán gyorsan kiment a szobából. Egy negyedóra múlva az ajtó előtt sugdosást hallottam, de nem törődtem vele, elvégeztem munkámat. Délután sütött a nap, a lépcsőházban dolgoztam, testemről csurgott az izzadtság - így jó! - gondoltam -, ez a helyes! Hogy szakadjon a verejték, mint arról az emberről a múltkor a pincében! Egy orvostanhallgató jött be a kapun, mögötte a főszolga, egyenesen felém tartottak. - Jó napot! - mondta az orvostanhallgató, aztán megkérdezte, hogy minek dolgozom. - Mi köze hozzá! - gondoltam, és el akartam fordulni, de aztán eszembe jutott valami. Nem tudom már, mit feleltem neki. Egy darabig hallgatott, rámnézett, lesütötte szemét, gondolkodott, aztán azt mondta, hogy hagyjam abba a munkát, ma ünnep van, sérti az emberek vallási érzését, ha itt ma súrolom a lépcsőket, ma senki sem dolgozik a világon. Nem figyeltem rá, mit mondott, de ez az utolsó mondat megütötte fülemet. - Ma senki sem dolgozik? - kérdeztem tőle -, de hisz akkor nekem sem szabad dolgoznom, nekem mindig ugyanazokat a mozdulatokat kell végeznem, mint a többieknek! Felálltam, helyére vittem a dézsát és a súrolókefét, aztán felmentem a szobámba, az orvostanhallgató is velem jött, nem tudom, miért, egy darabig beszélgetett velem, aztán elment, a folyosón mondott valamit a főszolgának, aki úgy látszik, az ajtóm előtt állt...

Nagyon el voltam foglalva gondolataimmal, ezért csak később jutott eszembe: hisz ezek bolondnak néztek, ezek azt hitték, beteg vagyok, a főszolga orvost hívatott... Elébb nevettem a dolgon, de aztán hirtelen rosszkedvű lettem, valami rosszat gyanítottam Lefeküdtem az ágyra, s elaludtam.

Mikor felébredtem, nem tudtam mihez kezdeni. Rakosgatni kezdtem a szobámban, aztán eszembe jutott, hogy az ma tilos, az emberek ma nem rakosgatnak. Ha ünnep van, hát ünnepeljünk! A nap ferdén rátűzött az asztalra, a sugarak lejtős síkján valami kis jókedv csúszott be a tenyeremre. A jókedvemet is meg kell osztanom az emberekkel! Gondoltam, az ember bizonyára csak társaságban lehet igazán jókedvű! De nem tudtam elhatározásra jutni. Kínlódtam, nagyon össze voltam törve, minden tagom fájt, végre mégis felkeltem s átmentem a főszolgához. Az asszony felsikított, mikor meglátott. - Nyilván elmondta neki az ura, hogy megbolondultam! - jutott eszembe, s ez még idegesebbé s félénkebbé tett. Leültünk az asztalhoz, én az egyik végére, a család a másikra, észrevettem, hogy az asszony félénken magához húzza a gyerekeit. Egy viccet mondtam el nekik, aztán még egyet, többet nem tudtam, ők pedig nem beszéltek, így csend lett. Véget akartam vetni a komédiának, elhatároztam, elmondom nekik, hogy mi késztetett ma a munkára, de alig hogy elkezdtem, elakadtam hirtelen elfelejtettem, hogy hát mi is késztetett tulajdonképp a munkára. Rosszul éreztem magam, s szerettem volna kimenni a friss levegőre, de erős elhatározással legyűrtem szeszélyeimet. Fel és alá járkáltam a szobában, később feldöntöttem egy virágvázát, leesett a földre és összetört. Nem tudtam már, mihez kezdjek! - azért jöttem ide, hogy ünnepeljünk - mit is? mindegy! - hogy jókedvre derítsem ezeket az embereket, s most ott ülnek a sarokban, összehúzódzkodva! Hallgatnak, én pedig összetörtem a vázájukat! Gondoltam, bocsánatot kellene kérni, odaléptem az asztalhoz s hangosan mondtam:

- Bocsánatot kérek!

Rámbámultak. Kint fújt a szél.

Megkönnyebbültem, mikor a férfi hirtelen felállt s felszólított, jöjjek vele sétálni. Elköszöntem az asszonytól, kezet nyújtottam neki, de ő nem adta ide a kezét. - Nézze! - mondtam -, nem vagyok őrült...

De megakadtam, hirtelen megfordultam és leszaladtam az utcára. A főszolga figyelmeztetett aztán, hogy a szobámban felejtettem a kabátot és a sapkát. Visszamentem, felvettem a kabátot, de a sapkát sehol sem találtam. Egész utamon az a kellemetlen érzés kísért, hogy a főszolga szégyelli, hogy fedetlen fejjel járok mellette.

Sokáig kószáltunk az utcán, nem tudom, merre jártunk, de azt hiszem, egyre az intézet körül keringtünk, mintha a szolga minduntalan haza akarna menni, aztán mégis meggondolná s megint elkanyarodna. Éreztem nyugtalanságát, de nem mertem neki megmondani, hogy menjen haza, nem volt erőm egyedül maradni. Szótalanul jártunk egymás mellett. Esteledett és hűvösödött, nagy fekete felhők úsztak a házak fölé keletről, én egyre a felhőket néztem, néha hallottam, hogy kísérőm krákog és halk szavakat mormol bele a ködbe. - Hideg van! - gondoltam -, ebből hó lesz. Aztán befordultunk valami helyiségbe.

Jegyet kellett váltanom, de nem volt pénzem, a szolgának kellett helyettem váltania. - Hideg van! - gondoltam -, ebből hó lesz! - milyen jó, hogy van fűtött szobám! - Nagyon forró volt a helyiség, ahova beléptünk, azt hittem, az a szobám. Aztán eszembe jutott, hogy még egy szobám van, de abban nyitva van az ablak, s hirtelen vágy fogott el: kihajolni egy nyitott ablakon. A fal mentén elmentem a túlsó sarokig, ott volt a legkevesebb ember, kinyitottam az ablakot, kihajoltam, aha, itt az első hópehely! De rögtön rámszóltak, eleinte nem értettem, de becsukták orrom előtt az ablakot. A sarokba leültem egy székre. A főszolga közelemben állt, a falhoz támaszkodva és figyelt. - Ez még mindig azt hiszi, hogy őrült... gondoltam, és undorodva elfordultam. Ebben a pillanatban megszólalt a zene, nagy szaladgálás támadt a teremben, aztán elkezdtek táncolni.

- Hisz ünnep van! - jutott eszembe -, ünnepelnek az emberek. Nagy zavar volt. A hangszerek sárga rézfoltokat dobáltak a levegőbe, üvegszilánkokkal vegyest, a foltokból sűrű olaj szivárgott le a táncolókra, nagy hegyes kristályok, és vastagon teletették a levegőt. A pára hosszú szeletekre oszlott, s a szeletek sivítva vegyültek egymás köré, beljebb pedig, az emberek feje fölött, a levegő hosszú csövekben folyt nagy összevisszaságban, ide-oda kígyózott, s vékony szürke hártyauszályával rálibbentett az izzadt homlokokra.

- Valami szín kellene ide, valami szín! - gondoltam -, oly egyhangú ez a barna forgás. - Nagy ritkán egy piros vagy viola szoknya húzott hosszú sávot a rétegek között, de egyébként csak a tömbök ugráltak fakoppanással, szájukban kiáltások érdes szalagja csüggött, s a nagy vörös kezük lengett a forgatagban, mindenütt kezeket láttam, kapkodó ujjakkal, s az ajtó felől olyan óriási tenyér közeledett! azt hittem, ráfekszik az összes szájakra, s kihúzza belőlük a szalagokat.

Kinn esett a hó.

- De hisz mulatni jöttünk ide! - gondoltam, részt venni az emberek mozdulataiban, hogy egyszerre vegyünk lélegzetet, és ne éljünk üresen!

Gondoltam, megfigyelem, hogy kell a nőket táncba hívni, egyszer gyermekkoromban, úgy emlékszem, voltam már én is bálon, tudok még táncolni bizonyára! - de nem is sokat törődtem vele, felálltam, átmentem a túlsó oldalra, meghajoltam, s karomat rátettem egy vastag derékra. Miközben forogtam, arra gondoltam, hogy olyan gyorsan kellene tudnom forogni, hogy elszédüljek belé, hogy valamennyien elszédüljünk, s rendre, halomba essenek a learatott búzaszálak.

De alig tettem egy-két lépést, a nő nevetni kezdett, s visszament a helyére. Nem tudtam, mi baja lehet, egy másik nőhöz mentem, átöleltem, elmentünk a terem közepébe, ekkor hirtelen félbeszakadt a zene, várnunk kellett, mikor újra felhangzott, forogni kezdtem, azt hittem, táncolok. De kellemetlen dolog volt azt a nőt magamhoz ölelni, minduntalan beleütköztem más emberekbe, az izzadtság kiverte testemet, aztán a nő lábamra lépett, nem emlékszem már pontosan, lehet az is, hogy én léptem az ő lábára, összegabalyodtunk, valaki meglökött, s nagyon megütöttem a könyökömet, mikor lezuhantunk a földre. Talpra állítottak, valaki hangosan belenevetett az arcomba, oldalba vágtam egy férfit, aki káromkodott, a vér a fejembe szállt, düh és kábulat kavargott benne. A széksorhoz szaladtam, ott meghajoltam egy nő előtt, de nem akart felállni, a szomszédnője hangosan mondta neki: nem tud táncolni!

Nem tud táncolni, nem tud ünnepelni! Tovább szaladtam, átkaroltam egy nőt, de alig kezdtünk el táncolni, elszédültem, igen, azt hiszem, elszédültem, mert újra elestünk, s a nő még valakit magával rántott. Halántékomon majd megpattantak az erek. Zűrzavaros kiabálást hallottam a fejem fölött, közben, hogy a padlón feküdtem, a plafont nézegettem, nem tudom, miért nem álltam fel, egy cipő az oldalamba vágódott, többen fölémhajoltak, aztán lábra segítettek, lökdöstek, kiabáltak, végre karonfogott a rendőr és kivezetett a teremből. - Nem tud táncolni, részeg állat! - hallottam hátam mögött egy vastag hangot, az arcába akartam ütni, de a rendőr lefogta a karomat. Egy kis szobában tértem magamhoz - szinte ájult voltam a mértéktelen izgalomtól -, valaki mellettem ült, és fogta a kezemet, különben üres volt a szoba.

Akkor már teljesen meg voltam zavarodva. A szemem nyitva volt, de azt hiszem, nem voltam ébren. Különös vékony hangon nyafogtam, emlékszem erre a hangra, egész idő alatt azt hittem, egy idegen beszél helyettem, de azért pillanatra se hallgattam el, mintha semmi közöm se volna ahhoz, amit beszélek vagy teszek.

- Nem hagynak táncolni, pedig, higgye el, tudok! - mondtam az idegennek -, higgye el, tudok, és ez kötelességem! - mondtam -, ma mindenkinek táncolni kell, és én is tudok.

Soká beszélgettünk, nem tudom, miről, igyekeztem meggyőzni valamiről, közben hevesen fájt a fejem, a forróság fullasztott, kezemet a homlokomra tettem és sokáig simítottam. Tudtam, hogy erről van szó: élet vagy halál! Ha nem tudok részt venni az emberek vidámságában, nem tudok részt venni munkájukban s halálukban sem. Elhatároztam, hogy bort fogok inni s táncolni fogok, mint egy szitakötő. Miközben beszéltem, gyanakodva néztem, figyel-e az ember, s mikor meggyőződtem róla, hogy minden szavamat hallja, megszerettem, megszorítottam a kezét, aztán el kellett hallgatnom, mert valaki bejött a szobába, leült a padra, s megigazította a cipőjét. Mikor kiment, s újból egyedül maradtunk, hirtelen vér szállt a fejembe, s beláttam, hogy nem tudok táncolni. Megkértem az idegent, hogy tanítson meg. Nagy csönd volt a szobában, a plafonon legyek zümmögtek. Megmutatta a lépéseket, felálltam s elismételtem őket. Nemsokára már elég tűrhetően forogtam, de még mindig erősen szédültem, kinyitottam az ablakot. Halkan dúdoltam a táncnótát, gyakoroltam a lépéseket, az idegen a pamlagon ült és nézett, figyeltem, hogy nem nevet-e rajtam, egész egyedül voltunk a kis szobában, a zene néha behallatszott, azt hiszem, egy percig szinte boldog voltam, s forgás közben tenyeremmel végigsimítottam a hátráló falat s a bútorokat.

Mikor véletlenül tükör elé értem s megláttam magam benne, felordítottam. Szakállam lengett forgás közben! Homlokomról csurgott a verejték. Az idegen a díványon ült mögöttem, azt hitte, nem látom és nevetett. Hirtelen kirázott a hideg, az ablakhoz tántorogtam. Homlokomat belevágtam valamibe. Derengésszerűen megértettem, hogy ez őrültnek néz, a főszolga is őrültnek... De hisz őrült is vagyok, táncolni tanulok... pedig a kenyér szalad. Felrémlett az elmúlt két hét savanyúsága s rettenetes izgalma, hangosan felordítottam, homlokomra szorítottam a kezemet, s kiugrottam az ablakon. Elestem, felálltam és teljes erőmből futásnak indultam a sötét utcákon. Esett a hó, belebotlottam a hópelyhekbe, hadonásztam, aztán abbahagytam minden fölösleges mozgást, s már csak a lábam, csak a lábam, előre! Azt hittem, az az ember üldöz, hallottam száraz hangját, bajusza belecsapódott a szemembe, nagyokat ugrottam. Mikor kifulladtam, leültem egy padra, s összeszedtem minden erőmet, gondolkodni még nem tudtam, de azt tisztán láttam, hogy az az ember az oka mindennek. Haboztam, hazamenjek-e még a holmimért... akkor egy kést szúrnék a nyakába... megrázkódtam, rögtön felálltam és elindultam. Nagyon fáztam, esett a hó, de hajnalra már a külvárosba értem, aztán a vágányok mentén előre! néha szaladtam, hogy mielőbb kiérjek a városból, mire felkelt a nap, már mezők közt jártam. A hó olvadt, hóvízzel lemostam arcomat, fáradtságot se éreztem már, csak a halántékomon valami nyomást.

*

Erősen esett az eső. Fáztam, ruhám csuromvizes volt, akármilyen gyorsan jártam is, nem bírtam felmelegedni. Már negyedik napja esett az eső, az országút jegenyéiről lehulltak az utolsó levelek is. Előző éjjel őszi zivatar járt, a villám belecsapott egy fába, ledöntötte: mint egy egyenes vonal hullt keresztbe az országúton. Ritka látvány ősszel, egészen meg voltam ijedve. Egy kicsit égett még a fa, leültem melléje, melegedtem s ott maradtam reggelig. Jó volt, csak a füst ette a szememet.

Reggel, tovább indultam. Délutánra már egészen legyengültem az éhségtől. - Úgy kell neked! - gondoltam -, minek zabáltál annyit a városban! - A gyomrom úgy hozzászokott ott a rendszeres étkezéshez, hogy szégyen! egy napi koldulást is alig bírtam ki utána. Most szoktattam magam - jólesett mindentől elszoknom, amit ott tanultam -, s igaz az is, hogy ez alatt a négy nap alatt alig is ettem valamit. Szükségem volt a magányra, hogy teljesen rendbeszedhessem magam. Ruhám csuromvizes volt, homlokom meg volt dagadva, s a gyomrom akkorákat szólt, mint egy ágyú - de friss voltam már, úristen, mint egy angyal - ami zavar ott rászállt az eszemre, már szinte teljesen lekoplaltam, fürödtem, az esőben ugráltam és éheztem dosztig. Vezeklés? - fenét!... de nevelnem kellett magamat, s újra beletreníroznom régi mozdulataimba. Ha a nedves fűben ültem, s a víz a nadrágon áthatolt bőrömig, a hideg kirázott s a fogam vacogott: káromkodtam, s vastag boldog nevetéseket küldtem a tél felé - kellett neked ágy! kellett központi fűtés? reggeli, ebéd, vacsora, s bonctani melegség?

Csak valami félelem maradt még bennem, emberektől való félelem. Aznap délután úgy gondoltam: elég már a magányból s a koplalásból, gyerünk a régi mederbe. Igaz, alig tudtam járni már az éhségtől! Az út egy sár volt, a jegenyék keresztbe hajoltak előttem, s vastag hideget építettek lábaim elé, a felhők ködöt fújtak végeláthatatlanul, s kövér vízgolyók loccsantak szét homlokomon egymásutánban. Küszködtem és kiabáltam a széllel, alig jutottam előbbre, egyik gőzrétegből a másikba lábaltam, a szürkeség majd kiette a szememet. Nagyon fájt a lábam, a vidék is teljességgel ismeretlen volt előttem, nem tudtam, mennyire van a legközelebbi falu. Ha legalább kutyaugatást hallana az ember! vagy egyszer megláthatná már a tiszta holdat éjjel! nem tudom elmondani, mennyire vágytam már a holdat látni! A tiszta sárga színt a kék között, s ne csak az eső színét. Mintha füst kanyarogna folyton a fejem körül, nedves koszorúk rakódtak le szemem köré, s már szinte elfelejtettem, hogy a vérem piros és meleg. A madarak elköltöztek Afrikába.

Mondtam már, hogy aznap délután félbe akartam hagyni magányomat, s enni akartam sokat. Elgondolkodva hallgattam a sár loccsanását, s azon törtem a fejem, hogy tisztítom le csizmámról ezt a vastag piszkot, s honnét szerzek valami kis zsírt, amivel bekenhetem - tönkreszárad, elreped így, ha nem ápolom. Aztán valami újabb tocsogás hallatszott, jó későn vettem már csak észre, amikor már közelembe ért az ember - hirtelen mozdulattal az országút szélére ugrottam, a mezőn szaladtam még egy darabig, míg el nem értem a bokrot, leguggoltam melléje és vártam. Tudtam, hogy az ember meglátott, tudtam már szaladás közben is, mégsem tudtam megállni, leguggoltam a bokor mögé, s egész testemben reszkettem. A bokor alacsony volt, fejem kilátszott mögötte, néztem meredt szemmel az embert, aki megállt, s arcát a bokor felé fordítva mozdulatlan ijedtséggel nézett az arcomba. Így maradtunk vagy egy percig, aztán az ember gyorsan elindult és sűrűn hátrafelé tekintgetve csakhamar eltűnt az út hajlásában. Mire én is felálltam és tovább indultam. Az is őrültnek néz - gondoltam -, csakúgy, mint a főszolga!... hát meg is van minden okuk rá! - Dühös voltam. Minek még mindig ez az idegesség, minek szaladtam el, mikor kenyeret kellett volna tőle kérni. Így megy ez nap-nap után, eleinte szándékosan - gondoltam én -, de most úgy látszik, valódi félelem ez, hisz ez már második esetem ma, mikor elszaladok, mint az őrült, holott nem is akarok elszaladni, ellenkezőleg: kenyeret akarok kérni. Dühösen összeszorítottam a fogamat. - Utána kellene menni! - gondoltam, de nem fordultam meg.

Féltem az emberektől. Féltem, hogy ismét felborítják még gyenge lábon álló nyugalmamat. De hát egyszer csak meg kell szólítanom őket, hisz különben éhen pusztulok el, s nem ez a célom. Négy napja, hogy elkerültem a városból, így jártam bokrok mögé dugdosva életemet, szaladtam előre nappal és éjjel, fedél alatt nem aludtam ebben az időben, csak az eső örök üvegházában, s amit az úton találtam, egy kilós átázott kenyeret, azt ettem, semmit többet. De hát ennek vége kell, hogy legyen már, mert különben beszédülök a sárba! Jó volna már meleg istállóban aludni, s kigőzölögni magamból a ködöt!

Korán sötétedett már abban az időben, és sötét esőben rossz járni, tehát elindultam, s amilyen gyorsan csak lehetett, tapostam a sarat. Nem sokat gondoltam már előbbi kalandommal, megijedtem, pont - legközelebb nem fogok megijedni. Ácsoltam már magamban a beszédet, melyet legközelebbi találkozáson lába elé fogok fektetni, csak nagyon röviden és egyszerűen pár szót, nem kell alázatosság, se udvariaskodás, se semmiféle megokolás, elég ennyi: éhes vagyok, kérek kenyeret. Éhes vagyok, kérek kenyeret. Ezt így elhatároztam, aztán figyelmemet a holló felé fordítottam, mely nagy fekete köröket húzott fejem fölött, lenyelte az esőt, élesen károgott, s azt hitte, egyedül él a földön. Pedig mennyi hollót láttam még az előbb is ott a földeken, ha tudná.

Tény, hogy az eső elállt, balról valami erdő sötétedett, s mintha kutyaugatás hallatszana, a sürgönydrótok felzengek. Vágány mellé ért az országút, a töltés árokban végződött, árok fenekén bokrok guggoltak és zizegtek, és őrizték a holttesteket a föld alatt. Kutyául fáztam, fütyültem, néha szaladtam is, de csakhamar beleragadtam a sárba. Szél kerekedett, azt hittem, szétszórja a felhőket.

Később, mikor már hallatszott a vonat zakatolása, eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor két vagy három napig tehervonaton utaztam én is, először felkapaszkodtam az utolsó kocsi ütközőjére, később, valamelyik állomáson felengedett a vezető, s a kazán mellett sültem egész éjjel.

Ebben a pillanatban vörös fény csapott hátam mögött az égnek, s csavarodó piros gőzök fénylettek felülről: a fordulónál előtűnt a nyitott kazánú mozdony. Köhögött és csak nagyon lassan csúszott előre, rögtön elhatároztam, hogy megpróbálom, s felugrok az ütközőjére. Felszaladtam a töltésre, mire felértem, odaért a mozdony is, egész vörös volt, a kazánból nagy drapériákat hullatott a tűz, a vezető arcát nem is láttam, csak vörös és fekete négyzeteket, a füst közt szikra is szállt, s beleakadt az országút fáiba. Vastag olajszag volt a mozdony körül, a kerekekből fehér gőz jött ki. Aztán jöttek a kocsik, nagyon lassan - biztos fel tudok ugrani! - gondoltam -, hacsak nem vagyok túlságosan legyengülve. Tüzelőfával, hosszú rönkökkel volt megrakva a vonat, közbe következett néhány zárt vagon J K H 15 tonnás, nem tudom, mi lehetett bennük, az egyikből mintha nyerítést hallottam volna, volt ott néhány petróleumos vagon is, az egyik zsindelyekkel volt megrakva, aztán megint tűzifa, végeláthatatlan sorban. Köhögtem már a sok füsttől, fáztam így álldogálva, már szinte türelmemet is elvesztettem. - Minek szállok fel - gondoltam -, hova akarok elérni? De épp jött az utolsó kocsi, megfogtam kézzel az ütközőjét, olyan hideg volt, hogy égette a bőrömet, szaladtam utána, másik kezemmel is megfogtam, húzódzkodtam, ugrottam, de nem elég gyorsan, leestem a földre. Rögtön felugrottam, a vesém sajgott, düh borította el bensőmet, teljes erőmből eliramodtam, lent az országúton emberek álltak s utánam kiabáltak, de még csak káromkodnom sem lehetett, mert vigyáznom kellett, hogy el ne botoljak a talpfákon, az utolsó kocsi olajlámpája alig adott valami kis sárga fényt a sínekre, már lihegtem s tüdőm kitüzesedett, mikor végre sikerült a második ugrás, s már az ütközőn lovagoltam, erősen belekapaszkodva a kocsi vasláncába. Nagyon hideg volt ott, csikorgott az egész szerkezet, mikor egyszer lenéztem a földre, elszédültem s majd leestem. De nem volt már bátorságom leugrani, a vonat is sebesebben ment már, mert vége volt a kapaszkodónak, elhelyezkedtem, amilyen kényelmesen csak lehetett, szél nem ért, az igaz, csak a vas ne lett volna oly hideg! De az égen a felhők eloszlottak, kisütött a hold, mintha melegebb lett volna! Néha rámszállt egy pernye, a fák utánamhajoltak, s lassú szellő húzott el kétoldalt, ha egy forró pipa van a kezemben, egész békés dolog lett volna. Egyszer megijedtem, mikor elöl éleset fütyült a mozdony, s utána alagútba futottunk.

Gondoltam, az első állomáson kiszállok, de nem álltunk meg sehol. Késő éjjel lett, mikor végre le tudtam ugrani, egész testem meg volt dermedve. Előbb valamelyik állomáson észrevettek, kiabáltak, egy vasutas utánamszaladt. - Szálljon le, szálljon le! - kiabálta egyre. Két-három lépésnyi távolság volt csak köztünk. Mondtam neki, hogy szívesen leszállnék, de nem tudok - azt hitte, bosszantani akarom, s ordítva követett még egy jó darabig. Végre megunta s káromkodva, lihegve megállt. Öklével fenyegetőzött még egy ideig, a jelzőlámpa zöld fénye arcára esett, egyre kisebbedett az egész alak, csak a sínek fénylettek még zölden, végül egészen eltűnt a fény és az ember. Valami érthetetlen boldogságot éreztem. - Nem tudott beérni, soha senki sem fog tudni beérni! - gondoltam s köptem egyet. A köpés hátrafelé szállt.

Már késő éjjel lehetett, mikor végre megálltunk s én kiszállhattam. Azaz leszállhattam. Elébb járkáltam egy darabig a sínek között, hogy felmelegedjek - elég nagy állomás volt, de abban az órában néptelen -, aztán szállást kerestem magamnak: az egyik raktárépület üres volt, ott feküdtem le, egy ott talált, rongyos zsákot gyömöszöltem a fejem alá, s rögtön elaludtam. Késő délelőtt ébredtem csak fel, megmosakodtam a szivattyúnál, egy ember jött felém, elszaladtam. A sínek mentén gyalogoltam, s dél felé már elhagytam a város környékét is.

- Az első embert megszólítom, még ha asszony is! - határoztam el. Az éhségtől már alig álltam a lábamon. Leültem a kilométerkőre, s fekete varjúfejemet előrelógattam. Néha kisütött a nap, a tócsák csillogtak. A szél szárítgatta az utat. Nem jött arra egy lélek se, azaz egy gyalogjáró se. Lovas embert csak nem szólíthatok meg. Egyre erősebben fújt a szél, közben aludtam is egy kicsit, mire felébredtem, már sötétedett.

Valaki közeledett az erdő felől, összeszedtem minden erőmet, a szívem egy kicsit dobogott, felálltam, s lesütött szemmel eléje léptem. - Jónapot! - mondtam -, éhes... De megakadtam rögtön, mert úgy tetszett, hogy ismerem ezt az alakot. Nagy vörös pattanás volt az orrán, az arca szeplős s fején a sapka! igen, az én sapkám! úgy gondoltam, hogy az én sapkám, ami a fején volt... hátraléptem s szótlanul az arcába bámultam. - Halló! - mondta -, mi ez! ez a mellény!... hisz ez az én mellényem... halló! koma, hát maga hogy kerül ide? - végre megismertem: az az utálatos alak volt, akivel a határon találkoztam, s akitől a gyufát is loptam. Elfordultam, s szó nélkül továbbmentem. De alig tettem két lépést, megfogta hátulról a galléromat, s úgy megrántott, hogy majd elestem. Megőrült? - mondta -, mit szalad?

Belémkarolt, s mert nagyon gyönge voltam, nem tudtam kiszabadulni, egymásba karolva mentünk vagy tíz percig. - Mi baja? - kérdezte hirtelen -, miért olyan sápadt? - Nem feleltem. - De pasas! hisz maga éhes! - kiáltotta, s megfogta az államat -, miért nem szól, maga pasas! - Leültetett egy kilométerkőre, s a zsebéből mindenféle piszkos papirosokba burkolt csomagokat szedett elő. Kenyeret és sonkazsírt tolt az orrom elé, ráütöttem a kezére, a kenyér és a sonkazsír leesett a földre. - Mi baja? - mondta -, hát nem éhes?

- Nem vagyok éhes - feleltem -, s csak nem gondolja, hogy ilyen piszkos papirosokból fogok enni!

Rámbámult, aztán harsogó nevetésbe tört ki. - Pasas, pasas! - kiabálta egyre, én úgy undorodtam tőle, hogy majd kifordult a gyomrom. Egy darab kenyeret mégis belémgyömöszölt a végén, aztán elbúcsúztam tőle, s gyorsan elindultam. De pár perc múlva - épp az erdőbe értem - hirtelen szaladó lépéseket hallok a hátam mögött s nagy lihegést. Már nem értem rá elbújni, megfogta a vállamat. - Valamit még megkérdeznék - mondta szuszogva -, emlékszik a sapkára, amikor kicseréltük a mellényre... akkor két skatulya gyufa járt magának ráadásul, vagy három skatulya gyufa? - Rámbámult.

- Két skatulya - mondtam, s erősen a szeme közé néztem.

- Akkor a harmadikat ellopta! - mondta.

- Nem loptam el!

Szemrehányóan nézett rám. - Kollégától lopni - mondta nem járja, igazán nem járja! A fejét csóválta s kidülledt, csodálkozó szemmel nézett rám.

- Nézze - mondtam neki hirtelen dühvel - itt a gyufájáért a pénz! - A nadrágom zsebébe nyúltam, felszakítottam a bélését, és kivettem belőle a pénzemet. - De most már hagyjon békén! - mondtam dühösen, sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, továbbmentem. Néhány lépés múlva hallottam, hogy ő is megfordult és dünnyögve elment.

- Hisz van pénzem! - gondoltam örömmel -, hogy is tudtam róla így elfelejtkezni! Sok pénz! két teljes hetibérnek a fele!

Csak az bántott, hogy a bálteremnek a beléptidíját a főszolgával fizettettem ki, holott volt nekem is pénzem. - Nem tehetek róla - gondoltam -, elfelejtettem, hisz most is négy napja éhezem már mennyi pénzzel a zsebemben.

- Jobb nem gondolni rá! - Rossz, nyomott érzés fogott el megint, szédültem az éhségtől. S valami hirtelen kapzsiság vett erőt rajtam. - Ha tudok róla, biztos elköltöttem volna ott a bálon az egészet! - gondoltam -, jobb így! - S már sajnáltam a gyufáért adott pénzt is. - Vagy loptam, vagy nem loptam - gondoltam -, de előbb ellopni s aztán kifizetni, marhaság!

- Mikor szerzem már vissza régi biztonságomat s nyugalmamat?

A fák közt már egészen besötétedett, a holdat is felhő takarta. Céltalanul, vaktában raktam előre egyik lábamat a másik elé, tagjaim meg voltak merevedve, erősen fáztam. - Csak már rendbekerülnék! - gondoltam lázasan, s a türelmetlenség majd elemésztett -, mennyi ideig fog még tartani gyógyulásom, s mi értelme van így az életnek?

Igazában semmi. Mert így épp csak hogy döcögtem a fák közt, mint valami mozgó növény, s nem tudtam, hogy van-e helyem, s hogy hol van, s hogy zöld vagyok-e vagy kék. Magamon kívül semmit sem láttam, magamban pedig: egy üres gyomrot. Inogva jobbra és balra, vakon mi értelme van a földet szívni, minek táplálkozni, ha nem tudom megemészteni. Attól a darab kenyértől is rosszul lettem. Eszembe jutott az anyám.

Most járok, gyalogolok már ötödik napja, s nem tudom, hogy hová. A városokat kikerülöm, a falvakon átszaladok, a fákat meg sem látom. - Hova megyek? Micsoda sötétség ez itt körülöttem!

A bokrok között valami megmozdult, odaugrottam, azt reméltem, rókát foghatok vagy nyulat, de semmit sem találtam. Csak a kezemet véreztem fel valami nedves tüskével, káromkodtam és továbbmentem. Nemsokára az országút kiért az erdő közül, teljesen sík vidékre kerültem, fejem fölött telihold sütött. De semminek sem volt hangja vagy illata, a sínek becsomagolva hevertek a földeken, akármilyen lassan emelgettem is a lábamat, még ennek a kis mozdulatnak sem volt értelme. Köd sem volt, ami megmozgathatná a fenyőket, az országút egyenesen futott, mint egy kiáltás, mit senki sem hall meg. Csak a sárba vegyült itt-ott egy kis holdvilág, cuppogva rászállt, aztán szétpattant és sárga gőzt eresztett. A holdban sem lehet hidegebb, mint ezek között a lila síkok között.

Nem tudom, mennyi ideig vonszoltam még magam előre. Éreztem, hogy most rögtön kell valamit ennem, különben elnyúlok a sárban. Ebben a pillanatban az országút hajlásánál egy fekete alak tűnt fel. Gyorsan közeledett, engem még észre sem vett, árnyékban jártam. Megremegtem, megálltam és mély lélegzetet vettem. Összes érzékeim pillanat alatt kiélesedtek, mintha gyilkolni indulnék. Már messziről észrevettem, hogy hátizsákot cipel, abban bizonyára van kenyér is. Kezeimet hátamon összekulcsoltam, mert remegtek. Meggyorsítottam lépteimet, hogy hamarabb találkozzunk. Bot volt a kezében. Mikor meglátott, lassított, megállt, majd megint elindult. - Jó estét! - mondtam, a hangom kicsit remegett. Még messzire voltunk egymástól, még meg se hallotta. Vártam még egy pár másodpercig, közben eszembe jutott, hogy kéregetőnek nem kell köszönni, de ha meg köszönés nélkül szólítom meg, rablónak néz esetleg... Jó estét - mondtam másodszor, de nem bírtam folytatni.

- Mi kell? - mondta, s megmarkolta kezében a botot.

- Eressze el csak nyugodtan ezt a botot! - mondtam -, nem kell félnie... csak azt akarom kérdezni... hogy... hogy... mennyire van ide a legközelebbi falu...

Dadogtam. Persze hogy gyanút foghatott. A hold az arcába sütött, fekete bajusza volt. Éreztem, hogy fél, s ez majd megőrjített. Éreztem, hogy meg fogom fogni a torkát és megfojtom... csak azért, mert félt. Egyedül voltunk az országúton.

- Fél órára - mondta rekedten.

Hirtelen elgyengültem, térdeim meginogtak.

- Adjon egy darab kenyeret! - mondtam lassan. Az én hangom is rekedt volt. A kezem önkénytelenül kinyúlt a hátizsák felé. Az ember megremegett s hátralépett.

- Nincs kenyér! - mondta -, jó lesz vigyázni.

Hirtelen megfordult s hosszú léptekkel elindult. Mire meglepetésemből magamhoz tértem, már oly messze volt, hogy az árnyéka is elhagyott. - Adjon kenyeret! - kiabáltam utána. Fejem szédült, a gyomromból mintha a levegőt is kiszivattyúzták volna. Lassan utána indultam. - Adjon kenyeret! - kiabáltam egyre. A távolság egyre nagyobbodott köztünk, lépéseimet nem tudtam meghosszabbítani. Árnyéka keresztülfeküdt az országúton, s hosszan belenyúlt a mezőbe. Egészen öntudatlanul, szinte eszméletlenül raktam előre a lábaimat, s csak az árnyékát figyeltem.

- Adjon kenyeret! - kiabáltam utána.

Egyre hosszabbodott az árnyéka.

- Adjon kenyeret! - kiabáltam, de aztán észrevettem, hogy a hangom oly gyönge, hogy meg se hallhatja. Kétoldalt a kopasz jegenyerudak sárga ketrecbe zártak, s homlokomra dobálták a hideget. - Ha csak egy pillanatra megállna - gondoltam -, utolérném és megmagyaráznám... Aztán eszembe jutott, hogy hiszen megfizethetem neki. Kirántottam a pénzt a zsebemből, s megcsillogtattam a holdfényben. - Adjon kenyeret, megfizetem! - kiabáltam s előrenyújtottam a tenyeremet, gondoltam, ha hátrafordul, talán meglátja a csillogást. Valami pénz leesett a földre, de nem értem rá felvenni, az alak egyre távolodott, már alig láttam. - Majd ha visszajövök, felszedem! - gondoltam.

Hirtelen őrült, vörös düh szállt a fejembe. - Mit szalad, mit fél ez a nyomorult, büdös disznó, kéjgyilkos, aljas! - hisz neki bot van a kezében, nekem meg... Nem is tudtam, hogyan, egyszerre csak azon vettem magamat észre, hogy szaladok. - Adjon kenyeret! - suttogtam közben.

A hideg levegő arcomnak csapódott, a hold izzón a lábam között gurult, folyton belebotlottam. Nem az országúton szaladtam, hanem az út mellett, a gyepen, hogy ne hallja meg a lépteimet. Talán már ekkor elhatároztam, hogy meggyilkolom. - Adjon kenyeret! - suttogtam, s hirtelen oly gyorsan szaladtam, hogy a sürgönypóznák repültek, mintha vonatból nézném őket. Pillanat alatt beértem az árnyékát, láttam, hogy megfordul, felemeli a botját. - Adjon kenyeret! - lihegtem még egyszer, de lehet, hogy nem hallotta meg. Hideg izzadtság lepte el arcomat, rettenetesen féltem, mikor az arcába vágtam az öklömet. - Adjon kenyeret! - mondtam neki mégegyszer, mikor már a sárban feküdt, s én fölötte térdeltem s a homlokát vertem. - Az öklöm sáros volt, nem tudom, miért, az ő arca is sáros lett tőle. Valami vékony sárga ér csurdogált le homlokáról az orra tövébe. De nem vér volt. A szeme be volt hunyva. - Félsz még, disznó?... félsz még? - mondtam neki egyre, s megint úgy feldühödtem, hogy öklömet teljes erőmből belevágtam az arcába. - Mitől esett el?... attól az egy kis ütéstől? - gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy a hátizsák a sárban fekszik, sáros lesz a kenyér is. Felálltam.

Gyilkoltam! Olyan volt, mintha színházban játszanék. Voltam egyszer vidéki előadáson. Most holdfény és sötét erdő és a rabló agyonütötte a gazdag kereskedőt. Vagy megfordítva? Hiszen én gazdag vagyok! Eresszék le a zsinórpadlásról fehér tömbökön az igazság angyalát. Törjön ki a fény a bokrokból, mint az Úr testéből, és ítéltessék meg, ki a bűnös közülünk!

Sokáig térdepeltem fölötte, aztán eszembe jutott a hátizsák. - Kiveszem a kenyeret - gondoltam -, aztán elmegyek. Felbontottam, mindenféle holmit kellett kidobálni a sárba, végül ráakadtam egy nagy kenyérre. - Elég lesz a fele!... ugyan elviszem az egészet! - Hirtelen szél kerekedett, s a holmik közül felkapott valami fehér rongyot, azt hiszem, zsebkendőt, rárepítette egy bokorra. - Azt is elviszem - gondoltam -, oly rég volt tiszta zsebkendőm! - Két tojás került a kezembe, némi habozás után zsebredugtam őket. Gondolkodás nélkül turkáltam a holmiban, mindenféle meleg ruha volt ott, egy pár harisnyát gyorsan zsebredugtam. Még azt az egy inget! - gondoltam -, csak azt az egyet még!

Hirtelen eszembe jutott, hogy hisz csak kenyeret kértem tőle, csak azt szabad elvinnem! Különben rablógyilkosság...

Érthetetlen düh fogott el, s újra az a kapzsiságféle, amit már az előbb is éreztem. Megfogtam az inget, a harisnyát, lihegtem. - Még azt a mellényt - mondtam hangosan -, még egy zsebkendőt, még ezt... még ezt... A karmaim megnőttek, oly vadul turkáltam a holmiban, oly őrülten gyömöszöltem a hónom alá, szinte nem is tudtam róla, sohasem éreztem még ezt a boldogtalanságot! Hónom alól folyton kiestek a holmik, folyton fel kellett őket szednem, turkáltam a zsákban, a nyálam csorgott, a zsebeim már degeszre voltak...

Emlékszem, hirtelen felugrottam és elszaladtam. Néhány lépés után visszafordultam, hogy még a bokorról is felszedjem a rongyot. Az embernek az arcába sütött a hold, az orrából mintha vér folyna. Lassan jártam, nagyon ki voltam már fáradva, s a pénzdarabot is, amit üldözés közben elvesztettem, fel akartam még habzsolni a földről.

Sietnem kellett, hogy mielőbb elkerüljek erről a környékről.

A holmiknak egy részét el kellett dobálnom. A hónom alatt csak nem hordhatom őket, hisz rögtön lefognak.

Amit lehetett, inget, harisnyát magamra vettem, a többit elhagytam. Sajnáltam, mert tartós, meleg holmi voltak.

De rettentően féltem. Nem is tudom, mitől. Azt hiszem, attól, hogy ha lefognak, elveszik a holmit. Ne is tudtam másra gondolni, az agyam véres volt a félelemtől. Alig is pihentem valamit, másodnapra már vagy öt falut hagytam el. A lábamon három harisnya volt, teljesen felhorzsolódott. De melegek voltak!

Mi lesz télen?

Hisz tudtam biztosan, hogy nem halt meg, nem halhatott meg attól a pár kis ütéstől a fejére, de mégis... Én nem láttam, hogy felébredt. Lélegzetét sem hallottam egész idő alatt. Hisz biztos, hogy nem halt meg... de ha legalább csak egy kis mozdulatát láttam volna. Hisz az is lehetséges, hogy oly szerencsétlenül esett a fejére...

És ha már!... akkor még egy pár meleg harisnya hasznom se legyen belőle. Azt az egy inget és mellényt se tarthassam meg... Fuldokoltam és köpködtem a dühtől és félelemtől.

Ami ennivaló volt, azt megettem, azt már nem vehetik el tőlem. Három napig futotta, pedig sokat ettem. Negyedik nap városba értem, zsíros volt a szájam íze, egy zöldséges üzlet kosarából kiemeltem két almát és elszaladtam. Szaladtam, mert az asszony észrevette és kiabálni kezdett. Büdös kisváros. Az utcák mindig tele vannak emberekkel! S az istennek se volt ott egyetlen mellékutca se, amibe befordulhatni. Nyolc-tíz ember szaladt utánam, most megfognak! Elveszik a harisnyáimat. De ami ennivaló volt, azt legalább megettem! Tudtam, hogy most elfognak, de azért szaladtam a kisebzett lábammal, s megkönnyebbültem: most legalább vége lesz! Nem gyilkoltam, nem üthetnek agyon! S szinte jókedvem kerekedett futás közben, beleharaptam az almába, hogy azt se vehessék majd el. Majd megfulladtam. Por szállt szemembe, egy asszony visítva ugrott előlem félre, aztán megfogták a karomat, valaki az arcomba csapott. Egy alma miatt arcba csapni valakit!...

Nem emlékszem már, mi hogy történt, csak arra az egyetlen, szorongó gondolatra, mi elöl ült az agyamban, s mint egy keselyű nézett ki homlokom mögül a külvilágba, elveszik-e a harisnyáimat vagy...

Estefelé fogtak el, valami szűk, büdös szobában kellett aludnom a padlón. Tele volt poloskával vagy bolhával, egy pillanatra se hunytam le a szememet. Az ablak valami udvarra nyílt, de vasrács volt rajta. Reggel egy rendőr vagy katonaféle jött be és pofonütött. Aztán megnézte a zsebemet, még egyszer pofonütött és eleresztett.

Máskor ha az arcomhoz nyúltak, dühroham fogott el, és ki tudtam volna tépni a szemét... De a rendőr most ezt mondta: szégyellje magát, kecskeszakálla van és almát lop! Azonnal elszaladtam, s szorongva hátranéztem, nem hívnak-e vissza. Az ingemet meghagyták, a harisnyáimat is. S az az ember sem halt meg nyilván, hisz ha rablógyilkosságról van hírük, nem eresztik el oly könnyen az embert. De aki almát lop, az nem gyilkol. Valami furcsa érzésem volt, s elhatároztam, hogy ha mégis perbe fognának, ezzel fogok védekezni. Csak nem gondolják - fogom mondani -, hogy előbb meggyilkolok valakit, s utána almát lopok egy kofától, mint egy gyerek! De a holmimat meghagyták! Egy borbélyüzletet láttam meg a sarkon, bementem s leborotváltattam a szakállamat. Megkönnyebbülten hagytam el a várost. Most már nincs mitől félnem! Meleg nap sütött, egy órányira a várostól patakra találtam, ott megmosakodtam, kimostam az ingemet s a harisnyámat, s egy majorság nyitott kocsiszínjében szénába bújva lefeküdtem s elaludtam.

*

Huszonnégy órát aludtam egyfolytában. Mikor felébredtem, a fejem kissé kábult volt. Az ajtó be volt zárva, a szűk ablakon át alig derengett. Első pillanatban nem is tudtam, hol vagyok, szénaszagot éreztem... tán a padláson... a kisfiúnál!... de hisz onnét rég elmentem. Iszonyodva ugrottam fel, az ablakhoz rohantam, kinyitottam s kiugrottam rajta.

Esett a hó.

Úristen, itt a tél!

Gondolatokba merülve nézegettem az országutat, s hirtelen eszembe jutott... megint mint valami színházi jelenet: az erdő, a holdsütés, a hanyattfekvő, orrából vérző ember. Ugyanabban a pillanatban lábamon megéreztem a szúró harisnyát...

Azt hiszem, ordítottam, úgy szaladtam rá az országútra. Azóta, hogy megtörtént, most először eszméltem rá, először értettem meg teljes tisztasággal, mi is történt: agyonütöttem egy embert... majdnem... s kiraboltam, nemcsak a kenyerét vettem el... a harisnyáját, ingét... amire nincs is szükségem... úristen!

Vastagon esett a hó. Hosszú léptekkel szaladtam az országúton. Hátam mögött kutya vonított, torkából nagy zöld kockák szálltak az ég felé, ott forogtak, s felvérezték a felhőket. A dombok fehér síkokra voltak osztva, egymást támasztották, az országút sárgán kanyargott közöttük, mint egy betegség, és felbontotta a természet kompozícióját. Itt-ott fák álltak, a hó eloltotta égő fejüket, a láthatáron emeletes köd ült egyenes tagokkal. A köd mögött üvegfigurák táncoltak, hallani csengésüket, a föld vastag szagába mártották tenyerüket, és szétfröcskölték a térbe. Semmi hang nem volt ott, csak a hó esett s a lábaim topogtak.

Nem tudtam mihez kezdeni. Kétségbeesésem oly tompa volt, hogy még csak testi fájdalmat se éreztem, csak a torkom szorult össze valamelyest. Ez volt hát első találkozásom?... ez a javulás?... ez a kemény fegyelem?... ez a régi út, az önmegtartóztatás? Mi lesz velem? Ha se így nem tudok élni... sem amúgy! De ha mostanáig tudtam... tíz évig... vagy húsz évig... vagy nem tudom, meddig... miért ne tudnék ezután is. Mi az, ami utamról eltérített? Mi az, amit elfelejtettem? Kétszer kettő az négy. Ezt tudom, s azt ne tudnám, hogy hogy kell kenyeret szerezni? Hogy hogy kell magamban élni, s a magam lábán járni? Istenem, valakit megütöttem, s elvettem a harisnyáját, nem halálos szerencsétlenség... de hisz megszokom!... hisz ezt szokom meg, s akkor hogy tudok azon a bizonyos körön kívül maradni? Hisz így belekerülök idegenek életébe... s ők belenyúlhatnak az enyémbe!... mi közük hozzám! s egyszeribe benne vagyok a forgatagban! Kezem bepiszkolódik. Letartóztatnak.

Ordítottam, szaladtam, a hó esett. Olyan undor volt bennem, mintha patkányok hánytak volna le. Megálltam, lerántottam a kabátomat, levetettem az idegen inget, beledobtam a hóba. A harisnyákat is leszakítottam. Félmeztelenül álltam a téli szélben. Valamikor kemény voltam, kavicsok estek ki a szájamból, egyenletesen cselekedtem és gondolkodtam. Ma vagy kegyetlen vagyok, vagy alázatos és nyalánk, s a gerincem jobbra-balra nyúlik. Még meddig? Minek élek akkor?

Felvettem a kabátomat, mert kutyaugatást hallottam a domb mögött. Szánkó jött, a szánkóban egy nő és egy kutya. Kinyújtottam a kezemet, s kántálni kezdtem: az isten szerelmére, egy falat kenyeret, édes szép naccsága, az isten szerelmére! Valami pénzdarabot dobott ki az útra. Négykézlábra ereszkedtem, s csúszkálva megkerestem a hó között.

Itt a tél! - gondoltam, mikor a hó égette a tenyeremet -, de hol a kenyér? a kenyeret már nagyon rég nem láttam!

Estére egy falusi kocsmában ültem s bort ittam. A fülem egy láng volt. Gondoltam, most már mindegy. Gondolkodni, terveket kovácsolni felesleges, történjék minden úgy, ahogy történni akar. Ami pénzem volt, elittam. Egy sarokasztalnál ültem, ablak mellett, s néztem, hogy vastagodik a párkányon a hó. - Majd elválik - gondoltam -, hogy mi történik velem... én már nem törődöm vele... nézzük most, hogy vastagodik a párkányon a hó.

Lehet, hogy részeg voltam.

Vagy az idegek túlságos kimerültsége!

Már sötétedett, mikor valaki az asztalomhoz ült. Nem láttam, kicsoda, mert mondom, sötét volt, de később petróleumlámpát gyújtottak fejünk fölött, s a fény egyenesen széles szakállas arcára sütött. Kalapja az asztalon feküdt, mellette egy pohár bor.

Rámnézett, aztán tenyerével megtörülte a száját.

- Adj Isten! - mondta -, újonc?

Nem tudtam, hogy hozzám szól, tehát nem feleltem. Hümmögött, aztán lapos tenyerét fordítva ráfektette az asztal lapjára. - Beszélhet bátran - mondta -, én vagyok a főnök!

- Micsoda főnök? - kérdeztem. Kicsit zavart voltam, fejembe szállt a bor, azt hittem, összetéveszt valakivel.

Nevetett.

- Ne okoskodjon - mondta -, hisz látom, hogy nemrég vágatta le a szakállát. Még most is kapkod a kezével utána.

- Az igaz - mondtam -, de hát mit gondol...?

- Ugyan! - s legyintett a kezével. - Az ilyen szegény ember nem vágatja le ok nélkül a szakállát!

Nem ijedtem meg túlságosan. Hisz biztos, hogy nem gyilkoltam meg, biztos hogy nem halt meg, nem történhetik bajom. S ha történik! Oly mindegy volt!

Megnéztem az embert. Kövér volt, vastag szőke szakáll keretezte széles arcát. Sűrűn pislantott, homloka magas volt és domború. Nem rossz arc! Kövérkésen ravasz.

Közben még két ember jött az asztalhoz, üdvözölték a szőkeszakállút, nekem is kezet nyújtottak. Elfogadtam, hisz oly mindegy volt!

- Villany még nincs itt? - kérdezte az egyik.

- Tavasszal láttam utoljára! - felelte a szőkeszakállú. - Eljött a városból... az x-i (itt valami helységnevet mondott, de már elfelejtettem) kereszt alatt ült, de rosszkedvűen...

- Ő is falusi lett!

- Talán csak nyaralt!

Egészen meg voltam zavarodva. Gondoltam, be vagyok rúgva. Kinéztem az ablakon, ott kinn még mindig esett a hó. Idebent savanyú borszag úszkált széles farokkal, a pléhsöntés sárgán csillogott, s egy téli légy mászkált nagyon lassan és fáradtan az asztalon. Én is fáradt vagyok - gondoltam. Fel akartam kelni. Még két vagy három ember jött ekkor az asztalhoz, mellém ültek, úgyhogy nem is tudtam volna kikászmálódni a padból, tehát mégis ülve maradtam. Aztán még egy alak jött, nyakáról lógó nagy tarisznyával a hasán, hajadonfőtt, hosszú hajjal. Aki mellettem ült, annak kék szemüveg ült az orrán, mint a vakoknak. Egy másik egy nagy fekete harmonikát tett le az ablak belső párkányára. Valamennyinek piszkos volt a keze, rossz szaguk volt. Undorodtam.

- Ma nagy tánc lesz, testvérek - kiabálta az egyik -, olyan széles kedvem van...

- Előbb a tanács! - mondta a szőkeszakállú. Hirtelen nagy hangzavar támadt, valamennyien egyszerre kezdtek beszélni, a kezükkel hadonászva, a krisztushajú már javában mesélt, s meghajolva, homlokát a falnak támasztotta, úgy mutatott valamit... El akartam menni. Szóltam is, de nem hallották meg.

- Hogy van a Macsek? - kiabálta hirtelen az egyik mély hangon. - Lássuk, lássuk! - ordították -, ki fog ma a Macsekkel táncolni?

A szőkeszakállú szertartásosan meghajolt, szívére szorította kezét. Köszönöm - mondta -, köszönöm! - Kitűnően van, kitűnően, kedve aranyos, fiatal, mint egy királynő, szőre még fehérebb...

Felemelte kalapját, a kalap alatt egy macska feküdt összegubbaszkodva. Felállt, szürke hátát púposan a magasba tolta, sárga szemekkel nézett körbe. Általános taps fogadta megjelenését.

- Együtt vagyunk már? - kérdezte valaki.

A kocsma már üres volt, nagyon késő lehetett már, csak mi ültünk még a tágas helyiségben. Vézna, sovány ember nyitott be még hirtelen az ajtón, szél jött be vele, lassú léptekkel közeledett az asztalhoz, itt mélyen meghajolt, s a szőkeszakállú felé fordította arcát.

- Meghalt az anyám múlt héten - fordult felém a kékszemüveges -, hasmánt temettem el, hogy ne lássa meg, hogy az ő nevében kéregetek. Tudja... már nem tudnék leszokni róla... tíz éve kántálom már... szegény szerencsétlen árva...

A kocsmáros lépett az asztalhoz.

- Jó napot, koldus urak! - mondta. - Hány liter lesz az idén?

- Sok, sok! - kiabálták -, és fenyőgallyakat is vágasson!

Piros abrosszal terítették le az asztalt, a közepén magas cserépedényben bor került. A koldusok elhallgattak, a négyszögletes arcok szürkén fénylettek az asztal körül. Egyik-másik suttogott csak halkan, a harmonikás barátjának, kit múlt évi tanácsuk óta nem látott, egészségét kérdezgette. A macska az asztal közepén feküdt a borosedény mellett, és erősen dorombolt. A teremben eloltották a lámpákat, csak az egy petróleumlámpa a fejünk fölött égett széles kanóccal, a hátsó asztalok sötétbe borultak, a legutolsóról magas domb sötétlett le: az egymásra rakott tarisznyák.

Ittam. A fülem kivörösödött Melegem volt, de belül hideg tömbökben szorongott a közömbösség. Úgy éreztem, mintha holnap amúgy is meghalnék... minden hiába!... tehát ma mindent szabad és mégsem akar semmit sem az ember. A koldusok egyhangú mormogása elzsibbasztott, kinn esett a hó, a lámpa égett, szájamban igazgyöngyök olvadoztak. A padló, amin minden állt, ércből volt, és egyre forróbb fényt küldött agyam felé, a koldusok arca hús, és szájukból imaszalagok lógtak ki, egyre hosszabbodtak...

- Én egy új könyörgést találtam ki - mondta az egyik, s béna karját az asztalra tette. A légy alája került, s halk pattogással meghalt. - De csak városban lehet használni! - folytatta akadozva. - Jó könyörgés! szelíd, mint egy néma aranyhalacska, és csillog, a fiatal lányok megállnak előtte és elérzékenyednek, talán sóhajtanak is, csak nem hallani...

- Ha sóhajtanak, nem jó! - mondta valaki. - Aki sóhajt, az nem ad.

- Csend! - mondta a szőkeszakállú főnök. - Igazi koldus nem általánosít. Ha szabályokat akarnánk, visszamehetnénk az emberek közé.

Mindenkinek más tenyere van, hogy lehetne itt törvény?

A béna felkelt, a tükör elé ment, és tussal és ecsettel egy szót festett a homlokára: Adjatok! Aztán törökösen leült a földre, felsőtestét és arcát hátrahajtotta, karjait mellén összekulcsolta, és könyörgő tekintetet vetett rám. A koldusok hosszan nézték, vizsgálgatták, majd némán elgondolkodtak.

- Jó! - mondta a harmonikás. - Azt a hitet kelti az emberekben, hogy némák vagyunk. Jobb, mint a régi módszer, mikor cédulára írtuk - itt látni, hogy húsra-vérre megy a könyörgés!

- Nem elég feltűnő! - mondta valaki.

- A csendes könyörgések fajtájához tartozik - szólalt meg a vézna. - Nem hallottad, hogy fiatal lányokkal dolgozik!

- Fel kell venni a gyűjteménybe! - mondták. Valaki egy vastag, keménykötésű füzetet húzott elő, s tett le nagy zajjal az asztalra. A főnök összerezzent.

- Nem igaz, nem kell, nem jó - mondta hirtelen. Összeráncolta homlokát. - Nem engedem a gyűjteménybe. Nem jó. Nem vagyunk Törökországban, se Kínában, ahol imamalmokkal imádkoznak. Mindenki dolgozzon a maga anyagában, s ne kérjen kölcsön a szomszédtól. A jó koldus művész, de aki exotikumokkal dolgozik, az gyanús, az csal. A koldusnak nem szabad csalnia, mert ő a legboldogabb ember. Nem tesszük a gyűjteménybe, mert nem engedem meg azt se, hogy eléktelenítsük homlokunkat. Mi csak a tenyerünkkel kérünk!

- De hisz akkor sohase fog fejlődni a koldulás? - kérdezte a béna.

- Szamár! - mondta a főnök -, mi nem tartozunk az emberekhez, mi senkivel sem élünk együtt, mi sohasem változhatunk meg. A mi könyörgésünk az egyetlen mozdulatlan pont az emberek lába alatt. A koldus él vagy meghal, de amíg meg nem hal, mindig egyformán fog élni.

Megint kinéztem az ablakon, megint láttam, hogy esik a hó. Mindig egyformán esik, soha nem változik át ezüstkarikákká vagy piros rigókká. Ittam. A fülem kitüzesedett, de belül hideg, hideg! körülöttem a beszéd is olyan mormogás... Nem akartam odafigyelni, el akartam menni.

- Kevesen vagyunk itt az idén! - mondta valaki.

- Sokan jönnek, mert loptak, és a főnök tudja róluk.

Emlékszem, erre nagyon figyeltem. De nem beszéltek róla többet, tehát nekem kellett kérdeznem. Nagyon rekedt volt a hangom. Valószínűleg a bortól. Azt kérdeztem, hogy igazi koldusnak nem szabad-e lopni. Nem nagyon értettem meg a feleletet, el is felejtettem rögtön. De két vagy három nappal rá egyszer éjjel felébredtem, és hirtelen eszembe jutott.

- Az megy koldusnak, aki nem akar sem gyilkolni, sem öngyilkos lenni.

Tehát én nem mehetnék... vagy...

Viszont ha ennyire szeretik az embereket, akkor érdemesebb volna gyilkolniok! Igaz ugyan: miért?

Nem tudom, nemigen volt időm akkor gondolkodni ezen a dolgon. Sok mindenfélét kellene meghányni-vetni!

- Halacska megvakult - mondta a harmonikás. - Addig adta a vakot, míg most...

A főnök mosolygott. Miért mosolygott azon, hogy valaki megvakult?

- Nem volt igazi koldus! - mondta. - Mindig kértem, hogy ne csaljon. A koldus ne kenyérkereset, ahol mindent szabad. Az emberek nem azért adakoznak, mert sajnálnak bennünket, hanem mert kérünk tőlük, és mert látják, hogy a világon vagyunk. Elég, ha észreveszik tenyerünket: adjatok vagy ne adjatok!

- Nem igaz! - mondta váratlanul hevesen a vézna. - Nem elég a tenyér. Falun talán igen, habár ott is énekelni kell, de városban nem elég! Nekünk is alkalmazkodnunk kell a körülményekhez. S ha a körülmények változnak, nekünk is meg kell változnunk. A csendes országúton lehet, hogy észreveszik, ha némán ülünk és a tenyerünket nyújtjuk, de városban, autók és villanyosok között, a belepett aszfalton s a plakátok alatt nem látnak meg. Alkalmazkodnunk kell a lármához és... és modernizálnunk kell a könyörgést.

- Nem vagy igazi koldus! - mondta halkan a főnök. - Tudom, hogy jövőre már te sem ülsz ennél az asztalnál!

Nem is vettem észre, hogy kinyílt az ajtó, s a kocsmáros lépett az asztalhoz. Lámpát tartott a kezében, üvegernyője felül fekete posztóval volt bevonva. A fali lámpát eloltotta, egész sötét lett a teremben, csak az asztal volt megvilágítva s az asztalon nyugvó tenyerek.

- Koldusfény! koldusfény! - kiabálták.

- De abban igaza van a főnöknek! - folytatta a sovány, s öklével az asztalra ütött -, abban igaza van, hogy nem kell a vakot adni, nem kell elérzékenyíteni az embereket... utálom ezt a koldus szentimentalizmust, amit nem is mi találtunk ki. Elég, ha észrevesznek! De ezt mindenáron el kell érnünk, és én azt ajánlom, hogy mától kezdve aki városba megy, vegyen szócsövet, álljon fel a tereken a szobrok mellé, és onnét könyörögjön és villamos csengővel csengessen...

- A koldusfény is felesleges érzelgés! - mondta valaki, s a fekete lámpára mutatott.

Hátul csikorogva kinyílt az ajtó, a szél nagy havat vert be, eleinte nem is látszott más, csak a világoskék szél és hó, aztán mély énekszó hallatszott, s valami fekete alak táncolt be a pelyhek között.

- Arany! - kiabálta valaki eléje.

Az alak énekelt és táncolt, de mozdulatai nem látszottak, míg nem ért a lámpa fénykörébe. Két karjával koszorút font homloka körül, bő bugyogót viselt, sebesen emelgette lábait, jobbra-balra hajolt felsőtestével, leguggolt s rögtön rá felpattant magasan a levegőbe. Kellemes, nagyon mély hangon énekelt, behunytam szememet.

Purgye násá do mámá
kili kili bus bubuk
báze násá há lábábá
selesetese
a koldus él!

Kicski bajka ha nyámtám
lálo násá udzsudzsudzs
kitalka lálilá ho!
selesetese
a koldus táncol!

Az asztal körül vele énekeltek, de csak halkan zümmögve, a főnök megrázta fejét. - Mit hoztál, Arany? - kérdezte a harmonikás -, ludat, libát, halat, nyulat?

A jövevény az asztalhoz lépett s merően rámnézett. - Ki ez? - mondta ünnepélyes mély hangon, s felemelt karral mutatott rám. - Összerándultam, eddig senki sem törődött velem. Kinyitottam a számat, azt akartam mondani: mi köze hozzá! - de hirtelen felugrottam, mélyen meghajoltam, homlokomat az asztalig hajtva, bemutatkoztam: herceg Seglikovszky Theo vagyok - mondtam -, a doesburgi ágról.

A koldus is meghajolt. - Rendkívüli szerencse! - mondta. - Nyalom a nevét, herceg! Hadd csókolom homlokon, kedves cousin!

Felugrott a padra, s a harmonikáson s még két emberen áthajolva, megcsókolta homlokomat.

- Selesetese! - ordították a koldusok és tapsoltak.

A kocsmáros friss bort hozott s a macskának szalonnahéjat.

- Nem tudja, hogy a macska vegetáriánus! - Mondta a főnök. - Koldus macska nem gyilkol! Vigye ezt a büdös állati tetemet!

- Ál-latite-tem, ál-latite-tem! - kiabálták a koldusok karban s már részeg homlokkal. - Hódolat neked, királyné!

Én a sarokban ültem, nekitámaszkodtam a falnak, s azt hiszem, elaludtam. De ha aludtam is, csak rövid ideig! nagy lárma volt állandóan, s ez felébresztett volna, ha aludtam. Az ablaküveg behomályosodott, nem lehetett látni, esik-e még a hó.

A főnök Arannyal beszélgetett. Látszott rajta, hogy szereti. Hallottam, amint apróra kikérdezi egészsége felől. Egyszer megsimogatta a nyakát. - Az aranyered javult-e? - kérdezte tőle. Közben új bort kellett hozatni, mert a cserép kiürült. Én is ittam.

- Tudsz-e új könyörgést? - kérdezték tőle. - Mondd el tapasztalataidat, Arany!

- Meddig tart még a tanács? - kérdeztem szomszédomtól. - El akartam menni.

- Két-három hétig. De mindenki akkor megy el, amikor eszébe jut. Csak a főnöknek kell végig ittmaradni.

Eszembe jutott, hogy ittmaradhatnék két-három hétig. Röhögtem s az asztalt ütögettem tenyeremmel.

- X. faluba nem szabad elmenni egy-két évig - mondta Arany. - A nyáron cigányok kirabolták a búcsúsokat, azóta nem engednek oda egy koldust se. Engem majd agyonvertek!

- Táncoltál nekik? - kérdezték.

- Táncoltam és fuvoláztam, de nem használt. Az egyik paraszt azt mondta, hogy felismer, hogy én volnék, aki kiütötte a fogát. Ki akart helyette ütni tízet az enyéimből.

- Milyen volt a termés?

- Jó volt! - mondta Arany. - Csak most ősszel koplaltam egy kicsit. Idegenek jártak a terepen... mint a sáskák, nem maradt ott fél fogra való sem. Télire városba megyek.

- Jöjj északra! - szólalt meg egy púpos, kinek eddig szavát sem lehetett hallani. - Beszéltem egy asszonnyal, aki onnét jött, az hozta a hírt, hogy a tenger mellett szüret lesz az idén! Akkora heringjárás volt nyáron, hogy a halászok mind meggazdagodtak...

- Itt délen, a hegyek között is jó talaj van - mondta egy másik. - Nagy bortermés volt, a parasztok elégedettek és szelídek.

- Én a székvárosba megyek - mondta a harmonikás. - Jöhet oda még valaki közülünk, kettőnek van ott hely. Három vagy négy új gyár épült az idén, sok az ipari munkás, nagy telepeket építettek s új ligeti mulatóhelyeket.

A főnök közbeszólt: - Hányszor mondtam már, hogy ketten ne menjetek egy helyre. Amúgy is egyre kevesebben leszünk, s te veszekedős természet vagy...

- Ki ott a detektívfőnök? - kérdezte valaki.

- Ismerem régről. Jó ember, öreg ember már.

- Nem megyek északra! - mondta Arany. - Félek a téltől.

- Én is félek - mondtam.

Rámnéztek, gyorsan visszahúzódzkodtam a sarokba.

- Miért vette le a szakállát? - kérdezte valaki súgva a főnöktől. Az a vállát rándította. A vér a fejembe szállt. Mi közük hozzá?

- Csitt - mondta Arany -, valaki jön. - Elhallgattak. Én is figyeltem. De nem hallottam semmit, csak a kanóc sercegését. Nagyon sötét és meleg volt a teremben. A macska a kalap alatt dorombolt. Kinn a konyhában hangosan ásított valaki. De aztán mintha valami zenei hangot hallanék az ablak felől. A koldusok felugráltak, valamennyien kiabáltak.

- A Babuska, a Babuska!

- Arany, rendezd a kórust! - kiabálta a főnök, átszaladt a sötét termen, kinyitotta az ajtót s kiugrott. - Meg fog fázni! - gondoltam, de nem mertem szólni. A koldusok sorba álltak. Arany két lépéssel előttük, mozdulatlanul vártak, végre újra kinyílt az ajtó, fehér ragyogó négyszög világított be a sötétbe, elkezdtek énekelni:

purgye násá do mámá
kili kili bus bubuk
báze násá há lábábá
selesetese
Babuska él
selesetese.

Bot kopogása hallatszott a fapadlón, mire a lámpa világába ért, egy kövér, alacsony asszony alakját ismertem fel, a főnök karján jött, szabad kezével vastag mankóra támaszkodva. Sárgásfehér haja volt, kuszáltan lógott arcára, nyelve hegyét kidugta s hangtalanul röhögött. Arca ráncos volt, de kövér, formátlan testén cafatok lógtak, szoknyáján nagy luk, melyből kilátszott sárga térde.

- Hadd üljek le elébb... engedjetek! - mondta röhögve. Úgy meg voltam lepve, vastag férfihangja volt. - Előbb egy pohár bort! - mondta -, majd aztán...

- Babuska, be kell tartani a rendet! - kiabálta a főnök, nevetett, átölelte és szájoncsókolta. Másnap délelőtt, mikor a nő aludt, megnéztem a száját: én nem tudtam volna megcsókolni, folyton csurgott róla a nyál.

- Babuska, királyné, szerelmem! - mondta Arany és letérdelt előtte -, újra fiatalabb lettél egy évvel, te pünkösdi rózsaszál! Meddig virítasz még nekünk, ki oly tiszta és kerek vagy, mint egy üveggömb, oly ragyogó és csábító, mint azok a fehér és sárga fémkörök, melyeket tenyereinket helyeznek el könyörületes emberek. Babuska, elraboltad álmaimat, amióta ismerlek, más nőt még nem csókoltam meg, olyan szűz vagyok megint, amilyennek téged ismerünk tíz év óta, királynő!...

- Hisz csak ne húzná a görcs a derekamat, majd nem lennék szűz, ne félj - röhögte. - Az istenért, adjatok már egy pohár bort és egy szivart...

- Rendre, rendre! kiabáltak a hátul állók.

Arany kezet csókolt, aztán már nem láttam, mi történt, mert elaludtam, csak a hideg falat éreztem lüktető halántékomon, s valami külső, egyhangú mormogás hatolt még álmomba. Mikor felébredtem - jó sokára -, fájt a fejem, a helyiség tele volt füsttel, alig láttam, hatalmas lábdobogás ropogott a helyiség túlsó végéről, sötétlő alakok mozogtak ott homályosan, néha kitűnt egy-egy izzadt fej a füstből, valaki énekelt, megismertem Arany hangját, s valaki hegedűn kísérte...

Kábult voltam, dadogtam.

- Mi az? - kérdeztem -, mi történik?

- Táncolnak a gyerekek - felelte egy vastag hang mellettem. Megnéztem: a nő volt, Babuska, hátradűlve ült mellettem, keze térdemen feküdt. Mit tehettem!

Táncoltak a gyerekek, ott a sötétben, a füstben! egyre közeledtek és hatalmas ugrásokkal ráléptek tekintetemre, és betáncoltak homlokom mögé. Ott is homály volt, ott is valami vöröses zavar, de már jobban láttam őket, kéz a kézben táncoltak, szőke szakállukról méz csöpögött, szemeik helyén ércgolyók forogtak, tátott szájjal énekeltek és ölelkeztek. Mi minden volt a fejemben! tiszta fehér falak a nap drótkupolája alatt, tükrök, nyitott tenyerek, színes üveggömbök és mazsolák és legalul a kenyér rohanó teste, a sötét alakok most mindent elfedtek, táncoltak és túlkiabálták az én pálmafáimat. Mit tegyek? Oly gyenge voltam. Azt gondoltam, Babuska meg tudja mondani, hisz olyan öreg asszony...

- Maradjak itt velük? - kérdeztem és megfogtam a kezét.

Rámnézett, úgy tetszett, nevet fogatlan szájával. - Mit tudsz te ezekhez? - mondta és legyintett a kezével. - Mit tudsz te a kolduláshoz!

- De tudok - mondtam -, tudom például, hogy nőtől nem szabad koldulni, mert az ha ad is...

- Nem vagy igazi koldus - mondta lassan Babuska. - Mi nem azért koldulunk, hogy az emberek adjanak. Mi emlékeztetünk. Nekünk mindegy, hogy élünk-e vagy éhenhalunk. Látod, mi már valamennyien nagyon öregek vagyunk, te pedig gyerek! neked még zöld és puha a hátsód...

Nyeltem egyet s gyorsan kiittam egy pohár bort. Aztán úgy emlékszem, elmondtam neki, hogy halt meg az anyám. Egészen részeg voltam valószínűleg. Azt hiszem, azt is elmondtam, hogy egyszer megütöttem valakit, s az elvesztette a szemevilágát. S hogy tíz év óta járom meztelenül a kenyér útját.

De egyre csak legyintett a kezével. Mennél jobban legyintett, annál dühösebben beszéltem. Lehet, hogy túl sokat árultam el... Már nem emlékszem. Részeg voltam valószínűleg.

- Mit tíz év! - mondta. - Látod ott a főnököt, negyven vagy ötven éve ismerem, azóta nem beszélt emberekkel, csak velünk egyszer egy évben. Csak a macskájával beszél, negyven vagy ötven éve jár macskákkal a kalapja alatt. Az a másik csak a púpjához szól. Arany tíz év óta szerelmesleveleket ír nekem. Neked nincs macskád, nincs púpod, te a kenyér után szaladsz. Te menj sikkasztónak, fiam, vagy rablónak az erdőbe, a végén úgyis felakasztanak...

Az igaz, hogy nem volt macskám! Még egy pohár bort ittam.

- Most csókold meg a térdemet, s menj velük táncolni! - mondta Babuska.

De nem csókoltam meg, mert füst ment a torkomra, s köhögnöm kellett. Táncolni sem tudtam. Eszembe jutott a bál. Rosszullét fogott el, hánynom kellett. Azok a sötét maszkok ércszemeikkel és vörös talpaikkal bokáztak a háttérben, a füstben. Fekete gerendák keretezték a mozgást.

Másnap késő délelőtt ébredtem fel. A padon feküdtem, fejem Babuska hasán, mely kövéren és sárgán állt ki a rékli alól. Szerte a padlón hortyogtak a koldusok. Csömört éreztem, utált borszag az orromban. Nem emlékeztem akkor még semmire, mi történt az éjjel, de ki kellett rohannom a szabad levegőre, mert tudtam, valami súlyos, holt táj feküdt el lelkiismeretemben. Belebotlottam egy szőkeszakállú emberbe, majd hogy el nem vágódtam. A küszöbön teljes napfényben dorombolt a macska, a hó szikrázott, majd megvakultam.

- Nincs macskád! - mondta a Babuska.

Felkaptam, kabátom alá dugtam, s hosszú léptekkel elindultam. Kicsit karmolt, de rövidesen megnyugodott.

Az utca hosszú és sáros, mint minden kisvárosi utca. Egyemeletes vagy legföljebb ha kétemeletes házak, s a téren egy sárga kávéház egy biliárdasztallal. Mellette szűcsüzlet, gazdasági gépek, rövidáru-kereskedő, aztán papírkereskedés, már pontosan tudtam a sorrendet. Én a pék előtt ültem - két napja vagy három napja már? -, a pék előtt ültem, gondoltam, megértik az emberek, miért épp a pék előtt.

- Jaj, nagyságos úr, egy falat kenyeret!

De nem nagyon értették meg. Első nap csak egy ember adott valami aprót - azt hiszem, asszony volt az is. De rosszul voltam még attól a részegségtől ott, nem éheztem meg, csak másnap reggel felé. Első éjszaka egy kocsiszínben aludtam, nem is tudom, hogy kerültem oda. Jó meleg volt, reggel kidobtak. Másnap délután egy paraszttól kaptam egy karéj kenyeret. Délben becsukták a péküzletet, eleinte nem értettem miért, végül rájöttem, hogy alighanem vasárnap van. Gondoltam, a templom elé kellene menni. Felcihelődtem, de már elkéstem persze, hisz dél volt már. Délután egész üres volt az utca, ha nincs hideg, aludhattam volna egy kicsit. Tán aludtam is. Félórákig nem jött ember a térre. Este felé egy kocsma elé ültem, valami kevés pénzt kaptam ott, de már nem tudtam bevásárolni rajta, hisz minden üzlet zárva volt. Másnap reggel - tehát már harmadik napja voltam itt - elébb bementem a pékhez, kenyeret vettem, aztán leültem a küszöb mellé, rendes helyemre. Néztem az utcát, úgy éreztem, mintha már jártam volna itt egyszer, ebben a városban, ezen a téren. Később kijött a pék, lármázott velem, el akart kergetni a helyemről, de nem mentem el. Kicsit sütött a nap. Délben megint bezárták az üzleteket, mi az? tán ünnep van?

- Jaj, nagyságos asszony, tessék adni egy falat kenyeret szegény szerencsétlen árva...

De nem adott. Kövér asszony volt, rámnézett, aztán elment. Bundája volt, persze, hogy nem adott.

Utálat és düh fojtogatott mindig, ha hiába kértem. Még jobban, ha kaptam egy garast. Az adakozók arca! De hát mit lehet tenni!

Azelőtt más volt. Azelőtt is kértem, s hányszor hiába! Más volt mégis! nem tudom...

Idegesség és türelmetlenség! Egy lázban égtem egész nap. Mintha lelki üdvem függne attól, sikerül-e, nem-e? Talán így is volt valahogy. Valahogy úgy, hogy elvesztettem régi, mozgó utam, s most új helyet kerestem, hová befészkelődhetni. Esetleg ülve.

De erre csak később, sokkal később eszméltem rá.

- Kezit csókolom, két nap óta nem ettem, szegény, szerencsétlen árva, jaj, jaj, nagyságos úr!

Azelőtt így kértem: adsz vagy nem adsz. Tegeztem az embereket gondolatban. Egykedvűen köpködtem hátuk mögött. Most félek és türelmetlenül lesem, lassítanak-e, megállanak-e előttem.

Csak a lábakat látom. Sárosak és tiszták, gyorsan és lassan mozognak, felemelkednek a földről, leereszkednek, felemelkedek - egész kuszált a fejem. Azelőtt csak arcokat láttam, azok se nagyon hasonlítottak az én arcomhoz.

Az éhség jobban fájt, mint azelőtt. Természetes is, hisz nem volt más, mivel foglalkoznom, semmi gondolat a fejemben, gond se, csak félelem...

A sarkon megint befordult a szemüveges, hosszú ember. Ma már kétszer kértem tőle hiába. Annyi düh volt bennem, s úgy utáltam már az arcát! Tudtam, hogy most se fog adni. De összeszorítottam a fogamat. - Csend! - mondtam magamban -, türelem! most nem fog kikerülni a kezemből! - Éreztem, hogy nem szabadna újra megszólítani, hogy hiábavaló erőveszteség, hogy hiába emésztem magam, tudtam, hogy a harmonikás nem szólította volna meg másodszorra sem, sem a kékszemüveges, sem Arany...

Hosszú cipője egyre közeledett. Még nem volt gyakorlatom, még nem tudtam kiszámítani, hogy milyen távolságban kell lennie a lábnak, mikor rákezdhetek a kántálásra. Mindig korán kezdtem, mert izgatott voltam. A kezem remegett. - Két lépés - mondogattam magamban -, két lépés, két lépés, két lépés... De megint korán kezdtem.

Nem lassított, sőt mintha gyorsabbodna a lába. Még egyszer odanéztem. Irtózatos ingerültség feszült a halántékomon. Hirtelen felugrottam, épp elém ért. Talán valami védekező mozdulatot tett a kezével - talán... Megfogtam a kezét, kesztyű volt rajta: jaj, jaj, nagyságos úr! mondtam - egy falat kenyeret csak, szegény, szerencsétlen árva, jaj. - Éreztem, arcom sötétvörösre pirult, ki akarta húzni a kezét. - Kezét csókolom, kezét csókolom - mondtam sziszegve, s arcommal keze fölé hajoltam, meg akartam csókolni. De kesztyű volt a kezén. - Azt nem! - Megfogtam a csuklóját, s egy rántással letéptem a kesztyűt. Mialatt megcsókoltam, fejem fölött valami ordítást hallottam, a karját rángatta, alig bírtam lefogni - segítség! segítség! ordította fölöttem.

Aztán hátulról lefogtak. Mintha hólyag borult volna a szememre, oly düh tombolt bennem! - Mégsem adott, mégsem adott!

Egy rendőrrel beszélt épp hadonászva.

- Megharapta a kezemet - mondta.

Odaugrottam, s öklömmel a hátára vágtam. - Hazudik, hazudik, nyomorult, aljas! - ordítottam -, egy büdös garast sem adott, pedig kezet csókoltam neki...

Délutánra kiszabadultam. Ünnepnap volt, a foglár nem akart ottmaradni a kedvemért, egyetlen fogoly voltam, s másnap reggel amúgy is kieresztenek. De azonnal el kellett hagynom a várost, meg kellett ígérnem, szívesen megtettem. Kicsit sütött a nap.

Pedig már szinte megszoktam a péküzlet környékét. Sáros és fekete volt, mint egy elhagyott barlang. Aki rosszkedvű, vagy akinek egy vasszeg a szívében, az ne menjen napsütésre.

Lassan csoszogva mentem az utcán. Úgy terveztem, a legközelebbi faluig. Úgy terveztem: felcsapok koldusnak. De ilyen kedéllyel, ilyen haraggal, úgy látszik, nem lehet. Azt mondták rólam, nem vagyok igazi koldus. Való: én a kenyeret hajszolom, engem már nem érdekelnek az emberek. De akkor mi végre az alázatosság? Mely amúgyis csak tettetett. Nem jobb akkor mégiscsak az egyenes út: lopni, rabolni, elvenni a kenyeret ott, ahol lehet?

Ezt csináltam azelőtt, s meg tudtam csinálni, mert szenvtelenül, érdektelenül kereskedtem, mértékletesen, s egyensúlyban tudtam tartani napjaimat. Nem akadt, aki beleavatkozott volna, mert nem adtam rá alkalmat. Ma? Akármihez kezdek, beleütközöm az emberek köreibe. Mindig több történik, mint amennyi szándékom. Nem vagyok már ura akaratomnak.

Gondoltam: a koldulás. Rábízom kenyeremet az emberekre. Én ujjamat sem mozdítom érte, épp csak emlékeztetek. De lehet, hogy igaza volt neki: nem vagyok még elég öreg. Lehet az is, hogy azért nem tudom megcsinálni, azért nem sikerül nekem, mert én a saját kenyeremre akarom emlékeztetni az embereket, ő pedig... mit is mondott, őneki mindegy, hogy él-e, vagy éhenhal, tehát ő másra figyelmeztet... Mire?

Nem tudok koldulni? Nem tudok várni? Nem tudok tűrni? Hát oly mohó vagyok?

Csoszogva mentem az utcán, s azon gondolkodtam, ne menjek-e vissza a kocsmába... tán megtanulnám? De borszagot éreztem, csömört, utált tehetetlenséget...

Valaki, valaki más kellett volna, akinek elpanaszkodhatnék. Fenét panaszkodnék! elmondanám neki gondolataimat, megbeszélném vele.

Nagy sár volt az úton, messziről valami kiabálás hallatszott. De a vidék oly kopár volt, egy-egy varjú csöpögött csak feketén a földekre, árnyékot vette az országútra. Fáradt voltam. Szerettem volna leülni valahová, leheveredni, de mindenütt oly nagy volt a sár.

Eszembe jutott az a fiú, annak a micsodának... annak az állatorvosnak a kisfia. Ha tán azt felkeresném s magammal vinném! Úgy tetszett, gondoltam már egyszer erre a lehetőségre. Magammal vihetném, s kéregethetne helyettem, én becsuknám a szememet, adnám a vakot, ő pedig kéregetne.

Elpirultam, meggyorsítottam lépteimet.

Mi van a vonattal? Mennyi pénzem van már vonatra? Röhögtem s belenyúltam zsebembe. Zsebem lyukas volt.

Messziről megint kiabálás hallatszott, ezúttal erősebben. Mi az?

Olyan voltam, mint a néma állat, tudtam, hogy valami baj van velem, de nem tudtam, hogy mi, s hogy honnét ered. Régi törvényeimet elvesztettem, s nem tudok újakra találni. Mi tette ezt? mi zavarta fel egyensúlyomat? Hogy tűrhetetlen már az egyedüllét, hogy nem tudok már emberek nélkül meglenni, nevetséges, hisz épp abból származott eddig minden baj, hogy emberek közé keveredtem. Mint a néma állat!

Visszamenjek tán a bonctani... De hisz inkább megdöglöm! S megdöglene az az ember is, ha mégegyszer találkoznék vele!

Körülbelül félórája volt már, hogy elhagytam a várost, mikor az út egy fordulójánál tágas mezőn hirtelen sűrű embertömeget pillantottam meg. Körbeállták a mezőt, középen néhány ember szaladgált összevissza, aztán valami sötét kerek tárgyat láttam a levegőbe röpülni... labda volt... labdáztak az emberek... megismertem a játékot: futballoztak. A következő pillanatban megint felharsant az az ordítás, amit már az imént hallottam... valami ritmikus kiáltás... ejha... ejha... kiabálták, a második szótagot erősen megnyomva.

Gondoltam, ahol ennyi ember van együtt, tán kapható valami kis aprópénz!

Közelebb érve láttam, hogy a tér túlsó oldalán tribün áll, biztos ott vannak a fizető, a gazdagabb emberek. Menjek én is oda?

Deszkapalánk vette körül a mezőt, a palánk tetején gyerekek lovagoltak, s tátott szájjal, visszafojtott lélegzettel figyeltek. Megcsíptem az egyiknek hátsóját, de még csak vissza se fordult - úgy figyelt égnek álló hajjal előredűlve. A fák is sűrűn meg voltak rakva fekete gyümölcseikkel. A bejáratnál a jegyszedő bódé üres volt, beosontam. Gondoltam, körülnézek, s találok magamnak valami jó helyet. Ha lesz még kéregető rajtam kívül is, bizonyára a kerítésen kívül, a kapu előtt fog majd ülni, én idebenn megelőzhetem.

- Mikor végződik a játék? - szólítottam meg egy suhancot. De kétszer is meg kellett ismételnem a kérdést, míg végre ügyet vetett rám, annyira el volt merülve.

Tehát volt még időm bőven. Gondoltam, körülsétálgatok közben, figyelem a játékot, az embereket. Talán akad közben is egy falat! De alig tudtam keresztülvergődni a tömegen, oly szorosan álltak, előredűlő rétegekben, s még csak ügyet sem vetettek rám, mikor egyszer kinyújtottam tenyeremet. A tribünhöz értem, valahogy felkapaszkodtam a tetejére, onnét nézdelődtem unottan. A játékosok zöld és lila trikókban szaladgáltak a napban, ez tetszett, ezek a színek! figyeltem őket egy darabig, de nem értettem a játékot. Hirtelen dörgő taps csapott át a levegőn, megrándultam, úgy megijedtem. A labda kirepült a mezőnyről, valaki behajította. Lemásztam a tribünről, mert ott fenn hideg volt, leérve véletlenül hátranéztem, nevetnem kellett, amint megpillantottam azt az ötszáz arcot, amint egy irányba mered mozdulatlanul, a szemek pattogó sugárnyalábokat küldtek a mező felé, önkénytelen kiáltások utaztak a térre. Megint tapsoltak, kiabáltak, felugrottak a helyükről. - Minek örülnek úgy! - gondoltam -, minek ez a nagy kiabálás! - Irigyeltem őket - én nem értettem a játékot. Megint nézegettem, próbálgattam nyitjára jutni - de nem értettem. Továbbmentem, az arcok mindenütt izzadtak - ebben a hidegben! -, a nyitott szájakból pára szállt, vastag síkokat épített a fejek fölött.

- Biztos van rá okuk, hogy örüljenek - gondoltam -, sokan vannak, együtt örülnek valaminek, nem is lehet olyan rossz!

Én nem értettem, hogyan lehetséges, de láttam, hogy így van. A narancsárusok is és a cukorkaárusok elfelejtkeztek üzleteikről, a drótháló mellett álltak, és meredt szemekkel figyeltek. Hátbavágtam az egyiket.

Nagyon unatkoztam. Nem akart véget érni. Ingerültté tett az a tudat, hogy itt ötszázan vagy még többen izgatottan örülnek valaminek, amit én nem értek, s én egyedül unatkozom.

- Egyedül - ekkor először értettem meg ennek a szónak mélyebb értelmét. Nem igaz, nem értettem még meg, de mintha új szó lenne, úgy figyeltem fel rá, egy mag hullt sejtéseim közé, ott viszketve csírázott, s felszínre akart fejlődni.

Fenn gyorsan mozgott a nap, a labda szállt. Mögötte kiáltások röpködtek vörös szárnyakkal, lent kristályos glédákban álltak az emberek, arccal felfelé csúcsosodva, és izmaikat a levegőbe küldték, a labda után, a labda után. Minden rész eggyé nőtt, és gótikus ívekben lendült egy pont felé: a lila és zöld bábuk középen tükörtagokkal mozogtak, minden vágy és minden fény bennük verődött össze, szenet és rohanást fűtött fel ereikben. Ezer ember helyett ugrottak a lilák, és ezer ember helyett ugrottak a zöldek, az ugrások suhogva találkoztak, a mozgások réseibe itt-ott taps lövellt, s villanyanyaggal töltötte meg az elszálló lélegzetet. Mozogtak a testek és megértették egymást.

- Lehet - gondoltam -, hogy a testek találkozásában több az öröm, mint eszmecserékben.

Eszembe jutott a tánc. Sokan táncolnak mindig együtt, egyedül nem lehet táncolni.

Én egyedül voltam, unatkoztam, s leültem a bejáratnál a földre. Egyébként is úgy hallottam valakitől, hogy már előre lepaklizzák, hogy melyik párt győzzön, s hogy titokban pénzt kaptak a lilák és a zöldek. Azt hittem, férfijáték - úgy látszik, csak kenyérkereset.

Leültem a földre, a hervadt gyepre, s vártam a végét. A gyep nedves volt, a hideg áthatolt nadrágomon, fáztam. Néztem a csizmámat, vastag sárréteg fedte. Már legalább egy hete nem tisztítottam meg. Most van időm, most rendbe lehetne hozni - gondoltam, de fáradt voltam. A kezem piszkos. Két napja nem mosakodtam. A ruhám is csupa piszok, s az ingemet is rég mostam ki utoljára. Mi lesz velem? Ez a tél?

- Szegény, szerencsétlen árva! - mondtam gyorsan, mert épp arra jött valaki.

Gondoltam, tán mégiscsak el kellene érzékenyíteni az embereket. Hisz különben éhendöglöm! Egyik lábamat mereven kinyújtottam, másikat magam alá húztam. Azt gondoltam, itt, hol lábukkal játszanak, lábakért lelkesednek az emberek, biztosan meg fogja őket hatni, ha elmondom nekik, hogy én béna vagyok féllábamra.

Már jöttek is, már vége volt a játéknak, már jöttek nagy tömegekben piros arcokkal, hadonászva és kiabálva. Kinyújtottam tenyeremet, és hangosan óbégattam: béna... béna... béna. De szinte átgázoltak rajtam, nem tudom, hova siethettek úgy, meg se láttak. Vártam. Gondoltam, talán később, talán a tribünösök. Lökdöstek. Valaki majd rámlépett. Vissza kellett húznom a lábamat, mert minduntalan belémbotlottak. Akinek útjába kerültem, dühösen meglökött. Vártam. De már ritkult a tolongás. Alighanem már a tribünösök is elmentek, már csak csupa szegényes külsejű ember jött. Lassan jöttek, hangosan vitatkoztak egymással. Egy kövér nő elé nyújtottam kéregetésemet. Aztán egy munkás elé. Már csak itt-ott lézengett egy-egy ember. Dühös veszekedés hallatszott a palánk felől. A tribün szennyesen, üresen ásított, egy gyerek cigánykereket hányt az orrom előtt. Rábámultam tenyeremre: üres volt. A mező is üres volt már. Valaki hátulról megérintette vállamat: a jegyszedő volt, sapkáját már felcserélte civilkalappal, de azért megismertem.

- Kár itt az időt tölteni - mondta -, sporthelyen az emberek úgysem adnak.

(Folyt. köv.)