Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám

Tersánszky J. Jenő: Novella egy novelláról

Hogy mennyire nincs igaza uram, mikor az irodalmat tisztán a henyék szórakoztatójának nevezi, meg kell hallgatnia tőlem a következő esetet:

Egyetemi hallgató koromban történt velem. Pesten laktam egy rémséges, hónapos lyukban. Elég, ha annyit mondok róla, hogy egy lichthófra szolgált egyetlen ablaka, s fényes délben is lámpavilágnál tartózkodhattam csak benne.

De nem futotta pénzem jobbra ennél a kedélygyilkos börtönnél. Szüleim szegény emberek voltak, s alig támogattak hazulról valamivel.

Rengeteget kellett gürcölnöm, hogy fönn bírjam tartani magam. Bizonyára ez tette, hogy az idegeim gyalázatos állapotba jutottak, bár azt hiszem, ez azzal a kórral jár.

Elég az hozzá, hogy a nélkülözések tetejébe lelki nyavalyáktól is sokat szenvedtem. Oktalan ingerültségek és levertségek váltakoztak bennem olyan felhangoltságokkal, amiknek gyönyöre jobban kínzott. Aztán álmatlanságtól gyötrődtem rengeteget, s ami még vele jár.

Mindezt azonban kemény kézzel tartotta gyeplőn az ifjúság ereje, s alig akadályozott a munkába vagy egyébben.

Így ültem egy éjjel a szigorlatom előtt a könyv mellett, míg a szemem s agyam bírta.

Hajnal felé lehetett, mikor tökéletesen kimerülve ágyamba vetettem magam. Az álom azonban így sem volt irgalmasabb hozzám, s óraszám elvárakoztatott magára.

Az az időpont volt, amikor az éjjeli Budapest már pihenni roskad, de a nappali még nem érkezett meg helyére, és az éjszaka viháncának, meg a nappal józan lármájának ebben az intermezzójában, mint mondják, szinte hallatszik a csönd titokzatos lélegzete.

Olyannak éreztem néha ágyamat, mint valami sajkát, amelyet valami roppant zsongás óceánja ringat a sötétben.

Némileg ez is érthetővé teszi a következők különös hatását:

Egyszerre csak közvetlen a szomszéd lakásból sikolyok, kiabálás, ajtócsapkodás, lótás-futás riasztott fel kábulatomból. Felugrottam és láttam, hogy a lichthof átellenes ablaka hirtelen kivilágosodott.

Nem vélhettem egyebet, minhogy szerencsétlenség történt, betörés, talán rablás, és félelmem leküzdve, kirohantam a folyosóra.

Valaki épp akkor szaladt le a lépcsőn a lakásból. Belőle pedig még mindig hallatszott a nyögés, futkosás, hát tétova nélkül próbáltam meg benyitni: mi lehet ott?

Az ajtó nyitva volt, s az előszobán át feltartóztatás nélkül léptem be egyik szobába.

Amit ott láttam, arra kevés híja, hogy rosszullét nem fogott el nyavalyás és elnyúzott idegeimmel.

Egy pamlagon, teljes világításban, szemközt velem, egy asszony vajúdott, s mellette egy gyermeklányka volt csak. Ez gyámolította pityeregve s tétován kapkodva.

Émelyegve, szédelegve fordultam vissza, s a folyosón már találkoztam a megtérő segítséggel.

A jó ízlésem tiltakozik tőle, hogy részletezni bírnám magát a látványt. Annyit tudok csak mondani róla, hogy szörnyű hatással volt rám. Nem napokra, hanem hónapokra. Sőt, azt hittem, végzetes lesz egész életemre.

Hogy rövid legyek, meg voltam felőle győződve sokáig, hogy a női nem varázsa eltűnt számomra. Vagy legalább is végleg beszennyeződött előttem. Ez az undorító kép tolakodik oda vágyam és közéjük, és ezt magammal viszem bárhová.

Elhiheti, legbájosabb teremtésekre úgy néztem attól fogva, mint Sidonnak megelevenedett almáira, hogy hamvuk, üdeségük förtelmes magot rejt.

Nem tehettem ellene, akárhogy védekeztem, s akárhogy kétségbeejtett. Undorító volt a nőkre gondolnom is.

Természetesen körülményeim nem voltak, mint mondtam, olyanok, hogy efféle túlságosan foglalkoztathatott volna a közvetlen életküzdelmek mellett. Azonkívül talán homályosan sejtettem, hogy a dolognak erős kapcsolata van idegkórságommal.

Hogy az orvos idegtápszert írt, hidegvizet, mozgást s hasonlókat javasolt, s mindez mit sem használt, ne is említsem. Az új ideggyógyászat akkorban még a jóisten keblében szendergett.

Már most hallgasson ide.

Egyszer, egy délután, egy könyv került a kezembe. Egy novelláskötet, egy orosz író munkája. De ezek a csudálatosan egyszerű történetek úgy megfogtak, hogy a megindulástól a kacajig minden érzés keresztülkergetődött lelkemen a nyomtatott sorok igézetére.

Egyhelyütt aztán a tavaszt írja le néhány oldalon át, amint a langyos esők pocsékká teszik a tavakat, utakat borító jégkérget, állat, ember csülökig lubickol a latyakban, s a szutykos világra verőfény ragyog ki egyszerre.

Erre egy pár szó zárta be a leírást, amely ezt a szennyre áradó verőfényt a fiatal anya első mosolyához hasonlítja, amint fájdalmakban szült kicsinyét szorítja boldogan magához.

Nehéz volna megéreztetnem, micsoda különös válságot idézett elő bennem egyszerre ez a néhány mondat.

Semmivel mást, mint a varázsigékről tartják, hogy csodát művelnek.

Egyszerre ráeszméltem, hogy olyanféle rémítő eszelősségnek voltam rabja, mint egy kispolgári vasárnap délután ildomos hangulata. Beteges irtózatom jelent meg előttem, a vágy, a foganás, a születés áldott rejtelme iránt, de már nem a régi, uralgó, igazolt alakjában, hanem valódi torz és ostoba arcával.

Így volt. A megváltódás, felszabadulás gyönyöre ujjongott fel bennem, s hogy a másik nem tért többet vissza soha, legalábbis régi erejével, ezt innét számíthatom.

Nos, uram, mit fűzzek ehhez? Tehet-e többet és nagyobbat valaki vagy valami velünk?

Hogy úgy gondolja, nem a könyv tette? Hogy ez az állapot már készen állt bennem, és a könyv csak ajtót nyitott előtte? Vagy ezer más játszott közre?

Ez mindegy uram! És akkor is, nem volt-e elég, hogy tudatossá válván előttem eszelősségem, kevésbé lehessek kiszolgáltatva véletleneknek s visszaesésnek?

Ezt pedig a könyv tette uram. S én nem is vitázni akartam itt, hanem mintegy hálámat róni le a betűknek egy jótéteményükért, ennek a ténynek elmondásával.