Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám
Magas emberi érték - az ősi szemérem, és egy másik magas emberi érték, a hajlíthatatlan egyéniség voltak a megkötői, a gátja.
A legnagyobb emberi érték, a szeretet és a hit voltak az emelői.
*
Ha gátja volt a két magas emberi érték - egyben szűrője is volt, amelynek sűrű szövetén fönnakadt minden, ami bántó, ami túlzás, tévedés, értéktelen, ami szégyent hozó.
Az ősi szemérem mint acélkapocs láncolta mámorát, amely pedig biztosan ült benne mint gyermekszemű fehér madár, de szárnyát csapásra nem emelte soha. Amit áteresztett magán, az nem szállt a mámoros lélek szentelt szárnyán a kockázatos magasságokba vadul és félelmetesen, megnőtt árnyékot vagy fényt vetve a földön élőkre - az mindig emberlábon járt vagy állt a földön, és az ellenőrző ősi szemérem szigorú tiszta szeme kísérte folyton.
Az egyénisége nem engedett, nem hajlott a költő szavára - akit pedig szeretett -, nem a tanító bölcsessége előtt - akit pedig becsült -, nem, semmiképp, még a saját akaratára sem - bárhogy erőszakolta is.
*
Akiben él a szeretet, akiben él a hit, az örökké él! Aki szeret és hisz, az alkot, teremt! És aki mit szeretettel és hittel formált, az él és benne él az alkotó!
*
A művészet majdnem mindig jelentékeny mennyiséget von el az ember férfiasságából, e nem különös értékből. - A férfiasság csak később fejlődött ki az erősebben, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben rosszabbodott a helyzete. - A szükség szülte tehát, és nem a teremtő! Mondhatnám, afféle póterő. A művészet gyakran tördel le tekintélyes darabokat az ember jelleméből, ez egyenesen tartó erőből. A tört jellemű ember sánta, vak, vagy béna erre, arra. A művészet gyakran fölöslegesen gőgössé, vagy fölöslegesen szerénnyé - ami a gőgnek csak más fajtája - teszi a tört jellemű embert. A művészet gyakran rágja meg az ember egészségét, falánk szájjal, gyomorral emészti az ember testi erejét. Erő és egészség: ki az, aki nem hajlik meg, nem borul le előtte tisztelettel és félelemmel, mint a legnagyobb hatalmasság előtt! Az életet, önmagát szereti az, aki babonás tisztelettel tud fölnézni az erőre, az egészségre.
A színészet pedig a legcsodálatosabb művészet - melyben szellem és test vetekszik, hogy kifejezője legyen életünk szépségének és rútságának egyaránt -, fokozott mértékben használja el, fogyasztja az ember veleszületett erényeit.
Gyenes László férfiasságából nem vont el a színészet egy fikarcnyit sem - jelleméből nem tört le egy porszemnyit -, nem tette sem fölöslegesen gőgössé, sem fölöslegesen szerénnyé - nem evett az egészségéből -, nem az erejéből. Gyenes László ember maradt. Olyan ember, amilyennek teremtője teremtette - mestersége dacára. Egyenes. Egészséges. Egyszerű. Férfi.
*
A színész ott lépi át a művészet határát, amikor elérkezik ahhoz a rugalmassághoz, hogy helyesen háttérbe tudja állítani önmagát, amikor a költőt úgy engedi magára hatni, mint az éltető, termékenyítő napot, amikor ki tudja tárni lelkét, mint egy szűz mezőt, a költő ekéjének, hogy szántsa fel, vesse be maggal, és a drága föld, a színész lelke mezeje minden nedvét, erejét végtelen szeretettel a magnak adva kivirítja magából a virágot, amely bámulatba ejt, meghat, illatával elönt, mosolyra fakaszt, nagy fekete pompájával gyászba dönt, hogy önmagunknak örüljünk vagy önmagunkat gyászoljuk és sirassuk.
*
Ahogy anya nem szülhet gyereket számtalant, úgy szerényen számos az, amit színművész szülhet, szépet és nagyot. - És mi minden kell hozzá! Kell a lángoló szenvedély, a hím erő. Kell a határtalan szeretet, a megtermékenyülés isteni vágya. Kell a végtelenbe szökő pillanat gyönyöre, dühe, a saját-húsba tépő áldozatkészség, a kín, a szívet kalapáló félelem, az izmot dagasztó kemény bizalom, az alázat, a csukottszemű hit!... És mind e sok minden miért? Mi a sorsa a teremtő művésznek mindig és mindig? Mi a sorsa? Legjobb esetben a jóhiszemű félreértés... Hinni kell: a művész mindig csak megbocsáthat az embereknek, a kortársaknak, akik nézik, hallgatják, de sohasem látják és hallják őt. Igen. A művész mindig megbocsát és hisz és szeret messzire, nagyon messzire...
Ah! Sok szánandó, szegény, gyorstollú ítéletmondó. Szentelt kerteknek kéretlen sok csősze. - Ah!
*
Nem a megfogant magoknak száma teszi a teremtőt. Ami mag kikél - termés az.
És egyetlen magnak szárba szökkenése éppen olyan csoda, mint a nárciszok erdeje.
*
A test a földben.
A lélek már ott szárnyal testbe zárt, magunknak elérhetetlen vidékek magasán, de a lélek szűz mezejéből kikelt csoda itt él bennünk emlékünkbe verten, életünk múltáig. Ez a csoda: Baracs Imre. Gárdonyi Géza képzeletének olyan szállást adott, egészséges testének templomában, ahol életre dagadhatott határtalan szeretetének melegén. Ez a szeretet nemcsak a magvető költőt érte el, nemcsak a mesterséget aranyozta be. Ez a szeretet elömlött azon a népen - a magyaron -, amelynek törzséből származott és kinőtt annyira, hogy fölülről nézhette őket és csak őket! - Ez a szeretet elfogult volt, mert nem látott mást és csökönyösen nem is akart mást látni. Ez az elfogult szeretet hiba is - mert az embert kell szeretni. Mindenkit! De ez a szeretet erény is, nagy-nagy, az idők elejébe fogódzó végtelen erény, mert anyánk öröke és örökünk nekünk, amíg anyától születünk. Ezt a csodát, ezt a Baracs Imrét is a hit teremtette. - Nem egy emberre való hit - nem is az egész emberiségre elegendő -, de egy népben - a magyarban való hit volt benne, amely megingathatatlan, embererővel megmozdíthatatlan.
És ez az egy tett szentté avatja Őt, a magyar színészt - a Nemzeti Színház szentjévé.