Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám
Reggel hat órakor kellett kelnem, kitakarítanom a szobámat, néhány folyosót, egy konyhát felmosnom. Aztán megvárnom a főszolgát, a hálószobája előtt. Fáradt voltam az első napokban, nem aludtam jól, nem esett jól az ágy, túlságosan puha volt, s a szoba zárt levegője is fullasztott. Később éjjel is nyitva tartottam az ablakot. Mégis a karbolszag behatolt álmaimba.
A főszolgával együtt bementünk a hullakamrába - nála volt a kulcs -, s a hullákat ott tolókocsira kellett tennem, s liften felvinnem a boncolóterembe. A főszolga már első nap megtanított rá, hogy melyik hullát melyik asztalra kell tennem - egyébként számozva voltak az asztalok, s a hullák lábujjai között is lógott a megfelelő szám -, könnyű munka volt tehát. Volt ott szolga, aki egyszerűen a karjába vette a hullát, s úgy vitte fel az emeletre, de ezt én nem tettem meg. Első nap az egyik hullából kiesett valami csont, csak később vettem észre, mikor visszafelé jöttem a lépcsőn, odaadtam a főszolgának, hogy az tegye vissza, de egyszerűen eldobta. Néhány nap múlva már én is megtanultam, mi ilyen esetekben a teendő.
Délelőtt általában sok munkám volt, délután még több. Időm se volt gondolkodni. Lehet, hogy ezért tetszett a munka soknak. De nem is akartam gondolkodni. Elmerültem a karbolszagban, csúszkáltam a fényes kőpadozatú folyosókon, takarítottam a meleg szobákat, megismerkedtem a hullákkal, közben gyakran ettem, egyszer borbélynál is voltam, s rendbehozattam a hajamat és a szakállamat. Korán sötétedett, délután négy óra felé már villanyvilágításnál dolgoztak az orvostanhallgatók. A nikkel csipeszek s a boncolókések szikráztak a fényben, közben egy elromlott csapból állandóan zuhogott a víz. Ha az asszisztens nem volt benn a teremben, az ajtónál álltam s néztem a munkát, de ha bejött, nekem ki kellett mennem. Az ajtó előtt ültem egy széken, s figyelmesen nézegettem a szekrény tetején elhelyezett preparátumokat. A szobámban egy anatómiai atlasz volt, néha, ha éjjel felébredtem és besütött a hold, nem tudtam elaludni, s latin szavakat betűzgettem fáradtan. Reggel mindig kábult volt a fejem a szoba zárt, meleg levegőjétől. Az asszisztensnek kecskeszakálla volt, én is kecskeformára vágattam az enyémet, s reggelenként sokáig nézegettem magamat a tükörben. Ha nem volt sapka a fejemen, gyakran összetévesztettek az asszisztenssel.
Reggel nyolc órakor kezdődött a boncolás és tizenkét óráig tartott, aztán megint kettőtől hatig. Ebédidőben nem tudtam mihez kezdeni. Félóra alatt elkészültem az ebéddel, gyorsan ettem, mert nem bírtam a kocsma savanyú levegőjét, aztán hazamentem. Az utcán nem mertem tartózkodni, mert első ízben, mikor hosszabb sétát tettem és melegen sütött a nap, elfelejtkeztem kötelességemről, s csak késő este tértem haza, majdnem kidobtak. Ha sütött a nap, fájdalmas viszketést éreztem talpamban, bezárkóztam szobámba, s becsuktam a spalettákat, hogy baj ne történjék. Szerencsére ritkán sütött. Csak este kóborogtam valamennyit a szabad levegőn, ebédidőben pedig a boncolóteremben üldögéltem, néha elaludtam, bementem a konyhába, melegedtem, a folyosón üldögéltem, vagy ha sütött a nap, bezárkóztam szobámba. Este hat órakor volt vagy kétórai munkám, le kellett vinnünk a hullákat a pincébe, fel kellett mosnom a padlót, az irodát kitakarítanom, a mosdókat rendbehoznom, lámpát pucolnom, néha, ha a főszolga preparálni akart, befűtenem a kazánt. De nyolc-félkilencre rendszerint elkészültem, bementem a városba, jegyet váltottam a földalattira, s végigutaztam a leghosszabb szakaszokat. A belvárosba is elsétálgattam, de csak ritkán, korán hazamentem, s lefeküdtem az ágyba. Első napokban hideg vízzel végigmostam esténként a testemet, aztán mindjobban hatalmába ejtett a kábultság, elfelejtkeztem, elszoktam erről is. Vasárnaponként nem tudtam mihez kezdeni, egész nap a szobámban maradtam, az ágyon feküdtem, s csak este mentem el rendes sétámra. Egyszer vettem egy újságot, s elolvastam. Három óráig tartott, míg végére értem. A szobám is karbolszagú volt, tehettem bármit, nem tudtam tőle szabadulni, beletörődtem. A szolgák, a főszolga s egy másik öregember, nem szerettek. Eleinte azt hitték, szerénységem tiltja vagy félénk vagyok, s azért nem beszélek. Később megváltoztatták véleményüket. Második vagy harmadik nap a főszolga meghívott, jöjjek el hozzá vacsora után. Elfelejtkeztem a meghívásról, sétálni mentem, s csak másnap, mikor kérdőre vont, mentettem ki magamat valami undorító hazugsággal. Megismételte meghívását, este félkilenckor elmentem hozzá, ott volt az öreg szolga is a feleségével, egy darabig hallgattam a beszélgetésüket, aztán felkeltem s kimentem a szobából. Azt hiszem, öntudatlanul történt. Később eszembe jutott, hogy a főszolga meg fog gyűlölni, és majd ki akar túrni állásomból, gondoltam, visszamegyek, de nem tudtam megtenni. Az asszisztens meg volt velem elégedve, rendesen végeztem munkámat. Egyszer a lakására rendelt, felsúroltatta a padlókat, közben hallottam, veszekedett a feleségével, délben pénzt adott és elküldött. A pénzt odaadtam az öreg szolgának. - Az asszisztens küldi - mondtam, s láttam, hogy meg van lepve. Néhány nap múlva megint adott valami borravalót, csomagokat szállítottam el a lakására - a pénzt nem mertem odaadni az öregnek, feltűnt volna neki a dolog, eldobtam az utcán, mikor éjjel hazajöttem. Már harmadik hete voltam akkor állásban, meghíztam, a szemhéjaim megdagadtak, éjjelenként faketrecekkel álmodtam, melyek mögött foltos, bűzös vadállatként bőgök s húst marcangolok, reggel, ha felébredtem, fájt a fejem, s csak a legnagyobb önuralommal sikerült visszafojtanom őrjöngő kétségbeesésemet.
Valamelyik nap az asszisztens becsöngetett s rám kiabált. Nagyon álmos voltam és kimerült, egész éjjel nem hunytam le a szememet, alig is értettem egy szavát. Az egyik hullával volt a baj, elveszett valamelyik kipreparált csont és izomrésze, az orvostanhallgató sápadtan állt az asszisztens mögött, és zsebkendőjével törülgette szemüvegét. Aznap az öreg szolga hozta fel a hullákat, nekem más munkám volt, de az asszisztens ezt úgy látszik, nem tudta, a főszolga pedig nem volt idehaza. Lusta voltam rá, hogy feleljek, ernyedten álltam a karbolszagú melegben, s hallgattam. Emlékszem, egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy hátha kidobnak, mehetek, vége mindennek, aztán arra gondoltam, hogy meg kellene mosakodnom hideg vízben, de hogy szabaduljak meg a kecskeszakállamtól? ilyen szakállal nem mehetek az országútra, le kellene borotválnom egészben. Frissebb lettem kissé erre a gondolatra, de nem sokáig tartott az erő, már délután újra elernyedtem, s este elalvás előtt megszámoltam a tapéták kockáit a falon.
Két vagy három nappal később az öreg szolgának el kellett hagynia az intézetet. Az asszisztens, úgy látszik, utánajárt a dolognak, megállapította, hogy az öreg teljesített aznap szolgálatot a hullakamrában, s más szabálytalanságoknak is nyomára jött, úgy emlékszem, hullákat sikkasztott, s eladta őket az egyetemi klinikának.
Este kezdett csomagolni az öreg, ott álltam a szobája előtt és néztem. Gondoltam, most ő megy el, holott nekem kéne elmenni. Felesége sírt, vörös orral szipogva szaladgált a szobában. Gondoltam, segítek nekik a csomagolásban, de nem bírtam elmozdulni a helyemről. Az öreg rámkiáltott: hordja el magát! mit bámészkodik? - kiabálta, s szégyellte magát, könnyek szöktek szemébe. De nem tudta előlem becsukni az ajtót, mert egy nagy koffer állt keresztbe, abba hordták épp a fehérneműt. Nem is ügyeltem rá, mit mondott, el is felejtettem, s tán még egy félóráig álltam ott, s merően néztem a koffert. Aztán felcihelődtem, felmentem a boncolóterembe, meggyújtottam az összes villanylámpákat, nem tudom, miért, magamra zártam az ajtót, s holtfáradtan leültem egy székre. Körülbelül egy óra múlva megint lementem az öreghez, de az ajtó már be volt csukva, s a koffer lezárva kinn állt a folyosón. Vártam egy darabig, nem mertem bekopogni, megint felmentem a boncolóterembe, tíz percig ültem, s mire újra leértem, az öreg épp a kapu felé tartott, esernyővel a kezében. Gondoltam, megmondom neki, amit terveztem, de oly ingerülten nézett rám, hogy nem lehetett megszólítanom. Pedig énnekem esernyőre se lett volna szükségem, én esernyő nélkül is ki tudtam volna menni az országútra. Annak az esernyőnek, nagy fanyelű paraszternyőnek a látványa oly hitvány s limonádés szánalmat ébresztett bennem, hogy könnyeket éreztem a szememben, megfordultam, s gyorsan felmentem a boncolóterembe. Tudtam, hogy az öreg ma még itt alszik, hogy csak másnap délelőtt megy el, gondoltam, talán akkor beszélhetek vele. De másnapig elfelejtkeztem az ügyről.
Az éjjel egy részét a boncteremben töltöttem, már akkor harmadik napja mulasztottam el esti sétámat. Végigfeküdtem az egyik boncasztalon, a fejem fölött függő villanykörtét eloltottam, gondoltam, itt tán el fogok tudni aludni. De elébb felkeltem még, s jól lesúroltam az asztalt, úgy rémlett, sárga foltokat látok rajta.
De nem tudtam elaludni. Nyitva voltak az összes ablakok, befútt a szél, az udvarról felhallatszott a fák zúgása, s a zsinóros villanykörték ide-oda lóbálóztak, mégsem tudtam elaludni. A szekrények tetejéről hosszú árnyékok másztak le, s üvegzörejekkel tapogatóztak a bútorok között. Ideges voltam, nem tudtam elaludni. Gondoltam, az nem baj, hogy most az asztalon fekszem, ahol máskor hullák fekszenek, azért én még nem vagyok hulla, attól még alhatok - de hiába hunytam be szememet, nem sikerült. A bútorok, a villanylámpák, a falak, a padló, a mennyezet mind idegen volt számomra, s nyomasztó érzéssel töltött el - lehet, hogy mindezt csak az udvari fák zúgása tette, felébresztette régi emlékeimet. Gondoltam, ha még soká fekszem itt, kihűlök lassanként én is! s hogy legfőbb ideje volna kiugrani innét az országútra, és sárral, földdel, jó anyaggal telefogni markomat, bemaszatolni arcomat, életemet ismét anyagok közé vezetni e karbolszagú, absztrakt labirintusból. Reggel felé figyeltem: kel-e a nap? - de nem kelt fel.
Délelőtt behívatott az asszisztens. Épp azon gondolkodtam, hogy felmondjam-e a szolgálatot, vagy várjak-e még egy darabig - hisz még el se kezdődött a tél! - s lustán bíbelődve aggodalmaimmal, beleásítottam a gázlámpába, mint aki tudja, hogy amúgy is minden hiába! gázlámpák közt fog meghalni. Kinéztem az ablakon, kinn zuhogott az eső, s a szél a tetőre fújta a faleveleket. Elhatároztam, várok még egy darabig, s megveszem azt a meleg papucsot, amit a napokban néztem ki magamnak egy kirakatban. Ezen az elhatározáson mosolyogtam még akkor is, mikor már az asszisztens előtt álltam, s ez kérdőre vont, miért nem védekeztem csütörtökön jogtalan szemrehányásai ellen, miért nem mondtam meg neki, hogy aznap az öreg szolga szállította a hullákat. Nem is értettem meg mindjárt, mit akar tőlem.
- Vaut pas la peine! - feleltem aztán később, nem tudom, milyen okból, franciául. Az asszisztens figyelmesen az arcomba nézett, aztán elküldött. A folyosón még egyre legyintettem a kezemmel.
Délben megvettem a papucsot, s nyakig beléje bújtam.
Délután összetalálkoztam az újonnan felfogadott szolgával, aki már beköltözött az öreg lakásába. Úgy rémlett, ismerem, már láttam egyszer. Homloka közepén vörös folt égett. Estefelé, mikor bejött a boncolóterembe, melyben épp takarítottam, megkérdeztem tőle, ő-e az a lakatoslegény, aki nyolc vagy tíz évvel ezelőtt egy alpesi faluban baltával agyonverte a feleségét, aztán megszökött a vizsgálati fogságból. De alig hangzott el, már megbántam a kérdést. Az alacsony ember azon pillanatban szürkére sápadt, elvesztette önuralmát, és furcsa nyöszörgéssel belémszúrt egy kést. Nem is tudom, honnét került oly gyorsan kezébe. Nem tudtam már idejében elfordulni, a kés a vállamba szaladt, az ember pedig a következő pillanatban ájultan végigvágódott a padlón. Félóráig tartott, míg fel tudtam mosni, közben bevéreztem a ruháját, a magamét is és az egész padlót. De a padlót már nem mostam fel, mert mire az ember magához tért, én lettem rosszul, s majd hogy el nem ájultam én is. Bevitt a szobámba - szerencsére senkivel sem találkoztunk útközben -, kimosta és bekötötte a sebemet, aztán ágyam mellé ült, én elaludtam. Másnap reggelig egy szó sem esett köztünk, a boncteremben történt dulakodás közben sem hallatszott egyetlen kiáltás se - senki sem szerezhetett tudomást az esetről.
Így kezdődött ismeretségünk. Hogy miért így, magam sem tudom pontosan, az az ember sem. Később, elgondolkodván a dologról, kissé meglepődtem azon, hogy a következő hét alatt egyikünk sem beszélt soha az esetről, s egyébként is csak egyszer történt róla említés, mikor szombaton az ember behozta hetibérét a szobámba, kettéosztotta, s az egyik felét asztalomra téve, szótlanul rögtön kiment. Azonnal megértettem, és eltettem a pénzt a fiókomba. Ugyanígy történt a következő szombaton is, a rákövetkező szerdán pedig már nem voltam az intézetben. A két fél-hetibér jó szolgálatot tett nekem abban az időben.
Azt hiszem, főleg a bíróságtól, a nyilvános szerepléstől, az utánajárástól való irtózás tette, hogy nem kiabáltam akkor, amikor megszúrt, s hogy nem tettem jelentést az esetről. Nem hiszem, hogy szánalomból történt volna! De minek kiabálni, mikor azt a sebet már senki le nem veszi a vállamról, s minek újabb kényelmetlen zavarokat előidézni életemben? Fáradt voltam és lusta - egyébként nem is hiszem, hogy egyáltalán gondoltam volna is rá, hogy feljelentem a foltos homlokút. Miután bekötötte a sebemet, jóéjszakát kívántam, és a falnak fordulva elaludtam. Szombatonként pedig ő törlesztette adósságát. De keményebb legény volt, mint én.
Másnap s még két-három napig nehezen tudtam csak dolgozni - fájt a seb, gyakran vérzett is hirtelen mozdulatoknál. Az asszisztens egyszer a vállamra tette a kezét, nem tudtam visszafojtani egy kiáltást, s mikor megkérdezte, s megtudta, hogy megrándult a vállam, kétnapi szabadságot adott. Nem tudtam mihez kezdeni ez alatt a két nap alatt, a szobámban feküdtem folyton és aludtam. Már mondtam, azt hiszem, hogy az asszisztens egyébként is másképp viselkedett velem szemben utóbbi időben - de ez nem fontos! A főszolga is észrevette - gyakran előre köszönt nekem. Rettentően utáltam ezt az embert: egyszer alkalmam lett volna egy doboz cigarettát lopni el tőle észrevétlenül - nem tudtam magam rászánni. Egyébként sem dohányoztam abban az időben. Az utcán folyton esett az eső, papucsban jártam.
A seb két hét alatt teljesen begyógyult, nyoma se látszott, de magam majd tönkrementem ez alatt az idő alatt.
Az ember esténként bejött a szobámba. Éjfélig üldögélt mellettem szótlanul - közben megújította a kötést (hozott friss vattát és gézt), bort is hozott -, pontban éjfélkor mindennap elment. A borhoz ő nem nyúlt hozzá - én sem ittam eleinte, mert nem akartam megszokni -, aztán valamelyik este belém került mégis, s attól fogva megittam a napi porciót. Reggel bejött s kitakarította a szobámat, úgyhogy félórával tovább maradhattam az ágyban. Napközben is úgyszólván minden munkámat ő végezte el. Csakhamar meghíztam, agyamra is vastag zsírréteg feküdt.
Nem mondhatni, hogy nem védekeztem volna. Az elején valamelyik nap magam takarítottam ki a szobámat - korábban keltem, s mire ő bejött, én épp elkészültem. Láttam, megremegett, aztán szótlanul megfordult és kiment. Nem nagyon értettem a dolgot, elhatároztam, este szóvá fogom tenni. Úgy gondoltam, hogy a hetibér felével, amit nekem ad, eleget tesz kötelezettségének - egyébként hagyjon engem békén, s a magam útján járni. Tudtam, hogy a hetibér felét se fogom túl sokáig húzni. De hogy ne magam szabhassam meg, mi és mennyi jár nekem bizonyos szolgálatért, hogy akadjon, aki hálával tartozzék nekem! - hálával nekem! -, s hálából agyon akarjon hizlalni, erre álmomban sem gondoltam volna. A fájdalomdíjat elfogadom, de a köszönetére... Elhatároztam, megmondom neki este, hogy csak lustaságom s zajoktól való félelmem tette, hogy nem jelentettem fel, illetve mert teljesen céltalannak látszott volna, ha megteszem, a seb már benne volt a testemben, s mi hasznom, ha őt bezárják! s mert fütyülök arra, hogy az emberek igazságot szolgáltassanak nekem - ez az oka szóval hallgatásomnak, s nem általános emberszeretetem vagy szánalmam vagy szimpátiám vagy cinkosságom - miattam akár fel is fordulhat rögtön, ha akar.
Délután hó esett, az első nagy hó.
A lábam viszketett, mintha fagyni készülne.
Egy fiatal lánynak a hulláját szállítottam estefelé az intézetbe.
Hat órakor valami rövidzárlat folytán elaludtak az összes lámpák. Az ablaknál álltam vagy egy óra hosszat, s ujjaimat ropogtattam. A kapu előtt, az aszfalton egy kutya ült hátsó lábán, s fejét ég felé tartva vonított. Gondoltam, melléje kellene ülnöm s hangosan sírnom. Az ablakból is jól lehetett látni, hogy reszket a nagy test, s a hideg mint ropogtatja szőrét, s nyúzza húsát vörös vaskampókkal. Az utca néptelen volt. Térdem a fűtőtesthez szorult, a gőz szortyogott, égetett, észre se vettem, milyen jól be volt fűtve a folyosó is.
Eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor még nyoma se volt a hónak, csak az eső esett folyton, ruhámat hiába szárítgattam az aquáriumban, nap-nap után csuromvizes lett, és én tavaszig egyre köhögtem, nagyon fájt a mellem a köhögéstől. Egyszer záporesőben egy ernyős úriembernek megfogtam a szakállát, s azzal törültem meg az arcomat, mert már nem volt rajtam tenyérnyi száraz hely se, a hajamból a szemembe csurgott a víz, s már alig láttam. Most kecskeszakállam van, mely ropog a melegben.
A kutya még mindig vonított, az ember mellém állt, egy darabig hallgatta, aztán megint elment. Még egyszer visszajött, az üveghez szorította ő is homlokát, de megint elment egy perc múlva.
Később észrevettem, hogy lenn áll az utcán, kinyitotta a kaput, s becsalogatja a kutyát a házba. A vonítás elállt. Vastag hó fedte már az aszfaltot. - Be jó szíve van! - gondoltam, vigyorogtam, s öklömmel véletlenül úgy az ablakra csaptam, hogy az üveg eltört -, de szerencsére senki se vette észre. Rosszul éreztem magam, a kezem vérzett.
Nem sokkal később megint kigyúlt a villany, dolgomra kellett menni. Az orvostanhallgatók bizonyára azt hitték másnap, hogy hulláik éjszaka frissen véreztek. Este valamennyit sétáltam, későn, kilenc óra tájban kerültem szobámba.
Az ember az asztal mellett ült a sötétben és várt rám. Nem gyújtottam meg a villanyt, a hó és hold duplán világítottak be az ablakon, leültem a sarokba, és mérhetetlen dühvel néztem látogatómra. Hosszú nyakon ült négyszögletes üvegfeje, az üvegfejben zavar keringett. Az agya világoskék volt, néhol a koponyafalig ért, ott hosszú hullámokban vonaglott. Egyéb apró testét nem láttam, azt elfedte az asztal vagy a sötétség. Feje minduntalan beleütközött a holdsugarakba, megcsörrent, néha majdhogy el nem tört. A gondolatok aranysárkányként fejlődtek ki szája előtt, egymást falták, vörös fejüket minduntalan elvesztették, orra is sápadtan a falig nyúlt el, beletörött a falba. Néha felém irányította és hideg tapintással végigsimította rajtam. Szótlanul beleavatkozott az életembe.
Ámbár mind ez ideig nem sok történt, mindössze, hogy feltakarította rám a szobát, s hogy egyszer vagy kétszer megittam a borát!
Igen vastag volt a külső csend, belül pedig nagy lárma és zokogás. A kutya, kit az utcáról csalogatott be, az asztal alatt versenyt szuszogott a csönddel. Dühöm és kétségbeesésem nagy vörös sebet nyitott homlokomon. Féltem tőle.
- Mit akar tőlem? - ordítottam rá hirtelen, emlékszem, összerezzent, s vörös hullám tornyosult fel bajuszos üvegfejében.
- Mit akar tőlem, mit avatkozik az életembe, miért nem hagy nyugtot... ne kínozzon már a borával!
- kínozzon a borával - ismételte. A hangja remegett, homloka csodálkozó háromszögbe szaladt. Én csodálkoztam, én meg voltam ijedve, mikor láttam, hogy nem tudja, hogy kínoz engem. Azt hittem, tudja. De nem tudta, s én megnyugodtam, mert úgy gondoltam, gyorsabban és egyszerűbben le lehet bonyolítani az érzelmeket, ha megtudja, hogy az üzlet nem előnyös rám nézve. Ha megtudja, hogy kínoz a társasága, a bizalma, s hogy magamba kívánok maradni, s nincs szükségem látogatóra.
De csalódtam, s a beszélgetés más eredménnyel végződött. Keményebb legény volt, mint én vagyok. Vagy mint voltam, akkor, már elpuhultan és zsírosodva! Két sík közé vont, s majdhogy agyon nem fojtott az alatt a tíz nap alatt.
A szobában nagyon meleg volt. De csak későn jutott eszembe, hogy ki kellett volna nyitnom az ablakot. Lehet, hogy akkor már másnap az országúton lettem volna, s minden másképp végződik.
- Fel akar jelenteni? - kérdezte, s a bajusza mozgott.
- Ettől fél... nem! nem!... csak menjen el, s hagyjon nekem békét... hagyjon magamra! - kiabáltam.
- Nem akar... nem akar egy gyilkossal egy szobában...? - Dadogott.
- Nem! nem! - kiabáltam undorodva. - Magam is gyilkos vagyok! De egyedül akarok lenni!
Sokáig hallgatott, értelmetlenül bámult maga elé. Vékony lába remegett. Felemeltem a kezemet, hadd süssön rá a hold! s figyeltem a falon imbolygó árnyékát. Néhány percre teljesen elfelejtkeztem az emberről. Később véletlenül észrevettem, hogy javában beszél hozzám.
- Vagy jelentsen fel, vagy pedig tűrje el, hogy megfizessek... hogy megfizessek, amiért nem jelent fel. Én senkinek se maradok adósa. Ha nem tűri el, jelentsen fel.
Hirtelen a földre vetette magát, és egyenesen felém nyújtotta mind a két karját.
- Ne jelentsen fel - vinnyogta -, ha irgalom van magában, ne jelentsen fel!... köpjön le, üljön a fejemre, kaparja ki a szememet... de ne jelentsen fel, az istenért, az istenért... én a bíróságnál megbolondulok, én nem szenvedhetem el, hogy egy ember ítélkezzen felettem... én megbolondulok, meglássa, megint gyilkolni fogok...
- De hisz nem akarom feljelenteni - ordítottam -, csak azt akarom, hogy békén hagyjon...
- De hisz az ugyanaz!... hogy maga ítél-e el vagy másvalaki... ha egyszer nem engedi meg, hogy az asztalánál üljek. - Sírt és üveghomlokával a padlót verdeste.
- Mit akar hát? - mondtam neki később. Még nem értettem meg egészen, hogy mit akar.
Szenvedni akart. Nem akart ingyen élni, meg akart dolgozni minden falatért, és meg akart fizetni nekem, hogy szenvedni hagyom, meg akart fizetni mindenért a világon, a nyaka acélból volt, és olyan dölyfös a szíve, hogy három kőpiramist ültetett beléje, hogy fel ne repüljön. Éreztem, hogy az ökle mint egy fúró belemegy az életembe, és kikezdi keménységem.
- Öntse ki az éjjeli edényt! - mondtam neki, és figyeltem az arcát. Felállt, leporolta a térdét, az arca visszacsúszott szótalan kemény keretei közé, de a szeme felcsillant és égett. Mikor visszajött, leült a földre, és az éjjeliszekrénynek támasztotta hátát. Azt hittem első pillanatban, hogy harsogó nevetésbe fogok kitörni - de csalódtam, komoly és rosszkedvű maradtam, mintha éreztem volna, hogy mi vár rám.
- Tehát meg akarja fizetni - nem meghálálni - ugye? - kérdeztem még egyszer -, meg akarja fizetni, hogy megszúrhatott a vállamon?
- Én nem maradok adósa! - mondta -, én a feleségemet is azért ütöttem agyon, mert több pénzt keresett, mint én, és felhánytorgatta... én nem maradok adósa...
Kiittam a bort, és megkértem, várjon meg a szobában, mindjárt visszajövök, csak tíz percre kimegyek a szabadba. Gyanakodva rámnézett, mialatt kimentem az ajtón. Félóráig hiába kerestem rendőrt, az utcák üresek voltak. Végül is kifáradtam, a szokatlan bor is elálmosított, hazamentem, ledűltem az ágyra, és azonnal elaludtam. Az ember pontban éjfélkor ment ki a szobából.
Szabályos síkokra, négyzetekre osztotta az életét, ezeken lépkedett tiszta cipővel és undorító nyikorgással. Véletlenül útjába kerültem, s berántott geometriájába, hogy majd beledöglöttem. Ha még egyszer találkozom vele ez életben, agyonütöm.
Másnap reggel megint bejött, és kitakarította a szobámat. Felsúrolta helyettem a folyosót, aztán elhívták, de délben elhozta ebédemet a kocsmából, s mialatt ettem, a pincében kicsomagolta a ládákat, elvégezte úgyszólván egész délutáni munkámat. Estefelé találkoztam vele, homlokáról csöpögött az izzadtság, az inge is egészen át volt nedvesedve. Én egész nap ágyamon heverésztem, s a tapéta kockáit számolgattam. Este bejött a szobába, leült a sarokba, s ülve elaludt, mikor felébredt, bocsánatot kért. Halk és száraz hangja volt, alig hullámzott, beszédét egyetlen síkon hordozta végig.
Ugyanígy történt másnap s a következő napokon is. Cipőt már nem is húztam a lábamra, állandóan papucsban jártam. Étvágyam sem volt, egyszer oda akartam neki adni az ebédemet, de nem fogadta el. A kutyájának adtam: valamilyen ürügy alatt kiment a szobából, s magával vitte a kutyát - még látom az éhes állat sajnálkozva hátraforduló fejét. Dühöm néhány nap múlva lecsillapodott, elvesztettem minden ellenálló képességemet s kritikámat, elhagytam magam teljesen - gondoltam, tavaszra majd csak rendbekerülök, ha egyszer itthagyom ezt a poklot.
Közben elállt a hó, elállt az eső, s napfényes, meleg ősz borult a városra. Fűteni se kellett már.
Valamelyik délután sétálni mentem. Az esti takarítást az az ember végezte el helyettem. Akkor már tíz napja nem voltam az utcán, s megvadultam, mikor a fejembe szállt a meleg őszi szél. Sokáig ültem egy padon, mikor felkeltem, ott felejtettem a sapkámat, pár perc múlva már észrevettem, de nem mentem érte vissza. Később megeredt az eső, kicsit megáztam, egy utcasarkon álltam gondolkodva, s valaki tévedésből egy pénzdarabot nyomott a kezembe. Udvariasan megköszöntem és visszaadtam neki. Ez volt az első hiba aznap este. Félórával később valaki néptelen utcában elejtett egy selyempapírba csomagolt krokodilus szivartárcát, gyorsan zsebredugtam, s befordultam egy keresztutcába. Az alamizsnát, a kis pénzt, ami olyan, mint a napsütés vagy az eső, azt visszautasítottam, de a szivartárcát, melyre nem volt szükségem, elraboltam. - Rövidesen embert fogok ölni! - gondoltam aznap éjjel, s kivert az izzadtság.
Rákövetkező este történt, hogy szobámba menet elhatároztam, hogy megkérem az embert, hagyjon ma este magamra, ne jöjjön el vacsora után, mondjon le ma mindennapos esti elégtételéről, vezekléséről, lelki fürdőjéről - fáj a fejem vagy ilyesmi. Aztán eszembe jutott, hogy jobb lesz, ha megmondom neki, mielőtt még eljön hozzám, hátha nem merem majd megtenni, ha egyszer benn ül a kuckóban.
Befordultam a folyosón, s belöktem szobája betámasztott ajtaját. A küszöbön állva maradtam, nem hallotta az ajtónyitást. A földön mászkált épp négykézláb, háttal az ajtó felé, nyakába piros szalvéta volt kötve, annak a csücskét fogta a kutya, morogva, s teljes erejéből hátrafelé húzva. Aztán ugatás hallatszott, az ember s a kutya felváltva megugatták egymást. Térdén csúszkált ide-oda, a kutya szőrébe fogózkodva mind a két kezével, s a fülét cibálva, majd hirtelen hátára vetette magát, átölelte az állatot, s erősen magához szorította. Lába a levegőben kalimpált. A következő pillanatban valami furcsa hang ütötte meg a fülemet, száraz ritmikus lökődés, mintha egy gyerek hörögne szőrös torokból, s az anyja sziszegne fölötte - megrázkódtam, libabőrössé vált a testem, az ember nevetett. Nevetett, aztán felült s megcsókolta a kutya homlokát. Gyorsan kiléptem a folyosóra, s visszamentem a szobámba, mielőtt még észrevehetett volna.
Leültem a földre, s hátamat az éjjeliszekrénynek támasztottam. Negyedóra múlva bejött az ember, rámnézett, aztán leült a sarokban lévő székre. A félliter bort elém tette a földre. Az ablak megint zárva volt, megint ki kellett volna nyitnom, megint elfelejtettem. Megkérdeztem tőle, meddig fog még tartani, míg letörleszti adósságát, azaz meddig fog még dolgozni helyettem és hetibérét megosztani és bort hozni?... Fuldokoltam az önmagam utálatától.
- Egy évig! - mondta -, könnyű testi sértésért egy év jár.
- Több nem? - kérdeztem. - Ha azt akarnám, hogy tovább dolgozzon helyettem...
- Tovább nem! - felelte. Aztán észrevette, hogy nevetek, elhallgatott. De nevetésem erőltetett volt, csakhamar abbahagytam, s cigarettát kértem tőle. A füst megköhögtetett. Megittam a bort. Hova lett a tisztaságom!
Ez akkor eszembe se jutott.
Az asztal fölött egy üveggömb lebegett, az üveggömbben egy piros légy cikázott éles zümmögéssel. Kék és fehér síkok szeletelték a levegőt, bizonyos, pontos geometriába osztották és elzárták a gömb elől az utat: a piros légy zümmögött, a gömb ide-oda röpködött, s minduntalan beleütötte homlokát a sima akadályokba.
Megkérdeztem tőle, mennyibe kerül a bor. Aztán megkérdeztem tőle, hogy lopott-e már életében. Tudtam ugyan, hogy még sohase lopott egy gyufaszálat se, de hallani akartam, hogy mit fog felelni.
- Szülei meghaltak? - kérdeztem. - Nincs senkije a világon?
Tökéletesen megelégedettnek és boldognak látszott.
Mikor éjfélkor felkelt s el akart menni, megkértem, maradjon még egy kicsit. Tudtam ugyan, hogy ez a kérelem nagy elégtétel s diadal lesz számára, de nem bírtam visszafojtani, elvesztettem egész önuralmamat. De arra nem számítottam, hogy vissza fog utasítani. - Fáradt vagyok - mondta és kiment az ajtón.
Csak tizenkettőig marad, csak kötelességét teljesíti.
A vér fejembe szállt, rettentő szégyen és düh fojtogatott. Felugrottam, az ajtóra bámultam, aztán utána szaladtam. A szobája előtt értem utol, megfogtam a gallérját, megráztam.
- Mondja, maga senkit se szeret a világon, senkit se gyűlöl a világon? - kiabáltam rekedten és fulladozva. Értelmetlenül bámult rám.
- Senkit se! - mondta aztán lassan. - De miért kérdezi?
Otthagytam, leszaladtam a lépcsőn, de nem tudtam a szabadba jutni, mert a kapu már be volt zárva. A lépcsőn belebotlottam egy üres dézsába, feldöntöttem, én is elvágódtam, s erősen megütöttem könyökömet. A főszolga másnap kérdőre vont, miért csapok akkora lármát éjjel! felébredt, s nem tudott többé elaludni. Szó nélkül hátat fordítottam neki, s faképnél hagytam. Az egyik orvostanhallgató panaszt tett ellenem az asszisztensnél - nem is tudom, miért, csak azt, hogy ugyanaznap történt, amikor a kutyát megvertem.
Vagyis másnap!
Délelőtt a folyosón lődörögtem, hozzám dörzsölődik a kutya. Egy perccel előbb ment le az ember a pincébe, úgy látszik, nyitva felejtette szobája ajtaját, a kutya kiszaladt. Meg kell még jegyeznem, hogy az intézetben kutyát tartani tiltva volt, az ember ezért állandóan szobájába zárta az állatot, mi szolgák ugyan tudtunk róla, de senki se szólt az asszisztensnek, a főszolga, úgy látszik, nem törődött a dologgal, vagy talán ő is szerette az állatokat...
Lehajoltam, megsimogattam a kutyát, aztán öklömmel rávágtam az orrára. Nem nagyon erősen, de az ilyen ütés fájdalmas, az állat felsivított és oldalt ugrott. Megfogtam a nyakánál, térdeim közé húztam, s a lapockáit vertem lapos tenyérrel. Ide-oda ugrált térdem között, nyöszörgött, vonított, meg akart szabadulni, de nem tudott, fogával kapkodta nadrágszáramat, majd behúzott farkkal lefeküdt a földre, és éles, szüntelen sivításba tört ki. Erősebben vertem, hogy erősebben vonítson, tenyerem fájt már, rosszul éreztem magamat, de rendkívül izgatott voltam - végre megjelent az ember, futva jött fel a lépcsőn, lihegve megállt előttem. Tovább vertem a kutyát, s közben az ember arcát figyeltem alulról - aztán ökölbe szorítottam a kezemet, s úgy vágtam rá az állat combjára. Hirtelen erős szorítást éreztem a csuklómon, hátraszorítottak, a kutyát el kellett engednem, futva menekült, kicsit elszédültem. Ki voltam fulladva, arcom előtt az ember elsápadt arca imbolygott.
- Tehát mégis csak van, akit szeret - dadogtam és lihegtem, az ember tán meg se hallotta, de engem diadal érzése fogott el. Szó nélkül hátrafordultam és a szobába mentem.
Gondoltam, hogy ma este tán nem fog eljönni, de eljött, s elhozta a fél liter bort, ott maradt éjfélig. Nem sokat beszéltünk aznap egymással. Másnap elmentem az asszisztenshez, és hangosan, hogy az a másik szobában álldogáló ember is meghalhassa, jelentettem neki, hogy valaki kutyát tart az intézetben, holott az tilos... Azt akartam még mondani, hogy a kutya tegnap megharapott, de ennyire már nem futotta erőm. Még abban az órában ki kellett kergetni az állatot a házból.
De este megint eljött az ember, megint elhozta a félliter borát, hiába volt minden! Közöltem vele, hogy az a cigaretta, amit e pillanatban szívok, abból a pakliból való, ami ott az asztalon fekszik, a pakli pedig a főszolga fiókjából való, onnét húztam ki egy őrizetlen pillanatban. Megmutattam neki a krokodilbőr szivartárcát, és elmondtam, hogy egy cilinderes úriember zsebéből húztam ki tegnapelőtt este...
Hiába volt minden! Azt hittem, meg fog utálni, meg fog gyűlölni - lehet is, hogy megtörtént -, ámbár nemigen hiszem. Annyira be volt fogva kötelességeinek vashálójába, hogy az orra sem látszott ki - szuszogott, élt és dolgozott, és két kézzel lapátolta el útjából a betolakodó külvilágot. Akár a falnak beszéltem volna, akár a falat vertem volna meztelen öklömmel! Ha úgy vélte kötelességének, egy trágyadomb vagy egy sarokkő előtt is megemelte kalapját. - Jaj annak! - gondoltam -, ki beleavatkozik személyes szabadságába!
- Gyilkos! - mondtam neki halkan -, meggyilkolta a feleségét!
- Fegyenc! - mondtam neki -, megszökött a fegyházból! - Pedig csak a vizsgálati fogságból szökött meg.
Tombolt bennem a düh. Mit bánom én, hogy milyenek az emberek! ha békén hagynak, az én vonalamat senki se tudja keresztezni, engem idegen természet nem érint, nem félemlít, nem nyűgöz le, nem háborít fel, nem nyugtat meg, vagy tölt el örömmel - de ha elém áll!
Kihívtam az embert a folyosóra, s az utcai ablakhoz vezettem. Megnéztük a kutyát, a kapu előtt ült az aszfalton és vonított. Aztán visszamentem a szobába. Az ember is rögtön utánamjött.
végkép legyengültem, s halk benső ropogással megtörtem, de oly halk ropogással, hogy magam se hallottam meg.
- Nekem mi a kötelességem magával szemben? - kérdeztem, és hangosan nevettem hozzá.
- Ahhoz semmi közöm - mondta -, nekem mindegy!
- De mondja meg, hogy én tudjam!
- Nem tudom! - felelte.
Nem is éreztem, hogy milyen mélyen megalázó volt ez a kérdés. Gondoltam, gúnyos vagyok, gúnyos kérdéseket intézek hozzá.
- Tudja-e - mondtam neki -, hogy a szőr kilátszik az orrából. Tudja-e, hogy ez undorító látvány, s hogy kötelessége volna levágni a szőrt?
Aztán megkérdeztem tőle, hogy helyénvalónak tartja-e azt, hogy gazdag emberek vannak a világon. - Gazdag emberek - mondtam -, akik azzal a munkával, amit maga végez, tízszer meg százszor annyit keresnek! Hogy vannak, akik semmi munkával többet keresnek, mint ő...
- Én nem végzek munkát - mondta lassan -, én kötelességemet teljesítem...
- Hát miből él meg? - kérdeztem kétségbeesetten. - Hát nem azért fizetik, mert munkát végez?
- Nem! - mondta -, én kötelességemet végzem, de az úgy adódik, hogy akkor mindenki megél.
- És ha holnap az asszisztens kirúgja magát? - kérdeztem még egyszer.
- Akkor másutt fogom végezni, amit kell. De a világ mindenért megfizet nekem, ha én is mindenért megfizetek!
- De a gazdagoknak jobban fizet.
- Ahhoz semmi közöm - mondta szárazon -, ha másoknál baj van, abba én nem dugom az orromat.
Kinyitottam az ablakot, akkor este kinyitottam, de már hiába. Akkor már meghíztam! szivartárcát loptam, bort ittam, és mindenképp elhagytam tiszta utamat. Épp csak hogy gúnnyal, védekeztem még kifelé vagy legalábbis azt hittem, hogy gúnnyal védekezem.
- Nézze - mondtam neki -, tegyük fel azt az esetet, hogy valakinek meghalt anyja, apja, nem magamról beszélek, de hát beszélhetek magamról is, szóval meghalt apám, anyám, nekem meg egy daganatom van, mondjuk az ülepemen, de egy vas se a zsebemben, s nem tudok sehova se leülni, csak feküdni tudok, épp csak hogy feküdni tudok, hát mondja, hova az atyaúristen kegyelmébe feküdjek én le, ha nem akarok éhenhalni.
- De hát haljon éhen! - mondta -, az olyan nagy baj? - Ha amúgy sincs se apja, se anyja, se gyereke!
Az intézeti óra éjfélt ütött, tehát az ember felkelt és elment. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megkérem, maradjon még - de aztán eszembe jutott, hogy úgyis hiába lenne, jobb, ha én megyek el az ő szobájába.
Be volt zárva az ajtaja, hiába kopogtam, nem engedett be. Álltam percekig az ajtó előtt a sötétben, már szégyent se éreztem, mikor hallottam, hogy motoszkál bent, mégse nyit ajtót. - Kérem szépen - mondtam -, engedjen be kérem, csak öt percre! - hazudtam. De mikor már bent ültem a széken, nem tudtam egy szót se szólni, mindjárt felálltam és kimentem, a lépcsőn megint felfordítottam a szemetesládát, a kapu megint zárva volt, megint nem tudtam a szabadba jutni, s a főszolga másnap reggel megint felelősségre vont az éjjeli lárma miatt.
Tudtam, hogy felelősségre fog vonni, s ezért már az éjjel elhatároztam, hogy mit fogok neki felelni. Sokáig gondolkodtam, míg végre elhatározásra jutottam. Nehezemre esett, nagyon nehezemre esett, de úgy gondoltam, minden kezdet nehéz. Másnap reggel, mielőtt még megszólíthatott volna (de láttam, hogy épp meg akar szólítani), bocsánatot kértem tőle az éjjeli lármáért.
Nem tudom, hogy teltek el a következő napok. Valamelyik reggel - úgy emlékszem - megcsókoltam az embert: kezében portörlő rongyot tartott, ez mellemnek szorult, átöleltem és megcsókoltam, ajkamon valami furcsa íze maradt a savanykás férfibőrnek.
Meg voltam zavarodva, tudtam is róla, de azt hittem, hogy úgy kell lennie. Gondoltam: helyes, mindenkinek kötelességei vannak, de ahhoz, hogy e kötelességeket el tudja végezni, szeretnie kell az embereket. Másképp nem lehet - úgy, ahogy az az ember csinálja: embertelen, abszurd dolog az.
(Folyt. köv.)