Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (4.)

Én nem úgy írok magának, Annie, azzal a kispolgári szenzualitással, bárki mit mond, mint ahogy Mirabeau írt, talán nyolc köteten át, Ruffei Zsófiának: In nos tota ruens Venus - Cyprum descruit jeligével, mert először is, gyűlölöm a jeligéket, másodszor pedig maga nem az Monnier Zsófi márkinő, aki úgy egyszerűen az enyém lesz, amint az szokás az emberek, de sőt a márkik s márkinők között, végül pedig én sem vagyok Mirabeau, Istennek hála! holott már én is csókoltam kezet, egy bokor mögött, egy királynőnek!

Egész episztoláris készségem azokból az epedéses melankóliákból fakad, melyeket a lélek kólikájának neveznék, ha volna némi igényem tudományosságra. Mondjam-e még, gonosz magyarsággal, a szavakat tördelve és a könnyekig facsarva, hogy túlszenvedtem magamat, s ami itt mind virul a szívemen giz-gaz, virág, egy egész vadon és ceyloni rét kántábri szulákkal, mákkal, mályvával s marjolinával, azt mind le kell, hogy kaszáljam, ha még élni akarok. Továbbá itt virul maga, a virágzás túlsó partján, mint a lombos mohok oly gyönyörű példánya, hogy az ember szívesen lesz füvész magáért, egy Linné! vagy egy Diószegi Sámuel Debrecenben, az lesz az ember! vagy egy Szent Máté a mennyekben, aki azt mondta: "Nézzétek meg a mezei virágokat, pompásabbak azok Salamonnál." [*]

Nem is úgy írok, megvallom, mint Cicero Dollabellának, örvendezve, hogy a meleg fürdő használt a bőrének, nem is úgy, mint ahogy Onis Izsák írt volna magának izraelita leveleket a Voltaire szellemével és modorában, de még csak úgy sem, amint gróf Thurzó György írt annak az "édes lölköm" Czobor-Szent-Mihályi Czobor Erzsébetnek, aki a felesége volt.

Csak úgy írok fáradtan és frissen, a magam szerénysége mértékében és azokban az éjszakai dekorációkban, mikor a lámpám világában, opálos fényárnyalatok letompítják a vágyakat s reményeket, egész emberi létem hívságait, egy tollal való céltalansághoz.

A viszontlátásra, Annie, majd jobb időkben, egyszer!

No nézze csak szívem, amit nagyon szeretnék s amit nem írtam meg a múltkor... Nagyon szeretnék elbájolóan kedves és megható lenni, s gyakran kérdezem magamtól, mert mástól nemigen kérdezek semmit szent Ferencen kívül, aki igazi charmeur és zenész, vajon mi a módja ennek? Hang, szín, mese, modor, ez mind csak hívság, ezt jól tudom. Kiváltságos életemet lelki s testi eleganciákban és feudális elzárkózottságban szent művészetem gondjaival, csak az alázat javíthatná meg s az a finom természetesség, amit elkényeztetett kis kutyáknál látni. No de hogyan lehetséges ez, Annie, a mai életünkben s a mai társaságban? S vajon, elég az csakugyan, pusztán igaznak lenni, hogy az ember rögtön kedvesnek is hasson, s az már nem kell hozzá, hogy még művész is legyen? Én gyakran kívántam azt, nagy, tüzes pillanatokban, hogy a maga teljes egészében adja magát, akit szeretek, s magamat is egészen adjam! De ugyanakkor, e kettős vágy alján, egyenesen elrémültem attól, hogy ez bekövetkezhet! No lássa, hol vagyunk itt, micsoda vallomások éjszakájában? A zseni csak az, minden téren, s főleg akkor, ha szeretem magát, hogy úgy rejtsünk, olyan ügyesen, titkokat, gyöngéket s hibákat, mintha azokat mutogatnánk.

Fog-e engem, ezek után, szeretni valaha?

No de ne féljen, ez nem ind szentírás szerencsére! s vannak percek, főleg a gyönyör és fájdalom ügyében, mikor az ember, sajnos, sokat enged elvekből s elméletekből, nagyon sokat zseni-voltából s művészetekből, s ha próbál is komplikált lenni bizonyos kétségbeejtőn egyszerű dologban, viszont a legnagyobb komplikációban csak gyalázatosan egyszerű. Azontúl, sok minden már nem az ember dolga, s csakugyan nem tőlünk függ, jól meggondolva, ki micsoda porciókban szenved. Ha nem fog szeretni, istenem! az lesz vigaszom, telve önérzettel és önámítással, hogy a nők lelke inkább a közönségesek felé hajlik, ha ugyan egyáltalán hajlik valahova. Mi jövőm lehet nekem magával, milyen gazdagon reményteljes vagy halálosan sivár jövőm magával, aki azé az emberé volt, akivel a múltkor a Ritzben ebédeltem? Mire számíthatok másra annál a meddő kíváncsiságnál, ami a nő számára rendszerint csalódással jár. Az Úr megbocsátott a vétkes nőnek, s hogy nem akadt izraelita az Olajfák hegyén, aki megkövezze, ebben van minden bizalmam, lássa.

Qui Mariam absolvisti
Et latronem exaudisti,
Mihi quoque spem dedisti.

Mert maga, kérném, képes rá, hogy vallásosságból adja magát nekem.

Így jövök-megyek, ha ugyan kimegyek az utcára, de akkor is a könyvesszobám emlékével a vállamon, az otthonom terével, látképével, utaival s végtelenségével, ami úgyszólván az életem geográfiája. Olykor el is tévesztem az utat nyilván, és sok másban is tévedek olykor, ami nem szégyen, de nem bántok senkit érte, nem is igen törődöm mással, főleg nem gonosz ostobákkal. S ha már a Léda keblén hattyú nem lehetek, beérem azzal, hogy a Titánia csacsija legyek. Csacsinak lenni, vagy pali-nak, az a legszebb szerep olykor, boldogságos Anatole France szerint. [*]

Lássa, rájöttem, hogy őt kellene utánozni, az ő élete és szíve tündöklő példáját, ha már Platót nem lehet, s magamat se bírom többé. No de hogyan legyek kedves és vonzó, hogyan legyek megvesztegetően egyszerű és szeretetreméltó, ha folyton csak magamról beszélek, mondja? Úgy kellene, hogy írjak, mint egy szent vagy mint egy árva, hogy mindenki örvendjen és felüdüljön bennem, mint egy friss forrásban? Úgy kellene, hogy olyan legyek, mint senki más ezen a világon, vagy inkább olyan, mint minden ember, minden nyomorult ember, hát tudom ezt, hát tehetem ezt, hát nem borzasztó ez, s nem jobb akkor inkább meghalni mindjárt? Holott ha maga tudná, mi mindenre törekszem titkos lendületekkel, mit sírok el s mindent hallgatok el, amit úgysem lehet meghallni és kifejezni sem lehet, s ami mind, jól tudom, csak hiúságokért van, látszatokért és illúziókért egy általános mulandóságban. S igazában abban van minden ügyességem, ami a szerénységemet illeti, hogy ilyen nyíltan kérkedem.

Nem is szólva az ellentmondásokról, keserű fűszerekről, mint a sok keserű illatokról egy kertben, s mint általában a tágasabb koponyákban, ahol ezek mind elférnek nagy összevisszaságban, amíg egy Julius Classicianus nem lehet az ember, vagy Ursinus Velius Buda várában a XVI. században! Mikor France azt írja, Le comte de Lisleről szólván: "Az egész mindenségben kétkedik, s csak egy rím jóságában hisz", nem nehéz kimutatni csakugyan, saját bevallása szerint, az ő saját, számtalan ellentmondásait is. Csakhogy ő ragyogó lélek! még büszke is reájuk, s milyen könnyen vigasztalódik! Heureux qui, comme Ulysse, a fait un beau voyage! Mikor azt mondja, senki nem tudja az igaz utat, sem pap, sem tudós, sem kuruzsló, sem filozóf, akkor is vigasztalódik, és gyakran úgy mutatja, angyali szellem, hogy épp a kétely s a látszatok világítják meg belülről a leggyönyörűbb tüzekkel, miközben a Voltaire nyelvét írja azzal a tiszta keresetlenséggel, hogy ez csak keresett lehet. Mikor azt mondja, hogy senki a világon nem ír s nem írt remekművet, mert az túl nagy feladat embernek, bárki fia legyen az, de mindössze a szerencsésebbek írnak úgy olykor s olyan műveket, hogy ezek remekművekké válnak az idővel, az Idővel! amit Mazarin gentlemannek nevez, akkor ezt higgye el neki, angyalom, csak ennyit mondhatok röviden. Mikor azt mondja, hogy nem tud elképzelni embert, aki valaha ezen a világon intelligensebb lehetett, mint Bourget Pál vagy Jules Lemaitre, nyilván önmagát felejtette el, mert ő maga, mikor a jóságot és irgalmat a megértéssel keveri, még Platót is felülmúlja! Úgy kell vizsgálni France-t, szerény gondolatom szerint, ha már ezt kérdezi, Annie, az ő tulajdon eszközeivel. Elsőbben is azzal a különös hajlamossággal és előzékenységgel, mely az együttérzés föltétele, azzal az értelmi és lelki csiszoltsággal, mely legfinomabb fokozataiban, szinte kéjes szenzibilitásaiban, talán éppoly kiváltság kérdése, mint a legmagasabb születés. Valahogy úgy kell olvasni, ahogy Don Quichotte olvasta a lovagregényeket. Mert hiszen maga France is, a könyvek becsét, még a legragyogóbbakét is, nem annyira benső tartalmukban látja, mint inkább abban, amit az olvasó tud hozzáadni e tartalmakhoz. Az ilyen elite érzések, készségek és áthajlások nélkül e harmóniák s fogékonyságok nélkül, France éppoly zárt könyv, mint akár Tolsztoj. Ehhez nem szabad közeledni csak függetlenül, csak azzal a benső szabadsággal, ami az ember egész távlata és méltósága. Úgy kell vizsgálni talán, ahogy az amsterdami gyémántosok a köveik tüzét a tenyerük alól, azzal a csodálatos hozzáértéssel, mely felismeri a lángot. És egyszerűen, a nyelvi készség tekintetében, valamivel több szükséges, nem sokkal kérném, de mégis több annál az átlagos comment vous portez vous? franciaságnál, melyről rendszerint az derül ki, hogy még magyarul sem ért, mikor a France könyveit bújná. No nézze csak, például, és éppen csak példaképpen, aki Arany Jánost csak szótárral értené meg, de sőt csak lehralberti magyarázatokkal, melyek különben nagyon finomak, az akár sohase értse meg. No de legyen szánalommal irántam, igaz is! igaz. Majd egyszer, máskor, később, megmondok mindent, csak szólania kell! Így közelről s e percben most, mikor kialszik a fény, alig figyelhetünk meg valamit e maradék sötétben. Innen van lássa, hogy ilyenkor mindig, s minden időkben számosak, oly szigorúan ítélkeztek.

Oh istenem, de hogy írt volna, ha merem mondani, hogyan? ez a France magának! - Que des belles mains ferment mes yeux pour ce grand someil! Hogy írt volna Goethe! - Schaff' das Tagwerk meiner Hände, Hoches Glück, das ich's vollende! ha véletlenül itt születik, Liszt és Podmaniczky szeme láttára, mint én, évezredek véres átkával egy rituális kés hegyén, mely kettévágta a világot? Hogy írt volna egy Chateaubriand például, hogy egy ilyen hangzatos nevű, de nagyon szomorú urat mondjak, aki egész életét lenyelte egyetlenegy ásításban: J'ai baillé ma vie! hogy aszondja. Hogy Lamartine, az erdőkben csengő csengettyűvel kecskegidák nyakán, hogy Musset kérném, aki a teliholdat egy obeliszk fölött egy pontnak látja egy i betűn, egy Baudelaire vajon, és Verlaine hogy írt volna, ha elég ízléses és finom, hogy csak pénzt kérjen kölcsön magától, s nem még egy batiszt alsónadrágot is? Oh Istenem, ez mind rejtély, ha hangban s modorban nem is az, holt zengés és távoli lant temetők fuvallatában, de vajon hogy ír bálványom, Vörösmarty, ha őszinte jókedvével minden csalfaságát ismeri magának:

Szép az asszony, szebb mint máskor
Ha hamisság van vele.
Láttam illyet s majd megvesztem
Szívem úgy elnyúlt bele.
Akkor apró gerjedelmek
Tüzesítik arcait
S titkos édes vágyodások
Töltik el két szemeit.
Mintha semmitsem kívánna,
Nem szeretne, úgy teszen,
Ég pedig szép arca, s szíve,
Nyelve van csak csendesen.
Ám de hogy hevét titkolja
Annyival szebb, és csalóbb,
Mint a nap ha eltakarja
Félig arcát, bájolóbb.

No mondja csak! micsoda kedély ez, s mintha csak ismerte volna magát e nagy költőnk, no nem igaz? Majd máskor Annie és többet. Most már rámharangoz a reggel innen a szomszédos toronyból, Beniti Fülöp és boldogságos Julianna temploma tornyából, ugye, nem is hinné? Más azt mondaná egyszerűen: a szerviták templomából. No de én ismerem a környékemet, a templomokat, szerzeteket és a szenteket itt körülöttem.

*

Tegnap, lássa, a maga édes szüleinél voltam, a Lendvay utcában. Ezek már nem is öreg emberek abban a jókedvű és egyenletes flegmában, mellyel az életet szemlélik, s amit az egészségük megenged. A papa egy monoklin, a kedves mama egy aranylornyonon néz át mintegy túlsó partokra, kissé elmosódott világításban, s ahol már alig történik valami, ami még érdekelné őket. A hangjuk szinte egymáshoz van hangolva, a mozdulataik szinte egymásról mintázottak, s mind a ketten olyan szakasztott egyformán mosolyognak a szájszélek és a szempillák automata-játékával, hogy az ember azt hinné, ezt művészileg begyakorolták.

- Mikor látta Anniet? - kérdezik egyszerre, s majdnem egyszerre nyújtva a kezüket.

A kezük is majdnem egyformán puha, meleg, hűvös és reménytelen azzal a jegygyűrű karikával, mely már aligha jön le az ujjukról többet. Ebbe a kis aranykörbe vannak bezárva, körülhatárolva, úgyszólván megátkozva a boldogságtól. Olyan furcsa érzésem az, hogy maga ezektől lett, ettől a két kis cincérbogártól, lornyonnal és monoklival. Olykor szülőknek csakugyan, alig van több közük a gyermekükhöz, egy csintalan éjszakánál. Különösképpen, ha szabad mondanom, kedves mamáját gyűlölöm olyan tiszta szívből, mintha e szívemet most kaptam volna haza olyan finomra s üdére mosva és vasalva, hogy úgyszólván első érzéseimnek szűz virágjait hajtja! Miért ez ostoba gyűlölet, mondja? Honnan e rejtély, amit alig kutatnak sokan, holott oly számosak lelkében él? Szeretnék különb lenni e jó anyó árnya előtt, különb és hajlamosabb is az átlagos embertípusnál, de keserű mámorok és haragok belülről, úgyszólván önnönmagam elől ragadnak el. Most érzem csak, föllelkesülve, szent varázsát annak a gyűlöletnek, amit Montaigne oly mesterien rajzolt, s amely annál izzóbb, hevesebb és kérlelhetetlenebb, hogy nincs semmi ok rá ezen a világon. Gondolja meg, mi kellett volna ahhoz, micsoda ifjú Pharnabazusnak kellett volna lennem egy perzsiai satrápiából, vagy micsoda Hermesnek tintinnabulá-val, hogy kedves mamáját szeretni tudjam, pompejii értelemben. S mi minden nem kell ahhoz, hogy ilyen elszántan gyűlöljem.

De itt túl vagyok, angyalom, a célon, s ez valóban túl sok az őskori hasonlatokból és mitológiákból, mikor egyszerűen csak arról van szó, hogy egy kissé meggyötörjem magát, gyermeki érzésében. Sietve teszem hozzá, hogy a monoklis evetke, már jóval derűsebben virul itt előttem, s iránta való tiszteletteljes szkepszisem, kimerül abban a fiatalos csínytevésben és pajkosságban, amire az ilyen éltesebb kor izgat. Nem tudom, van-e ebben jó ízlés vagy szellem, de amikor azt kérdi tőlem: "Mit ír mostanság, fiatal barátom?", csak azon töprengek, hogyan tegyem bolonddá? Mert hát igazán, mint mondjak? Mit írok mostanság, fiatal létemre, mondja! Hogy Annienak írok leveleket, ezt mondjam? De hiszen nem is szabad, nem is lehet, hogy magát említsem itten, oly idegen és távoli számomra éppen azok előtt, akik soha meg nem értik, mert hiszen a világra hozták.

- Hogy mit írok mostanság? - ismétlem, a szó, a hang, az intenció oly fenyegető fuvallatával, mintha egy vipera kérdezné ezt, csúszkálva itt a szőnyegen.

S hirtelen, az emlékeim ködéből kitépem a legszebb darabot, miközben a kabátom zsebébe nyúlok, szigorúan, mint egy bíró, egy csomó papír után.

- Várjon csak! felolvasom! - mondom nekilendülve.

S azzal a vészterhes készséggel, amit születéses, de kőszívű felolvasóktól tanultam, legott nyakon öntöm az öreget egy egész ál-művemmel, inleges kéziratokból, amint bejelentem:

A völgy csalogánya.

- Ez a címe? - kérdi.

- Ez! - felelem egy finom mosollyal.

- Nagyon jó cím! - mondja.

- Talán nem? - kérdem sértődötten e makacsságra.

- De igen - feleli békülékenyen.

- No akkor jól van, kezdem. Ne féljen, nem nagyon terjedelmes - teszem hozzá azzal a reménytkeltő kínzással, hogy rövid leszek, holott szép lassan, olyan vontatott dikcióval, olyan fájdalmas gusztával ejtem ki, külön-külön a szavakat, s darabonként szinte mérlegre téve őket, mint ahogy Babits Mihály szokott szavalni, vagy ahogy inkább gyermekek szavalnak, valami szenvedő törekvéssel egy-egy szomorú verset, ha betanultak. Tudniillik a magolás kínja, mint minden szenvedés, még visszafénylik rajtok, ha túl is vannak rajta.

Szelid lebelnek szárnyain
Leszállt az est homálya,
S hol százados cserfák alatt
Ezüst habú csermely fakad,
Leült a völgy ősz dalnoka
S melléje szép leánya.
Fejér liljom s vadrózsaszál
Áll őrt az ér hulláminál.

Az ősz hárfáján hang ered,
Dal ébred a szűz ajkon:
"Légy üdvözölve, estmagány,
Te annyi munka s terh után
A lankadók enyh balzsama,
Légy üdvöz, csendes alkony!"
Hallá az édes hangzatot
A csalogány, s elhallgatott.

A völgy tavára sajka száll
Benn szép halászfiú ült.
"Eljő a néma estmagány,
És oly kemény szívharc után
Csak nékem nem hoz balzsamot,
Sőt búmhoz egyre, bút gyűjt!"
Felelt a szenvedő halász
S tovább lebegve csolnakáz.

"Mi bánt, mi bánt? halászfiú?"
Dalolva szól a lányka.
"A dal vevé el nyugtomat,
Kérdezd meg óh lány, tenmagad,
Hogy a halászt mi bántja?
A szív s a hárfa hurjain
Viszhangra lel talán a kín!"

A hárfa zeng, a lány pirul,
S panasz kel a szűz ajkon:
"Szép est, hová lőn balzsamod?
Szívemben mily harc támadott?
Halászfiú jó éjszakát!"
Zengé szerafi hangon
"Jó éjszakát!" s elcsonakáz
A boldogított szívhalász.

*

A sziklavár dús termei
Örömzajongva rengnek,
Köszöntve kézről-kézre jár
A habzó szivességpohár,
A gond jó borba fojtatik,
És szárnya kél a kedvnek.
"Mi ez? s ma dalnok nincs jelen,
Hogy vigadásunk telt legyen?"

Mond a kevély gróf. - S ime jő
Egy dalnok ősz s leánya,
Hang ébred a lágy hurokon,
Dal cseng fel a szűz ajkakon,
A szép dal és a szende szűz
A gróf szivét találja.
"Dalod reng szívem hurjain,
A dal szebb grófnő ajkain."

Így szólt az úr. A hárfa zeng:
"A völgy szerény madárja
Tán szirtfokon felejtené
A dalt mi kedvessé tevé
A völgyi szép halásznak őt."
Remegve mond a lányka,
"Hah!... hát a csattogány szeret?
S kiért mellőz el engemet?"

A gróf haraggal kérdezé,
S egyik vendége felkél.
"Gróf úr, előtted a halász,
Szép csattogány ne tétovázz,
Felelni érted karddal is
A völgy halásza nem fél."
Szól bátran a nemes vitéz,
S lángpillanattal szerte néz.

A hárfa szól s víg nászi dal
Zeng minden ajkain szét:
"Légy áldva égi végezet,
Hogy egyesíti szent kezed
A két rokonszív karjait!"
A gróf legyőzte szívét,
A szívhalász kéjtelve áll,
Mellette liljom s rózsaszál.

- Hát ez nagyon szép! - mondja meghatva és elgondolkodva -, de azt hiszem, én ismertem ezt a grófot. Nem volt ez?... no mondja... mindegy! - valóban nagyon szép az egész, s milyen világosan van írva! Azt szeretem magában, hogy olyan világosan ír. Csak így tovább, fiatalember! - teszi hozzá biztatón, s a fülét megvakarva.

S azzal feláll, fordul, otthagy elmerülve a székemben, s üdén távolodik egy kis fehér ajtó irányában, mely tudtommal egy jobb helyre vezet. Csak én szenvedek itt, csak én vagyok itt halálra fáradtan boldogított szívhalász! e régi rímek halászgatásától, gyakori improvizálgatásoktól, amint dús memóriám ki is hagyott időnként, s úgy kellett, hogy hirtelenében rekonstruáljam, foldozzam s megtoldjam ez angyali költemény emlékét a könyvesszobám polcairól, ahol abban a kis régi könyvben szunnyad, amit jó Toldy Ferenc Tárkányinak szánt, Herz Jánosnál Pesten. Oh Istenem, mint csattogánynak, szívhalásznak, liljomnak és rózsaszálnak micsoda sors is az enyém! S micsoda sápadt délután ez, egy kevés napfény derengésével azon a rózsaszínű gerániumsoron, ami az ablak párkányáról már-már fonnyadtan világít be a nagy üvegen át! Alig veszem észre e kísérteties S. Paula bárónét, aki most lép be rövidszoknyásan egy lady Radcliff ál-bánatosságával, s azzal a kriptogám mosollyal az ajkán, mely Toronyi Elemér közös barátunk emlékét idézi, bús emlékét kiöltött nyelvével, egy diós-keséri fán... (Lásd A selyemzsinór.) A Bandi fiú is itt van, a család reménye, dísze és kedvence, viruló húsz esztendejével mint virulens unokaöccs, aki most, jobb szállás híján, amint hallom, itt lakik a villában. Egy szerény, sápadt, fiatal szobaleány, szembetűnő szőkeséggel a teát hozza egy ezüst platón, s oly egyházian fehér kezekkel, hogy így letörten is, nem győzöm csodálni. Azt is látom sajnos, a székem mélyén agonizálva, amint a Bandi fiú, féloldalt a szeme alól, a szőke leányt hipnotizálja, s van köztük e percben, titkon és hirtelen, egy olyan vörhenyes ködökben villámló tekintet, aminek rossz vége lesz, erkölcsileg szólván, ha ugyan már nincs kezdete. Mind mélyebbre galvanizálódva a karosszékem bársonyában, hogy bár már a rugókat érezném, lássa, Annie, arra gondolok, hány százezer milliója kellene, hogy legyen annak a leánynak, akinek ez a családi Bandi a férje akarna lenni. Viszont az nem kerül neki, talán csak egy tégely kézfinomító-kenőcs árába, hogy a szeretője legyen! Hát ilyen fáradt vagyok, lássa.

Miképpen annyiszor angyal! jó éjszakát és isten vele.

*

Most, sajnos, Annie, sok könyvet olvasok. Különösen mostanság, ahogy a kedves papa mondja, sok könyvet olvasok. Egész hosszú éjjelek múlnak el, és mindig hosszú éjjelek, hogy itt ülök magasan Pest fölött, a sok könyvek között, a gyönyörű lámpám világánál. Már leírtam egyszer a lámpámat, de szívesen megismétlem, mert merem állítani, senkinek nincs szebb lámpája a sok írók között a világban, nemcsak Magyarországon, de sehol a külföldön és a világban, és mert senki sem tudja jobban a sok írók között, mint én, hogy az egy egész nagy tündöklő éjszaka, egy lámpa! Az majdnem a hold arculatja az asztal fölött, a sok fehér papírok mezőségében, ahol egy megvilágított kéz sokat bolyong az éjben.

A lámpát Gilleworthnél vettem a Pall Mall-en. Sokáig kerestem, hogyan kerestem! egy műgyűjtő szenvedélyességével, egy Tyresias fantáziájával, egy izraelita türelmével! A formája az a France-Pompadour, amit minden idők zivatarában mindmáig sem lehet elfelejteni, s egész kecses s világos egyénisége azokat Lepautre és Lavallée-Poussin urakat idézi, akik a Louis XV. és Louis XVI. zsánert és ízlést kreálták, s akiket Balsac, e fényes korok nagy ismeretleneinek nevez. Clarié szignálta a lámpámat, egész egyszerűen Clarié! s mikor bevéste a nevét a sevrés-i tömb bronzvereteibe, melyeket viszont Gervais aranyozott, nyilván e szerény előkelőek érzését, gondolatát és vonalait példázta, a leghívebb tisztelettel.

A lámpa ernyője mandulafehér, Annie, hát lehetne más? A franciák azt mondanák, ivoire. Meglehetős kemény és dús szövés, anyagban a legbecsesebb, sőt ugyanaz a fonál, amelyből a püspöki süvegek, mitrák, infulák, szkófiák és oltárterítők készülnek - haec missa faciam. De ezek nem szakadnak soha, s nem múlnak el az idővel. Legföljebb megőszülnek, mint az ember. Ezért mondják a franciák: ivoire.

E remekművet magamhoz váltva, önkénytelenül emlékeztem, balsaci olvasmányaimból bizonyos analógiákra, nevezetesen azokra a Concorde téri lámpásokra, melyeket azért aranyoztak be állítólag olyan vastag ragyogással, mert el akarták hitetni a párizsi kispolgárral, hogy ő milyen gazdag! A humor, de főleg az irónia, minden illúziók kincsesbányája, Annie, és a humornak még megvan az a sajátsága is, hogy fel lehet hangolni a legtragikusabb akcentusokra. Ezt tette, lássa, Hamlet is. Mégis, nagyon örülök a lámpámnak, megvallom, és úgy nézek bele a fénykörébe olykor, hogy már alig bírja a szemem. Az egész fejem, szemem, ez amatőr-mártíromság világában, biztosan olyan, mint egy szent szem egy szent fejben. A fény leázik rá, avult-narancs- és mandulatej-sugárzással. Az egész szobám egy régi kép, amint itt ülök, mint Benvenuto, egy franciskánus üdeségével, potens pietate! S ami itt van báléjszakaféle, nagymise-feszültség, körülöttem, hangversenytermi izgalom és műtőkbeli magasztosság, ez mind a lámpám varázsa és babonája, a körtéinek Páris-almája, s mi minden még, csak volna kedvem!

Holott Párizsban hajdan, azokban a kis diákszobákban, ahol laktam, a Mediciek kútja mentén, csak egy meztelen gyertyám volt tubarózsás és magömléses árnyalatokban, amit a szomszéd trafikban vettem, mert csak itt árulnak gyertyát darabonként, kizsákmányolóan drágán, egy kevés újságpapírba hengerelve. De ezt a nyomtatásos papírt a gyertyáról nem dobta el, de gondosan lecsavarta, aki rafinált lélek, ínyenc és oligarcha volt, s el is olvasta, micsoda mulatsággal és tanulsággal olykor, mikor e makulatúrákban valami régi kiáltványt fedezett fel néhány szigorú sorban, vagy éppen egy egész regényoldalt talált valami rég lezajlott történetből, mint egy utolsó roncsot egy hajótörésből. Oh gyönyörű gyertyám, hűséggel és megbízhatósággal az egész éjszakát ígérte, noha olyan rövid volt, oly karcsú és efemer volt, s csak egy hosszú kanóc lógott ki az eleje körülmetszettségén! S amint meggyújtottam ezt a kanócot, a láng szűzen felpislákolt, és rejtélyesen megfogant egy izzó felkiáltójelben, egy skarlát pettyel a hegye búbján, Annie! És nem tudom, micsoda sekrestyések és kardinálisok, micsoda oltáriszentség és magányosság félhomályos borulatát éreztem, mikor így felviláglott rám, a papírjaim és könyveim között, fiatal életem éjszakája. Akkor még nem válogattam árnyalatokban, hangnemekben, kvintesszenciákban, kálváriai állomásokban, örömökben s fájdalomban, s úgy szívtam magamba az egész nagy halálos csokrot, hogy azt mondtam, ez mind virág, ez mind az élet, és ez mind szerelem, ez mind az az angyali tegeai Anyta, aki a babérbokrok mellé, a halhatatlan istenekhez invitál, már ahogy azt képzeli az ember!

Mert az ember sok mindent képzel, Annie, csak Annie lássa, s nem Anyta Tegeából! holott bölcsebben tenné, az Írás értelmében, ha káposztát ültetne a réteken Erdőházán, mert nyilván ez a legszebb hivatása. Hol van az út, ahol a nyájnak egyszer el kell jönni végre, ki tudja azt! ha nincs pásztor, aki tudja, és hányan túrták a föld rögét és rétegeit, s az egész káoszt évezredeken át, hogy a nyomokat megtalálják! Csak az imádat aktív, s van egy nagy vágy, ami örök, de maga a bálvány, az folyton változik. Nem vagyok büszke s gőgös, hogy ezt kitaláltam, mert hiszen mások is keresték, mind keressük és mióta már! s micsoda ellentétes címkékkel s jeligékkel, a magunk és a mások boldogságát! De vajon miben lehet bízni, remélni, hinni, mondja? Minden dolognak az ember a mértéke, ezt már a régi görögök mondták. Bízzunk az emberi gondolatban, ami kiszögelve egy keresztfára, legfeljebb néhány évtizedig tart? Az igazságban, ami a legsötétebb pince a világban? Én nem akarok messzire menni, s amit szerényen leírok itten magának, csak egy éjjeli ábránd, egy kevés kottapapíron. Csak magamnak játszom egy szerenádot, a hangszerem egy mandolin, nagy zenekarom alszik. Mert különben, ha komolyan nekilátnék, micsoda pokoli munka volna, megírni hirtelen, újra, néhány száz kötetben újra, mert olcsóbban nem is adnám, az emberi küzdelem egész komplett történetét, az összes népekkel, akik valaha éltek és szenvedtek, az összes keserű időkön át! Az embrionárius gondolattól a legragyogóbb utópiáig, a Nílus-parti és khasmiri magányosságtól a legképtelenebb kollektivitásig követnem kellene az emberi agy fejlődésének és eszmék útvesztőjének egész poklát és Ariel fonalát, s föl kellene jegyeznem az idők, az évek, a napok, az órák és percek jelzésével minden hitet és rögeszmét, minden reményt, habozást, energiát és haladást, minden rendszert és elmúlást, csak ezt! És századok nagy csalódásait s a dezillúziókat, amik vannak, és az ébredések genezisét, és a formák és csaták eredetét, s a mozgalmakat és forradalmakat, a reggeleket és alkonyokat mind vizsgálnom kellene, és apróra minden részletekben és minden vonatkozásokban! És könnyeken, fájdalmakon, véreken és poklokon át, ami mind fölépít egy társadalmat, mehetnék előre, hátra, vissza és tovább és körben is, meddig? honnan? és hová? attól a luxori rabszolgától kezdve, aki az épülő Sphinxhez hordja a követ el egész addig a londoni munkás-gentlemanig, aki barna sört iszik egy Saloon-bar tölgyfaasztalán. De bár Oxfordban is tanultam irodalmi és társadalmi tudományt, és Párizsban Daudet Alfonz kedvence voltam, amint azt tudja, mégsem vagyok tudós, és titokban azzal az Alfred de Vignyvel érzek, aki méltatlan dolognak tartotta egy komoly emberhez, hogy mindjárt a mélyét nézze annak, amit lát. Holott illik ismerni az összes hiteket s fantáziákat, mert ezek mind emberi lelkeket sodornak, valami olthatatlan imádatba fagyasztva. Fiatal, szép gondolatok, akár magyarok vagy idegenek, elméletek, hitelvek, dogmák és kimérák ha művésziek és tisztességesek, az emberi lélek legjavát s legjobb érzéseit hordják, s gyakran úgy fogamzanak meg, mint maga az ember és maga az élet, a legtisztább vérben. S ha el is múlik vagy meg is hal egyik közülük, egy ember vagy egy elmélet, rögtön újjá is születik, s új istenekre keni föl a hajnali egek glóriáját. Ez a kereszténység kezdete. Mert a vér nem oltja a tüzet, s mert van itten az ember szívében, miként a zsebében, egy másik tőke, amelyik halhatatlan. Ez a hitek kapitalizmusa. Ezt már tudta Montaigne és La Bruyere is, aki a szent Háromságot imádta, ezt tudta La Rochefoucauld és Bossuet, ezt tudták mások az emberek élén, ezt tudták már a régi apostolok, s azóta a francia jakobinusok, ezt tudta Jaures is, mikor a maga kollektivista tanával Jézus birodalmát a "sociale"-ba próbálta átálmodni, sőt ezt tudta egy festő is, ami meglepő, hogy egy festő is tudjon valamit, maga Jean Beraud szegény, aki állandóan olyan francia-kék munkászubbonyban ábrázolta Krisztust, a Montmartre magaslatán és egyéni föltündökléssel, egy csomó alázatos szegény ember között. Azonfelül itt van Spencer, aki kínos tépelődések után, ha már ilyen jól tudom ezt, és ilyen tudományos vagyok, a legszebb jövőt ígéri, a legvalószínűtlenebb álmok megvalósulását ígéri, s valami olyasmit mond, ha jól emlékszem, hogy az utópia, igen gyakran, csak a maga útján rohanó igazság. Mint egy csillag a végtelenben! Bár nekünk is, Annie, felragyogna már!

A könyvek nagyrészt mind mondanak valamit, noha Littré szerint nem egyebek, mint kézírásos vagy nyomtatásos ívek, rendesen egybefűzve. A magam részéről e ponton inkább France-szal érzek, először mert jólesik France-szal érezni, másodszor, mert ő valami olyasmit mond, valami olyan miszteriózusat, hogy a könyv az egy boszorkányos dolog. Mindenféle képek és képzetek szállnak elő a könyvekből, és elforgatják az ember fejét, s elrontják a szívét. Ezt mondja France, s még azt is mondja, hogy a könyvek egyszerűen megölnek bennünket. Mert túl sok is van belőlük, az igaz, és annyi minden fajtájú is! Az emberek igen hosszú időközökön át semmit sem olvastak, és éppen ezekben az időkben csinálták a legszebb, s a legnagyobb dolgokat s a leghasznosabbakat is, mert ezekben az időkben tértek át a barbárságból a civilizációra. Ha nem is láttak soha egy könyvet, azért mégis volt költészetük s erkölcsük is, mert tudtak kívülről mindenféle dalokat és kicsi imádságokat. Gyermekkorukban öregasszonyok a "Hüvelyk Matyi"-t és a "Csizmás kandúr"-t mesélgették nekik, ezeket a finom kis történeteket, amelyekből később, jócskán később, igen díszes külön kiadások készültek, bibliofilek számára. Az első könyvek nagy kövek voltak, felírásokkal tele, hivatalos és vallásos stílusban. Mindezt France mondja. [*] Azonban, szerény nézetem szerint, főleg az volna megrovandó a könyvek tekintetében, hogy ezek, csekély kivétellel, de sajnos igen feltűnően, mondhatnám komikusan olykor, ellentmondanak egymásnak. Nekem van itten a toronyszobámban, mindenféle klastrombeli polcokon, vagy háromezer kötetem, s mondhatom, olykor úgy kétségbe vagyok esve miattuk, mint egy jó apa a rossz gyerekei miatt, ha volna ezekből háromezer, ami lehetséges. Megvallom, sok bánatot okoznak a szívemnek, holott mind finom könyvek, nagyrészt ritka, gyönyörű és dallamos könyvek, aminthogy csakugyan javarészt francia könyvek s főleg azokból a XVII., de sőt XVI. és XVIII. századokból, amikor igen sűrűn nyomták őket, és Thouvenin kötötte be őket, mint egy művész, a neve aláírásával. Húsz évig gyűjtöttem a könyveimet, s mindegyikhez külön-külön úgyszólván szenzuális ismeretség fűz, valami renani szerelmetesség, örömmel és áhítattal tele. Régi utazások, elvágyódások, bolyongások, egész nagy reggelek és napsütéses délutánok szajnaparti emléke, ez mind fölvirul e könyvek aranykötésein át, mint aranyködökben ha látnám, ami volt, hajdani nyarak, egy egész ifjúság! Majdnem mindegyik kötet úgy kerül elő s úgy kerül hozzám, mondhatnám zsinati vitákból, bibliográfiai vitatkozásokból az értéke és az ára körül, nem azért, hogy csaljak vagy előnyösen vásároljak, hanem mert tanár vagyok az úgynevezett bibliognostikában, viszont anyagi fölszereltségem ez idő tájt, mikor e kincseket vettem, még ismert némi határokat. Nem egyszer, szakavatott definícióim, magyarázataim, tájékozottságom árnyalatokra menő részletekben, bibliotrikus éleslátásom, bibliománikus gyöngédségem és boldogságom betűk, formák, oldalak, tükrök és lécek, kis metszetek, iniciálék, aranyozások s papírszélek világában, de főleg olthatatlan ragaszkodásom egy-egy könyvhöz mint egy nőhöz, és kitartó makacsságom egy-egy könyvért, mint egy nőért, úgy elragadták, elkábították s meghatották bouquinista ellenfeleimet, egy Magus apót vagy egy Gaudissart-t néha, hogy végre hozzámcsapta az egészet, mintha a lányát adná: "No látom, szereti! hát bánom én! vigye!" Vittem, de hogyan! in angello cum libello, s azóta itt vannak mind szívem szerelmében gyülekezve, mint a Don Quiotte szívében a ő ponyvagyűjteménye, az Amadis, a Palmerin d'Olive s a többi lovagok és hősök, akiknek manchai barátunk mindent elhitt, mindent! az élet szépségét is, a szerencsétlen! No de miért ne, amikor azokban a Felician de Sylva-féle lovagregényekben csakugyan van valami összhangzatosság, és nem tudom, micsoda hősi kisugárzás spanyol mezőkre s országutakra, ami vonzó. No de nekem mi van? Nem mondaná meg? Az egész éjjel itt vagyok magával, megint! és csak céltalan, céltalan, kétségbeesve, távoli szerelmem! Oh istenem, ha megnősülhetnék! Ha volna valahol a vidéken egy kedves, szelíd, finom nő, aki egészen szőke egy kertben, s aki azt akarná, hogy elvegyem! Aki ezt megírná! Faciamus finem belli! No, isten vele, későn van, isten vele!

(Folyt. köv.)

 

[*] Mát. VI.

[*] Le beau role est parfois d'etre dupe.

[*] Lettre a Monsieur Adrien Hébrard.