Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám · / · Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége
A nemi érintkezés (W. II. 364-398) sehol a világon sem olyan dolog, melyet tisztán az illető párok magánügyének tekintene a társadalom, hanem mindenütt közbelép a maga helyeslő, tiltó szavával. E közbelépésnek korántsem egyedüli oka a féltékenység, amely a nemi téren, szóval e tisztán emberközi viszonylatban birtokfogalmaknak ("az én párom") kialakulására vezetett, hanem oka az is, hogy bizonyos természetes vonakodások (itt úgy, mint az ételtilalmak terén) nagyon korán köztilalmakká fejlődtek ki. Ilyen pl. a fel- és leszálló ágban való nemi érintkezés, mely utóbb még oldalágakra s egész nagy rokonsági körre is kiterjedt (sőt álrokonságra, mint Kínában, ahol névrokonság is házassági akadályul szolgál, éppúgy, mint Rómában az adoptálás-viszony). Ezt a mai napig fennálló szokást azzal a fiziológiai tétellel igyekeznek támogatni, mely a vérkeveredést ajánlja, s ebből egészen tévesen azt olvassák ki, hogy minden egyes, vérrokonok közötti házasság már ártalmas. Ezt a tilalomkört, mely az egymáshoz közelállók közötti nem érintkezést tiltja, keresztezi egy másik, mely viszont a rangban, kasztban, nemzetiség stb. dolgában távol esővel való párosodást gátolja (nyilván a házastársak egyetértő gondolkozásának előmozdítása végett), úgyhogy végeredményül egy meglehetősen keskeny zóna marad meg a megtűrt, nem gátolható házas egyesülések számára. A műveltség terjedésének e téren az a hatása, hogy szűkíti a külső tilalomkört, értvén ezen a más nemzetiségűek, vallásúak, rangúak közötti házasságot, de nemigen szűkíti a belsőt, a rokonságot felölelő tilalomkört, sőt mondhatnók, hogy ezt egy tekintetben inkább tágítja, ha meggondoljuk, hogy a testvérek közötti, ma végképp tilos házasság primitív népeknél elég gyakori. - Egy első tekintetre különös megfordulása az erkölcsi gondolkozásnak az, hogy a nőnek pénzen, illetőleg pénzértéken való megvásárlását a szüleitől, ott ahol dívik, éppen a nő maga tartja kívánatosnak, a maga méltóságához illő szokásnak (Columbia és kaliforniai indiánusok), holott a műveltebb népek az ilyen árucikk módjára való elbánást a nő méltóságára sértőnek fogják fel. E két véglet között megadja az áthidalást a nászajándék ténye, mely tudvalevőleg nem egyéb, mint a régi nőárnak maradványa. Az az elv tehát, hogy a férfiúnak valamiféle áldozatot kell hoznia, hogy a nőt megkapja, ma is él, legalábbis abban a formában, hogy őneki kell mint kérőnek fellépni.
Az egy- és többnejűség sőt -férjűség körül kifejlett gondolkozása az emberiségnek is idők és helyek szerint nagy változatosságot mutat. Elvül kimondhatni, hogy ahol a monogámia a szabály, ott a poligámia tilos, de viszont ahol a poligámia szokásos, ott a monogámia nem esik kifogás alá. Akik a mai európai házasságot a fejlődés netovábbjának tekintik, elfeledik, hogy az abszolút monogámia úgy a nőnek, mint a férfiúnak fiziológiai s esztétikai hajlamaiba ütközik, mégpedig a férfiéiba inkább, mint a nőiébe. Viszont a keleti poligámia sem az az állapot, melyet bármelyik fél ideáljául tűzhetne ki, hanem igenis az időszakos monogámia, vagyis a bizonyos hosszabb-rövidebb időre kötött házasság, melynek elvét már-már megvalósítja az a mai francia törvény, mely a válást megkönnyíteni igyekszik. Az időszakos monogámiának megvan a mintaképe az állatvilágban, ahol elég példát találni az emberi házasságnak arra a vad népek között általános fajára, amikor a párok együttmaradásának a fiatal nemzedék felcseperedése veti végét. A monogámia legtüzesebb hívei is kénytelenek ma elismerni, hogy physiologico-aesthetikai, vagyis a puszta érzelmi életből vett okokból nem telik ki e házasságformának "egyetlen helyessége", hanem ennek támogatására mindenféle célszerűségi, nemzetgazdasági stb. mozzanatot kell latba vetniök. Mi meg azt mondjuk, hogy kár olyan intézményt "a megtisztult erkölcsi gondolkozás vívmányá"-nak kiadni, melynek megállapodásában mindenféle, imént említett gyakorlati okok (nők és férfiaknak körülbelül egyforma száma, a többnejű háztartások drágasága, a gyermeknevelés körüli nehézségek stb.) működtek közre. Aki nem palástolja a tényeket, elismeri, hogy a helyzet ma az, hogy az eredetileg tiszta szerelemből együvé kelt párok a hymen rózsaláncát az évek múltával meglehetősen nyűgös vasláncnak érzik, melyet egyrészt bajosan lehet, de főleg "nem illik" elszakítani. S ezt a körülményt nem lehet hibául felróni egyik félnek sem, mivel pszichológiai igazság, hogy két ember hosszas együttléte eltompítja a közöttük kifejlődött vonzalmat. Igaz, hogy másrészt a megszokás hatalmával meg is szilárdítja a köteléket, de e megszokásesetekkel szemben mindig ott áll egy sora olyanoknak, ahol a mindent elsimító hozzátörődés nem bírt kifejlődni. A monogámiának azok a védői meg éppenséggel hallgassanak, akik egyszerűen nem veszik tudomásul a férjemuram félrelépéseit, vagyis elfogadják monogámiának azt is, melyet a férfi alkalmi kiruccanásokkal megédesít. A nyugat-európai házasság egy ketrec, mely csak a férfinak enged kibúvót, de az asszonynak nem. Semmi más, mint szabadelvű, nevezetesen a kölcsönös beleegyezést is elfogadó válástörvények hozhatnak e téren javulást.
A népeknek az utódokkal megáldott házasélet normális, egyedül természetes voltáról szóló eredeti nézete, melyhez utóbb, itt mint minden téren az a vallási eszmekörből vett képes beszédű magyarázat tapadt hozzá, hogy az utódra voltaképp a halottas áldozatok bemutatása, a halott lelkének megnyugtatása végett van szükség - ez a nézet igen természetesen azt a másikat hozta magával, mely a nőtlen életet (W. II. 399-421) helytelen, üldözendő életmódnak minősíti. Így van ez Kínában, a régi zsidóknál, Zoroaster és Mohamed vallásának körzetében, sőt a régi Rómában is, hol a nőtlenekre külön adót vetettek ki. Viszont a nőtlen életnek is akadnak a vallási eszmekörben támasztékai, amennyiben némely vallások az ilyen életet mint nagyobb tökéletességet ajánlják, így a buddhizmus, honnan átvették az essenusok s ezektől a keresztények, pl. Tertullianus stb. Ebből folyik az a széltében elterjedt szokás, hogy a papnak, mint az emberi tökéletesség mintaképének, nőtlennek kell lennie. A házasság tilalmának a papnőkre (apácákra) való kiterjesztése pedig nem csupán a szüzesség nagy becsülete miatt történt, hanem (pl. Peruban) azért is, mert a papnőnek az istenéhez való viszonyát máris házasságnak tekintették. E felfogásnak nyomát felismerjük a Szt. Katalin-féle "Krisztus jegyesei"-ben, ami a vallási extázisnak az erotikával való rokonságát bizonyítja. A nemi érintkezést megszennyesítő dolognak tekintették, miért is ott, ahol a papok házasságát megengedik, fennáll az a szabály, hogy a pap szerelmi érintkezés után a templomba lépés előtt mosdjon meg (régi Egyiptom, Kelet-India), továbbá áldozat bemutatása előtt néhány napig önmegtartóztatásban éljen. E szokásokat mint bizonyos nagy ünnepekre, böjtnapokra s áldozás elejébe szóló szerelmi tilalmakat a régibb kereszténység is átvette. Hogy a nemi érintkezés lefokozza, lealacsonyítja az ember értékét, s a szent cselekményeknek ható erejét elveszi, ebbe a hitbe valószínűleg belejátszott az ölelkezést követő lankadtságnak tapasztalata is. Ebből az eszmekörből fejlett ki az a furcsa tilalom is (a móroknál), mely a magtárakban való szerelmeskedésre vonatkozik, "mert ez elveszi a gabonaszemek csírázó erejét". A régi kereszténység a maga fakíros, kelet-indiai és essenus kútforrású önsanyargató elveihez csak úgy lett volna következetes, ha a nemi érintkezést, mely szerinte úgyis csak az eredendő bűnnek terjesztését szolgálja, egyáltalán megtiltja, szóval az emberiség szaporodását is.
Amikor a leányoknak szüzessége (W. II: 422-446) férjhezmenésük előtt olyan csekély becsben áll, hogy nagyobb körülrajongás tárgya a megesett, vagyis a leendő anyaságra alapos reményt nyújtó leány, mint az e tekintetben még bizonytalan szűz (afrikai, óceániai népek), akkor az ilyen megfordulását mai erkölcsi felfogásunknak csakis annak a körülménynek tulajdoníthatjuk, hogy az ilyen népek a nőnek más mint sarjadékszülő értékét nem ismerik. Ahol az apa csak a lehető legtöbb gyermeket, mint leendő, eladható rabszolgáit várja a házasságtól, ott természetes dolog, hogy a nőben kizárólag ennek szülőerejét becsüli. Ezt a legalsó fokát a nőről való gondolkozásnak erősen túlhaladták azok a népek, melyek a leánycsábítót, sokszor áldozatával együtt, szigorúan büntetik. Ezen a fokon belül is meg kell azonban különbözetni azt az alsóbb stádiumot, amikor a leánycsábítást tisztán csakis mint az apa, vagyis a leány kiárusítója, szóval ennek birtokállománya ellen elkövetett vétséget, tehát megfelelő kártérítéssel (kafferek) büntetik. Abban nincs semmi kétség, hogy a szűzies életnek a nőre sokkal szorosabb kötelesség alakjában, mint a férfiúra történt rátukmálását a férfi keze okozta egyszerűen, mert nemi ösztönét a nő szüzessége jobban izgatja. Az etika és az etikai gondolkozást átvevő vallás kétnyelv, aszerint, amint férfiról vagy nőről szól. A férfiúnak általában nem szabad az, ami a férfiaknak (a többieknek) nem tetszik, de a nőre vonatkozólag nem úgy szól a szabály, hogy tilos ránézve, ami a többi nőnek kelti fel a visszatetszését, hanem tilos, ami ellen a férfiaknak van kifogásuk. Azt legkevésbé sem szabad állítani, hogy a legmagasabb fejlődésfokot azok a népek foglalnák el, melyek a nőnek megbotlását a legszigorúbban (őt magát és gyermekét tűzhalállal, ausztráliai törzseknél) büntetik, hanem inkább a fejlődés egyik fokául kell üdvözölni azt a törvényváltozást, mely a régi egyházi szokással szemben megvédelmezi a törvénytelen gyermek jogát.
Érdekes, hogy míg egyhelyütt a papnőnek szűzi tisztaságát követeli a közvélemény (római Vesta-szüzek), addig másutt (rabszolga-part, Kelet-India, Babilon) a papnőtől megkívánják, hogy a templomlátogató idegennek rendelkezésére álljon. Ezt vagy az ősi promiscuitás, vagy pedig ama régi szokás maradványának kell tekinteni, mikor még az istennek leányokat áldoztak. Belejátszik az a babona is, hogy az istennek szentelt nővel történt érintkezés szerencsét hoz, másrészt meg az idegennek bűvös hatalma (l. fent) termékenységet idéz elő. A kötelező prostitúciónak ilyen kivételes esetei mellett azonban vad népeknél, úgy mint minálunk, megáll az a szabály, hogy a pénzért kínált szerelem megvetésben részesül, még ott is (pl. egyes kelet-indiai törzseknél), ahol a lányoknak házasság előtti viselkedése egészen féktelen.
Ami a házasságtörést (W. II. 447-455) illeti, ennek megítélése annak az elvnek áll a befolyása alatt, hogy a nő semmi egyéb, mint férje birtokállományának egy része, ennek következtében a nőcsábító nem más, mint egy idegen területre betörő tolvaj, s ez utóbbival hasonló elbánás alá esik, többi között a tekintetben is, hogy kártérítést tartozik fizetni a megcsalt férjnek (az afrikai monbuttu törzs, a rabszolga-part). Ahol a férj a neje hűtlenségéből rá háruló szégyent érzi, ott az asszony szeretője halállal bűnhődik, esetleg párbajban. Néhol viszont annyira a nőnek bűnösségét látják a házasságtörés tényében, hogy a csábító férfi büntetlenül marad (irokézek). A rendes s az igazságnak megfelelő szokás azonban az, hogy annál a cselekvénynél, melynek bekövetkeztére mindkét félnek beleegyezése szükséges, mind a kettőt tekintik bűnösnek. Az az elv, hogy a hűség mindkét félre egyaránt kötelező, inkább akadémikus elvnek marad meg, s szinte kivétel az olyan nép (omahai indiánusok, ausztráliak, Randhok), amelynél gyakorlati jogszabályba ment át, törvényes büntetés érvén a hűtlen férjet.
A homoszexualitás (W. II. 456-489) minálunk kivételes perverzitásnak számít, számos primitív népnél meg a szükség teremtette meg, ahol ti. a nőknek száma, többi között a sok leánygyermek-elpusztítás miatt is, tetemesen kisebb a férfiakénál (szumátrai, batak, új-guineai, ausztráliai törzsek). Az ilyen eseteken kívül (amilyenek állatok közt is akadnak) vannak olyanok is, mikben a babonának van része, ti. annak a hitnek (csukcsok, Kamcsatka), hogy a minden tekintetben nőnek módjára viselkedő, így is öltözködő férfi varázsoló Sámánnak való, vagyis erre a hivatásra különösen alkalmas. A görög pederasztiának (nota bene, felnőtt ifjak, nem gyerekek iránti szerelemnek) viszont a fő oka a nőnevelésnek elhanyagolt mivoltában s a nők szellemi életének ebből folyó szűkkörűségében rejlett, úgyhogy a férfi szellemi tekintetben is kielégítő élettársat csak más ifjabb férfiban, de nem a nejében talált. Ezt a görög pederasztiában benne rejlő szellemi vonást mutatják az olyan kifejezések, mint ..., hol az előbbi szó a nőnemű szerepet játszó, mesterére "hallgató" ifjat jelenti, a második szó meg a férfi szerepű "sugalmazó", tehát szellemi vezetőt, oktatót. Viszont az olyan homoszexualitás, amilyen az Epaminondas hadseregében uralkodott, inkább a nőhiány eredménye lehetett, bár azt tartják, hogy az ilyen "barátság" a hadseregnek összetartását, egymásért való önfeláldozását tetemesen fokozta. Valamint az abszolút nőhiány, úgy a nőknek féltékeny elrekesztése is előmozdítja a homoszexualitást, nevezetesen az araboknál. Eredményül kimondhatni, hogy e perverz üzelmeknek elítélése, büntetése nem általános szokás a földön, és hogy az elítélés inkább a nőnemű, mint a hímnemű szerepre vállalkozó részt éri. A japán vitézebbnek tekinti, aki a maga fajtájával, mint aki nővel közösül, a régi teutonok viszont mint boszorkányos varázslót megégették, aki a nőnemű szerepre adta magát. Ez utóbbi felfogást s a vele járó kegyetlen büntetést, mégpedig mindkét félre vonatkozólag, megtaláljuk az egész keresztény középkorban, sőt azután is. Hogy e szigorúságot nem az emberiség szaporodásának gondozása sugalmazta, mutatja az az ennél aránytalanul enyhébb elbánás, melyben a nőtlenség részesül. A keresztény felfogást csakis a történelmi fejlődés érteti meg, az, hogy a homoszexualitástól, mint kánaáni templomokban dívó pogány szokástól a zsidó nép, mint minden idegenszerűségtől irtózott, s ezt az irtózatot vette át a kereszténység, mely a középkorban mindenféle szokatlan, szemet szúró eljárásban eretnekséget volt hajlandó látni. A pederaszta, a "bougre" tényleg eretnekszámba ment, s bűne az "égbekiáltók" közé került. E nézettel erősen szembeszáll az a ma még egyedül álló francia felfogás, mely a felnőttek között közös beleegyezéssel s titkosan véghezvitt efféle üzelmeket nem bünteti. Elmondhatni, hogy a homoszexualitás ügye egyike azoknak, amelyeknek dolgában a modern ember erkölcsi felfogása még habozik, nem állapodott meg végleg. Ezt a bizonytalan, ingadozó állapotot tükrözteti vissza az a körülmény, hogy a homoszexualitás hol a legkegyetlenebb üldözés tárgya (Közép- és Dél-Amerikában), hol meg teljesen közömbös magánjognak számít (Marokkó, Kína, Perzsia).